Újra reggel, korán ébredünk, reggeliig kószálunk kicsit a szálloda környékén, de csak azt találjuk említésre méltónak, hogy a földszinti folyosón a cipőfényesítő gépet gondos kezek leláncolták. Nagyon remélem, nem ránk való tekintettel.

Ma Belgium flamandok lakta, azaz északi területeinek két legfontosabb városát látogatjuk meg: Brugge-t és Gent-et. Hajdanvolt fényüket, gazdagságukat Európa-szerte ismerték.

Gent a középkorban Észak-Európa legnagyobb és leggazdagabb városa volt, méltán nevezték Észak Firenzéjének. A város gazdagságát dúsan termő legelőinek, az ott tenyésztett birkák gyapjának, ill. az erre támaszkodó, messze földön híres textíliparnak köszönheti. Alásegített a dolognak a tenger közelsége is: az olcsón behajózható árúnak alig akadt komoly versenytársa a piacon. A város urainak idővel a jól menés a fejükbe szállt és ujjat merészeltek húzni a brabanti királyokkal és még magával V. Károllyal is, aki aztán kemény kézzel letörte a hatalmukat és a várost 550 000 forint sarc megfizetésére és 26 rebellis polgár lenyakaztatására kötelezi. Ez aztán egy kicsit bevett az arcukból, a város relatíve lepukkant, de a mai napig megőrizte textiles hagyományait.

A régi városmagban találjuk a Szt. Miklós templomot és a Szt. Baaf katedrálist, utóbbiban számtalan műkincs között a két Van Eyck fivér világhírű táblaképét, a Titokzatos bárány imádását. A hihetetlen részletességgel megfestett fa oltár több hatalmasságot ihletett meg elbirtoklásilag, de a felbecsülhetetlen műérték mindig visszakerült. Előbb XIV. Lajosnak tetszik meg és hadakkal tér vissza érte, de némi diplomáciai ügyeskedés árán visszakerül. Napoleon is fogékony a művészet iránt, ő is magáévá teszi, de újra visszakerül. A II. vh. alatt Franciaországban rejtik el Hitler elől, de az ő szépérzéke is mindent legyőz. Végül egy tiroli sóbányában bukkannak rá és hozzák vissza – remélhetőleg utoljára. Egy részét azonban ma sem tudják, hol lelhető: egy ügyeskezű tolvaj szinte az őrök szeme láttára fújta meg 1934-ben. A tanulság: a szépség veszélyes dolog. Nem csoda, hogy elképesztő biztonsági intézkedések közepette tekinthetjük csak meg.

A két templomon kívül a Főtér dísze az Őrtorony a maga 91 méterével, és ami nem látható: a harangjátékkal. A harangok legnagyobbikának, a 60 mázsás Klokke Roelandt-nak a mása a torony lábánál hallgat: eredetije hívta közös ellenállásra a város polgárait, ezért V. Károly kicsit megrongáltatta, majd beteljesedett rajta a harangok végzete: ágyút öntöttek belőle. Így már egész másképp szólt.

Körüljárjuk az eredetileg vizivárként épült a Gravensteen épületét, melynek épületében előbb a flandriai grófok laktak, majd börtönné avanzsált. Ma a pincéiben a középkori kínzás módjairól és eszközeiről láthatnánk egy kiállítást, de elnapoljuk: nincs több időnk egy óránál, pedig azt mondják, a nyirkos, sötét cellák igazi hangulatára csak 20 – 30 évi bennlakás után lehet csak igazán ráérezni.

Kapunk egy órácskát némi tervszerű csellengésre, hát őgyelgünk a szép céhházak, épületek között. Az egyik újkori-forma építmény homlokzatán meglep a felirat: „Socialistische Werkersvereinigungen” (szocialista munkásegylet). Nemhiába mondta Marx, hogy Belgium a kapitalizmus melegágya.

Elkeveredünk a helyi bolhapiac sorai közt. Jellemző dolog ez: látni, hogy egy nép mit tart az avitt holmik közül értéknek. Gyékényre kerül itt sokféle bádogdoboz a belga király képével díszítve, negédes nippek, szerszámok, félig beszáradt festék, valódi üveggyöngy, bányász fejlámpa, gyalogsági ásó és gázálarc még az I. vh. idejéből, ágyúgolyó és vívómaszk. Talán még elgyújtott gyufát vagy TV nélküli távirányítót is találnék, ha lenne időm. Ahogy írogatom a választékot, az egyik árus szúrós szemmel kérdezi: Mit írok? A hatóság embere vagyok? Vagy talán francia? (Ne feledjük: Flandriában vagyunk…) Sietve megnyugtatom, de a mosolya nem természetes: hamar megtalálni vélte bennem az ellenségképet.

Buszozunk tovább Flandria másik gyöngyszeme, volt fővárosa, Brugge felé. A város történelmét két dolog határozza meg. Az egyik szerencsés fekvése: egy olyan öböl, a Zwijn partján épült, amely sokáig lehetővé tette a közvetlen tengerhajózást. Kereskedői önálló, nagyhatalmú és gazdag várossá tették, amely a XIII - XV. szd.-ban követeket fogadott, ahová konzulokat küldtek, ahol 22 város kereskedelmi raktárat tartott fenn. Ügyesen tartottak kapcsolatot a Hanza-városokkal, a Itália nagy kikötőivel, érkezett ide árú a Közel-Keletről és Afrika északi partjairól. A Zwijn aztán lassan eliszaposodott, de a flamandok feltalálták magukat: a tengerről még elérhető külső kikötő és a város között bárkákkal oldották meg a szállítást. A várost magát is csatornák hálózzák be, amelyek annak idején a rakodásra alkalmas partszakaszt nyújtották meg, ma inkább festői látványosságként vonzanak sok turistát.

A másik meghatározó elem lakóinak harcos elszántsága és ügyessége. Több szárazföldi és tengeri ütközet részvevőiként elhitetik a világgal, hogy ide csak kereskedelmi céllal érdemes jönni. Egy ízben magát Franciaország királyának lovasait is megfutamították, a harctéren hagyott aranysarkantyúk sokáig díszítették Kortrijk katedrálisának falait.

Programunk szerint előbb a város utazási csatornáját nézzük végig – hajón. A jószág, amivel megyünk lapos és széles, igazodva a csatornák sekély vizéhez és a sok-sok híd alacsony ívéhez. A kaptány ügyesen forgolódik az úttestnyi szélességű kanálison, a látvány pedig csakugyan megkapó: szépségben megöregedett házak, behajló fák, kicsiny pavilonok néznek ránk és elhitetik velünk, hogy tényleg Észak Velencéjében járunk. Partra szállva elzarándoklunk a Piac-térre, ahol a Városházát, az alul négy-, feljebb nyolcszögletű Harangtornyot, és a gótikus szépséget, az itteni Miasszonyunk templomát csodáljuk meg.

A sok szépségtől fáradtan és egy kicsit fásultan gurulunk tovább Oostendébe. A város nevezetességeit az okos könyvem sem magasztalja az égig, de halász, kereskedelmi és hadikikötője a térség kulcspontjává teszi. Mi természetesen nem ezért szeretjük: homokos partja jó fürdőhely, 600 m-re benyúló mólójáról jól lehet követni a hajók kikötését, indulását és a végeláthatatlan parti sétány jó alkalmat teremt a korzózásra, a tenger északi gyümölcseinek ízlelgetésére és az azt követő alkoholos öblögetésre.

Ami a fürdőzést illeti, a fárasztó és izzasztó nap után alig várom, hogy a várhatóan hűs habokba vessem magam. Leszaladok a sétányról a homokra és az első a csalódás: finom föveny helyett durva sóder és éles kagylótörmelék vár. Sebaj, lekapkodom a ruháim és irány a víz, ahol a második csalódás ér. Nem a hőfokáról beszélek, az a 10-es fokozatú zsugormérce szerint mondjuk 5-ös, de a színe – feltehetőleg a közeli óriáskikötő miatt – inkább barna, mint kék vagy zöld. Sebaj, szemem becsukom, szám összeszorítom és amúgy kocaúszó-módra a fejem a víztől a lehető legmagasabbra tartva tempózok egy kört (én, aki még a Balatonban is csak a levegővételre emelem ki a fejem). Hamar beállok a nyilvános zuhany alá és most már testben megtisztulva és lélekben megnyugodva próbálom felejteni a találkozást a La Manche csatornával. Hogy ezt a tengervizet az élőlények hogy’ bírják, nem tudhatom, de a Tenger Gyümölcsei standokon tömegével kínálnak rákot, halat, kagylót. Ahogy azt már Rimini kapcsán is kifejtettem, az ilyen kulináris örömökre nem vagyok fogékony, de most tudatosan készültem rá, hogy legyőzzem magamban az ösztönös viszolygást. Marcsi látva belső küzdelmemet engedékenyen rám bízza a választást és én egy tálcányi vegyes akármit kérek: van azon többféle rákocska meghámozva, haldarabok szószban, kagyló is és némi zöld nyesedék majonézzel nyakonöntve. Nos, itt az igazság pillanata, választok egyet a csinos rákocskák közül és a meglepetésem óriási: omlós húsa kifejezetten fínom! Felbátorodva csipegetek még párat és lenyomtatom egy darab hallal is (azzal eddig sem volt semmi bajom), de a kagylót ívben elkerülöm. Büszkén nézek körül: Emberek! Megcsináltam!! – de senki sem éljenez, nem akarnak feldobni és nem kérdezik meg: Hogy sikerült megcsinálnod?! Talán mert a kagylót kihagytam?

Túl pontosak vagyunk, várni kell a buszra, addig végignézünk egy zsilipelést a magasabb vízszintű csatornáról a tengerbe. A yacht eltörpül a zsilipkamrában, ahogy behajózik, öt perc alatt kieresztik alóla a fölös vizet és már nyílnak is a behemót acéllapok a tenger felől: irány a nyílt víz!

Ma is süt a nap, csak nem akar jelentkezni a Bea által átlagosnak mondott esős hajlam. Csak nem romlott el az idő?! Ma is munkanap van: megyünk Antwerpenbe. Előtte persze harapunk rendesen, ahogy egy ilyen strapás nap előtt az illik. Az étterem már félig tele van, ami meglepő: tegnap egyedül mi voltunk itt vendégek: a buszuk rendszámából ítélve ukrán csoporttal osztjuk meg ma a helyet. Már van rendesen használt tányér az asztalaikon, túl lehetnek az első két körön: melyik a műzliből és a gyümölcsös joghurtból teszi könnyebbé a háromfogásos reggelijét, melyik a rántotta után a virslit kóstolja meg alaposan, megint más már a helyén burkol tempósan, arcán látszik: estig ki kell tartson, a legközelebbi szállodai vacsoráig, útközbeni falatozásra nincs szánva se idő, se pénz. Nézem őket, a hiányhoz szokott emberek ösztönös spájzolhatnékját, a mindig éhes gyomrok tobzódását. Nem tagadom, van bennem némi szánalom, de némi szégyen is: a pár évvel korábbi magunkat látom, a spórolós, „ha ütnek, szaladj el, ha adnak, fogadd el” primitív igazságán felnőtteket. Akkoriban volt az a groteszk véleményem, hogy a magyart meg lehetne ölni egy ilyen terülj-terülj-asztallal, mert addig venne, addig enne, míg bele nem pusztul. Azt hiszem, ez is egy gyerekbetegsége az emberi gondolkodásmódnak: úgy viselkedni a relatív jólétben, mintha még létbizonytalanságban élnénk. És amennyire érzem magamban a szégyent korábbi viselkedésünkkel kapcsolatban, annyira nem tudom elfojtani az enyhe magasabbrendűség érzését sem, a földhözragadt, csóró viselkedés lenézését. Aki ismer, tudja: nem hordom magasan az orrom, távol áll tőlem minden fennhéjázás, de az emberi léleknek szerintem elemi szükséglete az, hogy a nála egyszerűbb, szűkebb látókörű viselkedéstől magát megkülönböztesse. Megfigyelésem szerint minél alacsonyabb szintről szemléli a világot, annál inkább. Ez utóbbit magamban csak Győzike – szindrómának hívom: a kereskedelmi csatorna zebraalsós sikeremberének nézettsége azért magas, mert még a primitívebbje is gyakran mondhatja önelégülten: mennyivel különbek vagyunk ennél!

Nem hosszú az út Antwerpenig (hiszen Belgium sem nagy, két legtávolabbi pontja közt sincs több 250 km-nél), Beának pörgetnie kell, hogy mindent el tudjon mondani a városról. A monda szerint a Schelde folyó torkolatánál élt egy gonosz óriás, Antigoon, aki vámot követelt a folyón átkelőktől és aki nem tudott fizetni, annak levágta a karját és a folyóba dobta. A dolognak nem volt túl magas a tetszési indexe, ezért Brabo, a fiatal népi hős saját módszerével hatástalanította a góliátot, az ő hatalmas karjai is elúsztak és ez alapján a „hand werpen” (~ kéz eldob) lett volna a város nevének eredete. Nem túl meggyőző etimológiai magyarázat, de ha nekik jó, hát hagyjuk rájuk. Fekvése ugyan kiváló, hiszen a Schelde torkolatát egy mélyen benyúló öböl védi az Északi tenger viharaitól, mégis igazi aranykorának kezdetéhez szükség volt a nagy testvér, Bruges hanyatlására. Amint annak tengeri csatornája feltelt hordalékkal, a kereskedelem áttette székhelyét Antwerpenbe és ha lehet még hatalmasabb központtá fejleszette. Mindez történelmileg egybeesett a nagy felfedezések korával, amikor új árucikkek (bors, fahéj, szegfűszeg) behozatala jelentett komoly forgalmat és hasznot. További erősödést jelentett, hogy a spanyol gazdasági összeomlás (1557) után Sevilla helyett Antwerpen fogadhatta az amerikai ezüst-szállítmányokat. Vonzerejének fontos tényezője a nagyfokú tolerancia, ennek köszönhette, hogy az idetelepülő zsidó közösség révén a gyémántcsiszolás és kereskedelem is fontos pillére lett gazdagságának. Fontosságát hangsúlyozza, hogy 1920-ban megrendezhette az Olimpiai Játékokat.

A II.vh.-ban komoly veszteségei származnak abból, hogy az angolok 1944 szeptemberében elfoglalják és fő utánpótlási támaszpontként használják. A németek V-1 és V-2 rakétái ugyan a kikötőt célozták, de hatalmas károkat okoztak a városnak magának is. Tömeges volt a városlakók elvándorlása, Bea szerint a csempészek Hágába, a gyémántcsiszolók és kereskedők Amszterdamba költöztek. Ha belegondolok, hogy ma Hága a politikusok Mekkája…

De már be is értünk, a busz a szokásos módon otthagy minket az óváros közelében, innen már csak egy rövid séta a belváros. Az utcácska végén egy óriás zárja le a teret: a Wrouwe Kerk, a székesegyház. Ahogy közeledünk, egyre nyomasztóbbá válik: kőcsipkés, gótikus tornya 123 méter magas, igaz csak az egyik, mert a másikat – úgysem hiszitek el – pénz hiányában nem tudták befejezni (vagy a jó flamandok idővel már egészen más isteneknek adóztak) A toronyban lakó harangjáték legkomolyabb darabja 1507-ben született és 80 mázsát nyom. Hiába, a jólét mindenhol meglátszik… A templom igazi műkincs gyűjteménynek ad otthont.   A legféltettebb kincsek a város híres lakója és patrónusa, bizonyos Pieter Paul Rubens kezétől származnak. Itt láthatjuk a kereszthajókban Krisztus keresztre feszítését, levételét a keresztről, a főoltáron pedig Mária mennybemenetelét. Azt mondom az ő kezétől, de ez csak részben igaz. Rubens gazdag ember volt és megtehette, hogy tanítványaiból, követőiből komoly művészi értéket képviselő műhelyt hozott létre. A nevével jegyzett festmények csak egy részét festette teljes egészében ő maga, voltak olyanok, melyeket a műhely készített elő és ő maga csak a kezeket és az arcokat festette, de akad számos olyan is, melyet műhelyében az ő irányítása alatt festettek nem kevésbé híres munkatársai, mint pl. Anthon van Dyck. Csak így képzelhető el, hogy az utókorra mintegy 1500(!) festményt hagyott.
A templom egyik mellékhajójában egy Mária-szobrocska áll, melynek igazi (értsd: eurósítható) értékét arannyal borított, drágakövekkel kirakott palástja, diadémja adja. Milyen szép is az, mikor a zsidó ékszerészek összedobnak pár gyémántot, rubint és smaragdot a katolikus védszentnek!

Beérünk a Grote Markt-ra, amit már ugye fordítanom sem kell. A székesegyház uralja a teret, másik két oldalán a Városháza és a céhházak állnak. A Városháza épülete szinte egyszerűnek tűnik a korábban látottakhoz képest, mégis klasszikus szerkesztésével és a sokféle márvánnyal borított homlokzatával az antwerpeni aranykor pompaszeretetéről árulkodik. A céhházak – ahogy azt már máshol is megszokhattuk – ahány annyiféle, egy csak a közös bennük: viszonylag keskeny homlokzatuk dacára szélesnek látszanak a minden lehetséges helyet elfoglaló sok ablak miatt. A tér közepén a hős Brabo bronzszobra áll, kezében az óriás frissen letépett karjával, melyből ömlik a víz. Ezek szerint az óriásokra a mondás (t.i. hogy a vér nem válik vízzé) nem áll.

Az órányi szabadidőt egy kis nagyvárosi ténfergésre használjuk ki és egyhamar megállapítjuk: Antwerpen egyetlen eddig látott városra sem hasonlít, itt nem csöppenünk kisvárosi utcácskák, terek idilli hangulatú világába, tengerparti volta dacára nem szövik át csatornák, a történelmi magon túl egy igazi világváros útjai, épületei, forgalma tárul elénk. A város szívének, a kikötőnek a közelébe sem jutunk, viszont meglátogatjuk Rubens sírját a Szt. Jakab templomban. Végakarata szerint saját festménye, a Szent Család című alatt nyugszik, amelyen őt magát  (mint Szt. György) és két feleségét is megörökítette. Visszavonulóban még útba ejtjük a Schelde-parti erődítményt, a Het Steen-t és mellette azért áttételesen ízelítőt kapunk a kikötő léptékéről: a parton szárazdokkok sorjáznak végeláthatatlanul.

Ismét buszon, most már itthagyjuk Belgiumot, átlépünk Hollandiába, elsőként meglátogatjuk Delft-et. Azt írja az okos könyvem, hogy a leghollandabb kisváros, igazi skanzen. Nem csalódunk: templomától, a Nieuwe Kerk-től eltekintve igazi kisvárosi miliő fogad. A templom bezzeg nagyvárosi: 109 méter magas tornyát a vörös tégla, a fehér mészkő és a feketére égett homokkő színezi magasságában harmadolva. A torony többször le- ill. megégett és egyszer egy lőporraktár robbanásakor kicsit át is rendeződött szerkezetileg és enyhén nem függőleges, amúgy kifogástalan. A templom belsejében található I. Orániai (Hallgatag) Vilmos, a spanyolok elleni németalföldi felkelés és egyben a flamand egység első vezetőjének síremléke és mellette kutyájáé is, aki bánatában a sír mellett nyüszítve gazdája után halt. A síremlék kicsit tudathasadásos: a király peckesen ül a koporsója előtt, melynek tetején ugyanő fekszik halottan. A templom főbejárata a hosszúkás, téglalap alakú főtérre néz, csakúgy, mint a Városháza. Mindkét épület markánsan eltér a belga hasonlóktól, szép, arányos, de alig díszített, egyfajta higgadt, letisztult célszerűség jellemzi. A város nevét a flamand ’ás’ igéből származtatja, utalva a várost és a tengert összekötő csatornára és a várost behálózó csatornarendszerre. A téren szemtanúi vagyunk, ahogy egy pár épp egy Velotaxi-nak titulált áramvonalas járgány egy menetére alkuszik a modern riksakulival. A macskaköves utcákon járkálva az ember szinte várja, hogy fapapucsos, főkötős nők, díszes ruhájú urak és vászonruhás munkások bukkanjanak fel a festői házacskák kapualjaiból. Az utcákat fák, virágágyak, a csatornákat tavirózsa díszíti és a rendet, tisztaságot szinte harapni lehet. A város mai hírét középkori gazdagsága adja, amely nagyrészt abból fakadt, hogy a Holland Kelet-Indiai Társaság és így az ún. gyarmatárúk kereskedelmének székhelye volt. Nem kevésbé híres még a fajansz és porcelán gyártásáról, amely eredetileg az értékes kínai porcelánok utánzását tűzte ki célul, de jó mesteremberekként nem álltak meg itt és a szépen csengő, nyers színű alapon tompa kék mintázatú fali kerámiák mellett olyan tökélyre fejlesztettek, hogy madárkalitkát és hegedűt is tudtak készíteni belőle. Belesünk egy sajtboltba is, de nyálcsorgatásra sincs időnk.

Már 5 óra elmúlt, de megyünk tovább: utunk az arisztokratikus Hágába vezet. Ezt a várost nyugodtan nevezhetnénk a béke és a jog városának, mert a középkortól sok-sok itt tartott találkozó, konferencia, békekötés és megegyezés szolgálta Európa és a világ nyugalmát. Érvényes ez napjainkra is, habár az itt székelő Nemzetközi Bíróság nem minden ítélete váltotta ki ezt (gondoljunk csak a közelmúlt döntésére, mellyel Szerbiát a háborús bűnökkel vádolt Slobodan Milosevics kiadására kötelezték). A testület működésének otthont adó és a város hangulatához illő stílusú Békepalotát a várostól kapott területen a skót – amerikai milliárdos Andrew Carnegie építtette 1913-ban.

Az első benyomások kellemetlenek: a holland városokat és tipikus házakat bemutató miniországot, a Madurodam-ot az eső veri és a látogatókat is. Hamar visszaszállunk, bebuszozunk a történelmi városmag közelébe és némi séta árán elérjük a vizekkel körülölelt Binnenhof-ot. A téglaborítású, grafitszürke tetős 2-3 emeletes épületek a Holland Parlament első és második kamarájának, ill. néhány minisztériumnak adnak otthont és egy hatalmas belső teret zárnak közre, amely a holland történelem legfontosabb történéseinek színhelye. A Binnenhof közepén áll a Ridderzaal (Lovagterem), melynek falai közé hívta össze Jó Fülöp az Aranygyapjas Rend lovagjait, itt üléseztek 1651-ben az Egyesült Provinciák, és itt nyitja meg manapság Beatrix királyné is a Parlament ülésszakait. A Ridderzaal homlokzata előtt egy kovácsoltvas kút díszíti a teret, rajta a város védszentje bearanyozva. Kiballagunk a várkapun, teszünk egy kört az Óvárosban, elmegyünk néhány Akárhanyadik Vilmos szobor előtt és tisztelettel adózunk a hágaiak bölcs előrelátásának és beosztásának: a Szt. Jakab templomnak van tornya. Igaz, csak egy, de az be van fejezve. Ezen a tényen felvillanyozódva buszra szállunk és meg sem állunk „hazáig”. Hosszú volt ez a nap is, most nem írom le a vacsorát, csak azt, hogy a szemhéjam belülről nagyon szép és pihentető látvány.

Tegnap nehéz napunk volt, de ma korán ébredek és nem ússzátok meg, hogy Hollandiáról ne meséljek nektek. Ha van valami, ami fontos ennek az országnak és lakóinak megismeréséhez, az az állandó harc a tengerrel. A már korábban is lápos, lapályos területen voltaképpen sohasem lehetett igazán megmondani, hogy egy darab szárazföld az sziget, félsziget vagy a kontinens partja, és ugyanígy egy vízfelületről sem, hogy az a tenger, egy tó vagy egy folyó. A hollandok nem sokat dilemmáznak ezen: folyamatosan szorítják vissza a tengert és nyerik meg a hajdani tengerparti sekélyest maguknak. Erre a nyomulásra a legjellemzőbb adat, hogy Hollandia mai területének mintegy 60%-a (!) elhódított terület. Hogyan csinálják? Az amúgy sekély tenger domborzati adottságait kihasználva gátat emelnek és ezzel a tenger egy parti részét elkerítik. Az így „bezárt” tengerdarabba a folyók édesvizet szállítanak és belőle a szivattyúk egyre híguló sós vizet emelnek át a tengerbe, ami azért fontos, mert az előbb-utóbb kiszáradó tengerfenék sótartalma csak így lesz alacsony, azaz csak így lesz a talaj művelésre használható. A kiszáradt mélyföldeket, az ú.n. poldereket aztán csatornákkal hálózzák be, mert a tengerből beszivárgó víz és a csapadék átemelését folyamatosan biztosítani kell. A szivattyúkat régen a szélmalmok működtették, ezért elmaradhatatlan színfoltjai a holland tájnak. Ma is a szél a legfőbb energiaforrás: óriási szélkerekek táplálják villanyárammal a szivattyúkat és teremtenek egészen más léptéket a területnyerésnek.  Már az eddigiekből is világos, hogy ez a folyamat elég strapás, és hozzá kell tenni, hogy ha a tenger begorombul, komolyan vissza tudja vetni az emberi törekvést. Így történt ez legutóbb 1953 februárjában, amikor a vihar által felkorbácsolt tenger átszakította a gátakat és majd 2000 ember halálát okozta. Egy biztos: az ittlakók számára a vízzel való együttélés és küzdelem örökös volt. Kemény élet ez, megtanította az itt élőket keményen, céltudatosan dolgozni. Büszkék is az eredményeikre, azt mondják: a világot Isten teremtette, de Hollandiát a hollandok. Valljuk meg, nem alaptalanul.

Ugyanez látszik kicsiben Amszterdam, a főváros térképén is. A történelmi belváros szerkezete amolyan félköríves, melynek középpontja ma a part vonalán álló pályaudvar, ami az Amstel folyócska korábbi torkolatánál épült. A csatornák (grachtok) és az utak sugárirányú és félköríves hálózata olyan ügyesen szerkesztett, hogy szinte minden háztömböt meg lehet közelíteni vízről és útról egyaránt. Kereskedőházakról lévén szó ez elengedhetetlen: a házak egyúttal raktárak is voltak. Ezeket a csatornaparti házakat látva ezt azért az ember alig hinné: szélességük általában nem több egy szobányinál (ne feledjük: itt méregdrága minden négyzetméter), ezért a házakban nincs lépcsőház. A tetőtéri raktárba árút vagy az emeletre bútort csak a homlokzatból kiálló gerenda és csörlő segítségével lehetett az ablakon át egyből a hajófenékről beemelni. A lakók az udvarból, a csigalépcsőn tudtak a szintek között közlekedni.

Amszterdam történelme egybefonódik Európa kereskedelmének történelmével. Szerencsés körülmények és makacs céltudatosság egyaránt kellett hozzá, hogy a gyarmati időkben a világ leggazdagabb városainak egyike volt. Hajói vitorláztak a Balti-tengeren, Észak-Amerika és Afrika partjainál, érkeztek szállítmányok Indiából, Indonéziából, Braziliából és a mai Sri Lanka területéről, árutőzsdéjével és bankjaival pedig a gazdasági és a pénzügyi világ főszereplőjének is számított.

A főtéren, a Dam-on szállunk ki, de itt most ne gondoljatok pl. a brüsszelihez hasonlóan díszes és harmonikusan megszerkesztett épületegyüttesre: a hollandusok céltudatosabb lelkének jobban feleltek meg puritán egyszerűségű épületek. A Királyi Palota (régen Városháza) tipikusan ilyen, a Nieuwe Kerk (Újtemplom) meg mintha szégyellné gótikus stílusát, mellékhajójának vége néz le a Dam-ra. Az amúgy hatalmas templom tornya szinte nevetségesen kicsi. Bea szerint a városatyák megtiltották, hogy a templomtorony magasabb legyen, mint a városházáé. Van azért egy gyanúm, hogy itt is a toronyra szánt pénz fogyhatott el, csak voltak olyan dörzsöltek, hogy mindezt a magisztrátusra kenjék. Ügyes.

A Főtér a turista csoportokat leszámítva kong az ürességtől, bár ½ 10 körül jár. Bea tereli a csapatot, irány a Herrengracht, ahol behajóznak minket. Útba esik a piroslámpás negyed, persze ott se tolonganak. Kirakat pornós képekkel, vendégcsalogatónak szánt dús idomú Törpilla szobor, peep-show reklám és kirakat egy székkel (aki benne szokott ülni, mégsem ülő foglalkozású): szóval minden, amiről ebben az iparban úgy gondolják, hogy megdobogtatja a férfiszíveket a nadrágban. És szemét, de úgy rendesen: erre akkor jövünk csak rá, mikor leelőzzük a zsákkal és csipesszel felszerelt köztisztaságit. Mégsem ez a jellemző, csak itt, a vigalmi negyedben láttunk ilyen nemtörődöm hozzáállást. Az összegyűjtött hulladékot zsákokban a legközelebbi útig hordják ki, itt látszik csak igazán, milyen jól terem ez a környék. Ahogyan Stockholmban, úgy itt is az jut eszembe: vajon a bennszülöttek rá tudják-e nevelni a bevándorlókat, vendégeket a rend és tisztaság szeretetére, vagy a világvárosokban ez már eleve reménytelen?

Hajónk egy közepes méretű bárka tele ülésekkel, felettük üvegtető, csak a kapitányi emelvény fölött nincs ilyen fedél. Ide helyezkedem, hogy szabadon tudjak fotózni. Bea bőségesen tájékoztat, miközben lassan és csendesen siklunk a gracht vizén.

 A házak nagyon hasonlóak: keskenyek, 2-3 szintesek, homlokzatuk korukra jellemző módon lépcsősen, ívesen vagy fülkésen díszített és nem hiányozhat a rakodásra szolgáló gerenda csonk. Ahol a csatorna elég széles, állandóra kikötött lakóhajók foglalják el a teret. Ügyes megoldás az ingatlanvásárlás megelőzésére, de ma már ez sem olcsó: tízezrekre rúg az éves helypénz, persze euróban. És ugyanez a drágaság látszik a parkoló helyek zsúfoltságán. Látunk a gracht peremnélküli partjához olyan közelre beügyeskedett kocsikat, hogy a víz felőli oldalon már nem lehetett kiszállni (de a mögötte álló fától egy centit tolatni sem!) és Bea szerint nem ritka a daruskocsis mentés (a grachtok vízmélysége szerencsére nem több 3 méternél). De azt se higgyük, hogy a bringákat Amszetrdamban kényelem várja, ha a gazdi leteszi őket. Ahogy a vízszintes felületet a por, úgy lepi meg a biciklik tömege a fix pontokat, amihez láncolni lehet. A kerékpártárolók számtalan fajtája mellett kötik a drótszamarakat híd korlátjához, útjelző- és villanyoszlophoz, padhoz, kerítéshez, szemeteshez s nem csak úgy amatőr módra: mindkét keréken átfűznek egy-egy derekas méretű láncot, tehát a keréklopás itt sem holmi teória. A használható korlátokhoz néhol két – három rétegben is kikötnek bicikliket és nem tartom kizártnak, hogy a lánc néha olyan gépeket is fogva tart, amelyeket gazdájuk nem tudott kifűzni a láncokkal átszőtt dzsungelből. Leleményes emberek persze itt is akadnak: lefotóztam egy bringát, amely a híd korlátjához kívülről, a víz felől volt odaláncolva. Nem lehet egy semmi mutatvány a híd felől parkolók rétegein átnyúlva egy kézzel megtartani, majd beemelni a járgányt – mert a másikkal ugye a lakatot kell nyitni. Persze az is lehet, hogy a fűrészes, láncvágós tolvajokon akart valaki kifogni, hiszen az így kikötött bringa tolvajának jutalma egy csobbanás, nem több.

De még hajózunk, csak én kanyarodtam el más vizekre. A csatornákra néző régimódi házak – és ezek vannak többségben – kifogástalan állapotúak, nem látunk pergő vakolatot, feltáskásodott festésű ablakkeretet, de még piszkos ablakot sem. A régivágású házakban régivágású emberek régivágású életet élnek, körülöttük rend, tisztaság. Jó, hogy ez így megmaradni látszik.

Kiérünk Amszterdam  kikötőjébe, amely tkp. egy gáttal befogott öböl, az IJ két partján nyúlik hosszan. Itt aztán látunk szinte végeláthatatlan tengerjárókat, mellettük eltörpülő motorost és légpárnás járművet is. Elsiklunk a hajó-formájú NEMO, Amszterdam  Tudományos (bemutató) Központja előtt, látjuk a Főpályaudvar épületét, egy úszó kínai vendéglőt, a Munttoren (Pénzverde) érdekes toronydíszű épületét és a Szt. Miklós templom grafitszürke tetejéből valamicskét. Még megcsodáljuk a kapitány bátorságát, amivel kiemelt helyzete dacára egyenes derékkal (azaz nem lehajolva) úsztat át a sokkolóan alacsony ívű híd alatt. Azt mondja, amióta minden nap erre jár, nem kell fodrászhoz járnia.

Partra szállunk és végigslattyogunk a Damstraat-on, a sok sétáló utca egyikén. Most már éled a nép, kinyitnak a gyorsbüfék, kocsmák, az emléktárgy üzletecskék és a vásárláshoz egy kocsi utánfutóra felépített giccsesen rózsaszín fülkéből pattogós zene próbál hangulatot csinálni. Látunk kitűzőként vagy kulcstartó díszként mini fapapucsot is delfti fajanszból, müanyagból, sőt még fából is. Röviden elmerülünk az egyik mellékutcában, ahol kapni lehet mindent, ami a virágokkal kapcsolatos.  Árulnak itt virágzó minikaktuszokat, tulipánhagymát, és a hangulat nem rövid távú javításához Cannabis Starter Kit-et (~kezdő vadkender termesztő készletet). Ime, a sokat emlegetett holland tolerancia egyik vadhajtása.

Itt nyílik alkalom elmondanom Hollandia egyik sikertörténetét, a tulipánét. A virág vadon Közép-Ázsia hegyei közt őshonos, fajtáit megtalálhatjuk Irán, Anatólia, sőt Kazahsztán  füves lejtőin. Egy virágszerető holland nagykövet hozta a török udvarból a XVI. szd.-ban a dűnék közé, ahol a hűvös, nedves éghajlat és a jól átszellőzött, homokos talaj kedveztek a meghonosításához. Divatos lett és a divat pénzt jelentett, sok pénzt: elkezdték termeszteni. Generációk foglalkoztak a nemesítésével, vagyonokat fektettek ebbe az üzletbe és buktak el, ahogy a divat fordult. Csaknem elfelejtették Hollandiában, és csak III. Ahmed szultán hóbortja (és persze vagyona) mentette meg a kitenyésztett fajtákat: felvásárolta és a török udvari kertkultusz középpontjává tette a Németalföldön nemesített tulipánt.  De milyen a divat: újra és immár véglegesen Hollandia sikerágazata lesz a hagymás növény. A színek és formák alig elképzelhető tömegét tenyésztik ki, és ahogy az lenni szokott, a véletlen is besegít: egy vírusos fertőzés hatására alakul ki a ma oly divatos rojtos szélű fajta. A holland tulipántermesztés napjainkban egy sikerágazat: a Harlem és Hága közti parti sávban elterülő Bollenstreek a virágok és kertészek eldorádója. Áprilisban tömegesen nyílik és kerül vágott virágként a világ bármely távoli pontjára a jól szervezett virágtőzsdének köszönhetően, de természetesen a tulipán-hagyma is jó üzlet. Itt a virág-utcában árulják fajtánként akár egyesével, de kapható csinos müanyag hálóban vegyesen is.

Visszaérünk a Dam-ra, ott is jelentős a változás: megtelt a tér bámészkodókkal, van aki Yellow Face-nek, Farkasembernek vagy Darth Vader-nek öltözve áll mozdulatlanul, szoborként kellékes kofferjén és egy exkluzív fényképért sem kér többet, mint egy sörre valót. Vannak hippik is szép számmal. Utóbbiak közül az egyik kiszúrja Bea tájékoztatóját és tőlünk pár lépésre, minket nézve, szinte üvöltve mondja a magáét. Arckifejezéséből, a nyakán kidagadó erekből és a hangerőből ítélve nem lehet pozitív ránk nézve amit mond és ezt erősen hiszi is. Na, ilyenek a provó-k. Bea rutinosan ügyet sem vet rá, mi meg csak bámulunk. Ismét egy a tolerancia kellemetlen vadhajtásai közül.

Buszra szállunk, fakultatív program következik: egy gyémántcsiszoló műhelyt lehet megnézni vagy a Rijksmuseumot. Utóbbi a németalföldi festészet egyik szentélye, ahol Rembrand, Vermeer, Frans Hals, Jan Steen képei mellett a piktúra aranykorának más művei is ki vannak állítva. A múzeum épületét kifejezetten erre a célra építették 1890-ben, Rembrandt remekének, az Éjjeli őrjáratnak a kedvéért azonban a földszinti galériát átépítették. Belépünk és megragad a kép: nem lehet máshova nézni. A kompozíció életszerűsége, az arcok kifejező ereje, a szemek élénksége, a ruhák anyagán, a kard markolatán a reflexiók mind lenyűgözően kimunkáltak, tökéletesen élethűek. A festmény bizonyos részleteivel maga Rembrandt csak többszöri átfestés után volt elégedett, ilyen pl. az őrjárat kapitányának előre mutató keze, amely szinte kiáll a kép síkjából, annyira térhatású. Olyan ez a kép, mint egy szép táj: akárhányszor kerülne szemed elé, mindig találnál olyan részletet, amelyet addig nem vettél észre és amely szépségével megragad. Jó lenne órákat időzni, böngészni, szürcsölni a képet, de az egész múzeumra másfél óránk van. Sodródunk tovább és álmélkodunk. Vannak képek, amelyeken a táj fényképszerűen tökéletes, minden falevél, minden fűszál aprólékosan kidolgozott, mégsem marasztal. Más képek viszont odakötnek. A tejet öntő nő (Jan Vermeer vászna) abban tökéletes, hogy az ablakon beömlő fényben milyen anyagszerűnek látjuk a szolgáló ruháját, a kenyér héját, a cserépkorsóból kicsorgó tejet, a kenyereskosár fonatait. Ugyanez a hihetetlen technikai tudás és festői magabiztosság árad más képek részleteiből is: a rézkupán a kocsmai fények játéka, a fácános csendéleten a színjátszó nyaktollak és a frissen alvadt vér színjátéka de még a légy hártyás szárnyának tökéletes kidolgozása is. Mesterei voltak ezek az urak nem csak a látásmódnak, de a színeknek, az árnyalatoknak és én alázattal adózom nagyságuknak. A sok-sok gyönyörű épület dacára ennek a másfél órának volt rám ezen az úton a legnagyobb hatása. Mindez engem is meglepett, mert eddig nem voltam különösebben oda a festészetért, de ha mégis, inkább az egy-két ecsetvonással, folttal sok mindent érzékeltető impresszionisták vonzottak. Ha mégis erre jártok, tegyetek próbát és szívből kívánom, teljen az enyémhez hasonló igaz örömötök a látottakban.

Ismét buszon, elhagyjuk a fővárost, egy tanyán megnézzük, hogyan készül két holland specialitás: a sajt és a fapapucs. A hölgy az általunk kiválasztott angol nyelven mondja a technológiát: a tejet kicsapatják a sajt típusára jellemző oltóanyaggal (összetétele hétpecsétes titok), a túrót ízesítik (borssal, köménnyel, zöldfűszerekkel, fokhagymával, stb.), majd egy napig a jellegzetes, korong alakú formában préselik, aztán kb. egy hónapig érlelik, végül műanyag bevonatot kap. A látványmanufaktúrához bolt is tartozik, ahol saját termékeiket árulják. Átfáradunk a másik részlegbe, ahol a fapapucs készül. A fiatalember elmondja, hogy az örökké vizes talajon ez a lábbeli az egyetlen tartós megoldás. A bőr, a textil ahogy vizet (főleg sós vizet) kapnak, hamar tönkremennek. Az alapanyag nyár vagy nyír lehéjazva, cipőnyi nyers darabokra szabva és napokig vízben áztatva. Mutatja, a fa szálirányát függőlegesbe fordítva, csöpög belőle a víz és magyarázza: ha egyszer kiszárad, a hajszálcsövek elzáródnak, a fa már nem egykönnyen szív magába nedvességet. A durva faragást egy harántolókéssel, a darabot kezével egy asztalos satupadra letámasztva végzi a fickó. Még néhány vágással lekrerekíti a sarkokat és már kiadja a papucs formáját: most jön a láb helye. Egy a láb méretéhez illő kanalas fúrót vesz elő és előbb a talp irányában, majd a papucs hossztengelyében fúr lyukat, végül kézzel tovább tágítja, alakítja. Nem telik bele 6 – 8 perc, kész a nagyolással. Azt mondja, ezt a kézi módszert ma már csak mutatóban (értsd: bemutatóban) használják, a tömeggyártást egy mintadarab alapján egy másoló marógéppel végzik. Elmeséli, hogy annak idején, mikor a papucs még virágkorát élte, az alakjáról, orrának kiképzéséről meg lehetett mondani, mi volt a gazdájának a foglalkozása.  Legyen szerencséjük a boltjukban velünk találkozni!  - köszön el végül. Jópofa, azon át vezet a kijárat! Kiözönlünk, vesszük a sajtokat, hordható és mini facipőket, megy a bolt. Kézbe véve könnyűnek tetszik a viselet, gondolom átázott talppal már nem annyira. A kijáratnál láthatjuk a fapapucsot virágágyba illesztve, falra, szegre akasztva csinos virágtartóként, bizonyára pezsgőt is lehet inni belőle, de ilyen léha pocséklás eszébe nem jutna a hollandusnak, csak a tivornyákhoz szokott magyar agyból pattan ki ilyesmi.

Rövid az út a következő programunkig, közben bámészkodunk és nem győzünk betelni a szintekkel: lenn a rét, harsogó zöld, rajta marhák, lovak legelésznek, kerítés helyett vizesárok választja el a következő területtől. Szénaboglyát elvétve sem látni, a tenger közelsége miatt egész télen zöld a fű, mindig van az állatnak mit ennie. Eggyel magasabban a töltésből kivájt csatornában folyik lassacskán a víz a tenger felé, ahol aztán a majd még magasabb tengeri töltésen átemelik. Ezeken a csatornákon folyik a vízi közlekedés, hajócskák, csónakok járnak fel-alá. Alig magasabb az útkorona szintje, ezen megyünk mi most. Van, ahol ez a szint-játék másképp jön ki: láttam az aluljáróban bonyolódó forgalmat, mialatt fenn a hajó csendesen úsztatott a csatornán. Egy biztos: az öntözőcsatornákhoz szokott magyar szemnek nehéz ezt a szintekben fordított világot megszoknia.

Kiérünk a tengerpartra, Vollendam-ba. A halászfalu, némi jóindulattal városka igazi turistacsalogató látványosság: Bea népművészetet ígér épületben és viseletben egyaránt. Járva – kelve a keskeny utcákon nem erősödik bennem ez az érzés, a házaknak talán csak az alakja hagyományos, a hőszigetelt ajtók-ablakok, a Bramac-cserepes tetők inkább a modern kor kellékei, népviseletet meg inkább az egymást érő ajándékboltok kirakatában látni. Az egyetlen igazi itt a tenger és talán a kikötött halászhajók, nomeg a parti padon ülő halász.Leülök mellé egy fotóra, békésen tűri, egy szót sem szól, igaz én sem érteném: mit is mondhatna nekem egy szobor? Talán a Schelvispekel receptjét! A magyarnak kiejthetetlen szó jelentése halpác, de ennél sokkal fontosabb dologról van szó! A Schelvispekel egy a holland és más nemzetiségű tengeri medvék által kedvelt tömény ital, amelyet a hideg, szeles és vizes halászatokon előszeretettel fogyasztottak védőital gyanánt. Receptjét hétpecsétes titokként kezeli az a pár holland, aki nagy műgonddal és a hagyományokhoz szigorúan ragaszkodva gyártja. Egy biztos csak, hogy az alapanyag a brandy, de a hollandusok nem találhatták elég ízletesnek és feljavították. Az ital gyönyörű aranyló színét és utánozhatatlan ízét is a fűszerektől nyeri és ebből Hollandiában volt elég. A hajósok, halászok kedvence pedig állítólag úgy nyerte valóban méltatlan álnevét, hogy ha ottjártában az asszony rákérdezett, hogy a kajütben az az üveg a védőitallal töltve ott a sarokban mit tartalmaz, akkor a családi béke érdekében a halpác volt a helyes válasz. Hiába, az igazán fontos dolgokban megengedett egy kegyes hazugság. A Schelvispekel-t megízlelve megértem a holland hajósokat.

Végre egy derűs színfolt: az egyik áruda utcára nyitott frontján meg-megjelenik egy pirospozsgás hölgy népviseletben, Marcsi kérésére mosolyog egy fotónyit aztán újra eltűnik a boltban.

Lassan körülérünk a kirakat-falun, némi csalódással vonjuk le a következtetést: nem azt láttuk belőle, amilyen volt, hanem azt, amilyen lett a mi kedvünkért. Kár. Bánatunkban bevásárlunk a szupermarketben az otthoniaknak pár ajándékfélét és húzunk a busz felé. Még húsz perc van indulásig, teszek egy szűk kört és meglátom azt, amit nem gondoltam volna: a mai holland átlagpolgár  házát, kertjét. Itt, a parti kirakatfalutól távolabb a csatorna mellett sorjázó családi házak és kertjük csinos, gondozott, szinte tobzódik a sokféle virágban, környékük makulátlanul tiszta. A csatorna partján az ágyás gyönyörű rózsákkal végigültetve, gyom egy szál sem. Az egész nemcsak szépérzékre, de az otthonra fordítható sok szabadidőre is enged következtetni. Ezeknek az embereknek nincsenek anyagi gondjaik, a második 8 óra nem másodállásokban telik és este nem zuhannak fáradtságtól ájultan az ágyba. Hollandok nem lévén mi ájultan zuhanunk este az ágyba: hosszú volt a mai nap és egyre inkább hosszúnak érezzük ezt a hetet az élmények alig befogadható és csak otthon megemészthető tömegével.

Utolsó napunk reggelén bemutatkozik az igazi Északi-tengeri időjárás: hűvös, felhős, esővel várandós. Ma már elindulunk hazafelé, ezért csak délelőtt van programunk. Először Guoda, a sajt városa vár minket. A város és a nem csak itt gyártott félkemény, zsíros sajt neve már összenőtt, a gourmandok inkább az utóbbit ismerik. Bár gyártásának technológiája alig tér el a sajt-készítés klasszikus lépéseitől, a végeredmény mégis karakteresen elüt minden más sajtfélétől. Az itteniek szerint ennek oka az érlelést megelőző vizes áztatás, t.i. így a végtermék lágyabb, „édesebb” ízében kevésbé dominál a savó és a só. A kisváros történelme korántsem sikertörténet: egyetlen tartós terméke, a sajt mellett néha a pipagyártás jelentett az idevalósiaknak kenyérkeresetet. Városházuk mégis egy igazi ékszer, karcsú tornyaival, kőcsipkés homlokzatával inkább a belga nagytestvéreire hasonlít. A Főtér tágas, méretei a hajdani gazdag sajtpiacokra utalnak, ahogy a szélén álló díszes mázsaház (Waag) is. Odébb hamisítatlan kisvárosi miliő fogad, a csatornák és utcák festői egymásba fonódása, az ódon házak, púpos hidak, öreg fák hangulata. Az egyetlen, ami egy gazdagabb korra emlékeztet, a Szt.János templom. Hatalmas tömbje szinte agyonnyomja környezetét. Berakásos üvegablakait Hollandia legszebben megmaradt emlékei közt jegyzik.

Utolsóként Utrechtet, az egyetemi várost látogatjuk meg. Az universitast 1636-ban alapították és mára fakultásai a humán és reál tudományok szinte valamennyi ágát lefedik. Közvetlenül a campus néhány épülete mellett áll meg buszunk: a sötétvörös téglaborítású épületek és a hatalmas fák csendet, tekintélyt parancsolnak. Egy gracht hídján át érjük el a belváros felé vezető kanyargós, macskaköves utcát. Forog az idegen, kerekeznek a bennszülöttek (néha agresszíven csengetve, ha nincs helyük továbbmenni), ajándékboltok kínálják kommersz portékáikat. Beérünk és nem a szokásos kép fogad: nincs főtér, nincsenek céhházak, a városháza nem díszes és a templomnak mind az egy tornya be van fejezve. Lehet, hogy ez már nem Hollandia?! Egy csöndes csatorna két partján zajlik az élet, kiülős kávéházak csábítanak egy kis ejtőzős csevegésre. Egyedül a templom áll komoran és túlméretesen a két-háromemeletes ódon házak között. A templomról megtudjuk, hogy sorsa kemény volt: főhajója tűzvész áldozata lett. Azt nem tudni, hogy óvintézkedés gyanánt építették-e a megmaradt toronytól úgy 20 méternyire az új templomot vagy egyszerűen a régi templom anyagát így éptették be az „új”-ba. A templomudvarban egy lelkes és kitartó hölgy a templom mását szoborja homokozólapáttal. A részletekben gazdag mű kétembernyi tornya, szobányi főhajója már csaknem kész. Tűzvész nem, egy kiadós eső azonban nagy kárt tehetne benne, de az is lehet, hogy egyszerűen egy homoképítészeti hájtek előtt állunk.

Unottan slattyogunk  vissza a buszhoz és közben elvétem a legjobb fotómat: egy hivatalnok öltönyben kerekezik valószínűleg a kedvenc büféjébe, hogy ebédidőben bekapjon valamit. Lendületesen kerülgeti a gyalogosokat, nyakkendője válla fölött lebegve jelzi: nem városnézni jár erre. Van benne valami tipikusan holland: céltudatos, tettrekész és hagyománytisztelő.

Beülünk a buszba és amolyan péntek-érzésem támad: a rengeteg császkálni - tudni – látnivaló valóságos munkahétté tette a benelux napokat. Valahogy elegem van a főterekből, templomokból, városházákból, csatornákból: agyilag is fárasztó volt ez a bő hét. Az ember megcsömörlik a szépség és a történelem ilyen tömény áradatától és egy zöld réten vágyik leheverni, fűszálat rágicsálva nézni csak az elúszó felhőket és semmire sem gondolni. Most jólesik hát ülni a helyemen és kinézni a fejemből. Jó, igaz: Bea megmondta az elején, hogy nem pihenni jöttünk. És mégis, hálás vagyok neki: hallatlan tárgyi tudásával segített ezekben az ember alkotta kincsekben oly gazdag országok szépségeiből egy jó nagyot harapni. A túlzott jóllakottság érzése utazásilag hamarosan elmúlik, most már csak meg kell emészteni és élményként megtartani mindezt.

Nézem az elfutó tájat, amely változatos, mint egy gyúrótábla és eszembe jut, mennyi áldozat, küzdelem, erőfeszítés árán jutott hozzá és tartotta meg ez a nép. És eszembe jut a mi sorsunk, magyaroké, a mi áldozataink, küzdelmeink, erőfeszítéseink, amely a természettel és ellenségeivel folytatott harcában nagyban hasonlít a hollandokéhoz. Ha ma mégis kiáltó a különbség a két nép helyzete közt, az nem véletlen: belső feszültségeiktől függetlenül a közös célokért ők össze tudtak fogni. Gondolkozzunk, magyarok!

Veszprém, 2008.február