Bob, mielőtt elindulnánk, kéri a döntésünket: ha el szeretnénk menni a Hoover Dam-hez, tíz dollárokat kell szednie a többetköltségekre, mert ez nem része a programunknak. Persze mindenki adakozik, de rövid fejszámolás után rájövök, ez aligha a 100 km-nyi kitérő többletfogyasztására kell. Mint később kiderült, Bob így tett szert némi alaptőkére, amivel az út végén a segítségére lévőket és a kilométer-totót díjazta. Majd órányi buszozás után érünk be Las Vegas-ba. Bob a híres-neves főutca, a Strip újabban épült végéhez közel rak le. Az én vidéki szememnek ez is maga a valóra vált mesevilág: akármerre nézel, csillogó reklámfények, toronyszállodák, fényűzően berendezett kaszinók, csodás kocsik. Minthogy se kedvem, se pénzem játszani, csak végigvonulunk az egyik szálloda kristálycsillárokkal megvilágított előterén, nyüzsgő kaszinóján. A közönség korántsem frakkban vagy nagyestélyiben hajszolja a szerencséjét, a többségen a lökött meleghez igazodóan short és póló. Van ebben látszatra valami demokratikus: a milliárdos és az utolsó centjeit kockára tévő csóró, a játékszenvedély betege és a heccből egy körre asztalhoz ülő turista egyforma. Halk zsivaj tölti be az egész kaszinót, a világítás is diszkréten visszafogott. A külvilágból semmi sem szűrődik be: nem látod, nappal van-e vagy éjszaka, esik-e vagy süt: az építők mindent annak rendeltek alá, hogy figyelmedet teljesen a játéknak szentelhesd. Teszik is rengetegen és nem eredménytelenül: néha a játékgép hosszú másodpercekig önti jó csörgősen az alátett fémtepsibe a nyeremény aprópénzt, de kihallani az irígy és csodálkozó „óóh!”-kat is egy nagyobb nyeremény láttán a zöld posztóval borított kártyaasztalnál. Hamar az utcán kötünk ki, ez már a Strip! Kétszer három sávban araszolnak előre a kocsik a majd 5 kilométernyire lévő downtown felé és onnan. Minden valamirevaló kaszinó a Strip-ra nyílik, ez az előkelőség mércéje. Ezen az olcsóbbik végén találni pl. a 4 Queens, a Binion’s Horseshoe, a Fremont és a Golden Nugget műintézeteket, melyek talán csak nem annyira patinásak, mint amazok az alvégen.
Az alvégiek „patinája” is friss: az irodalom szerint Las Vegas és a szerencsejáték csak a II. világháborút megelőző aranykorszakban kapcsolódott össze. Aki Európában akkoriban lett vagyonos, még javában újgazdagnak tartják, de hát minden relatív: Amerika történelmében 50 év már korszakot jelöl. Ment az üzlet fényesen, jött a befektetni való pénz rendesen és ebben döntő része volt az alvilágnak, más források szerint a mormon egyháznak is: Las Vegas afféle pénzmosoda volt, ahol akár vérrel-mocsokkal szerzett vagyonokat is tisztára lehetett mosni. A hivatalos álláspont szerint ugyan azóta sikerült a keresztapák pénzét ebből az üzletágból kiszorítani, de ebben mások egyáltalán nem biztosak. A tisztán szerencsejátékra alapuló üzlet aztán kezdett hanyatlani és más vonzerőket is be kellett dobni: a 80-as évek vége óta a szórakoztatóipar nagyjai adják itt a legjobb műsorokat. Ma Las Vegas-ban a beérkezettség jele egy show-ban fellépni. Mi pl. a párizsi Folie Berger őszi vendégjátékát láttuk mindenütt hirdetni, de a Ceasar’s Palace nagytermében szokták a hivatásos ökölvívás világbajnoki mérkőzését megrendezni és a cirkuszvilágnak is Las Vegas a központja. A show business ismét fellendítette az „ipart”, fut a szekér rendesen, játszanak az emberek, tülekednek a befektetők, bár a telkek árát ma már millió $-ban mérik. Nem volt nálam a csekkfüzetem, így nem vettem telket.

Vettem viszont egy liter tejet, de a Sors a sóskiflit már megtagadta tőlem. Ezért nem neheztelek az amcsikra: a sóskifli a nemzeti örökségünk része, igazi hungarikum. Így félig kielégülve kétszer végig grasszáljuk a fedett, kb kilométernyi hosszú Casino Center Boulevard-t. A fedett utca két kiöblösödésében együttesek zenélnek éktelen hangosan, a kaszinók hangreklámjai teszik a lármát teljessé.
A fényreklámok viszont fantasztikusak: a 4 Queens-nél pl. millió sziporkázó lámpa rajzolja ki a klasszikus alakú előtető vonalait a kaszinó főbejárata felett, a fényvonalak közeit vízként tölti fel a többi fénypont. Minden villog, mozog, színt vált, te meg állsz megilletődve, mint a tanyasi lány a diszkóban. A tető nem igazán eső ellen véd, (itt a napsütéses napok száma évente 320!), inkább a nap ellen, de az sem valami hatásos: este 9-kor 36 ºC-t mutat az óriási hőmérő. A félköríves profilú tetőt – mint később kiderül – apró kijelző lapocskák alkotják, összehangolt vezérlésükkel a mennyezet egy óriási képernyőként működik. Az esti show ezen a kilométernyi hosszú és kb. 30 méter széles grandiózus kijelzőn fut: hol megosztva, hosszában többször is megjelenik ugyanaz a kép, de a „film” alatt egy irdatlanul hosszú osztatlan felületet is alkotott. A nagyon hazafias töltésű filmen a földönkívüli betolakodók visszaverését követhetjük nyomon. Valóban lenyűgöző a teljes képernyőn folyó légicsata a „jó” és „rossz” erők vadászgépei között. Az amerikai vezérgép aztán az utolsó betolakodó levadászása után diadalittasan végigdübörög az utca teljes hosszán, az Elnök (Jézusom, most majdnem kis e-vel írtam!) pedig rádión üdvözli a hős harcosokat. Csillagos-sávos lobogók és tüzijáték képe zárja ezt a mini Csillagok háborúját a közönség szűnni nem akaró ovációja közepette. A film művészi értékéről inkább nem nyilatkoznék, de a tető szerintem azért íves, mert így a filmből a szirup az épületek falára folyik le, nem csöpög a nézőkre. A közönség egyébként nyakmeresztve bámulta végig az ötperces előadást, a praktikusabbja viszont egyszerűen hanyattfeküdt a tükrösre csiszolt műmárvány járdán, mert felfázástól igazán nem kellett tartania.

Mennünk kell, Bob már indulna a busszal. Végighajtunk a Strip-on és csak most esik le igazán az állunk: a downtown fényorgiája leírhatatlan. Valamennyi valamirevaló épületen találni valami sajátos, mással össze nem keverhető jegyet: némelyik hasonlít egy klasszikus másikra, mások extra látványosságot nyújtanak vagy más módon egyéniek. Bob rutinosan lassít, sőt meg is áll akár percekre a látványosságot ígérő épületek előtt, a mögöttes forgalom dudálás és indulatok nélkül elfolyik mellettünk a maradék három sávon. A Bellagio előtt pl. az alulról megvilágított szökőkút egy szép szimmetrikus elrendezésben köpi a vizet a medencébe. Bob megáll, mi nézzük, nézzük az átlagosnál nem dekoratívabb díszletet: egyszercsak a vízsugarak mozdulnak szép szinkronban, az addig vonalas vízsugár spirált, kígyóvonalat és egyebeket rajzol vagy függőlegesen fellő egy adagot, majd mikor az esik vissza, beledurrant egy másik adagot: az eredmény egy palacsinta vízből, ami egy pillanatra remegő, fodrozódó hártyát alkot, majd cseppekre szakadva visszahull a medencébe. A The Mirage előtt épített mesterséges tóba egy vízesés zuhog több lépcsőben, körülötte mindent beborítanak az egzotikus növények. Egyszercsak a háttérben a minihegy kitör mint vulkán, a vízesésből tűzesés válik, csupa sziporka minden. Álmélkodik bennem a gyerekszem, de a felnőtt észreveszi a rejtett csöveket, fúvókákat: az ügyesen felépített pirotechnikai rendszer csak indításra vár és mindez újra és újra lejátszódik az új meg új közönségnek. Odébb a Luxor füstüveggel borított piramisa az attrakció, csúcsából az égre irányított fénysugár állítólag még az űrből is látható. Láthatod itt a Szabadság szobrot, a velencei Doge palota tornyának, a moszkvai Blazsennij székesegyháznak, egy tudjisten hova valósi operaház kicsinyített mását, van szfinksz, mesebeli vár, fekvő óriás, ülő oroszlán és álló forgalom. Felbukkan a MGM sejtelmes zöld színben foszforeszkáló óriás szállodája a maga 4000 szobájával, a játékország tornyaival, tetőivel díszített Excalibur, a Venetian, a Ceasar’s Palace a klasszikus oszlopok és szobrok másolataival, a Treasure Island  a tengeröböl szerű medencéjével és a kalózhajóval, a Paris az Eiffel torony 140 méteres másával és a leghíresebb, az igazi CircusCircus, aztán egy pillanat alatt vége szakad a varázslatnak: egy kanyarral ráfordulunk az autópályára és hamarosan már csak egy vibráló, színes folt emlékeztet, hogy pár órára vendégei voltunk ennek a pazar kirakatvárosnak.

Primm-be éjfél körül érünk, a szállodánk kaszinójában már zárnak a vendéglők, csak a játékosokat kiszolgáló gyorsbüfé üzemel non-stop, de arra nincs gusztusunk. Végül mégis sikerül az egyik helyen valamit ennünk és lefekszünk. A hosszú nap megteszi a magáét: a hullámvasút zaja dacára azonnal elalszunk.

Van a sivatagi napfelkeltékben, naplementékben valami varázslatos: a talajmenti gyenge pára (vagy inkább poros levegő) sejtelmesen engedi látni a terepet, ugyanakkor a távoli messzeségből átsejlő hegyeket hihetetlenül élesen mutatja. Mindezt szürkére, majd vörösre, végül aranysárgára festik a kelő nap sugarai, mögötte az ég a kék ezer tónusával. Bámulom a tizedikről ezt a mindennapos csodát, sajnos fényképezni nincs értelme: a hullámvasút szerkezete ott van az ablakunk előtt.

Ma délelőtt elruccanunk a Hoover Dam-hez, a Colorado folyó völgyzáró gátjához. A folyónak ez a szakasza, ill. a duzzasztás révén keletkezett Lake Mead Nevada és a nem kevésbé sivatagos Arizona állam határa. Magáról a gátról korábban látott film keserves körülmények között végzett hősies munkáról számol be. A folyó itt a vörös és fekete számtalan árnyalatát mutató, nyaktörően szabdalt Black Canyon szurdokvölgyében folyt. A kiszemelt helyszínen előbb meg kellett faragni a sziklákat, hogy a 240 méter magas duzzasztó gát stabil kőzetre támaszkodjon. A szikla faragása 96 emberi áldozatot követelt, a gáttest vasalása, zsaluzása és a megállás nélküli betonöntés az extrém méretek és az extrém időjárási viszonyok miatt egy erre a célra kifejlesztett, de épp ezért még kipróbálatlan technológiával történt, aminek szintén megvoltak a maga mártírjai. A mesterséges tó a maga kék vizével úgy hat ebben az élettelen, vad környezetben, mintha egy őrült ékszerész egy türkizkék ékkövet kohósalak foglalatba illesztett volna. A tájat a maga bizarr formáival a „csodállak, ámde nem szeretlek” kategóriába sorolnám, és a Lake Mead partja is engem igazol: az életet adó víz sem tud életet lehelni ebbe a holdbéli környékbe, a majd hetven éve létező mesterséges tó partján nyoma sincs fűnek, fának. Igaz persze, hogy a partvonal korántsem állandó, a tó vízszintjét a tavaszi áradás emeli, a csúcsidőszakok energiaigénye süllyeszti és az ingadozás lehet vagy 10-15 méter!

Oda is, vissza is átmegyünk Boulder City-n, a kisváros lankásabb környéken épült és épül. Érdekes megfigyelni a már Kanadában is észlelt sajátosságot: az épületek váza csaknem teljesen fa, téglát, betont csak az alépítménynél használnak. Valószínűleg itt Észak-Amerikában az épületfa ára alacsonyabb, mint az Európában falazásra használt tégláé, cementé, mészé. Ahogy Briso elmesélte, más előnyökkel is jár a faszerkezet: a készen kapható, könnyen illeszthető és összeállítható elemekkel egy hét alatt állhat egy ház szerkezete.

Beérünk Las Vegasba, most programunk szerint az Ethel csokoládégyárának és a nagy karriert befutó zongorista és életművész Liberace emlékmúzeumának megtekintése következik. Hogy ez a két látogatás miként kerülhetett be a Nemzeti parkokat bemutató programba, fogalmam sincs (a Grand Canyon pl. itt van két órányi buszozásra, de az nem része a programnak), talán az utazást szervező YMT lehet elkötelezettje ezeknek, de lehet hogy egy rejtett kamerás shownak veszik fel a fintorainkat. A csokigyár még csak elmegy, annál is inkább, mert mellette egy szabadtéri kaktuszparkot is lehet választani nézelődésre. Dél van, ájult meleg, a kaktuszok a cserépbavaló apróktól a 8-10 m-esre is megnövő saguaro kaktuszokig igazán otthon érezhetik magukat. A növények bizonyára az évente előforduló pár esős nap után kivirágozva lehetnek gyönyörűek. Az utitársak zöme persze a gyomor élvezetét részesíti előnyben, benn a gyár klimatizát Visitor Center-ében potya kóstolás édesíti szegény utazók életét.

Most pár sarokkal odébb Liberace múzeumát kell megnéznünk. Kell, mondom, mert nincs más választásunk: Bob bezárja a buszt, az utcán tombol a déli hőség, egyedül a múzeum légkondicionált termei nyújtanak enyhülést. A társaság sincs oda ettől a kegyeleti látogatástól, rá van írva az arcukra. Liberace pályáját fiatal korától a tehetség, a siker és a feltűnési viszketegség jellemzték. Sikerei Hollywoodhoz és Las Vegashoz kötik, bár turnéin végigjárja az államokat a keleti parttól a nyugatiig. Koncertkörútjai sikerét az extravagáns külsővel is fokozza: a múzeum ezeknek a relikviáknak a gyűjteménye. Fényképezni nem szabad, a múzeumot ismertető fényképes füzet meg túl borsos ahhoz, hogy megvegyem, így kénytelenek vagytok az én szememmel látni a gyűjteményt. Fellépésein rendre állógalléros, földigérő palástban jött be a színpadra (olyasfélében, mint a gonosz királynőnek lehetett a Hófehérke és a hét törpe meséjében), köpenyei és az alatta lévő öltözetek drágakövekkel, arany sujtással és minden csillogóval díszített ruhaköltemények, inkább viselhette volna őket egy király. Van koromfekete, alján ezüstös sávval, lobogó lángokkal díszített, a kék és az arany árnyalataiban pompázó, levelekkel, virágokkal kivarott zöld és még ki tudja hány. Az ujjain diónyi kövekkel díszített gyűrűk, és persze karperecek, fülbevalók, nyakláncok, kitűzők: egy dúsgazdag piperkőc kellékei. Az ember nem is érti, hogyan volt képes ennyi vacakkal a kezén zongorázni. Ezt rajongói is megkérdezték, ő meg szerényen csak annyit válaszolt: „Kitűnően!” A múzeum további részében használati tárgyait állították ki végakarata szerint. Arany mosdókagyló, baldachinos ágy, kocsik rózsaszín flitteres vagy aranysárga plüss külsővel, az amerikai zászló mintájával, tükör mozaikkal, gyémántokkal borítva, ez utóbbinál még a szerszámos láda is gyémánt berakásos, gondolom a csavarkulcsok nyelei is. A tükörmozaikos kocsit nemigen használhatták esti forgalomban: a szembejövőt a saját reflektorának visszatükröződő fénye vakította volna el. A fényképekről egy hamisítatlan bájgúnár néz rád önelégült mosollyal az arcán, az életét összefoglaló film ugyanakkor egy kétségtelenül muzikális zongorista és énekes nekrológja. Anyját istenként tiszteli, rövid házasságából nem születik gyermek, 1967-ben AIDS-ben hal meg. Vagyonából fiatal művészeket támogató alapítványt hoz létre, ill. a múzeum létrehozására fordít.

A nap hátralévő része Las Vegas-i szabad program. Megtelt a fényképezőgépem memóriája, kénytelen vagyok valahol lemezre menteni az eddigi képeket, hogy újakat csinálhassak. Szicsu aranyos, segít keresni foto boltot. Nem könnyű feladat, kérdezősködünk sűrűn: a szállodák recepciósai, az utca embere, de még a szintén digitális géppel rendelkező turisták se tudnak segíteni. A hőség elviselhetetlen, nemcsak a nap, de a falak, a járda is sugározzák a forróságot. Csodálom Szicsut, arcán már vörös foltok jelzik, hogy rosszul van. Meg is szédül, mégis segít keresni: végre találunk egyet és semmi pillanat alatt letöltik a tartalmat: a lemezre írásra viszont egy negyedórát kell várni, addig beülünk valahová és a hüvösben jól esik inni a jeges kólát. A buszhoz visszafelé már úgy haladunk, hogy úgy ötpercenként bemegyünk egy klimatizált helyre és hüvösről hüvösre nyomulunk előre. A hőség érdektelenné tesz, a városra csak néha vetünk pillantást: így sem csúnya, de éjszakai csillogásában szebb volt. Egy élelmes vállakozó aprópénzért némi hűsítést kínál: egy fóliafalú fülkében pár másodpercig vizet porlaszt rád, aztán mehetsz ismét a kemencébe sülni. Mi már ropogósra sültünk, mehetünk haza: vár Primm-ben a hideg szobánk! Beletelik egy idő, míg a busz hüvösében eszünkhöz térünk, mint később a TV-ből megtudjuk, ez volt a nyár legmelegebb napja: 115 º F (46 ºC)-ot mértek! Áldjuk a zuhany feltalálóját, meg a friss ruháét és megintcsak eszembe jutnak a pioneer-ok: ilyen hőségben, bizonytalan vízvételi lehetőségek közepette, elemi higiénia nélkül előrenyomulni az ismeretlen sivatagban emberfeletti lelki és fizikai erőre vall. Kipróbálom a szálloda mini-medencéjét, de csalódás: vize zavaros, agyonklórozott. Beülünk vacsorázni és leesszük magunkat a sárga földig, álmodok is mindeféle marhaságot.

Reggel megyünk tovább, elhagyjuk a bűnös Nevadát és visszatérünk a szentfazék Utah területére, mai uticélunk St. George. Az út átvezet egy vízválasztón, ha ugyan van értelme ezen a kiszáradt, esőtlen vidéken vízválasztóról beszélni. Valamikor mégis lehetett itt vízfolyás, a hegységbe mélyen bevágódó völgy erről árulkodik. St. George egy viszonylag sík területen épült, környéke azonban hegyes. A sötétvörös errefelé a sziklák és a málladék uralkodó színe, ami csak fokozza a hőség érzetét. Néhány bátor tulajdonos az omladékos oldalú domb sziklás platójának szélére építette házát. Bizonyára tudnak valamit, amit én nem: vagy a geológiát, vagy Isten akaratát, hogy az omlás csak száz év múlva esedékes.

Beülünk egy gyorsétterembe ebédelni, Szicsuval ketten rendelünk egy „grand” pizzát. Mikor kihozzák, elámulunk, mert valóban óriási, ennek ellenére bedörgöljük a háromnegyedét és ezzel még ebben a falánk társaságban is tenkitélyre teszünk szert. Bár a városban lesz a szállásunk, elhagyjuk a várost, irány a Zion Nemzeti Park. Alig 20 km ide a Park bejárata, a környék azonban fokozatosan hozzászoktat a jellegéhez. Egyre magasabbak a sötétvörös és a homoksárga árnyalataiban pompázó sziklafalak és a zöld színű, néhol szelíden kanyargó, másutt szikláról sziklára bukdácsoló Virgin River völgyében nyomulunk előre. Az elmaradhatatlan Visitor Centerben megnézünk egy filmet a környék felfedezéséről. Rögtön hozzá kell tegyem, hogy ez a felfedezés afféle fehéremberes nagyképűség, a hegységben talált barlangrajzok szerint ősidőktől lakják ezt a tájat a paiute indiánok. A spanyol hódítók valahonnan megneszelték, hogy az indiánok a hegyekben aranyat találtak, de a konkvisztádorok érdekesmód nem csákánnyal láttak aranyszerzéshez, hanem karddal. A környéket aztán évszázadokig indiánok sem lakták, mígnem néhány mormon újra felfedezte a felhőkkel kacérkodó sziklák, nap nem látta kanyonok világát. Az elnevezések is erősen sugallják a felfedezők vallásos beállítottságát: találsz itt Angyalok leszállóhelyét, Katedrálist, Keleti templomot, és a Nemzeti Park névadója, Zion maga is bibliai személy volt. Ma rengeteg látogatót fogad és rémisztően magas és sima falaival, növényektől zöld völgyeivel egy üde oázis a sivatagos környéken. Bob két és fél óra kimenőt ad, csodálkozom is rajta és csak véletlennek tartom, hogy az enyémnél egy órával későbbi pontos időt mutat a busz órája. Az idő épp elégnek tűnik egy szép ösvény végigjárására, ami a folyóvölgyből a sziklafal alá visz fel és egy pár km után máshol ér vissza a völgybe. Élvezem nagyon a kapaszkodást a sziklákon, a hüvöst, a folyó völgyére nyíló egyre szélesebb kilátást. Már az égigérő sziklafal aljánál vezet az ösvény, az az ostoba kényszerképzetem támad, hogy akár egy diónyi darab is megoldaná minden gondomat ebben a rövidreszabott földi életben (nem aranyrögre gondolok, bár az se jönne rosszul, hanem a szikla tetejéről lepergő kavicsra). Nézek fel, de úgy meg el lehet szédülni, van vagy 5-600 méter a fölém magasodó sziklafal. Egy mókus bukkan fel a bokrok közül és rám ügyet sem vetve a falhoz szökdécsel: a sziklahasadékból cseppenként szivárgó vizet nyalogatja. A völgybe aztán oldalvölgy torkollik be, utunk merőlegesen befordul és itt már nyomasztóan hatnak az oldalvölgyet keretező meredek sziklafalak. Az oldalvölgy felső végéig rövid kapaszkodó visz, szikláról sziklára lépdelve érünk fel egy kis természetes medencéhez. A máskor nyilván zuhogó víz most csak csepeg a rémisztően magas sziklafal tetejéről, a szikla maga is helyenként mohás, ahol a víz végigcsorog rajta. Itt is, máshol is jól kivehető, hogy a hegységet alkotó homokkő hajlamos a „kiboltosodásra”, azaz sziklaívek képződésére. Ilyen jellegű képződmények sokaságát találjuk majd az Arches National Park-ban, mégis a leghatalmasabb ív ebben a hegységben a Kolob Arch, amely 94 métert (!) hidal át alátámasztás nélkül. Bár ezt a fantasztikus méretű képződményt nem volt szerencsék látni, az ember mégis el kell gondolkozzon rajta, hogy a nem túl masszívnak gondolt homokkő hogyan képes ilyen monumentális és ilyen stabil alakzatokat formálni. Az ösvény az oldalvölgy másik oldalán ér vissza a Virgin River völgyébe és lassan ereszkedik le a folyóhoz. Még vagy 2 km-es kutyagolás a folyóparton és már látom a parkolót. Már messziről integetnek: talán mégis nyertem Las Vegas-ban a Kenó-n? Ahogy odaérek, rosszalló pillantások, fejcsóválások kísérnek és a buszon majd elsüllyedek, mikor Bob megkérdezi, miért késtem egy félórát? Mutatom az órám, azon még egy fél óra lenne indulásig, de kiderül, hogy az államhatáron előre állították az órákat, csak én épp nem figyelhettem, Szicsu meg nem szólt, mert azt hitte, hogy megtettem. Na, szépen vagyunk, megkapom a szokásos vontatott tapsot, égek, mint a Reichstag, de túlélem. Még sokáig bosszant a dolog, végül akkor lelem meg a békémet, mikor elgondolom, hogy mit is kezdett volna a társaság azzal a félórával: hát evett meg ivott volna, úgyhogy csak köszönjék meg szépen, hogy voltam olyan kedves az utitársaimat a zabálási kényszerből egy félórára kizökkenteni.

St.George-ban lecihelődönk, és bár 7 óra van, nincsenek elvonási tüneteink, mivel délben alaposan bekajáltunk. Csak harapunk a hazaiból (Pista „bácsi”, Isten éltesse az előrelátó gondoskodásodat) és elmegyünk Szicsuval egy kicsit sétálni. Óh, otthoni csendes nyári alkonyatok, fák közül, bokrok alól lopva szétáradó hűvös borzongás, Balatonon, Dunán reszkető ezüsthíd, forró nap utáni enyhülés, hol vagytok?! Itt a lenyugvó nap még vörösebbre festi az amúgy is sötétvörös dombokat, minden okádja a forróságot, talán ha reggelre lehűl 25 ºC alá, most biztosan több van, mint 35 ºC. Fuldoklunk és hamar visszamenekülünk a szobánkba, ahol belépve a klimatizált 20-22 ºC szinte hidegnek érzik. Végiggondolom, hogy ilyenkor az USA majd minden lakásában megy a klímaberendezés és minimum 1 kW teljesítménnyel, az több lehet, mint télen a fűtés, azaz nyáron lehet az igazi csúcsidőszak. Ilyenkor egy kimaradás az energiaszolgáltatásban talán több ember életét veszélyeztetné, mint télen, hiszen a meleg ellen alig lehet védekezni.

Reggel feldobódva indulunk útnak mai célunk, a világszép Bryce Canyon felé. Ez a tájegység amerikai léptékkel a szomszédban van, de a folyással szemben végig kell hajtsunk a Virgin River völgyén és a tegnapi megállóhelyünktől beérünk a Zion NP vadabbik részébe. Ezen a 25 km-es szakaszon a folyócska – ki tudja miért – csak egy folyómedernyi széles, meredekfalú kanyont tudott vágni évmilliók alatt. Az út ezt a szakaszt egy szerpentinnel és egy hosszú alagúttal kerüli meg, de szerveznek meder-túrákat, amelyek a közepes hosszuk ellenére minimum egy teljes nap alatt járhatók be. Istenem, ha Las Vegasban a csokoládégyár látogatásának és a homokos Liberace emlékének szentelt napomat egy ilyen túrával tölthettem volna… Jó, tudom, a „ha”-val kezdődő mondatoknak nincs értelme. De a túraszervezőknek se!

Nyögve kanyarog fel a szerpentinen a busz, mi görcsösen kapaszkodunk bármi elérhetőbe, a busz orra-fara néha a szakadék fölé lóg a kanyarban. Jaj, mamám, oltalmazz! Ezerszer inkább bíznék a lábamban, mint Bob kezében, szemmértékében egy ilyen túlméretes konzervdobozba zárva. Kitárul a völgynek ez a szurdok alatti része a szemünk előtt és rádöbbenünk: amit a folyó mellől a sziklafal tetejének hittünk, az folytatódik még feljebb is. A sziklafalak fölötti legfelső réteg fehéres, vélhetően sokkal mállékonyabb a falakat képző vörösnél, mert nem túl meredek kúpos alakzatokat formáz. Mielőtt alaposan végigmustrálnánk a csodaszép kilátást, bebújunk az alagútba és egy – két villanásnyi kikukkantástól eltekintve a legszebb, kanyonos részből semmit sem látunk. Ahogy kiérünk, már szinte a folyó partján vezet tovább az út, a fehéres hegyek régiójáig kapaszkodtunk fel, ez már a folyó felső szakasza. Itt van pár egészen bizarr hegyoldal: a csaknem tökéletes csonkakúpok palástja olyan szabályosan dombormintás, mint a kötözött sonka, rajta semmi élet, csúcsán pár fenyő, mint egy óriási fez (török fejfedő) tetején a bojt. Jóval odébb megállunk egy parkolóban, kétoldalt dombok és oldalukban mintha óriás sakkfigurák állnának: gyűrűsen elvékonyodó – megvastagodó vörös homokkő oszlopok strázsálnak az út két oldalán. Aztán ezek is elmaradnak és egy fennsíkra érünk, amin mondhatatlanul kellemes meglepetés füves réteket és fenyveseket látni a sok kő és terméketlen omladék után. A Visitor Center-ben hamar harapunk valamit a szerpentin izgalmára. Én már be vagyok sózva, de a többi még kérődzik. Egy reklámanyagos rekeszben egy a természetközeli nap programja akad kezembe: „Bryce Canyon Rim Run” lesz két hét múlva. A teljesítendő táv 5 mile, nevezés előre (17$) vagy a rendezvény előtt a helyszínen (20$), a 16 évestől 5 évenként emelkedő korcsoportokat külön értékelik és díjazzák, de jutalmakat is sorsolnak ki; rajt d.e. 9:00-kor. Minden a távot teljesítő kap egy emblémázott pólót és belépőt a délutáni rodeóra, amihez persze RodeoLunch is jár. Istenem, de résztvennék rajta, de tudnám élvezni azt a napot (is)! Itt nincs az a rekkenő hőség, magaslati a levegő és biztosan szép társaság is összegyűlne. Őszintén kíváncsi lennék rá, hogy a hazai mezőnyben az első harmadhoz jó edzettségem itt mire lenne elég, talán még egy korosztályos helyezést is el tudnék csípni?! Eljátszok ezzel a gondolattal, míg a derékhad abrakol és rögtön otthon érzem magam. Mielőtt továbbindulnánk, én is ürítek és a WC-ben meglepetés vár: zene szól, szerencsére nem valami hazafias dallam, amihez feszes vigyázz-állás dukálna, inkább afféle aláfestő zene. Ami engem illet, ha már szól, inkább örülnék Händel Vizizenéjének vagy egy ingerkeltő vízcsobogásnak: társaságban valahogy mindig nehezemre esik az első pár csepp. Ez még alighanem onnan datálódik, mikor pár éves koromban Anyu rendszeresen felébresztett pisilni és a biztos célzás végett feloltott villany mellett bíztatott, hogy „Nye, pisi!”. Jelentem, a pisi nem nyert derbit, nekem meg azóta sem megy társaságban folyékonyan a dolog, ebben valahogy magányra vágyom.

Eh, félre a profán részletekkel, már csak pár mile és meglátjuk a Bryce Canyon mesevilágát! Amíg odaérünk, figyeljetek rám, elmondom a történetét. A fehérek közül egy Ebenezer Bryce nevű ír pillantotta meg a területet elbitangolt marhái után kutatva. A környék anyaga valaha tengerfenék volt, a puhább és keményebb üledékes rétegek a vörös, a sárga és a fehér színhármas minden árnyalatát bejárják a narancstól az eperig, a kénsárgától a téglavörösig. A fennsík átlag 8000 lábnyira (~ 2400 méterre) emelkedik a tengerszint fölé, ennek peremén képződtek ezek a fantasztikus alakú tornyok, alakok. Amikor először letekintesz a fennsík öbölszerűen íves letöréséről a lábad alatt elterülő alakzatok tengerére, az az érzésed, hogy a Kínában megtalált agyagkatona-sereg óriás-vázlatát látod. A figurák persze arc és végtagok nélküliek, de hol fej- ill. törzs szerűen megvastagodó, hol nyak szerűen elvékonyodó formájuk alapvetően emberi hasonlatosságot mutat. Szinte kivétel nélkül egy kemény lap van legfelül, amely sapkaként védi meg az alatta lévő, mállékonyabb tornyot a csapadék nagyjától. A lefelé sorjázó rétegek közül aztán a puhábbak, omlásra hajlamosabbak leperegnek és ezért nyak-szerűen elvékonyodnak, a keményebbek, állékonyabbak jobban megtartják a sapka-kő alakját, így alakul ki a sokemeletes sakkfigura. Van, ahol ez az elvékonyodás már annyira előrehaladt, hogy a sapka-követ úgy tartja a korábban vastagabb, ma már nevetségesen elvékonyodott oszlopa, mint a gomba szára a kalapját. Egy kiadósabb eső valószínűleg egy-egy végletekig elvékonyodott oszlopot végleg leomlaszt, de másokat meg tovább farag. Ugyanezt teszi persze a nap, a szél, a hó és a fagyok, csak más-más formájú vésőt adott kezükbe az anyatermészet.

Az úton elkerülünk egy furcsa járgányt: a tartálykocsira szerelt permetező cső hosszan kinyúlik oldalra, így az úton haladva a padkára tudja porlasztani tartalmát, egy zöld, habos löttyöt. Bob szerint a lötty megköti a port és segít a növényeknek belepni az út mentét. Nem hülye ötlet, mert egyébként a járművek csapta szél felkavarja a finom homokot. A zöldre festésről jut eszembe a seregben közszájon forgó történet, hogy egy laktanya parancsnoka az előljáróság látogatására készülve elégtelennek tartotta a gyep sűrűségét és színét és ezért elrendelte, hogy fessék le olajfestékkel zöldre. Arról már nem szól a fáma, hogy az előljáró  mit szólt a tartós fűhöz, de akkoriban az előljáróság szintjén is voltak egyedek annyi IQ-val, hogy ezt talpraesett megoldásnak tartották.

Na, látjátok, már ide is értünk, gyertek, fussunk fel az Invention-point-hoz! A rövid, pár perces kapaszkodás után a peremen vezető ösvény bármely pontjáról óriási területet lehet belátni, de most a messzeség helyett a közelebbi látvány vonzza magához a pillantást: 10-60 méter magas tornyok szabályos erdeje terül el a lábad előtt. Van, ahol még függőlegesen hullámosra formázott fal tekint le az alatta felgyülemlett, keverékszínű omladékra, van ahol a fal „hullámai” már szétváltak és önálló oszlopokat képeztek, de van olyan is, ahol az oszlopok szétválásának előhírnökeként a hullámos fal már helyenként át van lyukadva. A falak néha csak pár méter vastagok és egymással párhuzamosan húzódnak. Mindezt az ember az ösvényen mozogva plasztikusan látja: jé, ott egy lyukon át a mögötte lévő következő fal alját lehet látni, egy fényképen azonban alig tűnnek fel ezek a szép számban létező lyukak a színek hasonlósága miatt. Van aztán akkora átlyukadás, ami már derekas várkapu is lehetne, mert magassága több mint 40 méter! A színek leírhatatlanok, nincs az az olasz fagylatos, aki annyiféle színű gombócot tudna egymásra rakni egy tölcsérre, mint ezek az u.n. „hoodoo”-k. Fényképezek megrészegülten, most áldás a digitális fényképezőgép a maga utólagos szelektálási lehetőségével: a felhők mozgó árnyéka miatt a sok hasonló részlet jobban kivehető, ha fény és árnyék segíti a térlátást. Az alakzatokat nézve sokszor veszel óvatosan levegőt, mert félőnek érzed, hogy egy tüsszentéstől némelyik „hoodoo” leomlik. Fényképezek és bámulok, bámulok és fényképezek. Persze itt sem bírok a vágyaimmal: milyen fantasztikus fotókat lehetne csinálni egyenként a tornyokról, ha a lábuknál futó ösvényekről a valószinűtlenül kék ég hátterével kaphatnám le őket. Ha a Yosemite NP-nál elmondtam, itt is igaz: el tudnék itt tölteni néhány hetet ebben a színpompás csodavilágban. Még két kilátóhely, a Sunset Point és a Sunrise Point közelében parkolunk le, és bosszant, hogy Bob nem mondja meg előre. Ha tudtam volna, az ösvényen gyalog lazán odaértem volna az utolsóig, mire a társaság kényelmes része kétszer szétszéled és összegyűlik a busszal. Szinte fizikailag fáj, hogy itt kell hagyni ezt a mesés látványt. Visszafelé ismét végigtekergünk a Zion NP-on, de hű maradok a Bryce-hoz, már nem fényképezek.

St.George-ban eszünk, iszunk, alszunk aztán gyű: hosszú út vár ránk, el kell érjünk a Colorado menti Moab-ba. Az út a szokásos kétszer két sávos, a táj se igen változik: alacsony, girbe-gurba fák, bokrok vagy a már jól ismert sedge brush uralják a terepet, amúgy homok és kő minden színben. Megállunk egy hegyek övezte síkon, ami semmiben sem különbözik az eddigiektől: a derék mormonok itt hoztak létre 1867-ben egy vendégfogadót, ami az akkori közbiztonságra tekintettel inkább erődítmény lett. A négyszögletes alaprajzú rönkvár lakói gazdálkodtak a környéken, szőttek-fontak, tanították a gyerekeiket, tették, amit kell és persze minden nélkülözés dacára hittek a boldogulásukban. A múzeumként berendezett szobákban korabeli berendezés, ruhák, eszközök ejtenek ámulatba.

Változik a táj képe: a sziklás, omladékos tájon uralkodik a többszáz méteres  vastagságú lépcsőkben megmaradt vöröses-sárgás üledékes kőzet, végül majd egyórányi ereszkedés végén leérünk a Green River völgyébe, de most meg újabb kaptatók következnek és én – akinek korábban megdobbant a szíve, ha egy sziklás tájat látott – most unottan ásítok és bóbiskolok, kicsit csömöröm lett ebből az egész kietlen környékből. Bob azt mondja vezetés közben, hogy a túra során meglátogatott Nemzeti Parkok közül a holnap következő Arches NP az ő kedvence, de nem fűz hozzá kommentárt, miért. Végre beérünk Moab-ba. Ez egy szezonális kisváros a Colorado folyó partján, szinte teljes egészében a turizmus tartja el: indulnak innen csoportok vadvizi túrákra a Colorado-n, busszal, gyalog és öszvérháton a számos környező Nemzeti Park valamelyikébe. Szállodánk szinte az első épület a városkában, de Bob bevisz minket a „belváros”-ba, hogy haraphassunk valamit. Mi Szicsuval egy tájjellegűt nézünk ki: mexikóinak hirdeti magát, de gyanúsan kevés a vendég. Kérünk valamit az érthetetlen nevű műalkotások közül. Közben kupálódunk is valamit: a losz mekszikánosz elmagyarázza, hogy tortillának azokat az ételeket hívják, amelyekben a lepény fehér (azaz búzalisztből készült), a kukoricalisztből készült sárga tésztájúak neve esquetilla, más meg nincs és kész. Hát mi választottunk valami vegyes tálat, és minthogy az egész napi buszonülésben egyikünk sem éhezett meg, csak afféle minit. Jön ám a sombrerós manyus nagy vigyorogva két akkora tállal, hogy lelógott az asztalról, mellé a két mexikói sör. Piszok szomjasak vagyunk, hát nem is figyeltük olyan nagyon a körülményeket, amik voltak, csak belehörpölünk, de hamar jön a kiábrándulás. Talán nem voltak megelégedve a komló ízével vagy szerettek volna emlékeztetni a baráti mexikói nép keserű sorsára vagy maradt még glauber (keserű)só készleten, egy biztos, ilyen förtelmesen keserű sört még életemben nem ittam. A poharat viszont szájánál megnedvesítve és sóban megmártva, peremén lime karikával próbálják nagyvilági külsőjűre varázsolni, vagy talán a sör keserű mivoltáról a figyelmet ízileg elvonni. Ez a meglepetésük se sikerült, a két sörhöz nem illő íz harmonikusan egészíti ki egymást és a hányingerig fokozza a hatást. Szicsu mohóságában gyorsabb volt és előbb ivott bele, nekem volt időm az arcára nézve hamar reagálni és a sót kitörölgetni a pohár belsejéből. A kaja aztán feledtette a sört, mert ízletes és kellemesen csípős volt, talán csak a fejtett babbal spórolhattak volna egy kicsit. A szállodában lenyomatom a sör ízét némi kólával és minden helyrezökken. Itt is kipróbálom a szálloda medencéjét, de a mexikói étel nem nagyon akar úszni, hát csak pislogok ki a vízből, mint egy túlsúlyos krokodil. Ma sem kell altatót bevennem, a franc se tudja, mitől álmosodik úgy el az ember, mikor mit se tett egész nap.

Reggel korán indulunk, mert a két hátralévő Nemzeti Parkra egy nap maradt. Mindkét Nemzeti parkra jellemző, hogy óriási a területe, ezért az egyes nevezetességeket csak busszal lehet körbejárni, tehát sok rövid megállóra lehet számítani. Délelőtt a Canyonlands NP a célunk. Ezt a Nemzeti Parkot a Colorado és legnagyobb oldalfolyója, a Green River öleli körül. A környék geológiájának megértéséhez talán annyit illik tudni, hogy a tengeri üledék szerkezete itt sajátos módon ismétlődik: egy 10-20 méter vastag kemény kőzet alatt egy többszáz méteres laza réteg következik, majd ismét egy vékony, szilárd réteg, majd újra egy vastag, omladékos és így tovább. A legfelső kemény réteg alkotja a Nagy Platót, amely tökéletesen sík. Ha egy ilyen szerkezetű talajban egy folyónak sikerül egy ponton megbontania a kemény réteget, már könnyen elhordja alóla a laza réteget és előbb-utóbb leér a folyómeder a következő kemény rétegig.
Egyre szélesíti a medrét, alámossa a felső kemény réteg peremét és így alakulnak ki azok a semmibe nyúló sziklapárkányok, amelyekre olyan nyugodtan megy ki az ember, mert nem látja, mennyire nincsenek alátámasztva és amelyekről letekintve olyan nagyszerű kilátás nyílik. A folyó munkája persze ezzel nem ér véget, a következő kemény réteget is megbontja és újabb nagy lépcsőt alakít ki. Mindez nyilván évmilliók alatt zaljik le: a Grand Canyonban 4-5 lépcső képződött ily módon és a folyó több mint 1 km-nyire vágta be magát a plató szintjéhez képes. A Canyonlands NP területén a Colorado és a Green River völgyei „csak” két lépcsősek, mélységük a platóhoz képest kb. 500 méter. Mi délelőtt a plató egy szigetszerűen álló jókora darabjára buszozunk fel, melynek neve találóan Island in the Sky (Égi sziget). Több helyen is megállunk, a kilátás mindenhol lenyűgöző. A szikla alatt az omladék meredeksége szerint megmászhatónak tűnik, de nincs rajta semmi stabil a rápottyant szikladaraboktól eltekintve. Ez a lejtő az eggyel mélyebben fekvő platóig ereszkedik, az ismét lapos, mint a tenyerem és ebbe vág bele a Green River (a Colorado völgye ránk merőlegesen érkezik, abba nem lehet belelátni). Most az alján ott kanyarog szelíden a folyó és nehéz elképzelni, milyen amikor nem tölt, de hordja a medrét. A völgy a plató szintjén van vagy 10 km széles, a második plató szintjén már talán csak 1 km-es. Ez a lépcsősen V-alakú forma követi aztán a folyó medrét és oldalvölgyek is szabdalják. Az igazi csemege a peremen álló sziklák alakja, bizonytalan helyzete. Többjüket csak a Szentlélek tartja, az alámosott sziklapárkányok helyenként úgy állnak a levegőben, hogy az ember arra sem fogadna: holnapig nem omlanak le. A színek itt is leírhatatlanul sokfélék: a vörös és a sárga mellett ezen a környéken a fekete is beszáll, mint alapszín. A sötét sziklák dacára nem érzünk hőséget, talán mert a plató 1800 méter magasan fekszik, de az is lehet hogy már hozzászoktunk.

Visszaereszkedünk a városkába, a Colorado hídján most már tisztelettel nézünk le a hordaléktól barnás-vöröses vízre: nem semmi, amit a környék átalakításában végzett. Harapunk valamit és hajrá: már indulunk is visszafelé ugyanazon az úton. Most jobbra térünk le (miket beszélek, fel) az Arches NP felé. A platónak ez a része csakugyan annyira egyedi, hogy a kontinensen nincs hozzá fogható: csaknem ezer(!) természetes kőkapu (vagy inkább híd) alakult ki az erre hajlamos vörös homokkő sziklákból. A Nemzeti Park ismertetője részletesen leírja ezeknek az íveknek a keletkezési okát. Az üledékes fedőkőzeten eszerint ott keletkeznek ívek, ahol az alatta majd kilométernyi vastagon felhalmozódott sós iszapmaradvány megmozdul (megcsúszik, elfolyósodik, átrendeződik) és alátámasztás nélkül hagyja a homokkő réteget. Jócskán felkapaszkodunk a város fölötti sziklás hegyoldalba és máris látvány van: mintha egy óriás gyurmázott volna, elnagyolt gólemek kertjébe tévedünk. A vörös kő-képződmények alakja, gömbölyded, lekerekített formája rendre azt sugallja, mintha puha agyagból formázta volna őket valaki. Hamarosan megállunk, Bob melegen ajánlja a sziklák közötti gyalogtúrát, de óva int, hogy tartalék víz és fejfedő nélkül induljunk útnak. A vállalkozóbbja nekivág a Park Avenue-nak, a többi busszal megy a túra végállomásáig. A 80-100 m magas sziklák egy időszakos vízfolyás két oldalán állnak, és az alakjuk csakugyan elragadja az ember fantáziáját. Itt egy grandiózus alsó fogsor vesztette el a felső felét, amott egy Amerikában egyértelmű, nem túl pozitív jelentésű kézjelzés virít vörösben, fenn a gerincen egy egyiptomi fejfedős arc néz a végtelenbe, messze elől mintha emeletes házak sora állna, ez a Courthouse Tower. Még távolabb a Bábel tornya vonzza a pillantásokat, balra a Sheep rock (bárány szikla) és a Three Gossips (a három pletykás) a nevezetesség. A vízmosás alja is érdekes: a pár milliméter vastag homokkő rétegek sűrű szintvonalas térképként rajzolják ki a meder domborulatait. Az ember észre sem veszi a kegyetlen hőséget, a levegő megáll a sziklák között és a falak is sugározzák a forróságot, lehet vagy 45 ºC. Hamarabb érek ki az útra, a túrázók egy vezetett csoporthoz csapódtak és velük együtt érkeznek, de a dagi házaspárunk valahol lemaradt. (ők azok, akik a buszon nem tudnak egymás mellett ülni, mert nem férnek el egy üléspár két szélső karfája között). Bob ijedten kérdezgeti a túrázókat, hol látták őket utoljára és kezében egy palack hűtött szódavízzel elindul visszafelé. Besűrűsödik a buszon a várakozó csend, mindenki a párra gondol. Végre vagy tíz perc feszült várakozás után megjelennek, a férfi arca vörös, bizonytalanul lép. Felszállnak, a busz hűvöse meg a hideg beöntés majd lassan rendbehozza. Bob később elmondja, hogy a pár lemaradt a csoporttól, mert a férfi leült az árnyékban, de nem lett jobban, sőt rosszabbul. Sapkát persze nem vett, így aztán nem csoda ha hirtelen hőgutát kapott.

Berregünk tovább, az ablakból csak egy pillanatra látjuk a Fekvő óriást, amint fejét karjára hajtva alszik és megállunk a Park egyik fő látványosságánál az Ingó kőnél. Hát ez egy valóságos csoda: egy természetes, gúla szerűen hegyes szikla-talapzaton egyensúlyoz egy óriási krumpli. A talapzat is, a krumpli is lehet vagy tízméteres, és az ovális „krumpli” úgy áll ott, hogy még egy sík lapon is el kellene dőlnie, nemhogy azon a szikla-hegyen, ráadásul asszimmetrikusan alátámasztva. Ez csakis a kapitalisták ördögi ármánykodása lehet, hogy a dolgozó nép egyszerű gyermekeinek gondolkodását megzavarja. Lefényképezem, mielőtt ledőlne, aztán megyünk tovább egy lesőhely felé. Itt meg lehet lesni, ahogy a Delicate Arch épp mozdulatlanul áll már vagy másfél millió éve. Nekem persze semmi sem elég, nem elégszem meg a parkolótól ötven méternyire kialakított táv-lesőhellyel: nekiindulok a hegyoldalnak, ahonnan az útbaigazító tábla szerint félórai kapaszkodás után közelebbről lehet látni a sziklakaput. Kepesztek felfelé, izzadok mint ló, de megéri: bár van még vagy egy km-nyi szakadékos árok köztem és a látványosság között, de már kivehetők a pont-szerű emberkék a hatalmas ív körül. Sikerül jó képeket csinálnom és még lazán le is értem a félórás eltáv végére. Néznek rám értetlenül, mikor elmesélem, hogy fenn voltam. Nem hallottak Háry Jánosról, de mégis úgy sejtik, hogy rokonlelkek lehetünk ő meg én. Utolsóként a Windows Section-t cserkésszük be busszal, ahogy szoktuk, közben távolról látjuk a Fiery Furnace (Tüzes kemence) sziklacsoportját. A Windows Section vagy hat kőkapu, amelyek közel esnek egymáshoz. Mindegyikük óriási, az emberek hangyaként mászkálnak alattuk, belmagasságuk kb. 15-20 méter lehet. Itt a kuriózum a Double Arch (kettős ív), melynek két íve azonos sziklára támaszkodik, de irányuk csaknem derékszöget zár be egymással. Érdekes a North Window és a South Window páros is nem messze egymástól: ugyanazon a sziklán néz egy irányba a két hatalmas sziklahíd, amelyek messziről azt a látszatot keltik, mintha egy földbeásott óriás szemei lennének. Mellesleg gyönyörű kilátás nyílik innen a távoli La Sal hegységre is. Bár lenne még idő és néznivaló is bőven (pl. a híres Devil’s Garden vagy a hihetetlenül karcsú Landscape Arch), kell menni etetni, az nem várhat.

Eszünk, iszunk, alszunk, és másnap megyünk vissza Salt Lake City-be. Már fásult a nép, magam is unottan nézem az elsuhanó tájat, ami mitagadás nem különbözik a két hét alatt oly sokszor látott félsivatagos környezettől. Egy nevesincs városkában megállunk, bevásárlok pár souvenir-t, egy üveg tequila-t, némi cukorka-félét a munkatársaknak a helyettesítés fejében, Szicsu azonban igazi gyöngyszemre akad: a fekete pólón négy indián támaszkodik a puskájára, alattuk a felirat: „Fighting against terrorism since 1492”. (~1492 óta harcolunk a terrorizmus ellen). Ugyanitt Bob eredményt hirdet: a kilométer-totót és vele az üveg konyakot Brenda nyerte, t.i. csaknem pontosan 5000 km-t (!) tettünk meg indulásunk óta. Ezen kívül a szobakulcsok alkalmankénti kiosztásában segédkezve kiérdemelte az élenjáró asszisztens megtisztelő címet és még egy üveg konyakot. Bokalánca most alig éri át „karcsú” bokáját, akkorát hízik a halmazati jutalomtól.

  Ezúttal teljes hosszában végigrobogunk a Wasatch Moutains nyugati lejtőjén már szinte össszeérő városokon. Bob teker rendesen, mert délben randink van egy idegenvezetővel, aki körülmutogatja Salt Lake City-t és ellátogatunk a Várostörténeti Emlékpark-ba is. Itt megint előkerül a csaknem szentként tisztelt városalapító, Brigham Young neve és a mormon vallás is, Utah állam szellemi életének kovásza. A Visitor Center tele van kereszttel, szentképpel és bibliával, valahogy nem vagyok rájuk fogékony. A városban – bár nem kicsi – már nem tudnak újat mutatni az első napi kiadós felfedezőutam óta, az idegenvezető magyarázatait meg már belefűztem a várost ismertető részbe az elején. Szóval vége az út érdemi részének. Az élet azonban nem ilyen egyszerű, még tartogat meglepetéseket. Bob kétszer is elmondja a holnap repülőre szálló töredék csapatnak, hogy ötkor kéri a csomagokat az ajtók elé és hatkor indulnunk kell a reptérre, Szicsu valahogy elnézi a vekker beállítását és hétre húzza fel. Éjszaka nyugtalanul alszom és hajnalban a sok ostoba gondolat között eszembe jut, hogy ez így nemigen lesz jó. Ugrok ki az ágyból, már fél öt! Nagy sunyin felhúzom a vekkerét öt perccel későbbre, nehogy már rám haragudjon a kézi riasztás miatt. Szicsu fogmosási és bőrápolási szertartásának fuccs, csak beszórjuk a maradék motyónkat a poggyászba és iszkiri: egy gyors reggeli után mi vagyunk az elsők(!) a buszon (még mondja valaki, hogy a magyar nem egy alkalmazkodóképes nemzet!). Kiérünk a reptérre, Bob azonnal kiszáll, hogy a csomagok után nézzen és mi húszegynehányan ott maradunk ülve. Az utazás minden megállójánál begyakorlott rend volt, hogy Bob a kiszállás rendjét bemondta pl. így „Driver side from front” és akkor a mögötte ülő párossal kezdve állt fel és indult kifelé a csapat. Most nem szólt senki és ezzel homok került a gépezetbe: csak ülnek ezek a jóemberek, az idő meg múlik és nem mondja meg senki, hogy ki induljon el. Nem, ezúttal tévedtek: NEM én álltam fel, szándékkal vártam, mert kíváncsi voltam rá, mi történik. Hát ha egy lengyel származású férfi fel nem áll a szokást megtörve valahol középen, talán még most is ott ülnek a buszon a szervezés és az aktív hozzáállás bajnokai.

 A reptéren nagy búcsúzkodás, címcsere, fogadalmak, hogy írunk egymásnak – aztán majdnem az egész társaság ugyanarra a gépre száll fel. Én persze megint előadom magam: a reggeli kapkodásban teljesen kiment a fejemből, hogy a kedvenc svájci bicskám a kézipoggyászomban maradt, a nagy sporttáskát meg már elvitte a szállítószalag. Mondom a külföldieket tüzetesebben motozó csapat vezetőjének, hogy mi a helyzet, OK!, mondja és alaposan végigvizsgál, csak úgy ereszt – vissza: próbáljam meg a „Check in” pultnál előrimánkodni a nagy táskámat és abba berakni, vagy elveszik. Akkor gondolatban elbúcsúztam a késemtől és már azon gondolkoztam, kit lepjek meg ajándékként vele, de a hölgy a csomagfelvételnél aranyosan segítőkész és kéri a csomagok feladásakor kapott azonosító címkéket majd eltűnik. Öt perc múlva visszajön és kéri, írjam le a csomagom küllemét, majd újabb öt perc múlva mosolyogva jön: OK, betette a csomagba! Azóta is nagyon hálás vagyok neki, ha jártok arra, adjatok neki egy puszit! Az úton az ablak mellett ülök, mint utólag kiderül ez is Szicsunak, a drágának az előrelátása: valamennyi gépre külön kérte és nekem átengedte a kilátás lehetőségét!

Chicago-ban ismét búcsú a megmaradt túratársaktól és szép időben landolunk Torontóban. Pista, Briso vár, végre „otthon”. Otthon, mert itt is szeretteink várnak, otthon, mert itt már sokminden ismerős, otthon, mert magyaros kaja vár az asztalon. A kanadai testvéreim már kinn született gyermekei, Monica és Drew, később Gyuri is emeli a családi összejövetel fényét. Sokáig fennmaradunk, Szicsuval egymás szavát megtoldva mesélünk, mi volt, hogy’ volt és jókat nevetünk azon, milyen furcsa a világ – a mi szemszögünkből. Gyuri elviszi a fényképezőgépemet, a saját számítógépén lemezre menti a Las Vegas óta készült képeimet. Másnap Gyurival elugrunk egy kicsit vásárolni, aztán Szicsut ráveszem, hogy menjünk be a belvárosba kicsit nosztalgiázni. Most, Salt Lake City friss emlékével összehasonlítva bizony kicsit szemetes és gondozatlan Toronto korábban megcsodált belvárosa. Kimegyünk a tópartra is, élvezem a kihalt Sós Tóhoz képest nyüzsgő madárvilágot. Hazametrózunk, a nagy útra tekintettel megint jól teleeszem magam (ez azért egy magyar ősvonás lehet, hogy minden lelki megpróbáltatás előtt, után és néha helyett is eszünk, iszunk nagyokat) és bűntudattal gondolok arra, hogy már nincs messze az igazság pillanata, amikor a fürdőszobai mérlegünkre ráállok. Összepakolok, kimegyünk a reptérre, 23:30-kor indul a gépem. Kár volt elsietni, két óra késést írnak ki eleve, mert még Pestről nem érkezett meg a járat és az a gép megy vissza. Nézzük kicsit az olimpiai közvetítést, de nem sokat tudunk meg a magyarokról: Amerika-centrikus a beszámoló, csakúgy mint az Államokban, a magyarokról egy kukk se. Fél egykor újra kicsűrünk a reptérre, Szicsuéktól elbúcsúzom és várakozó üléspontra helyezkedek. Fél kettőig semmi mozgás, végre előpenderedik egy légikisasszony a kérdéssel, hogy kb. fél három körül tudnánk beszállni. Nyelek egyet, igen hosszú lesz ez a nap. Végre beterelnek, felszállunk és az Atlanti óceán fölé érve elkezdődik a tánc: a gép szinte állandóan rázkódik, bukdácsol, alvásról szó sem lehet. Eszünk, mert kínálnak, iszunk, hogy elzsibbasszon, de nem segít. Saját magammal összehasonlítva már egészen sokat repültem, de ilyen utat még nem pipáltam és ennyire landolást még nem vártam.

Pillanatok alatt kint vagyok a buszpályaudvaron, alig kell várni a buszra és már robogunk is – egész Érdig, ahol lerobban az a dög. Fél órát krampácsolja a sofőr, közben drukkolok, hogy a koncertet a kedvenc harmonikásommal el tudom-e érni. Háromnegyed nyolc, végre otthon, régóta várt, szótlan ölelések, gyors zuhany és már száguldok is kerékpárral a Várba. A Püspüki Palota udvarában már megy a koncert, a jegyszedőnő neheztelve tépi el a jegyemet:
- Hát jöhetett volna kicsit korábban is!
- Csókolom, tíz órával korábban még Torontóban voltam.
- ?
Látszik az arcán, a rendezvény színvonalához méltatlannak tartja, hogy ilyen ócska hazugsággal próbálom kimenteni magam. Ahogy a kapualjon át közeledek a hangulatosan megvilágított, nézőkkel teli udvarhoz, már hallom a jólismert dallamot:
„Oh, Champs-Elysées…” 

Tényleg, Párizsban voltatok már?

2004. augusztus