Ennyi rápihenés után nem lehet henyélni, másnap vár minket a bérelt kocsi és a hegyek közé zárt Sóller és környéke. A tervünk az Alcúdia – Pollença – Lluc – Torrent de Pareis – Fornalutx – Sóller – Inca – Alcúdia hegyi kör megtétele. Külön pikantériája az útvonalnak a Pareis kanyon torkolatához levezető 14 km-es útszakasz, amelynek szintemelkedése 800 méter. Az már hamar kiderül, hogy senkivel sem kell megküzdenem a vezetés jogáért, már csak a zabszemmel volt bajom. Kellett nekem előre elolvasnom, hogy ez a találóan Sa Calobra-nak (a Kígyónak) nevezett szakasz hajtűkanyarokkal és szűkületekkel bőven meg van tűzdelve, de szalagkorláttal nem annyira és a padka is inkább csak névleg létezik.

A kocsi egy Corsa klímával, ami eleve megnyugtat, hiszen rövid és fordulékony. Pollençát, a rómaiak hajdani fővárosát hamar elérjük, de a Lluc felé kivezető utat többszöri próbálkozásra sem, hát odafele is kicsit kerülve (de időben valószínűleg gyorsabban) az autópályán Inca városán és Selva községen át fordulunk be a célkanyarba, melyet számolatlanul követ még sok. Tantaluszi kínokat állok ki, mert a kilátás a sziklás oldalban futó útról egyre szebb, de félrepillantani kész életveszély és kiépített kilátóhely vagy parkoló Lluc-ig nincs. Pihenünk egyet, a gazdag múlttal és sok tárgyi emlékkel rendelkező kolostor megtekintését leszavazza a csapat és kanyargunk tovább. Eddig az út kifogástalan, széles, korláttal, padkával ellátott. A Sa Calobra bejáratánál a vendéglőben azzal a biztos tudattal nyomok be a többiekkel egy szíverősítő ezerfű pálinkát, hogy a keskeny úton szondáztatásnak úgysincs helye. A Sa Calobra első kilométere is széles, jó minőségű, de aztán egy saját maga alá kanyarodó 270 fokos ívvel megkezdődik az izgibb rész. Innen már tényleg nincs szalagkorlát, de a kanyarokban nem is lehet, hiszen a buszok orra-fara jó méternyire lóg ki a szakadék fölé. Padka is csak névleg van: a hegy felőli oldalon inkább vizesárok, a szakadék felőli oldalon meg murvás, egy oldalcsúszást semmi sem fogna meg. Igyekszem nyugtatni magam, hogy naponta ezerszám vezetnek itt járműveket le-fel, de mindig azon kapom magam, hogy a lazítónak szánt gyógyalkoholos beöntés dacára fuldoklik a kormánykerék. Ráadásul akadnak komoly önbizalommal megáldott vezetők, akik saját sávjukat kiszélesítve, bal kerékkel a felezőn nyomulnak és az Istennek se húzódnak vissza a térfelükre. Előzni ilyen körülmények között csaknem reménytelen, de mondhatnánk ámokfutásnak is, mégis van néhány öngyilkos jelölt. Haladunk azért araszolva, Marcsiék se sikítanak (talán a szájzár teszi?!) és a Caval Bernat szorost már egészen megnyugodva és lazán érem el. Itt az út két összeboruló sziklafal között egy nyomon járható és a kanyarodik is, a beláthatóságát biztosító tükröt viszont találat érhette, így vakon indulunk neki. Most, lefelé szerencsére nem jön szembe semmi és lassan leérünk. Egy kanyar után rálátunk a hajóállomás öblére. Hamar beparkolunk és még épp elkapjuk az indulófélben lévő hajót Port de Sóller felé. Bár a viteldíj kicsit borsos (22 Euro/fő), de nem bánjuk meg: a tengerbe leszakadó hihetetlenül csipkézett homokkő szirtek, a valószínűtlenül mélykék tenger és a felhőtlen ég felejthetelen látványokkal lep meg. Felerősödik a szél, nagy, lusta, bálnahátú hullámokat nyergelnek meg tarajos kisebbek. A 300 személyes hajó is komolyan bólogat és az orránál a felső sétafedélzetig felcsapó hullámok megtréfálnak pár utast. Szűk órányi út után már látszik Port de Sóller bejáratának sziklaszorosa. Tudni illik, hogy Sóller jóval magasabban, egy komoly hegygerincek övezte óriási katlanban van, Port de Sóller a város különálló tengeri kikötője. Itt a szél már olyan erős, hogy a szemüvegemet is fognom kell. Amilyen szeles volt kinn a tenger, olyan idilli szélcsend uralkodik benn a kikötő tágas öblében és az azt övező dombokra épült festői kisvárosban. Igazi mediterrán hangulatú házak, utcák látszanak, a tengerre néző dombok tetején szállodák épülnek és a kikötőt és a várost összekötő nosztalgia villamos is feltűnik (kocsijai a San Francisco lejtős utcáin járó kábelvontatásúak hasonmása). Mindezt csak a hajóról van módunk megszemlélni, mert ki- és beszállás után a hajó azonnal indul vissza. Teljesen kiürül a hajó, kedvemre fotózhatok.

A Sa Calobra kikötőből egy függőleges sziklafalba vágott folyosó ill. alagút visz át a Pareis-kanyon torkolatához. Nincs útikönyv, amelyben a két sziklatorony közti szűk öbölről és a homokosnak látszó partról ne láthatnánk képeket. A kanyon geológiai léptékkel mérve fiatal, ami dicséretére válik az őt kivájó folyócska szorgalmának, hiszen csak az esős évszakban folyik, ilyenkor nyáron kiszárad. A medrében az öböl környékén található sekély tavacskák vize a kavicságyon átszivárgott tengervíz. Csak közelebb érve tűnik fel, hogy a kanyon alsó szakasza simára csiszolt köves, a tenger felé haladva sóderos, a hullámverés által felhalmozott kavicsgát már csaknem gyöngykavicsos, de homok sehol. Ez a változatosság ugyan gyönyörködtet, de mezítlábasan keserves talpmasszázst nyújt kéretlenül. Nem hagy nyugodni a vérem, elindulok a kanyonban, amely a Sa Calobra felső végéig bejárható, de órákat venne igénybe, így csak a szembejövő turisták elirigyeléséig jutok. Szorít az idő, indulnunk kell. A parkoló melletti kertben lefényképezem az elsőnek meglátott termő narancsfát, aztán kanyargunk felfelé. A sziklaszorosban nincs szerencsénk: pont középen találkozunk szembejövővel, de a mögöttem lévők többsége tolatásra bírja. Sóller felé haladva elautózunk két víztározóként használt tó, a Cuber és a Gorg Blau mellett, elhagyjuk a katonai célokra lefoglalt Puig Major csúcshoz vezető feljárót és hamarosan ereszkedni kezdünk. A ritkás lombú fenyők közt ki-kivillan a tenger felől nyitott, hatalmas katlan, alján a várossal. Még sokáig kanyargunk a katlan oldalában, mire első jelei kezdenek mutatkozni a lakott területnek, ez már Fornalutx falu, de inkább üdülésre szolgáló elővároskának mondanám a látottak alapján. Itt még jó meredek a hegyoldal, nemcsak a gyümölcsöskertek, de a házak udvarai is teraszosak. Már a fizetős parkolás is jelzi, hogy nem szokványos faluról van szó, de az utcafront felőli sűrű sövények közt kivehető medencék, többszintes házak és golfpályaszerűen gondozott gyepes területek is mutatják, hogy ezek a tulajok nem a fáikon termett narancsból, mandulából tengetik életüket. A falu központja felé ereszkedve városiasodik a kép: a kőházak összeérnek, kertek már nincsenek, viszont minden talpalatnyi földben virág, fa, bokor vidít, de ha nincs, cserépben nevelnek leandert, kaktuszt, bármi zöldet. A fényesre koptatott kövektől, a sok zöldtől, a kiülők hatalmas ernyőitől és a házak homlokzatát összefűző kötelekről lógó szalagoktól a szűk, kanyargós és lépcsőkkel tagolt utcácskák egy otthonos belső tér hangulatával csábítják a vendéget maradásra. Mint egy kellemes meglepetésekkel teli labirintusban, az ember nem tudja megállni, hogy ne menjen tovább, tovább és a város vége táblánál kap csak észbe. Közben felfedezzük a főutcát is, ahol a mallorcai hagyományoknak megfelelően több szakasz is egy kocsinyi széles és ez épp elég forgalomlassításnak. Bele lehet szeretni ebbe a városkába, a látottak közül messze a legvonzóbb. Maradnánk még szívesen, de az óránk sürget, indulunk tovább. Miközben tekergünk tovább lefelé, egy gyors kupaktanács úgy dönt, hogy fásultsági alapon Sóllert majd legközelebb nézzük meg és elmarad a villamoskázás is le Port de Sóllerbe. Az okos könyvem szerint nem vesztünk vele sokat: poros, szürke kőrengetegként mutatja be a várost, melynek egyetlen szépsége a főtere, de az sem emelkedik ki a hasonlóak közül. A pár éve átadott alagút megkímél minket a hágóig való felkapaszkodástól, 4 euróért hamar a hegyek síkság felőli lábánál termünk és onnan az autópályán már csak rá kell tenni a gázpedálra a béléstestet. (Restellem, hogy a culágeres szemléletemmel néha lerángatlak benneteket az élmény szárnyalásából a munkás mindennapok sarába: az ember nem tudja igazán levetkőzni a hétköznapi szóhasználatot.) Még ottérjük a kölcsönzőben a hölgyet, meg se nézi a kocsit, úgy veszi át, nyilván a bizalomgerjesztő külsőm miatt, mi másért?! Mindenesetre nyugodtabban fogok aludni, mintha csak bedobtuk volna az irodába az erre szolgáló ajtócskán át az utcán parkoló kocsi kulcsát.

Az étterem már üres, a pultok tele, mintha csak minket vártak volna és mi úgy eszünk, mintha keményen dolgoztunk volna reggel óta. Tompán, messziről előreveti árnyékát egy hosszú, kemény lemondás a gyomor örömeiről majd otthon, majd egyszer. Esendő állat az ember, de olyan jó csak a ma örömeinek élni évente legalább egy hétig. Jutalmul spanyol ihletésű lázálom szórakoztat: egy koromfekete bika elől kell menekülnöm a pamplonaihoz hasonló, csúszósan fényesre koptatott kövű utcák végeláthatatlan során.

Reggel megfogadom, hogy nem eszem annyit. Majd vacsorától – mondja gyengébbik énem és lemegyünk reggelizni. Az eredményt ld. tegnap. Ez az utolsó napunk és a tenger mintha érezné, kitesz magáért, extra méretű hullámokkal szórakoztat., nem győzzük bámulni a part, a pálmák, a két szirtfok és a tintakék víz csodaszép harmóniáját, amit olyan hamar megszoktunk és amit olyan nehezen fogunk elfelejteni. Most jó lenne a da Silva féle agykontroll, mégsem tudunk nem gondolni a holnapra, a búcsúra.

A tétlenség teszi tán, de délben megéhezünk és a biztonsági készlet terhére zugevést rendezünk a szobánkban. Közben eszembe jut, hogy az okos könyveimben olvasott sok tájjellegű étekből csak annyit próbáltunk ki, amennyit a szálloda éttermének vacsorái kínáltak. Ez sem volt kevés, és pl. a sült halételek igazán finom, magyar ízlelőbimbóknak kedves fűszerezése kellemes kulináris élmény marad, viszont ki sem próbáltuk a minden valamirevaló vendéglőben és sörözőben afféle sörkorcsolya gyanánt is kapható tapas-t (a mallorquin természetesen tapa-nak mondja az ő betűspórolós módján, de mindkettő fedőt, fedelet ért alatta). A dolog ott kezdődött, hogy az igényesebb kocsmákban a sörre egy kistányért vagy egy szelet kenyeret tettek, hogy a szomjas bogarakat a nemes nedűtől távoltartsák, aztán előbb pár aprócska falat került a kenyérre, ma ott tartunk, hogy egy tapas felér egy gyengébb vacsorával. A tapas éppúgy mint a szendvics gyűjtőfogalom: a rengeteg változatban csak a kenyér a közös, rá kerülhetnek apró falatkák a szárazkolbásztól a garnéláig, a poliptól a sajtokig. Ma már sajnálom, hogy nem szereztünk tapas-ztalatot, megérte volna akár egy éttermi vacsora kihagyását is. Az írások szerint egy másik helyi specialitás a konyakkal, wiskyvel, cachaca-val (cukornádpálinkával) felturbózott méregerős napindító kávé, de ez hazai vizeken sem ismeretelen.

Mint azt már élménybeszámolóimban többször kifejtettem, nem vagyok híve a kulináris kalandtúráknak, mégis szeretnék az egzotikus ízek kedvelőinek egy exkluzív recepttel szolgálni. Fekete kagylókat megmosunk, megtisztítjuk és serpenyőben lefedve forrásig melegítjük, utána lassú tűzön forraljuk 5 – 6 percig, ill. amíg a kagylók ki nem nyílnak. 1 nagy pohár száraz vörösborból, ½ citromból, 1 fej apróra vágott vöröshagymából, 3 fej fokhagymából kevéske borecet, apróra vágott petrezselyemzöld, fekete bors és paradicsompüré hozzáadásával szószt csinálunk és a kinyílt kagylókra öntve újra megrottyantjuk, melegen tálaljuk. Megkérem a kedves próbálkozókat, hogy NE küldjenek kóstolót, a háklis gyomromra tekintettel beérem az élménybeszámolóval is.

A felsoroltak ellenére még csak nyomába sem léphetek olyan gasztro-nagyságoknak mint a képernyőről ismert Jamie vagy Floyd, bár ez utóbbit a szószból megmaradt vörösbor elfogyasztásában tudnám követni.

Jó, érjétek be ennyivel, nem szeretnék ma éjszaka is a tegnapi bikával álmodni.

Vacsora után a parti sétányon teszünk egy kört. A placc tele laza sétálókkal, pár kocogó is feltűnik (bár ezek inkább a reggeli órákat kedvelik) és nem hiányozhatnak a különféle árusok. Az egyiknél egy ledes lámpa a fő vonzerő, amely geometrikus pontrácsot vetít a célbavett felületre, a másik fluoreszkáló műanyag ejtőernyőst lő a magasba egy hozzájáró csúzlival, lehet kapni tengeri csillagos kulcstartót, kókuszpálma magot és családi gyufásdoboznyi aquáriumot homokkal, csigákkal, kagylókkal és valódi tengervízzel. Mindehez andalító környezetet varázsol a vendéglőkből kihallatszó zene, a tenger locsogása, a hajók fényeiből a vízre rajzolt örökmozgó reflexiók, a pálmák levelének suhogása a szélben.

Még este bepakolunk, holnap pörgetni kell a reggelit, hogy időben a hotel előtt várhassuk a buszt.

Másnap már csak tárgyai vagyunk a hazautazás lépéseinek: eszünk, buszozunk, repülünk. Némi színt visz bele, hogy láthatjuk madártávlatból Máltát, az adriai partokat és végül a Balatont, a reptéren meg kiderül, hogy Zoli bőröndjét elirányították Párizsba. Zoli megadja a kézbesítési címet, két napon belül ígérik, meg is tartják. Emellett azért bele tudom élni magam, milyen kényelmetlen lehet ugyanez egy támaszpont nélküli városban, pláne ha rövidesen tovább kell utazni.

Ági lányunk azzal lep meg, hogy felhozta a kocsit Pestre, így a fővárosi araszolástól eltekintve száguldhatunk hazafelé Veszprémbe. Közben elmeséli, hogy Marci kutyámat teljes letargiában találta a kutyapanzióban, amikor hétvégén meglátogatta, így egy kertes barátnőjénél hagyta. Öreg este, mire hazaérünk, de a barátnő megértő (vagy inkább elege van már a mi kelekótya kutyakamaszunkból), elhozhatjuk. Ugrálva, örömmel fogad, de otthon másnap csak fekszik, bámul maga elé, se hangja, se kedve, teljesen megijeszt. Lassan, napok múlva aztán felenged és az önkéntes koplalás miatt leadott kilóit is visszaszedi. Voltam kisgyerekként kórházban egyedül, meg tudom érteni.

Mallorca homokos partjai, pálmái, meredek sziklái, sajátos hangulatú utcái, terei pedig megmaradnak kellemes emlékeknek, amelyek egyszer talán újra megelevenednek. Majd ha még egyszer nyugdíjba megyek.

2010. szeptember

További infók:  http://hu.wikipedia.org/wiki/Mallorca

További fotók: http://picasaweb.google.hu/fpetya314/Mallorca#