Lenyomatjuk a reggelivel az izgalmakat és máris készek vagyunk újabbakra: a délelőtt az Ihlara-kanyon felfedezésére van szánva. Emrétől most sok más információ mellett meghalljuk a pont nélküli „ı” hang helyes ejtését is (emlékezzetek, ez az a zárt szájjal képzett nyögés-szerű hang).  A kanyon keletkezését, sajátos, kúpos alakzatait két tényezőnek köszönheti: a nem túl távoli Erciyes-hegy és Hasan-hegy kitöréseiből sokszáz méter vastagon lerakódott vulkáni pornak és a Melendiz folyócskának.  Ezen a környéken a vulkáni hamu tufává préselődött, könnyen vájható, faragható, de ha víz éri, cement-szerűen megköt és szilárd kérget képez. A léghajóval bejárt területen a ritka esők és a szél 10-20 méteres kúpokat tudtak csak kialakítani, mert a megkeményedett felszínről lepergő részecskék alul felhalmozódtak a kúpok tövénél és megvédték a további eróziótól. Itt, az Ihlara-kanyonban a folyócska elhordta a morzsalékot és tovább mélyítette saját völgyét. Még elképesztőbb alakzatokat találunk a kanyon túlsó végén, ahol a vulkáni hamu rétegek közé töredezett láva is került és ezek a láva-darabok kemény és vízálló sapkaként védték meg a hamu-kúpot az esőtől és emiatt a kúp alaprajza a tetején lévő láva-darab alakját formázza elképesztő tornyokat létrehozva. Érdekes látni, hogy a lágyabb és keményebb rétegekből a csapadék és a szél mennyire hasonló alakzatokat képes létrehozni másutt is, ezekhez hasonlóakat az Észak-amerikai Bryce-kanyonban láttam, ott hoodooknak hívják ezeket a tornyokat.

A kanyon sziklafalai helyenként 100-200 m magasak, beléjük barlanglakásokat, sőt barlangtemplomokat vájtak szorgos kezek. Történeti leírások és a barlangtemplomok freskói alapján az első üregeket keresztény papok és remeték készítették a IV. században, de a környéken letelepedő muszlimok is készítettek ilyeneket óvóhely gyanánt.  A barlanglakások az ellenség elől való menekülésre szolgáltak akár több napig vagy hétig, ezért több helységből álltak, volt közös tartózkodásra szánt helység, konyha, WC (persze víz nélkül, csak egy erre a célra készített korsóba pottyantottak), szellőző és a tűzhely füstjének elvezetésére vájt kürtő is. A nemkívánt látogatók ellen egy malomkő méretű darabot vájtak ki a hegy anyagából és gördítettek a bejárati nyílás elé. A sziklafalakba bejáratként vájt lyukak az idők folyamán néhol már nyaktörő magasságokba kerültek és híven mutatják, hogy évszázadokkal ezelőtt a kanyon még nem volt olyan mély, mint ma. A tufa ideális anyag volt akár sok helyiségből álló és folyosókkal összekötött barlang-rendszer kivájásához is, aminek szép példáját látni a kanyon egy távolabbi pontján, Selime falucska mellett.

A barlangtemplomok némelyike meglepően teres, a nagyobb alapterület érekében a hegy anyagából oszlopokat hagytak és dombormintákkal díszítették. Némely barlangtemplom falai, mennyezete festett, a freskók meglepő szépségben maradtak meg, témáik a Biblia egyes jelenetei, az Utolsó Vacsora, az angyali üdvözlet Szűz Máriával, a vándorlás Egyiptomba. Összességében az Ihlara kanyonban 105 templom és csaknem 10 ezer barlanglakás található, a templomok közül a Selime-i Katedrális a legnagyobb és legszebben megmaradt.

A teljesség kedvéért persze el kell mondani, hogy a barlanglakásokat az idők folyamán egyre inkább csak óvóhelyként használták, egyébként épített házakban laktak. A falvakban járva látni lehetett a javarészt vakolatlan falakon, hogy ezeknek a házaknak az építéséhez is ugyanabból a jól faragható, fűrészelhető tufából vágták a blokkokat, mint amibe a barlanglakásokat vájták. Nagyon hasonló a látvány a ’90-es évek Jugoszláviájához, ahol vidéki házak tömege volt vakolatlan, de ott ez a nem kész állapotot volt hivatva jelezni és ezzel az ingatlanadó elkerülését célozta. Itt is szembeszökő az ellentmondás a ház félkész külseje és a már bekábelezett műholdvevő „lavór” meg a fennen lobogó török zászló között.

A kanyon meglehetősen széles, néhol 200 m-es, alja egyébként egy-két, a falról legördült sziklától eltekintve sík és homokos, kényelmes séta a haladás, egyedül a kanyon belépési pontján kell sok-sok lépcsőn leereszkedni. A helybéliek ki is használják a folyócska két partját ill. a sziklafalak alatti területet: árulnak szőnyeget, bizsut, emléktárgyat, de vannak mini-vedéglők, ahol a pár oszlopra ácsolt egyszerű tető alacsonyságából ítélve törökülésben lehet egy kávét vagy üdítőt elfogyasztani. Máshol asszonyok készítik a török lepényt, a gözlemét, amelyet aztán a pizzához hasonlóan (vajon melyik volt hamarabb?) töltik meg darált hússal, fűszerekkel, tojással, sajttal vegyesen és sütik azonmód.

Még ezen a túrának aligha nevezhető sétán is alaposan szétszóródik a társaság, az egyik összevárós megállónál sok más között egy fagylaltárus a produkció. A hűtőládával kombinált soktégelyes pultjánál sokan bámészkodnak, végre egy gyereknek apuka kér egy hűsítő tölcsérest és elindul a látványos attrakció. Az árus – arabeszkekkel díszített piros mellényben – egy hosszú nyelű kanállal benyúl az egyik tégelybe és némi ügyködés után kiemeli az egész tartalmát. Az itthoni krémes állagú fagylaltmasszával ezt nyilván nem lehetne megcsinálni, de a török fagyi összetartó, inkább nyúlik, de nem esik le belőle darab. A nép szájtátva nézi, ahogy az árus ügyeskedik és aztán sor kerül a gyerek adagjára is: a tégelyből kiemel egy kanálnyi adagot (mondhatnám inkább, hogy levág egy darabot, mert a massza annyira viszkózus), és egy tölcsért nyom a gyerek kezébe, ráigazítva a kanálnyi masszát. A gyerek már indulna a hűsítő finomsággal, de csiribi-csiribá: az árus kanalán maradt az adag, a gyerek meg zavarodottan bámul az üres tölcsérrel a kezében, hogy most mi is van. Már sírásra görbülne a szája, de a fagyis persze megkegyelmez neki, belenyomja a tölcsérbe az adagot és már lehet is nyalni. A következő kuncsaft egy fiatal lány, vele más a játék: a kanálra kivett adagra alulról rányomja az árus a tölcsért, úgy nyújtja, de mielőtt lány megfoghatná, adagostul, tölcsérestül a kanálra tapadt porcióval rajzol a levegőben bűvköröket a fagylalt-művész, mielőtt végre a kis hölgy kezében landolna. Ha lett is volna kedvem egy tapadós-nyúlós adaghoz, elment a bátorságom: a fene se akar kárvallottja lenni egy ilyen beugratós bolondozásnak.

A hazafelé úton Emre mesél Avanosról, a városkáról, ahol megszálltunk. Ügyes, szorgalmas emberek lakják, a nők a szőnyegkészítésben, a férfiak a cserépedények formázásában tettek szert hírnévre. Holnapi napunk egyik eseménye egy szőnyeggyár meglátogatása lesz, ahol a szövetkezetbe tömörült lányok-asszonyok messzeföldön híres anatóliai szőnyegeket készítenek. A szövetkezetek megalakítása országszerte általános, az ötlet és a hozzá szükséges jogi és pénzügyi keretek létrehozása a már korábban említett Kemal Atatürk fantáziáját dicséri.

Most nem untatnálak benneteket a vacsora, az éjszakai pihenés és a reggeli részleteivel, megvoltak és indultunk a szőnyeggyárba, ahol egy öltöny – nyakkendős török úriember az elmaradhatatlan bajusszal és egy már majdnem méltóságot parancsoló pocakkal kísér minket végig a manufaktúrán. Megismerkedünk a keleti szőnyegek csomózásos technikájával, a felhasznált anyagokkal: pamut, selyem, birka gyapjú, kecskeszőr illetve a színezésükhöz használt természetes festékekkel. Megcsodáljuk a nők gyakorlott, fürge mozdulatait és a kezük nyomán kialakuló mintákat. Fény derül a selyemgubó lecsévélésének titkára is, hogy t.i. hogyan találják meg a gubót alkotó selyemszál kezdetét. A gubót 90 fokos vízben főzik, amitől megpuhul és egy cirokból készült ecsettel bolygatják a forró víz felszínén úszkáló gubókat. A cirok végére a szál kezdete akad rá, és ezzel a legombolyítás elvileg kezdhető, de a pihekönnyű, egy nagyobbacska szőlőszemnél nem nagyobb gubókkal való bánás se piskóta.  A legombolyított szál elejét és végét levágják, a továbbfeldolgozásra alkalmas 500 – 1000 m-nyi szálból többet összefogva fonalat készítenek. A fonalak festését természetes színezőanyagokkal végzik, de lassan itt is polgárjogot nyer a semleges színű selyem kelmére kép festése, ha egyelőre nem is olyan mesteri módon, mint azt a Távol-Keleten teszik. De maradjunk csak a szőnyegeknél: a legfinomabb rajzolatúak a selyem csomózású szőnyegek, hiszen a cm2-ként 64 csomó igen sűrű, azaz mai nyelven szólva nagy felbontású rajzolatot enged meg. A gyár bejárati folyosóján látunk néhány selyemcsomózással készült szőnyeg-képet, amely szinte fénykép-szerűen részletdús és színhű volt.

Összehasonlításképp a gyapjúból készült szőnyegeknél 9 csomó fér el ugyanekkora területen, ami nyilván azzal magyarázható, hogy a gyapjú fonal jóval vastagabb sodrat. A szőnyegcsomózáshoz használt jófajta gyapjút török festőrezedával vagy ha nem sajnálják, akár sáfránnyal szokták sárgára főzni, sötétbarnát vagy feketét a diólevél, drapp színt a kutyabengekéreg, a liláspirosat a buzérgyökér ad, vörösesbarnát a vasrozsdával, mélykék színt pedig a hagyományos indigóval lehet elérni.

A kiállító teremben kényelmes fotelekben nézhetjük végig a gyár termékbemutatóját: a terem közepén egymás után tartják mustrára a különböző modelleket. Nem volt kétségem afelől, hogy az öltönyös hamarosan rátér az üzletre és nem csalódtam. A bemutató végén szót ejt a török a termékeik minőségéről, hogy életreszóló garanciát adnak rá és egy azonosító kártyát is, végül mindenkit bíztat a vásárlásra. Néhány pár hosszasan nézeget pár nekik tetsző darabot és talán üzlet is köttetett. A fotóimat utólag nézegetve kitűnik, hogy a bemutatott szőnyegek mintázata kivétel nélkül geometrikus, ami az anatóliai formavilágra jellemző. Az okos könyvem mondja, hogy a szőnyeg beszél: nemcsak mintázata jellemző, de anyaga, színvilága, sőt a csomózás technikája is árulkodik a készítés régiójáról.

Lassan, a látottaktól picit bódultan kiáramlunk az előtérbe, ahol egy tetőtől-talpig török népviseletbe öltözött férfi csábít cipőfényesítésre afféle keleti árúkapcsolás gyanánt. Díszesen faragott állványán mindenféle színű bőrápolók garmadája díszes üvegekben kelleti magát. Még meg is szánnám, de az utazáshoz használt edzőcipőm lyukacsos textilborítású felsőrésze végképp alkalmatlan az ilyen úri kényeztetésre.

Újra úton, irány Göreme. Emre viccel üti el a táj unalmát: tanárnő kérdi az iskolában: "Gyerek kinek mi hiányzik otthon?". A gyerekek mind jelentkeznek: "Nekünk még nincs autónk!", "Nekünk még nincs videónk!". Csak Móricka ül szótlanul, rá is kérdez a tanárnő: Nektek megvan mindenetek? Igen – így a válasz - múltkor csont részegen hazajött a fater, belehányt a szekrénybe, anyám meg azt kiabálta: "Na, már csak ez hiányzott!"

Ahogy közeledünk a Göreme Nemzeti Parkhoz, egyre markánsabban rajzolódik ki a környező hegyoldalak színekben is megmutatkozó sűrű rétegzettsége. Gondolom, a vulkán lehetett rapszodikus természetű és időről időre más színű hamut köpködött a környékre. Ezekből összepréselődve képződik aztán a sokféle színű és keménységű kőzet. Göreme környéke azért rendkívüli, mert ezen a környéken a rétegek egyike kemény, állja az időjárást és afféle geológiai sapkaként többé-kevésbé megvédi a csapadék okozta eróziótól az alatta lévő puhább rétegeket. A vízálló sapka az idők folyamán maga is kicsúcsosodik, többé-kevésbé szabályos kúp alakú, de vannak egészen fura alakzatok is, melyeknek alaprajzát az alatta megmaradt tufa-oszlop híven követi. Na, ettől aztán igen fura képződmények keletkeztek, amelyeket tündérkéményeknek hívnak, de némelyikre az erotikusabb beállítottságúak bizonyára találnának jobb hasonlatot is. Nyilván utóbbiak sugallatára nevezik ezt a régiót Szerelem-völgynek is. A fantáziadús látogatók egyébként is kitalálnak mindenféle nevet némelyiknek, a képeket nézegetve találóak: emitt a púpos teve, amott a Mária-szobor.

Itt is, másutt is vannak teve-drosztok, ahol vállalkozó kedvű helybéliektől bio-taxiként lehet bérelni a púpos jószágokat egy-egy menetre. (félreértés ne essék, a tevés „meneteknek” semmi közük a Szerelem-völgy elnevezéshez…) A parkolót körülveszik az alkalmi árusok is göremés levlapokat, hűtőmágnest, kendőt, képet, a tündérkémények viasz-hasonmását kínálgatva és hamisítatlan bazár-hangulatot idézve.

Átpendlizünk a következő látványossághoz, Uçhisarba, ahol megint más arcát mutatja a vulkáni tufa. Egy komoly magasságú szirt, az Uçhisar-i Vár óriás szemfogként áll ki a tájból, közelebb érve látjuk csak, hogy szorgos kezek szinte egészen a csúcsáig sajt-szerűen üregesre vájták. Ezek az üregek azonos célokat szolgáltak, mint a már korábban látott hasonlók: óvóhely a betolakodók, ellenséges csapatok, rablók ellen. Nincs időnk bejárni a lépcsőkkel, járatokkal összefüggő barlanglakás rendszer belsejét, vigaszként Emre megoszt velünk egy török közmondást: a hegyet alulról, a templomot kívülről, a kocsmát belülről kell megnézni. Nee, ne tessenek félreérteni, a hithű muszlimok a kocsmát belülről is csak nézik, de nem isznak, mert azt Allah tiltja. Jó, ebben azért manapság már nem lennék egészen biztos…

Már szédelgünk a sok látnivalótól, információtól és élménytől, pedig a nap fénypontja még hátravan: a Kerengő Dervisek előadása. Rövid gurulás után ott állunk a tufába vájt bemutató terem lejáratánál, én pedig újra eszembe vésem: semmi csipkelődés, semmi humorizálgatás (pontosabban humorizélgetés) a Prófétával, szigorú tárgyilagosság , ha nem akarok úgy járni, mint 2015 nyarán a Charlie Hebdo francia vicclap, amely néhány, a Prófétát ábrázoló karikatúrája miatt egy pillanat alatt került a mohamedán világ haragjának célkeresztjébe. Tehát egy előtérbe jutunk, ahol a falakon bekeretezve hieroglif írások és a kerengőket ábrázoló rajzok, ill. egy hatalmas összeállítás, melynek egy zöld és egy piros, félholdas zászló, ill. egy arany sugarak középpontjába helyezett címer és a mindezeket körülvevő, szintén sugarasan elrendezett kardok, dárdák, ágyúk, pisztolyok, természetesen szintén aranyból. Az előtérből újabb lépcsők vezetnek le a semahane-ba, ahol a voltaképpeni szertartást, a sema-t a táncosok bemutatják. A terem egy lapított félgömb alakú központi tánctérből és a sugárirányban hozzá csatlakozó 6 oldalhajóból áll, ez utóbbiakban foglalnak helyet a nézők. A műsor első részében a kerengő dervisek táncát látjuk. A szektát maga Mevlana alapította és szellemiségét is ő határozta meg. A 7 szakaszból álló szertartás minden eleme jelképez valamit az emberiség és a teremtő kapcsolatából, melynek alapmotívumai a szeretet, a tisztelet és a hála és az ebből végső soron fakadó boldogság, ezt fejezi ki a tánc és a zene. Emre külön felhívja pár jelképre a figyelmünket: a táncosok a ceremónia elején belépve  egy puha anyagból készült fejdíszt, a sikke-t viselik, fehér, bő szárú és ujjú ruhájuk fölött pedig egy fekete köpenyt, melyet a tánchoz levetnek. A sikke az egó sírkövét jelképezi, a fehér ruha az egó halotti leplét. Tánc közben a táncosok széttért karral forognak, jobb tenyerük az ég felé néz, a Teremtőt szólítja, bal tenyerük a föld felé, az emberek felé néz és így teremt kapcsolatot köztük. A műsor második részében a török és környező népek táncaiból láthatunk egy színpompás és mozgalmas bemutatót, közben felszolgálják a vacsorát is. Látunk többek között egy táncos leánykérést, egy hastáncosnőt és keleti szomszédaik, a grúzok akrobatikus férfitáncát is.

Az élménydús naptól kicsit elpilledve kerülünk ágyba, ma biztos nem kell ringatni senkit. Másnap indulunk „haza", Antalya-ba. Lassan szállingózik össze a társaság, addig kipróbálom az Emrétől tanult alapfokú törökségemet: günajd'n (Jó reggelt, szó szerint fényes napot!), mondom a sofőrünknek, mosolygós günajd'n a válasz, tehát működik a dolog. Az út visszafelé sem rövidebb, Emre ügyesen megszakítja az unalmat több kis kitérővel, elsőként még az Anatóliai-fennsíkon beugrunk az Obruk Han karavánszerájhoz, amely sok más hasonlóval együtt a szeldzsuk birodalom idején, a 13. szd.-ban épült. Ezeknek az épületeknek többszörös funkciójuk volt: pihenőhely az úton lévő uralkodó számára, laktanya a kíséretnek, postaállomás. Mint kegyes alapítványok az utazók, zarándokok számára egy rövid időre ingyen szállást és élelmet biztosítottak, valamint nem utolsó sorban, kereskedelmi központokként és raktárként is működtek. Az egymástól napi járóföldre épített karavánszerájok valóságos hálózatként biztosítottak nemcsak étkezést és szállást  az úton lévő kereskedőknek, de üzleti tárgyalások színhelyei is lehettek. A meglehetősen romos épület a környék legnagyobb karavánszerája volt. Kívülről inkább erődítményre emlékeztet robosztus saroktornyaival, vastag kőfalaival. Mint minden ilyen építmény, ennek a belseje is két részre tagolódik, az egyetlen bejárat egy jókora kapu, magasságát a málhával megrakott tevékhez igazították. Az első traktus falai mentén boltíves beugrók (ma úgy mondanánk: boxok) sora nyújtott szállást a betérőknek, melyeknek a belső udvar felé néző oldalán nem épült fala, valamennyi a belső udvar közepén álló mecsetre nézett. Hátrébb az állatok elhelyezésére szolgáló, szintén fedett istállók kaptak helyet. Az Obruk Han meglehetősen romos állapotban van, a tájékoztató tábla szerint a romok az 1996-ban végzett ásatások és tisztítás során kerültek napvilágra. Az Obruk Han szomszédságában a tektonikus erőknek köszönhetően egy kb. 50 méter átmérőjű, kerek talajbeszakadás van, melynek mélyén türkiz zöld tó csillog.

Újra buszon, újra megcsodálhatjuk az igazán kifogástalan minőségű autóutat és az előrelátó gondoskodást, hogy 10-15 km-ként egy-egy körforgalmat építettek be, amely az agyvérzés elkerülésére szolgál, ha netán a rossz irányban indultunk volna el. Megbizonyosodunk róla, hogy a török közlekedési rendőrök is dörzsöltek: látunk az út mentén felállított felfújható rendőrautót kék villogóval a forgalom „csillapítása” végett. Mondjuk a török személyautósokra rá is fér, némelyikük eszetlenül dönget.

Átkelünk a Taurus-hegység kopár, sziklás hágóján és már a parti síkon pár km-nyit letérve az autóútról meglátogatjuk a meder kövein bukdácsoló sodrós Köprüçay folyócskán átívelő történelmi hidat. A híd története kalandos ahhoz képest, hogy egy helyben állt évezredeken keresztül. Eredetileg a híd is, a folyócska is a klasszikus hangzású Eurymedon névre hallgatott, bár hegyifolyó lévén néha még arra sem. A római birodalom építtetett rá egy csaknem 10 m széles 7 lyukú hidat, ami aztán a közeli, amfiteátrumáról messzeföldön híres Aspendos városáról vette a keresztségben a nevét. A szeldzsuk időkben építették újjá a hajdani boltívből a folyómederben még fellelhető faragott köveinek felhasználásával, de  kb. fele szélességben, ennek restaurált formáját láthatjuk ma Belkis néven.
Ha már Aspendos, megnézzük a várost a hegyekből származó friss forrásvízzel ellátó vízvezeték romjait. A kb. 20 m magas,alulról nézve monumentális, boltíves lyukakkal könnyített, csaknem 10 km hosszú fal ma is lenyűgözi a nézőjét, elképesztő, mekkora erőfeszítés eredménye kellett legyen, egyúttal gondolatban hálát ad a cső, mint műszaki megoldás alkotói előtt.

Az utolsó előtti napunk marad Antalya városára. A város a Földközi-tenger róla elnevezett öblének csücskében fekszik. Kivételesen szép természeti környezete rászolgál a Török Riviéra elnevezésre: az azúrkék tenger és a Taurus-hegység égbenyúló csúcsainak koszorúja közötti keskeny sík partszakasz egyetlen komoly városa. A várost Attaleia néven Kr. e. 158-ban alapította Attalosz pergamoni király és fontos tengeri kikötő lévén kalandos a történelme. Volt a Római Birodalom városa, megszenvedte a 7.szd.-i arab rajtaütéseket, a szeldzsukok 1206-os megérkezéséig bizánci kézen maradt és rendszeresen állomásoztak itt keresztesek útban a Szentföld felé. 1390 körül oszmán kézre került és egy rövid. 20. szd-i olasz gyarmati uralomtól eltekintve maradt is a történelmi Törökország része. Kikötője, belvárosa valóságos ékszer és valóban barátságos a városnéző turistával: a látnivalók kis területen, a várost hajdanán védő városfalon belül találhatóak.

Bemelegítésnek egy Antalya-i bőrgyár  termékbemutatóját nézzük meg. Bár fentem a fogam, hogy a szőnyeggyárhoz hasonlóan itt is lesz módunk a bőrök származásába, előkészítésének, kikészítésének műhelytitkaiba betekinteni, de csalódnom kell: beterelnek a kifutók világát idéző terembe, ahol végignézhetjük a gyár modern kollekcióját és mondhatom, hogy nemcsak a dzsekik, nadrágok, pelerinek, kabátok, de a hölgy modellek is jó bőrök voltak. A cég részéről egy rövid tájékoztatón megtudhattuk, hogy sikerült a bőrök egy olyan kikészítését feltalálniuk, amely az esővel szemben is ellenállóvá teszi a termékeiket. Végül természetesen mód van vásárolni a boltjukban és még arra is ígéretet tesznek, hogy akár méret után elkészítik a kiválasztott modellt és utánvéttel leszállítják Magyarországra. Engem nem ajz fel a lehetőség, inkább megtapintom az árúikat és tényleg valószínűtlenül vékony és könnyű bőrből készültek. Az embernek óhatatlanul az a gyanúja, hogy nem felnőtt állatok bőre lehetett az alapanyag.

Buszunk kidob a belváros peremén és elmegy pihizni, mi pedig meghallgatjuk Emre rövid ismertetését a látnivalókról és intelmeit a vásárlással kapcsolatban, aztán ki merre lát, a találkáig.

Próbálok célirányosan tévelyegni, kinézem magamnak a bordás minaretet, amely alighanem jóval magasabb lehetett fiatalabb korában és ehhez igazodva a látványosságokat lehetőleg csak egyszer megnézni. Rögtön itt van Hadrianus kapuja, az Óvárost körülvevő fellegvár vaskos falain az egyetlen bejárat, amivel nyilván azért várták a jó Hadrianus császárt, hogy ne kelljen szégyenszemre a várfalon bemásznia, ha helybéli alattvalóival találkozni akar. A császár népes küldöttséggel érkezhetett, ezért a kaput három, egymást támasztó boltív alkotja. Picit távolabb a várfal sarkán az Óratorony (Saat Kulesi) áll őrt alkalmas lőállást biztosítva az igazhitű védőknek a falakat ostromló gyaurokra. Az Óratorony voltaképp egy hatszögletű bástya, amelynek tetejére egy négyszögletű másikat emeltek rajta órával, hogy az ostromlók és ostromlottak ugyanakkor menjenek el ebédszünetre. Közben szűk utcácskákon bolyongok ide-oda, gőzöm nincs, merre is lehet egyszem tájékozódási pontom, viszont ezer dolog vonja magára a figyelmem: egyszemélyes utazási iroda kínál quad-safarit a környéken, kiülős vendéglőcskék pár székén ücsörögnek tikkadt utazók üdítőjüket kortyolva az utca széltében kifeszített ponyva alatt. Két helybéli férfit bezzeg nem zavar a nap: tavlát (nálunk ostáblának hívják) játszanak a tűző napon. Ne feledjük, áprilist írunk, a nekünk kánikulának tűnő hőség nekik a várvavárt tavaszi meleg a dermesztő +10 C-os tél után. Kaphatsz itt festett korsót és vizipipát, hátizsákot és selyemkendőt, az eredetinél is eredetibb perzsaszőnyeget és echte márkás pólót. Csak úgy mellesleg mondom, le vannak maradva egy brossúrával: a hazai siker-márkát, a 2RULE-t à la Mészáros & Mészáros egy darabot sem látni. Egy kisvendéglő kiülős teraszán székek, asztalok helyett egy halom fűrészelt fa-hulladék: meghozták a tüzelőt. Lehet találgatni, hogy a tulaj még hideg tavaszra számított vagy túl előrelátó volt, netán a nemszeretem szomszéd vendéglős akart egy kis többlet-forgalomra szert tenni és rendelt kitolásból egy szállítmányt emennek. Vannak furcsaságok, amit csak az idegen szem vesz észre: a járda szintjéhez képest süllyesztett villamos pályán díszes, gumirádlis lovaskocsik viszik városnéző sétakocsizásra az idegent vagy várakoznak a villamos megállóban utasra várva. Jobbra, balra keskeny a járda, tele járókelővel, esélyük nem lenne hova menni a sétakocsiknak, ha jönne a villamos. Nyilván én nem értem csak a szitut, lehet, hogy a pályát a konflisoknak építették. Na jó, de akkor minek a felsővezeték?! A ló lenne villamosítva? De akkor miért pottyant mégis hagyományosan? Teljesen össze vagyok zavarodva, mint a gőzmozdony egyszeri fűtője, akit kisegíteni egy napra villanymozdonyra vezényeltek: -Jó, jó, hogy villanymozdony, de hol kell belapátolni a szenet?!

Legjobb lesz, ha lemegyek a régi kikötőbe, ott nincs semmi furmány, a víz vízszintes, a hajók csendesen himbálódznak rajta. Dunai motorosokhoz hasonló vízi járgányok, csili-vili yachtok, vitorla nélküli árbocosok békés egyetértésben, utóbbiakon a bámész népség számára csalinak marcona matrózok, félszemű kalózok festett szobrai. Újra fent a belvárosban, hamisítatlan bazár-hangulat, rámenős árusok, de nekem ki kell lépnem, ha nem akarom a találkát lekésni. Csak pár perc buszozás ide a várost kettészelő Düden folyó vízesése: szép látvány, amint a víz 40 m magasból a tengerparti sziklákra zuhog.

A többi naphoz képest ez pihisebb lett, ránk is fér egy kis lazázás: ki-ki lemegy sütkérezni a hotel smaragd-vizű medencéjéhez vagy lógatja a lábát a hűvös hotelszobában. Vacsora, mint rendesen, választék, mint rendesen, aztán alvás.

Utolsó napunk fakultatív örömöket kínál: aki befizetett, jöhet hajókázni! Nem bírtam magammal, mentem én is, ha már itt vagyok. Uticélunk a parton 75 km-nyire fekvő Manavgat városka, órányi buszozással elérhető. A városka az ősi Side és Selge települések közelében fekszik, főbb látványossága a Side-i mecset, amely az eddig látottak közül talán a legnagyobb, óriási félgömb kupoláját négy oldalról 4, még mindig hatalmas negyedgömb támasztja, azokat meg 3-3 még kisebb negyedgömb, az egész kupola-rendszer egy építészeti csoda.  A mecset körül 4 minaret áll őrt, irdatlan magasak, az ember nem is érti, hogyan képesek ellenállni ezek a karcsú tornyok akár egy közepesen erős szélnek. Mind a négy toronynak 3 - 3 kerengője van, a müezzinnek volt lehetősége bőven az imára hívó énekléshez erkélyt választani. A minaret belülről csodaszép, a keleti, indás, szövevényes mintázattól eltérő, békés, harmonikus színekkel készített és európai szemnek is ízléses, visszafogott díszítésű. Falait jórészt cizellált rajzolatú csempék borítják, szépen illeszkedve a mennyezethez. Külön érdekessége a mecset belső festésének, hogy a félgömb alakú kupolák belső díszítését az arab íráshoz hasonló jelírással is kombinálták, értelmét nem sikerült Emrétől megtudnunk. A mecset előtt hasonló stílusú, kör alaprajzú díszes kútnál lehet kezet-lábat mosni ima előtt, ahogyan ez itt szokásos.

Nem sokat időzünk, vár minket Manavgat folyó és azon egy hajó, amin lecsorgunk a tengerig meg vissza. A busz leparkol, kitódulunk: ez itt a kikötő. A választék hasonló, mint Anatalya ősi kikötőjében: csili-vili yachtok, közepes méretű, két fedélzetes motorosok és egy 3 árbocos nosztalgia-hajó. Utóbbinak nincsenek vitorlái, ami nyilván annak a bölcs belátását jelenti, hogy egy átlag 50 m széles folyón viszonylag nehézkes egy 30 m hosszú hajóval vitorlázni. Felszállunk egy kétfedélzetes sétahajóra és nyugisan csorgunk lefelé az amúgy állni látszó vízen. Elúszunk egy szárazdokk előtt, koros mű-antik hajók várják a karbantartást vagy a lassan porlasztó enyészetet. A parti nádas fölé ácsolt horgász állások, igénytelen küllemű tanyák, fóliasátrak, művelt területek és gazos parlagok váltogatják egymást, néhol építési törmelék-dombok jelzik, hogy a lakosság itt sem túl környezet-tudatos. Végre valami izgi: klasszikus árbocosok csoportja horgonyoz mindkét parton. Mellvédjükön, tatjukon óriás polipok, tengeri szörnyek ijesztik a vendéget, egyiken a Karib tenger kalózai c. film főszereplőinek óriás arcmásai az attrakció, a másikon óriás koponyák és lábszárcsontok, hogy a kalóz feeling teljes legyen. A hatalmas fedélköz valamennyin arról árulkodik: ezek se kicsiben csinálják a sétahajókáztatást. Végre kiérünk a folyó torkolatához, hajónk horgonyt vet és a parti sóderbe levert cölöpökre ácsolt pallón kiszállunk. Tengeri beteg senki sem lett, a folyócska alig észrevehetően folyik, rácáfolva a felső szakaszára: a Manavgat a Taurus-hegység lejtőin vadvizi evezésre kiválóan alkalmas, sodrós hegyi folyó. A tenger tükörsima, de fürdésileg sem izgat: annyira meleg nincs és nincs is rajtam fürdőruha, a nudizást pedig végképp nem tolerálják ezek a derék muszlimok. A kiözönlő társaság rögtön felvillanyozza az addig lebzselő kereskedőket: mint a legyek a húst, lepik el az érkezetteket és még két felszerszámozott teve is előkerül. A part jobbra – balra egyformán sóderes, ameddig a szem ellát, a tevegelés sem kínál fölös izgalmakat. Egy félóra a kiszabott időnk, ezalatt kell lealkudni, amit venni akar a magyar, én csak kifekszem a sóderra és sütkérezek, aztán hogy jobban teljen az idő, szép kavicsokat gyűjtök, mert arra nem kell alkudni. A hajón a helyemről most a másik part vonul el előttem: proccos szállodák sora szegélyezi a folyót. Végre kiszállunk és ahogy elnézem, mindenki csalódott egy kicsit: ez a hajókázás nem volt valami nagy durranás.
A másnap már a pakolással, készülődéssel, a puszi-puszival, címcserékkel telik és még én is kapok pár E-mail címet előrendelés gyanánt az úti élménybeszámolómra. Nem tudják, mire vállalkoznak, de legalább nem kell alkudni rá...