A fene se gondolta, hogy ez így megy. Az ember dolgozik, dolgozik, és közben egyre többször jut eszébe, hogy mi lesz azután, hogyan telnek majd a napjai otthon, egyedül, hogyan lesz meg a munkatársak néha morcos, néha kedves, néha ugrató szavai nélkül, mennyire fog hiányozni a munkahelyi jó társaság éltető közege. És aztán egy nap nem váratlanul, de mégis készületlenül azt hallja: „Öreg, köszönjük, de nem kell tovább dolgoznod, pihenj most már!” Könnybe lábad a szeme a búcsúztatón, nem hitte volna, hogy ennyien becsülték, tisztelték és egy kicsit még jobban fáj, hogy mindez megszakad.

Életében először megy nyugdíjba, honnan tudná, hogy mit lehet ilyenkor csinálni? De hamar eszébe jut a már sokszor megízlelt és mindig kedves mákony: el kell menni utazni! Nem üres kézzel eresztették útjára, hát eszébe jutnak a régóta reménytelenül dédelgetett álmok: Új-Zéland, a Seychelles-szigetek, Kuba. De persze rögtön szárnyát szegi az ábrándozásnak néhány régóta halogatott projekt, amihez ideje lenne hozzálátni: be kéne fejezni a présházat a hegyen, a kocsira új gumik kellenének és a lakás is olyan kopott, ráférne már egy felújítás. Az utazás képzelt körzőnyílása rögtön szűkebbre nyílik és a Földközi-tenger környéke kerül előtérbe. Szóba jön ugyan a török Riviéra és az egyszer már megízlelt Görögország, de most egyik sem tűnik vonzónak: emitt a tolakodóan rámenős kereskedők emléke, amott a sztrájkok, zavargások hírei taszítanak, marad hát a sosem látott Mallorca. Ízlelgetjük, forgatgatjuk az ötletet és egyre jobban tetszik, különösen mert az utazási iroda repülőjeggyel együtt is elérhető áron méri az egyhetes, félpanziós nyaralást, ráadásul a korán befizetett előleg fejében komoly engedményt ad. Hát lehet az ilyennek ellenállni? Nem is akartunk, sőt Marcsi, a nejem indítványára Katiékat, Svédországban fagyoskodó sógorasszonyomat és barátját, Zolit is megfűztük, hogy élvezzük kiscsoportosan a szeptemberben is megbízható tengerparti napsütést és meleget. Valamelyik útikalauzos beszámolómban arra a kijelentésre vetemedtem, hogy eszetlenség nyáron a hazai 30 C-ból dél felé indulni a 35 – 40 C felé. Ezt ma is tartom: nyáron északra okosabb tartani, a mallorcai vénasszonyok nyarát azonban már fehérember is el tudja viselni, sőt. Amúgy is ki voltunk éhezve egy kis ejtőzésre, heverészésre és a kalandokra inkább a kulináris élvezetek és az autós turizmus területén vágytunk. A szeptember arra is jó volt, hogy a nyári tumultusnak már vége és így nem kell bolti sorban állással, idegenforgalmi nevezetességek előtti várakozással tölteni a szűkre szabott időnket. Nagy rendező az élet, több dologban is kárpótolja a szépkorúakat: nem csak az unokák „elrontásának” lehetőségét nyújtja (a saját gyerekek nevelési szigora után de elemi öröm is „elvtelenül” dédelgetni az unokákat!), de a kényelmesebb, olcsóbb és a lüke meleget kerülő nyaralás lehetőségét is. Éljen a nyugdíjas kor! És éljen Mallorca light!

Csak az volt a baj ezzel az úttal, hogy hamar, már decemberben izgalomba hozta az embert és hol volt még a szeptemberi indulás! De így aztán volt idő bőven megismerkedni a sziget történelmével, földrajzával, látogatásra érdemes nevezetességeivel. A szigeten nem találhatók stratégiai fontosságú ércek, hajóépítésre alkalmas fák vagy más, a hajósok számára fontos alapanyagok  (hacsak ide nem számítjuk az ókori mallorcaiak által mesteri fokon kezelt parittyába való diónyi köveket), nem voltak megsarcolható városok, gazdag polgárok és a nagyobb mértékben termelt mandula, olajbogyó és szentjánoskenyér mag sem volt tárgya a hadiélelmezésnek. Így aztán az arab, a spanyol és a római birodalmak felségvizeinek határán a sziget a külvilág számára nem volt több alkalmas támaszpontnál, afféle lehorgonyzott hadihajónál a másik elleni hadakozásban és ez a történelmén is erősen meglátszik: a Spanyolországgal közösen kivívott függetlenségéig nem áll egyébből, mint a környék erős nációinak egymást váltogató megszállásából. Ugyanemiatt  Mallorca építészeti örökségéből is alig maradt valami épen: az egymást követő karthágói, római, vandál, bizánci, arab – mór és keresztény uralom szisztematikusan lerombolta vagy legalább a maga stílusára formálta át az előző hódítók templomait, értékes középületeit. Ami érintetlenül megmaradt, az a szigetlakók kőből rakott házai, őrtornyai többségükben biztonságos távolban a tengerparttól, merthogy a szigetet a már említett megszállások közti periódusokban a kalózok is gyakran látogatták nem befektetési célzattal. A többségében katalán őslakosság régen beolvadt abba a soknemzetiségű társadalomba, amihez a hódítók mind hozzátették a maguk bevándorló adalékát. Az így kialakult népet és nyelvét joggal nevezik ma is mallorquin-nak, azaz nem spanyolnak, de még katalánnak sem.

És ha már a nyelvnél tartunk: a spanyol sem egyszerű! A bonyodalmak már a betűkél kezdődnek: hullámos n-t (ñ) csak ők használnak, a farkincás c-n (ç) a franciákkal osztoznak és a betűk kiejtése csak fokozza a zavart. Az „ñ”-t már megszokhattuk az anyaország nevében (eszpannya, kettőzött ny-nyel, amúgy déliesen), még az „s” és „ç” helyett ejtendő sz, vagy az ejtett „g” ill. „j”, azaz a zs sem idegen hangzású, de hogy a „tx” helyén cs-t, az „x” helyén s-t vagy a „ll” helyén j-t ejtsünk, az már meglepetés. A „c”-t meg attól függően halljuk helyesen kiejtve, hogy  milyen magánhangzó előtt áll: e és i előtt „sz”-nek, de a,o és u előtt „k”-nak (pl. az ÉK-i part központját „alkúdia”-nak, de a katalán fővárost és kedvenc focicsapatomat már barszelonának). Vannak aztán persze olyan finomságok is, mint az „oig” ill. „aig” helyetti ocs ill. ács betűcsoportok (jó példa rá a sziget legmagasabb csúcsának, a majd másfélezres Puig Major-nak az ejtése, helyesen pucs major). Mindezt színezi még a mallorquin nyelvben a nem kevés önálló szó mellett a spanyolból átvett többségnél a kissé eltérő ejtés, amit mi, avatatlanok mezei pongyolaságnak vélünk. Legyen itt egyetlen példa a szállodánk éttermében felszolgáló pincérlány, aki az én szabatos buenos dias (jó reggelt) köszöntésemre bájos mosollyal válaszolta: bueno’ dia’, mint akit a logopédus még nem egészen kezelt ki a sz-hang elnyeléséből. Ne csodáljátok hát, hogy nem törekedtem pár alapvető kifejezésen túl bővíteni mallorquin tudásomat, annál is inkább mert az okos könyvem szerint a vendéglátásban dolgozók többsége érti az angolt és/vagy a németet, bár az angol kiejtésre kevésbé áll rá a szájuk. (Ha arra gondolok, hogy első, és a tanfolyam végére kissé belémfáradt angoltanárom az egyszerű határozott névelő „the” ejtésénél a kitolt nyelvhegyen kevéske nyálfröccsenést is ajánlott, meg tudom őket érteni.).

A Baleári-szigetek legnagyobbikaként is csak megyényi területű ez a föld, lakossága sem több, de a nyaranta fogadott turisták száma ennek tízszeresét is bőven meghaladja. Ha a térképre nézünk, a sziget alakja egy lapos homlokú, csökött szarvú és golyvás antilop trófeájára emlékeztet, amely kilőtt szemével épp Barcelonára néz. A sziget északnyugati partvidéke mentén húzódik végig a Tramuntana-hegység, melynek sziklás, alig benőtt, meredek lejtői a tengerbe szakadnak le és pár időszakos folyócska torkolatánál képződött öböl kivételével kikötésre teljesen alkalmatlanok. A hegység déli lába aztán fokozatosan simul a szigetet nagyobbrészt uraló síkságba, amely azonban terméketlenségben felveszi a versenyt a sziklás magaslatokkal. A sziget számára az igazi gazdasági fellendülést jelentő nyaraltatásra a többi part néhány szirtfoktól eltekintve tökéletes: szőke homokos, lassan mélyülő és észbontóan kék vízzel. Éghajlata igazán kellemes a fürdőzéshez: az év 320 napján napos, száraz időre és a legforróbb koradélutáni órákban májustól októberig 20 C fölötti melegre lehet számítani, miközben a nyár derekán sincs 35 – 38 C-nál melegebb és azt is enyhíti a hűs tengeri szél. Tapasztalatból mondom, hogy mindez becsapós, mert leégni persze akár egy óra alatt is le lehet és mit sem számítanak az otthoni benapozó erőfeszítések.

De nagyon előreszaladtam, még csak nyár közepe van, vésem a présházam falát a villamos csövezéshez, izzadok a tetőtér ájult melegében, bőrömön réteggé vastagszik a beleragadt téglapor. Hogyan fogom én élvezni a szeptemberben is 30 C° környéki hőséget ott? Tapasztalati úton már előre értem a mallorcaiak vonzódását a hűvöshöz. Én a pincébe húzódom, ha már elviselhetetlen a hőség, és ők? Mit isznak kiszáradás ellen? Talán még a fröccsöt is ismerik… Lehet, hogy mégis kibírom majd? Ahogy közeledik az indulás időpontja, egyre vonzóbbnak gondolom a parti heverészést, a miénkhez hasonlóan fűszeres spanyol konyha íz-meglepetéseit és a homokról egyre kevésbé jut eszembe a malter és egyre inkább az extázis, ahogy először berohanok majd a homokos parton a tenger hűs hullámaiba. Kell valami, ami a botcsinálta építőmunkásban tartja a lelket indulásig! És mire megjuhászodott a hazai hőség, már kívántam a tengerpartit, hiszen ott van ellenszerként a tenger, a hűsítő szél és végső mentsvárként a klimatizált apartman.

Volt még egy probléma: hol tudnánk helyet találni Marci kutyámnak, nyugdíjas életem első és rajongva szeretett karácsonyi ajándékának. Bár az ismerősök közt több kutyatartó is van kertes házzal és állatszeretettel, de beláttam, hogy illetlen egy heti kvártélyt kérni tőlük, amit a panellakásunkban sosem tudnánk kutyailag viszonozni. Maradt hát a kutyapanzió, nem messze van is egy. Elmentem megnézni a körülményeket, hogy milyen környezetben kellene Marcinak lennie. Hát nem kaptam igazán kedvet: a kifogástalan rend és tisztaság mellett úgy nézett ki a „panzió”, mint a régi amerikai börtönök: a rácsos, lebetonozott kennelek sora a szintén betonozott „börtönudvarra” nézett és zölddel, futnivaló térrel csak a kertek alja szolgált volna, ha kérek sétáltatást. Rossz érzéssel hagytam ott az indulás előtti este a jószágot és már akkor tudtam, hogy sokszor fog eszembe jutni, vajon hogy viseli az internátust az én Marci kutyabarátom.

Ha lettek volna illúzióim az utazás exkluzív voltát illetően, a Ferihegyről induló charterjárat rá kellett ébresszen, hogy Mallorca ma már inkább a tömegturizmus célpontja. Megtelik a gép szépen és egy földhözragadtaknak szédítően bebillentett fordulóval megmutatja Budapestet madártávlatból aztán a nagyjából Graz – Milánó – Nizza – Marseille vonalon haladva másfél óra múlva kiér az azúrkék Földközi-tenger fölé. Elfogynak a partmenti halászhajók, jachtok és marad a hullámokkal mintás, háborítatlan vízfelület. Közben némi harapnivalót szolgálnak fel és megismerhetjük a spanyol konyha egyik jellegzetes fogását, a paellát, amely leginkább a mi rizses húsunkra hasonlít, de a hús mellett kagyló, rák, hal is kerülhet bele, élénksárga színét pedig a sáfránytól kapja. Ízes, fűszeres fogás, és szerencsémre a belevalók egyike sem az általam szájbavehetetlennek érzett kocsonyás állagú. Utunkat a fedélzeti tájékoztató rendszer segítségével is nyomon követhetjük és nemsokára már ereszkedünk: előttünk Menorca, a kistestvér és légi léptékkel pár perc múlva feltűnnek Mallorca keleti partjai. Palma-hoz közeledve már kivehetők a parti szállodák tömbjei, a homokos part és amikor döccenve leteszi a gépet a kapitány a kifutó betonján, taps oldja a feszültséget. Kilépve átölel a meleg, ami a ránk következő héten nyarat varázsol körénk.

Csak tátjuk a szánkat, mekkora a reptéri csarnok, nyilván a nyári csúcsidőben turnusváltáskor telik meg csak, most a gépünk százegynéhány utasán kívül szinte kong az ürességtől és ez még jobban kiemeli elképesztő méreteit. Most sietünk az utazási iroda helyi képviselőjét megtalálni, nincs idő bámészkodni, de hazafelé menet a „becsekkolásra” várva feltérképezem: 204(!) check in pultnál folyhat egyidejűleg a tömeg beléptetése. Hamar kezünkben a csomag, a képviselőt is megtaláljuk könnyen: keressük meg a 431-es buszt, a többit majd ott mondja el. Kinn, a pálmafák alatt vagy 20-30 busz várja az érkezőket. Még pár repülőnyi utast bevárunk, azokat is benyelik a buszok. Rövid névsorellenőrzés és már indulnak is, több utazási iroda vendégeit összegyűjtve egy – egy üdülőkörzet felé, címlistájuk 10 -12 szálloda az adott környéken. A mi buszunk az északkeleti part központja, Alcúdia környékét célozza meg, mi pontosabban C’an Picafort-ot (a helység nevét a település hajdani magját jelentő Picafort tanyáról kapta), ott is a Gran Bahia (***) szállodát.

Kigördülünk a reptérről és hamar Palma külső útgyűrűjén vagyunk. 2x2 sávos autópálya, az elválasztó sáv csakugyan zöld, éles ellentétben a néhány elhanyagolt birtok piszkossárga homokjával, zörgősre száradt kóróival. Persze, a zöld sávban öntözik csepegtetősen a leandereket, pampafüvet, apró termetű pálmákat, piros bogyós kaktuszokat. Az épületek családi ház méretűek, igényes külsővel, sok zölddel körülötte. Aztán ahogy elérjük a sziget egyetlen autópályáját, amely Palmától Alcúdiáig tart, lassan elfogynak a családi házak és egyre több major, tanya mutatja magát a hozzájuk tartozó terület sarkában. Az átlagos finca (tanya) fő építőanyaga a homokkő (ebből az egy dologból bőséges a szigeten a termés). A látottak alapján nem lehet mondani, hogy a helybéliek maradandót alkottak stílus szempontjából. A ház ablakai kicsik, spalettával takartak, csakúgy mint az ajtók. A falak vakolatlanok, dísztelenek, a lapos, homokszínű cseréppel fedett háztető gyakran túlnyúlik a falakon, hogy árnyékot adjon és a kétszintes épületnél a balkon is inkább ezt a feladatot látja el, nemigen használják napozásra. Egyáltalán, a vidéki, tanyai építészet alapelve a napsütéssel kapcsolatban homlokegyenest ellenkező, mint a miénk vagy a tőlünk északabbra élő népeké. Mi szeretjük a nagy és sok ablakot, hogy az áldott napfény minél jobban bevilágítsa és felmelegítse a ház belsejét. Mallorcán kevés és apró az ablak és azt is takarják, hogy az áldott árnyék és hűvös minél jobban megmaradjon a házban és mentsvárként szolgáljon az amúgy elviselhetetlen hőség ellen. A ház mellett több hasonló küllemű kőépület szolgálja az állattartást, terménytárolást és gyakori a nyitott esővíztároló medence, melynek az esőcsatornákig emelt szintjét magamnak nem tudtam mással magyarázni, mint hogy így gravitációs módon lehet megoldani a csepegtető öntözést, az állatok itatását. A tanyákhoz tartozó területeken alig láttunk mást, mint az olajfa – mandula – szentjánoskenyér-fa hármas valamelyikét. Ezek azok a növények, amelyek rendszeres öntözés nélkül is átvészelik a szikkasztó, forró nyarat és még termést is hoznak. Itt lenn a síkságon minden más haszonnövény csak intenzív öntözés mellett marad életben és ebbe a szőlő is beleértendő, a mediterrán éghajlaton amúgy szépen termő narancs és citrom pedig csak a hegyek hűvösebb és csapadékosabb lejtőin él meg.  A sakktábla szerűen ültetett fák közét géppel kapálhatják a nyomokból ítélve, de nem hiszem, hogy többször kellene évente: a gyomok maguktól is kiszáradnak. Pár tanyán sovány birkák rágják a kevés zöldet, a semmit, de inkább a fák árnyékában keresnek menedéket az elmaradhatatlan öszvérrel együtt. Nem vagyok egy mezőgazda, de a látottak alapján sehogy sem értem, hogy tudnak ebből emberek megélni. Nyilván jó adag szívósság, a mostoha körülményekhez való okos alkalmazkodás, nomeg a kevés eső minden cseppjének megbecsülése kell.

És itt álljunk meg egy szóra. Az ős-szigetlakók a víz minden cseppjét kincsként kezelik még ma is, érkezzen az égből vagy a föld alól. Ha korábban nem is voltak tisztában vele, mára rá kellett döbbenjenek, hogy a sziget édesvíz készlete a szállodák rablógazdálkodása folytán a minimumra csappant. Ez abban jelentkezik, hogy a kutakból kiapadt a víz és a mezőgazdaságból élők a tetőkről összecsorgó esővízből tartják fenn magukat és állataikat. Ami ennél is aggasztóbb, hogy a sziget forró és száraz klímáját tűrő mandula- és olajfa-ligetek lassan kivesznek a nagyobb mélységekben is kiszáradt talaj miatt, amelybe ráadásul így a sós tengervíz be tud szivárogni és végképp beteszi az ajtót a mély gyökerű növényeknek. A szállodák persze megtalálták a megoldást: a szigetre tankhajókkal szállítják az édesvizet, hogy a kontinensről érkezők vízpazarló szokásait ki tudják szolgálni. Ez az a pont, ahol a magát kultúráltnak gondoló világ szembe kell nézzen azzal, hogy a XX. században felvett fogyasztási szokásai e téren is pocséklóak. A vízcsap kényelme elfeledteti velünk, mekkora érték a víz, könnyen bánunk vele. Ezt eleink egy-két generációval előttünk még igencsak becsülték, hiszen fel kellett húzni a kútból és onnan hazahozni és ha meg is akartuk melegíteni, az erdőről hazahordott és kézzel aprított fa fáradsága még ezt tetézte. Ma az átutalások korában már fogalmunk sincs, mennyi munkánkkal fizetünk mi és mások mindezért. Jó példa erre a nejem: a mosogatás egész ideje alatt folyatja a melegvizet, habár a tizede is elég lenne, de én magam sem spórolok eléggé: ha át vagyok fagyva,  a víztakarékos zuhany helyett egy kád forró víz dukál. Mindannyian hozzájárulunk ehhez a pocsékláshoz, ami mellett persze a Föld édesvíz készletei is előbb-utóbb elfogynak és a jövőnk kutatói azzal ijesztgetnek, hogy nemsokára eljön az idő, amikor az ivóvízért vér fog folyni. Talán nem kéne megvárni…

Na, már megint osztom az észt, váltom meg a világot, ahogy szoktam. Bocs, de úgyis volt időnk rá, a szállodánkig egy jó óra az út. Lassan beérünk a kifogástalan autópályán Alcúdiába, derekas pálmák, tekintélyt parancsoló várfalak fogadnak, néha bevillannak a kikötő képei és ráfordulunk a partmenti szállodák sorát felfűző útra, melynek szárazföld felőli oldalán az Albufera sós mocsár húzódik hosszan. Uram Isten, döbbenek rá: hisz ez egy kiváló szúnyogtermő hely lehet és hogy a sós szúnyog találata duplán csíphet. A tenger felőli oldalon kilométereken át tart a 4 – 6 szintes szállodák sora és a települések közti választó vonalat is csak a helységnév tábláról venni észre. 3 óra tájt szinte utolsóként tesz le minket a busz a szállodánk előtt, amely alig különbözik a többitől. Máris szeretjük, hogy a rövid utcácska végén, amelyre a szálloda és az apartman-ház bejárata is nyílik ott a kövezett korzó és a tenger!

Hamar, hamar, megkapjuk a kulcsot, máris sietnénk fürdőruhára vetkőzni és irány a víz, de az ajtónk nem nyílik. Némi tökölés után rájövünk, hogy ha a kilincset fel és magunk felé húzzuk, nyílik az, csak a zár lötyög az ajtószárnyban és úgy. A három csillagot mi érdemeljük, nem a szálloda, tiszta sor, de ki törődik most vele: a hullámverés hangja húz magához! Végre ott csattogunk papucsosan a parti homokon, ledobáljuk a gyékényt, törölközőt. A víz selymes, kellemesen langyos, úgy ölel át, simogat, mint egy régi jó ismerős. Hosszasan pacsálunk, utána kihasalunk és a nap, a szél is dédelget: hazaértünk! Ahogy csillapodik az eufórikus boldogság, alaposabban körülnézünk. A 15 – 20 méteres homokos sávon csinos, nádtetős árnyékvetők és napozóágyak kínálják magukat geometrikus rendben, de persze nem ingyen A sétány egy embermagas kő mellvéd tetején fut a part mentén, túloldalán már az üzletek, kiülős vendéglők, szállodák napozói, medencéi sorjáznak mindkét irányban látszólag vég nélkül. A homokos part monotóniáját észak felől a Cap des Pinar, keletről a  Cap de Ferrutx szirtfok zárja le a távolban. A napozó ágyak alig fele foglalt, a késő délután felbátorodunk és elfoglalunk egyet-egyet, de a semmiből hamar ott terem a jegyszedő és egy egésznapi tarifát kér, hiába az angol (vagy inkább skót) érvelés. Marad a homok, bosszant a smasszer fafejű viselkedése, de nem tud kizökkenteni az idilli hangulatból. Talán el is bólintok egy picit, nem csoda: a mai nap hajnalban kezdődött. A bőrömön azért érzem, hogy van ereje a mallorcai napnak még szeptemberben is. Kirázom a gyékényt, próbálom lesöpörni magamról a homok nagyját, de a hotelben a zuhany alatt kiderül, hogy a homok az ötödik őselem, attól nem lehet egykönnyen megszabadulni: a fürdőgatyám korcából, és minden testzugomból homok kerül elő. Gondolom, a zuhanytálcák szifonjaiból egy házra való összejöhet a szezon végén, már hogy az építőmunkási szemléletemet is megvillantsam egy kicsit.

Mire göncbe vágjuk magunkat, már mehetünk is vacsorázni és én némi izgalommal tekintek elé a tenger gyümölcseihez fűződő ellenérzéseim miatt. Nem késtünk el, de mégis: egy szatyor német a szálloda teraszán már sorbanül és a most érkezők láttán pillanatok alatt betömörödik a sor és kisvártatva megnyílnak a gasztromennyország kapui: betódulunk. Ültetés nincs, sőt, a konyhafőnök makulátlan öltönyben, nyakkendőben kérdezi a szobaszámunkat és hogy meddig maradunk. Tényleg, meg lehetett volna játszani, hogy nem kérünk félpanziós ellátást, de lejárunk reggelizni, vacsorázni…. Jó, csak hülyéskedek, de lehet, hogy a konyhás és a recepciós nem beszélnek egymással?

Hamar feltérképezzük a svédasztalos kínálatot: egy sokalkotós leves, a repülőn kis adagban már megismert paella mellett sült hal, ropogósra sült sertéscsülök és szószban gőzölgő húsgombóckák kínálják magukat. A leves ízes, a hal finoman fűszeres és a repülőúton már megismert paellát most nagyvonalúan köretté minősítjük le és alaposan belakunk. Zoli panaszkodik, hogy a csülök kőkemény, valószínűleg a némethonban szokásos párolás nem előzte meg a sütést, de aztán vigasztalódik mással. Már jóllaktunk, de a szemünk még odavonz a kínáláshoz: a sütikből, fagyikból, élénkszínű krémekből és kompótokból felpakolva jöhet az édes-kör. Gyomorilag amúgy sem vagyok egy aszkéta, de ez most igazán túlzás: a sok kicsi sokra megy. Már előre rettegek az ilyenkor szokásos nyomasztó álmokkal terhelt éjszakától, de hát ki kell próbálni mindent!

Nem kell kis csapatunkat sem nagyon agitálni, hogy járjunk kicsit zömítésileg, elindulunk csak úgy találomra a part mentén. Egy jó órás, kirakatnézéssel elegyes séta után a vacsorával magunkhoz vett sok zsírt (olajat) egy saját érlelésű barackágyas pálinkával szétcsapatjuk és ledőlünk. A klíma a szobánkban csak forog, de nem hűt, viszont a balkonra néző üvegajtónkat elhúzva a tengeri szél jól enyhíti a külső és a bőrünkbe fészkelődött meleget, hamar elalszunk.

Reggel arra ébredek, hogy kinn pirkad, de a belső órám már kilök az ágyból: fél hét van. És semmi szúnyogcsípés! Talán a nekik nagy szél miatt nem kaptak felszállási engedélyt…Az ágyban ülve írogatom az elmúlt nap emlék-morzsáit és mire megvagyok, már felkelt a nap és a gyomrom is. Az otthonról a kora reggeli elvonási tünetek kezelésére hozott kávéport kiemelték a cuccomból a reptéren csomagkezelés gyanánt, de valahogy nem hiányzik. Már Marcsi is készülődik, ½ 8-tól reggeli, indulhatunk. Az étterem már kinyitott, de a „beutaltak” jórésze még most fordulhat a fal felé, alig vagyunk. Kávé és egy rongyos kifli féle péksütemény az elsősegélyünk, amúgy rántotta, pirult bacon-szeletek, 4 és 6 perces tojás, meg műzlik, gyümölcsös joghurtok, kompótok, lekvárok vannak a svédnek mondott asztalon felkínálva zsömlével, kiflivel, muffinnal, sokféle kenyérrel. Tobzódunk, kóstolunk, és tisztességből mindent megeszünk, amit kivettünk, szóval megint jól belakunk.

Ma déltájt jön az utazási iroda helyi magyar képviselője, hogy tájékoztasson a lehetőségekről, addig elmerülünk a helyi hetipiac látnivalóiban. Ilyenkor a falu főutcáját lezárják és úgy kilométer hosszan ellepik a két oldalt az árusok sátrai. Az első pár sátor egészen hagyományos, gyümölcsöket kínálnak meg füstölt hentesárút, de aztán jön mindenféle más is: emitt az Inca-i bőrgyár termékeit aggatják ki mustrára és persze megvételre, mellette flamenco ruhácskák kínálják magukat vörös - fekete és lilás jajrózsaszín - fekete pöttyözéssel, máshol valódi ROLEX, Swacth és Timex órákat ajánl egy tarkán öltözött valódi afrikai pár valódi euróért, és egy sátorban sok más csecsebecse között zsinórra fűzött kagylóforma fadarabokra figyelek fel, amikről kiderül hogy kasztanyetták. Unszolom a fickót, hogy csettegjen vele egy kicsit, hátha kedvet kapok vásárlásilag, de még azt sem tudja, hogy kell az ujjaira fűzni. Bénaságát látva a sátorszomszédja (ha jól emlékszem legyezőket, bőrszíjon nyakba akasztható bizsukat árult) a hüvelykujjára húzza a zsinórral összefűzött, szembe fordított fakanál-fejeket és olyan pergő ritmust csal ki belőlük, mint a csuda. Kiderül, hogy az amúgy teltkarcsú hölgy megboldogult lánykorában flamenco táncos volt és erről pár tánclépés alapján meg is bizonyosodhattunk. Kap tőlem két puszit honoráriumképpen a bemutatóért és bíztatom a fickót, hogy tanuljon meg kasztanyettálni / kasztanyettázni / kasztanyettátani / kasztanyettust húzni (valamelyik jó, osszátok be). Így utólag bánom, hogy nem vettem egyet a hölgynek, mert láthatóan feldobta az a rövidke bemutató. De nincs még vége a piacnak, látni ezerféle pólót, papucsot, kendőt és napszemüveget, farmert és fürdőruhát (természetesen mind valódi márka), hűsítheted magad a kiválasztott narancsból az orrod előtt facsart lével és ehetsz valódi goffrit valódi kakaókrémmel, hogy legyen mit leöblítened. Kellemes ellenpontja a sok csiricsáré bóvlinak a Manacor-i gyárban készült üveggyöngy, melyeket halpikkelyből készült festékkel bolondítanak meg gyöngyház fényűvé mindenféle színben. Nem igazán bevásárló turista lévén figyelem az árusokat: a sok afrikai, cigány és ferdeszemű közt alig látni mallorquin-t.

Visszavonulóban kislattyogunk a parti sétányra. A part itt, a vásár magasságában olyan, mintha felhabosodott láva kövesedett volna meg. A lankásan vízbefutó csipkézett kőzetbe a vízbeeresztést szolgáló rámpákat vájtak szorgalmas kezek és pár garázsszerű építmény még áll is a felső végükön, gondolom a halászbárka tárolására viharos idő esetén. A közeli jacht kikötő egy egészen más világ: itt a fehér és a krómozott a divat és csak tátjuk a szánkat, hogy mennyi pénze van az embereknek.

Épp időben érünk a hotelbe, az utazási irodánk képviselője, Gábor már kipakolta prospektusait és tájékoztat. Megrendelünk egy buszos utat Palmára és kapunk egy jótanácsot, hogy csak 0 önrésszel kötött CASCO-s kocsit béreljünk, mert egyébként a kötelező kauciót már egy karcért is ottfogják. Az már nyilván a véletlenek játéka, hogy kocsit 0 önrésszel csak ennél az utazási irodánál lehet bérelni. Mindőnknek feltűnik a képviselő fiatalember nőies mozgása és hanghordozása, de hát – ahogy szokták mondani – nem ezért szeretjük.

A piacon megfáradva nem tervezünk programot délutánra, nincs a tengernél jobb program. Lustizunk, napfürdőzünk a homokon, én sokáig élvezem vitetni magamat a sekélyben tarajosodó hullámokkal.  Ez tkp. egy nagyon minimál változata a hullámlovaglásnak, t.i. még deszka sem kell hozzá, a tested az, csak idővel kidörzsöli a landolásnál a hasamat a homok (neeem, NEM azért, mert pocakom van!) Hosszasan hasalok a homokban (és nem billegek!) és élvezem, hogy a hőség dacára nem izzadok és közben figyelem a placcot. Olajosan barnabőrű helybéliek hencsiznek az árnyékban, nekik nem kellett előre szoláriumozni, egy német házaspár fülig göncben élvezi a tenger zúgását, ők már délelőtt megkapták a tejfehér bőrüknek sokkoló sugárdózist. A tegnap már megismert jegyszedő smasszer pár árnyékkal odébb ül lesben és várja a következő gyanútlan áldozatát, a kőfal tövében pedig egy germán pakol össze. Hogy honnan tudom a nemzetiségét? A német precizitás példája lehetne, ahogy letörli magáról a homokot szisztematikusan haladva a feje búbjától a lábujjáig, majd kirázza a törölközőt, összehajtja sarkosra és következhet a háncsszatyor: gondosan ütögeti kívül – belül, majd belepakol, de még nincs vége. Egymáshoz ütögeti a papucsait, úgy teszi vissza a homokba. Meghat ez a naivitás, mintha a hullámzó tengerben úszva törölgetné valaki a haját. Most következik a műanyag gumimatrac az ezer mélyedésével, amit papírzsebkendővel egyenként homoktalanít, gondolom tíz mélyedésenként zsebkendőt is cserél, de ezt nem számoltam. Vacsorára épp készen lesz, bár most még csak fél négy.

A partról felfelé megbámuljuk az apartman-ház előtti exkluzív medence valószínűtlenül kék vizét és az üvegfalat, ami a tengeri szél káros hatásaitól védi az oda bezárt vendégeket. Nyelvtanúk szerint a vize sós, de higított, nehogy kicsípje. Képzelem, milyen véleménnyel lehetnek ezek a kultúrfürdőzők a kinti vademberek sótól cserzett, széltől rücskösre száradt bőréről, a homok-marta talpakról és egyáltalán az igénytelenségről. Nem vagyunk egyformák, szerencsére.

Ma sincs tenger gyümölcsei fogás a vacsoránál, hal, csirke, gombás sertéssült a fő kínálat, elé egy be nem azonosítható krémleves, utána finom sütik, fagyik, miegyéb. Az eredményt ld. tegnap, a bölcs önmérsékletünk evésileg otthon maradt, viszont a séta utána immár hasznos szokássá válik, mely enyhít a feszülésen és egy egészségesebb önképet sugall valahonnan messziről, halványan. Nincs találékonyabb az embernél, ha a gyengeségeit kell megmagyarázni. Ma a villanegyed felé teszünk egy kört és rácsodálkozunk pár egzotikus fára, virágra, de fotózni már kevés a fény, majd máskor. A boltban veszünk pár gyümölcsöt és egy üveg Sangriát. A spanyolok közkedvelt, alacsony alkoholtartalmú desszertbora ez, amit gyümölcsökre öntve bólé gyanánt, ill. gyümölcslével keverve és hidegen szokás fogyasztani. Kipróbáljuk, határozottan itatja magát és döntést hozunk, hogy Sangriából és narancsléből készleteket kell képezni. Egy kellemes és helyes döntésektől pozitív nap jó érzésével térünk nyugovóra. Sietni kell az alvással, holnap vár minket Palma di Mallorca, a főváros. Mégsem tudok elaludni, mert az erkélyen világító lámpa a szemembe világít és nem lehet lekapcsolni. Bura le, izzó ki, így gond nélkül elalszom.

A belső órám ilyen esetekben kellemetlen csodákra képes: még töksötét van, de már ülök az ágyamon és lassan beinduló agyam képtelen felfogni, miért is ébredtem fel. Ja, Palma! Kapok magamra valami minimál-göncöt és lemegyek a partra hajnalt fényképezni. Az ég alja már halvány kékkel van kihúzva, a kikötőből halászbárkák pöfögnek ki álmosan, a víz épp csak annyit mozog, mint egy alvó ősállat horpasza. Aztán az ég pereme lassan vörösre, rózsaszínre vált, a kékes árnyalatok egyre feljebb kúsznak az égbolton és a fokozatosan megvilágosodó égi díszlet központjában megjelenik Napkirály aranyló képe. Bár sokszor látjuk és giccsesnek mondjuk, mégis lenyűgöző ez a mindennapos színjáték itt, a tengeren.

Gyors, de hagyományosan kiadós reggeli után állunk hajnali ½ 9-kor a huszonfokos metsző szélben és erősen reménykedünk, hogy a busz klímája nem hideget fúj majd. Jólesne még egyet bólintani a buszban, de törődök veletek és elmesélek pár dolgot Palma-ról Palma-ig. A várost a rómaiak alapították i.e. 123-ban és a mórok VIII. századi uralkodásától eltekintve (ők Alcúdiát tekinteték fővárosnak) a mai napig a Baleári-szigetek és egyben Mallorca fővárosa. 320 000 lakosával a sziget népességének felét teszi ki, de ezt nyáron a vendégek áradata megduplázza. Övé a sziget legnagyobb kikötője, innen indulnak Barcelonába az óriáskompok, a kontinens sok városába a teherhajók, innen indulnak sugarasan Mallorca fő közlekedési útjai Sóller, Alcúdia, Manacor és Santanyi irányába. Ezen a környéken vannak a legszebb strandok, a legrepibb szállodák és a legdögösebb jachtok. (Édes fiam, ne aludj ott a hátsó ülésen, neked is beszélek!) Palma tengerparti édenkertje Magaluftól Las Maravillas-ig úgy 20 kilométer hosszan kínál fehér homokos, pálmafás strandokat, vizi vidámparkot, delfin-show-t és tengerfenékre kukucskálós hajóutat. Mi most persze csak Palma Óvárosára elegendő időt kapunk. Be kell fejezzem, a busz háromnyelvű közönségéhez igazodva három idegenvezető ismerteti a mai programot és épp a mi idegenvezetőnk következik. Ismerteti mindazt, amit egy idegennek Palma-ról tudni illik. Ismétlésekben bővelkedő előadásának végét csak a stílus felidézése végett idézném:

„A busz rövidesen felér a Bellver kastélyhoz, Palma di Mallorca Gellért-hegyére, ahonnan kiváló panoráma nyílik Palma di Mallorca kikötőjére és az Óvárosra. A kastély a mallorcai királyok nyári rezidenciájaként szolgált, de volt börtön is. A börtönnek nem voltak ablakai, így aztán az elitéltek nem élvezhették a csodás kilátást a fővárosra és a kikötőre, amelyet mi azonban megcsodálhatunk. A busz ablakából kitekintve hamarosan láthatjuk a Castillo d’Bellver erődszerű falait és tornyait, amelyek azon kívül, hogy a mindenkori uralkodó nyári lakhelye volt, a főváros és kikötője védelmét is szolgálta, minthogy kiváló rálátást biztosított, melyet a buszból kiszállva mi is láthatunk. A busz 9:45-kor indul tovább a kikötő érintésével az Óváros felé, kérem ne késsenek. Igen, itt már láthatjuk is a lépcsősort, amely a Bellver kastélyhoz vezet, felérve ne felejtsenek el megfordulni és gyönyörködni a kikötő és az Óváros páratlan panorámájában. A kastélyt a helyi Gellért-hegy tetején II. Jakab óta a mallorcai uralkodók nyári hűsölésre használták, de erődként és később börtönként is funkcionált. Kérem szálljanak ki és találkozunk itt a busznál háromnegyed tízkor, azaz húsz perc múlva.” Az információknak ezt a gazdag áradatát általában a busz megérkezése vagy az idegenvezető kolléga pisszegése szakította meg, pedig a dolgok alapos memorizálása terén igazán iskolát teremtett. Gonosz vagyok, pedig el tudom képzelni, hogy még ilyen szájbarágós találka meghatározás mellett is lehettek elkésők. Nehéz az idegenvezetők élete.

A Bellver (amely spanyolul szép kilátást jelent) tényleg gyönyörű helyen épült, nincs fotós, akinek itt ne viszketne az exponáló gombja. A kastély inkább erőd úgy 3 – 4 méteres falakkal, bástyákkal, de nem túl nagy alapterülettel. A kör alaprajzú kastélyt és a hozzá ragasztott négy bástyát a négylevelű lóherét formázó külső várfal védte. Most a várat jegyszedők védik és a rászánható 15 perc meg a 2,50 Eurós jegy nem tűnik értékarányosnak, úgyhogy csak befényképezek à la paparazzi a várudvarra aztán körüljárjuk, csinálok pár panoráma-fotót a városról és már ereszkedik is le a busz a dombról. Elmegyünk János Károly, Spanyolország királya nyári rezidenciája előtt, végighajtunk a kikötői úton és utunkra ereszt a busz. Még gyalog tolatva bámuljuk a közelről hatemeletes szalagpanelnek kinéző kompot, de Gáborunk már egész másról beszél. Jé, tényleg, előttünk egy tóként körbezárt öböl túloldalán a Le Seu katedrális és közvetlenül mellette a Királyi Palota. A katedrális monumentális méreteit csak kiemeli a védfalak övezte domb, amelyen áll. A valószínűtlenül magas főhajóhoz képest aránytalanul alacsonynak tűnik két tornya, a templom falaihoz ívesen támaszkodó gyámok pedig véderdő gyanánt övezik a hatalmas épületet. A katedrális főhajójába az oldalához biggyesztett parókia épületén át lehet bejutni, amely ma múzeum. A múzeumban kiállított ereklyékről, képekről és kelyhekről azonnal magára vonja a figyelmet egy embermagas szentségtartó a helyiség közepén, amely 18 karátos arany bevonattól csillog. A főhajóba lépve elakad az ember lélegzete, mert gótikus boltíve mintha az eget verné, a homlokzat díszén, a világ legnagyobbnak tartott rózsaablakán át az üvegberakás élénk színei vetülnek a padsorokra és földöntúli ragyogással töltik meg a belső teret. Nehéz lenne leltárát adni a benne felhalmozott sok értéknek, relikviának, erről szóljanak inkább az útikönyvek. Ami engem leginkább megkapott, az a nagy spanyol építész, Gaudi keze nyoma. A katedrális szószékének tetőzete egy földrengés következtében leomlott, pótlásával Gaudit bízták meg. Ő egy merészen formabontó és modernül egyszerű formát talált megfelelőnek, amely modernsége mellett is jól illeszkedik a barokkosan túldíszített alsó félhez. Ugyancsak az ő bátor stílusát dicséri a főoltár fölé függesztett, óriási töviskoronát formázó selyembaldachin dísz. Könyvekből ismerve Gaudi munkásságát az itt látottak szépen illeszkednek az életművébe. A belső teret elhagyva megbámészkodjuk a kolostor kerengőjét a kőtárral és már kinn is vagyunk az utcán. Szemben velünk a Királyi Palota oldala egészen erőd-szerű, csak a tenger felőli homlokzaton igyekeztek építői a várra hajazó kocka-formát némi díszítéssel megtörni. A király nem fogad, megyünk hát tovább a szűk utcácskákon. Előbb a Városháza ódon szépségű, tekintélyes épületét csodálhatjuk meg,  előtte a falatnyi téren egy 600 éves olajfa csavarodott törzse, izomkötegeket formázó rostjai a bámulnivalók. Odébb Gaudi két lakóháza emeli az utca értékét, a szecessziós stílusú, kerámiákkal bőven díszített épületek igazi ékkövei az utcaképnek. Elmegyünk a Sant Miguel templom előtt, melynek nevezetessége, hogy I. Jakab király itt tartott hálaadó misét a sziget araboktól való visszafoglalása tiszteletére. Némi szépséghibája a dolognak, hogy akkor itt egy arab mecset állt, de így legalább első kézből tudhatta az arabok istene, hogy lehet pakolni. Egy árkádon át a város főterére érünk, de a térre a helybéliek is inkább érzelmi alapon lehetnek büszkék. A tér szabályos négyszögletességét (és itt a szögletességet nyugodtan értelmezhetitek átvitt értelemben is) a határoló épületek dísztelen monotóniája csak fokozza. Életet a sátoros piac visz ebbe kaszárnyaudvarba, a tömeg is, a vásározók is, a felhozatal is globalizált, ugyanez lehetne bárhol Európában. Pár agyonmaszkírozott élő szobor pózol pár eurót remélve fotósoktól, szájtátiaktól. Lépésben pöfögve motoros rendőrök jelennek meg, de mire akció közelbe érnének, a „mozgóárusok”már hónuk alá csapták a kollekciójukat és turistává avanzsálva adnák az értetetlent, ha igazoltatás lenne. De a zsaruk nem is bíbelődnek ilyesmivel, úgy tetszik, csak jelezni akarták, hogy ők is vannak. Gábor még a buszon elültette a közönség fülébe a bolhapiacot, Marcsiék nekiállnak keresni, én meg lepattanok fotózni. Megtalálom a St. Eulalia templomot, egy a turistaáradattól távoli meghitt terecskét pár hatalmas fával, hangulatos kiülős vendéglővel, pár szép kapualjat, virágos belső udvart és végül a katedrális hátsó felét. Bizony nem olyan mint az előlnézete, a gyámok réseiben kihajt a gyom és úgy tűnik, magasan lévén inkább leimádkozzák, mert felállványozni nem érné meg. Csak hát az imádság se azonnal hat…

Van még idő, körözök egyet a Felsővárosban, felfedezem a Parlament épületét és az eddig látott pálmák közül a legvastagabb törzsűt a March Jardins-ban. Innen egy lépcső vezet le az Alsóvárosba, nem hagy nyugodni a vérem, még teszek egy tekervényes kört a számtalan girbe-gurba sikátoron, ami a fényűző üzleteivel talán a mi Váci-utcánknak felelhet meg. Lassan indulnom kell a találka helyre, átvágok a Passeig des Born árnyas platánjai alatt és már látszik is a kikötő. Még menetből lövök egyet a katedrálisra, mert az árnyékok most plasztikusabban emelik ki a gyámok és az épület szerkezetét, aztán irány a busz. Elsőnek érkezem, a fenének kell nekem mindig pontosnak lennem? Igaz, a királyok erénye, de így egyedül mit ér a királyság? Viszont biztosan elröhögném magam, ha elkésve azt kellene füllentenem, hogy elfelejtettem a találka időpontját. Lassan összegyűlünk, Marcsiék bánatosan panaszolják, hogy a bolhapiacot egész máshol találták meg és a felhozatal sem volt antik görög, inkább újszerű kínai.

Egy sugárúton hagyjuk el a fővárost, következő állomásunk Valdemossa, egy kis városka a hegyek oldalában. A külső körgyűrű környékén jónéhány házilagos kivitelű szélkereket látni, Gábor szerint korábban még több lehetett és a terménydarálókat hajtották, de mára funkciójukat vesztették. Pár falun megyünk át, itt az út keskeny, nem mindig elég két járműnek, de senki sem pattog, türelemmel, udvariasan oldják meg az ebből adódó helyzeteket.Kanyargunk feljebb - feljebb, szűkül a völgy, majd kitárul és a teraszosan művelt hegyoldal tetején a síkságról már jól ismert kőfalú, terrakotta cserepes házak sora és két tornyos épület tűnik fel. Szinte a busz maga is meghajlik a kanyarokban, mire felérünk és a városkában se jobb a helyzet: a turistabuszoknak kijelölt helyre is művészet beállni. A városka már első látásra is megkapóan családias szűk, kanyargós utcáival, sok fájával, csinos házaival, hangulatában Szentendrére hajaz. A városkát az arabok alapították és Villaverde-nek nevezték. A sziget 1229-es felszabadításakor I. Jakab, Aragónia királya űzte el az arabokat és rombolta le az erődjüket, helyén fiának építtetett kastélyt, amelyet később a karthauziaknak adományoztak. A szerzetesek kolostorrá alakították és használták, amíg 1835-ben a polgárháború következtében magánkézbe nem került. Így 1838 telén már mint fogadót  látogathatta meg Chopin, a zongora halhatatlan poétája, hogy tüdőbajával a hideg és füstös Párizs helyett az enyhébb klímájú szigeten vészelje át a téli hónapokat. Sajnos a sziget esős és szeles tele inkább ártott a nagybeteg zeneköltőnek és ráadásul hajón hozatott zongoráját is sokáig nélkülöznie kellett a mallorcai hatóságok kukacoskodása miatt. A körülmények dacára olyan remekművekkel ajándékozta meg az itt töltött 3 hónap alatt a zeneirodalmat, mint pl. az Esőcsepp prelűd (melyet Gáborunk következetesen szonettnek aposztrofált).

A kolostorban egy XVIII. századi gyógyszertár márvány mozsarait, üvegcséit, patikamérlegét csodálhatjuk meg, majd a szerzetesek szobáit, köztük is kiemelten azt, melyben Chopin komponált. A kolostorhoz tartozó kert és a kő mellvéd árkában csobogó patakvíz kellemesen enyhíti a későnyári forróságot, és az erdős táj is segít ebben. 

A kolostor hűvöse után kicsit bódultan bolyongunk a városka utcáin és feltűnik, hogy szinte nincs ház, amelynek falát ne díszítené a karthauziak szentje, bizonyos Cathalina Thomás jócselekedeteit ábrázoló csempeképe. Elmegyünk Chopin bronz mellszobra előtt, orra egy szerencsét remélő ostoba babona miatt tükörfényes és beülünk a főtér árnyas vendéglőjébe. A soknyelvű itallap összehasonlító nyelvészeti elemzése után úgy döntünk, hogy kipróbáljuk a mandulatejet és a sütijüket. A pincér veszi a rendelést és hamarosan hoz négy poharat valami mogyorószín maszlaggal, fahéjjal megszórt habbal a tetején meg a négy sütihez négy üdítőt. Reklamálunk, de hiába adjuk elő az értetlenkedésünket angolul, németül, vállvonogatás a válasz. A számla aztán meghökkentő: majd 30 Euró a cech és csak egy másik pincértől utólag tudjuk meg, hogy a süti csomagkapcsolt, ahhoz jár az üdítő, persze nem ingyen. (Nyelv)oktató célzattal nem adunk borravalót, de megrontja kicsit a hangulatunkat a malőr. Az enyémet nem, nekem Chopin életre szóló kedvencem és egy rövid koncert is jár a kolostorjegy mellé. A rövid műsor előadója egy helyi művész, de a bántóan modoros előadás inkább csak a mű felidézését segíti, az élvezetét aligha, mégis szép gesztus, köszönöm.

A meleg és a csaknem egész napos talponlét mindenkit berogyaszt a buszülésbe, szinte közömbösen bámuljuk a tájat, néhányan a szemhéjukat. Gábor hívja fel a figyelmünket egy vasúti átjáró előtt, hogy ez a Vörös Villám, egy keskeny nyomtávú vasút vonala, amely a fővárosból a hegyeken keresztül Sóller városába szállítja a turistákat. Pechünk van, épp látjuk a barna és kopott szerelvényt és valahogy nem támad bennünk vágy, hogy vitessük vele magunkat. (Viszont eszembe jut a régi vicc: mibe halt meg Micsurin? Hát a hivatása vitte el, pontosabban a vonat, amikor kerékpárral akarta keresztezni… Jó, bocs, nem lesz több ilyen.). Jó ötlet, hogy az autópályával párhuzamosan futó mellékúton megyünk Incáig, mert így – ha csak a buszablakból is – picit megbarátkozhatunk a falvak, kisvárosok arculatával. Nem találunk az eddig látott átlag-tanyától jelentősen eltérőt: kő falak, apró ablakok-ajtók, lapos, cserepes tető – és egy teremtett lélek sem. Igaz, délután 3 körül járhatunk és a hőség még így a vénasszonyok nyara idején is pokoli. Nem csoda, ha a déli, kora délutáni órákat az átlagember  a háza hűvösébe visszahúzódva vészeli át és a sziesztázás délvidéken bevett szokásához az amúgy klimatizált irodák, szállodák munkarendje is igazodik: nyáron az élet déltől négyig ha nem is áll meg, de lelassul. A vendégek közül is csak a sportból barnuló, bőrrákkal dacoló elvetemültebbje égeti magát a déli napon, a többség szunyál egyet, de legalább árnyékba húzódik. Így érthető aztán, hogy az esti óráktól pezsdül az élet és az éjszakai pihenés  nem éjféltől kezdődik, de kettőkor, háromkor kezd csak csend és nyugalom lenni, addig lazán számíthatunk zeneszóra, kiabálásra, utcai háttérzajra. És persze azon sem kell csodálkozni, hogy a szállodában a reggeli csak a másnapi időbeosztáshoz szokott vendégek miatt kezdődik hajnali 8-kor, ezt a személyzet álmos szeméről, gyűrött arcáról le lehetett olvasni, a normálisabbja kihasználja, hogy a reggeli 10-ig tart. Hozzá tartozik ehhez az időbeosztáshoz a mañana (~majd holnap) életfilozófiája is. De ezt a luxust, hogy a dolgokat halogassák, aludjanak rá egyet vagy párat, hogy áthassa őket a tranquilo-ság (nyugalom, lazaság) nemes eszméje, csak a maguk tempója szerint élők engedhetik meg maguknak, a hivatalok, szállodák alkalmazottjai persze nem. Van ebben valami rokon a mi Pató Pálunk gondolkodásából, de aki próbált már a koradélutáni tikkasztó hőségben bármi korábban elhatározottat végigcsinálni, az rájön, hogy emberfeletti akarat kell(ene) hozzá.

Épp most érünk Binissalem-be. Az út mellett szőlőültetvények sorjáznak és élénk zöld leveleik elárulják, hogy nem csak a ritka esőkből jutnak az életet adó vízhez. A városka szélén egy óriási hordóból egy kisebbe folyik vastag sugárban a piros lé cégérként jelezve, hogy a város a borgyártásból él. Megteheti, hiszen jóhírét már Plinius is megénekelte az I. szd.-ban.  Mai nevét viszont az araboktól kapta, akik a rómaiaktól megörökölt ültetvényeket nem vágták ki, habár a borivást a Korán tiltja. Nyilván mustként akarták meginni a szőlő vörös levét, csakhát - a fene egye meg - megerjedt, dicsértessék Allah neve! A történetírók rebesgetik, hogy a binissalemi borba fulladt bele a mallorcai nedűt módfelett szerető Clarence herceg, aminek az a nyilvánvaló tanulsága, hogy a borivással nem szabad teljes mélységében foglalkozni, meg kell tudni maradni a felszínen. Ma Manto Negro fajtanévvel kerül forgalomba a kiváló vörösbor, amely több szőlőfajta borának keveréke, akárcsak a mi Bikavérünk.

Bár az autópályán suhanva azzal kéjelgünk, hogy milyen tuti lesz vacsora előtt egyet csobbanni, de mire mindenkit letesz a busz, már csak egy zuhanyra futja. A vacsora első rohamát lekéstük, a komplett társaság ül és eszik és csak most tűnik fel a sok ezüstös fő láttán, hogy a jelenlévőkből jó eséllyel össze tudna hozni egy határozatképes taggyűlést az ÖTYE és társszervezete, a VFT. (ÖTYE: Öreg Tyúkok Egylete, a VFT jelentését majd valamikor máskor, jó?) Ugyanaz a következtetésem, mint az Egyesült Államok-beli utamnál: ez az az uticél és időszak, amit az átlag német nyugdíjas anyagilag megengedhet magának. A lengyelek és magyarok részaránya hozzájuk képest számítási hiba nagyságrendű. De foglalkozzunk inkább azzal, ami az asztalon van! Ismét előadják a sült csülköt, de már csak leteszteljük egy villával: most sem puhább, de finom a pástétom és a hal, körítés gyanánt héjában sült krumpli vagy párolt zöldség, a krémleves eredete pedig éppúgy meghatározhatatlan, mint tegnap. A mai sétát a palmai városnézéssel letudottnak nyilvánítjuk, jól besangriázunk és kész.

Ma ki kell pihenjük a tegnapi napot, így aztán  lazára vesszük: a helyi járattal bebuszozunk Alcúdiába és körülnézünk. A buszon minden ülőhely foglalt, mikor egy fiatal német házaspár karonülő gyerekkel felszáll. Senki sem siet segítségükre, ütemnyit kivárva átadom a helyem, a fickó rezzenéstelen arccal, egy szó nélkül leül. Lehet, hogy még most is azon gondolkozik, mi lehetett annak a kopaszodó, öreg pofának a hátsó szándéka. A kb. 10 km-nyi távolság dacára a helyi járat 1,50 euróért a központban tesz le. A belváros teljesen kommersz látvány a kétemeletes, koros lakó- és középületeivel, a kikötő a palmai után már nem tud újat nyújtani, viszont a sok bejárat egyikén behatolunk a várba és ezzel máris belecsöppenünk az Óváros történelmi hangulatába. Falatnyi alapterületű, de kétszintes házak jelzik, hogy mekkora értéke volt az öles várfal védelmében élni. A szűk, inkább csak gyalogos forgalomra alkalmas utcácskák tovább szűkülnek a falak mentén kipakolt árúktól, a néhány kiszélesedést kiülős vendéglők foglalják el. Most elviselhető a népsűrűség, de nyáron az egész olyan zsúfolt lehet, mintha egy több generációs családot valamennyi rokona egyszerre látogatná meg. A lányok a kirakott árúkat mustrálják, Zolival céltalanul ődöngünk a labirintusban. Több várkaput is érintünk, itt lehet igazán látni, milyen irdatlan vastag az Óvárost körülölelő fal, a Cami de Ronda, ugyanakkor az idétlenül keskeny lőréseken szerintem legföljebb egy soványcsövű szakállas puskát lehetett kitolni a nemvárt érkezők fogadására. A főkaput vigyázó két bástya a méternél keskenyebb falaival ehhez képest könnyűszerkezetesnek számít. Rátalálok a szárnyát kitáró Habsburg-sast ábrázoló emlékműre, melyet a város a császártól kapott hűségéért. A várfal mellett tovább araszolva rábukkanunk a Sant Jaume (Szt. Jakab) plébániatemplomra. Homokkőből faragott homlokzatát a templom méreteihez képest óriási rózsaablak uralja, alatta a templom névadójának, a vándorok védszentjének szobra áll. A toronynélküli templom furcsasága, hogy a homlokzat csúcspontján, ott, ahol a felekezet jelképe (kereszt, kettőskereszt, csillag, kakas) szokott lenni, csak egy csonk van. Lehet, hogy a hódítók diktálta gyakori ledöntéseket megelőzendő egy cserélhető jelkép illesztő csonkja akar lenni? Szervilista megoldás, de bölcs előrelátásra vall, ha így van. Egy szakaszon fel lehet mászni a várfal tetejére és innen látszik csak, hogy milyen hatalmas területet ölel körül. Nem lehet nem észrevenni, hogy az Óváros épületei – a templomot is beleértve kivétel nélkül alacsonyabbak, mint a várfal. Lehet, hogy volt tornya a templomnak, csak találat érte és nem tartották célszerűnek újjáépíteni?

A buszpályaudvar melletti, fáktól árnyas téren egy sörrel öblítjük le a mini-városnézés élményeit és a strandunkon élvezzük a nap hátralévő részét.