Vannak tájak, országok, városok, amikbe első látásra bele lehet szeretni. Így voltam én pl. Erdélyben a Pádis-fennsíkkal, a természetnek az a néhol vad, néhol szelíd szépsége, fenséges nyugalma első látásra megragadott és mindmáig bűvöletében tart. Barcelonába egészen másképpen, fokozatosan szerettem bele anélkül, hogy valóságban láttam volna. Sok alkotója van ennek a szerelemnek, de nálam mindenképp első a Barca focicsapata iránti rajongásom. Nem hazudhatom, hogy szurkolója vagyok, mióta az eszemet tudom, mert meccseiket a világméretűvé tágult TV-zés óta láthatom csak rendszeresen, de azóta biztos rajongójává váltam. Aki akárcsak felszínesen ismeri a klub múltját, két nevet bizonyosan nem felejthet el: a magyar Kubala Lászlóét és Johann Cruyff-ét. Kubala László legendás játékintelligenciájával kora kiemelkedő focista-egyénisége volt, elsősorban neki köszönhető, hogy az ’50 években megtöbbszöröződött drukkerek, és köztük különösen a hölgy rajongók száma.  (És még mondja valaki, hogy a nők nem értenek a focihoz…) Nem véletlen hát, hogy a Barca mind a mai napig nem állt el szándékától, hogy a Kubalának is köszönhető bőségből született új stadionjának, a Nou Campnak Kubala legyen a névadója. Johann Cruyff legalább ekkora sztárja volt a Barcának, ő azonban inkább edzőként alkotott maradandót, a csapat neki köszönheti mindmáig megőrzött látványos, gólra, gólokra törő és tetszetős játékát.

A másik vonzalmam a városhoz Gaudi munkássága révén köt, akinek első épületeit még mallorcai utazásunk során Palma di Mallorcán ismertem meg. Nem vagyok építész, még csak műértő sem, de a jórészt szögletes, derékszögű formákkal variáló hagyományos helyett hajlékony, organikus elemeket használó, meglepő stílust vitt a századforduló építészetébe. Bár sok követője akadt, épületeinek mégis markáns jegyei árulkodnak keze nyomáról és ez nem puszta szóvirág: az élete fő művének tekinthető barcelonai Sagrada Familia székesegyház építését kezdetétől váratlan haláláig majd 43 éven keresztül ő maga irányította. Gaudi munkásságának javarésze Barcelonát díszíti és ez is vonzott a városhoz.

A többi már jött magától, pontosabban magamtól, a város történetét olvasva a függetlenségét megőrző büszke Katalónia és művészetet szerető alkotó népe bontakozik ki az okos könyveim sorai közül.

Aztán – ahogy lenni szokott – a véletlenek sora vezetett oda, hogy májusban befizettem egy 1 hetes barcelonai társasutazásra – egyedül. Kezdődött ott, hogy nyugdíjas kapcsolataim révén értesültem róla, hogy az ismerős utazási iroda barcelonai útjára maradtak facér helyek és azt last minute jelleggel, nem elhanyagolható árengedménnyel kínálják. Csábítottam a nejemet, hogy mennénk ketten, de ő inkább Ági lányom kísértésének engedve már elkötelezte magát egy nyári mallorcai útra. Maradtam hát magam az örömömmel, hogy végre láthatom Barcelonát és bánatommal, hogy mindezt nem oszthatom meg a nejemmel., örömömmel, hogy a last minute jelentkezés miatt kedvezményt kaptam és bánatommal, hogy ezt elvitte a meglehetősen borsos szingli felár. Történt mindez májusban és szeptember elejéig még a hajszolt nyugdíjas élet mellett is volt bőven időm eléolvasni az élményeknek.

Ahogyan az Európában megszokott, a mai Barcelona és környéke is átjáróház volt, népek és hadak jöttek, mentek, háborúk és békék követték egymást, jártak itt főniciaiak kereskedni, pun és római seregek vonultak át e tájon, hol a mórok tették az iszlámot uralkodó vallássá, hol a keresztények a magukét. Végül a kereszténység egy rendkívül puritán és térítésben a végsőkig eltökélt ága maradt mind a mai napig domináns, nekik volt „köszönhető” a szentnek mondott inkvizíció, amellyel az igazán vegyes származású és vallású lakosságot próbálták megtérésre kényszeríteni. Katalónia az egyesített Spanyolország tartományaként a 16. század első felében élte aranykorát, élvezte a gyarmatoktól elrabolt, kiszipolyozott kincs, fűszerek, rabszolgák hasznát. Ekkortájt mondhatta dölyfösen a spanyol uralkodó, hogy országában sosem nyugszik le a nap. Egy biztos: Cortez és Pizzarro csak a spanyol történelemben hősök, Amerika történetében bizonyosan a fekete szegélyű lapokon említik a konkvisztádorokat. Semmi sem tart örökké, az óriási spanyol birodalmat nem voltak képesek uralkodóik összetartani, a német-alföldi felkelés sikerre vitte önállósulásukat, a tűzzel-vassal térítés elől sok zsidó, mór menekült el, Portugália is levált a birodalomról és a kegyelemdöfést az angol flotta adta meg a Győzhetetlen Armada szétverésével.  A franciákkal vívott háború végén francia király, Anjou Fülöp ült a spanyol trónra, gyarmataik (Florida, Chile, Peru, Mexico) sorra váltak le a birodalomról, majd Napoleon hadait is nyögték. Végül az ős ellenség, Anglia szabadítja fel az országot 1813-ban és innen számítják alkotmányos királyságnak Spanyolországot és innen kezdve erősödnek fel a katalán, baszk, galíciai autonóm törekvések is, melyek részben és időszakosan területi autonómiát eredményeznek. A köztársaságot 1931-ben kiáltják ki, de ennek Franco polgári diktatúrája vet véget, ami egészen a diktátor halálig, 1975-ig tart. Az első demokratikus választásokat 1977-ben írják ki, ahol a Nemzeti mozgalom nyer és iktatja törvénybe, hogy Spanyolország alkotmányos monarchia (azaz a királyt elismerik, de a parlament döntéseinek alávetett a helyzete).

A spanyol népesség többsége kasztíliai, a spanyol fennsík lakója, egy aszketikus, hitében vakbuzgó, harcias népség és az ő nyelvüket tekintik a hivatalos nyelvnek. A kisebbségek közül a katalán a legnagyobb és leggazdagabb, az utóbbi időben újra felerősödött autonóm törekvéseik oka is ez. A jelenleg is bizonyos fokú autonómiát élvező Katalóniát mintegy 6 milliónyian lakják, ez az ország népességének 17%-a.

Szokásaikról nem találok túl sokat: Szt:Györgyöt tartják a város vezetői védszentjének, de ez a nap a szerelmesek napja is, amikor a férfiak szép virággal lepik meg barátnőjüket, szerelmüket, feleségüket – és az anyósukat is, ez utóbbiakat valószínűleg a békesség kedvéért. Másik nagy napjuk szept. 11, Katalónia nemzeti ünnepe, amikor mindenhol felvonulók éltetik a katalán függetlenséget, a helyi csoport castell-t, azaz emberi gúlát épít saját testéből. Otthon még szerencsémnek tartottam, hogy utazásunk ezt a napot is magában foglalja, de Edit, ottani megfogadott idegenvezetőnk kifejezetten lebeszélt mindenkit róla, hogy ezen a napon Barcelonát akárcsak megközelítsük – mint mondta, a közlekedés ilyenkor foghíjas, kiszámíthatatlan és a tömeg sodor, nem arra mennénk, amerre szeretnénk.

Lehet, hogy ezt a történelmi kivonatot túl száraznak és unalmasnak ítélitek, de úgy gondolom, egy népet és kultúráját nem lehet megérteni történelme nélkül, és remélem, díjazzátok, hogy szót nem ejtettem a számos népcsoport (kasztíliai, katalán, baszk, aragóniai, andalúz, gallego, stb) belső hadakozásairól, egymás elleni szövetségeiről és árulásairól.

Na, jó, a történelemből nem élünk meg, még ezer dolog van addig. Megkapom az utazási iroda levelét a költségekről és a tervezett programról és utóbbi láttán a gutaütés kerülget: Barcelonára, a fővárosra, amely Nyugat-Európa gazdag történelmi múltú nagyvárosainak bármelyikével vetekszik, egy 2-3 órás belvárosi gyorsmenetet szán csak, mert a nap másik fele a Montserrat-i kolostor látogatásával fog elmenni, míg Andorra, a francia-spanyol határon lévő miniállam a takarékos zsebeknek oly kedves taxfree lehetőségével megérdemel egy külön napot. Bedühödök, megírom Zolinak, az utazási iroda viszonylag ismerős vezetőjének, de csak egy saját kivitelezésű pót-városnézés megszervezéséhez gondol segíteni. Ha eddig Barcelona történelmét bújtam, most rámegyek a látnivalók felleltározására és a tömegközlekedés tanulmányozására. Kiderül, hogy az internet egy csodálatos dolog: a GoogleMap nem csupán térkép, de egy hallatlanul bőséges és pontos adatbázis, amiből vonatot, távolsági és helyi buszt, metrót elő lehet csalogatni vonalaival, menetrendjével együtt. De hogy a hagyományos informálódás se kerüljön háttérbe, kiveszek a könyvtárból egy Berlitz-könyvet Barcelonáról, ami zsebben elfér és a látnivalók részletes felsorolásán túl gyakorlatias tippeket ad közlekedésre, étkezésre, szórakozásra, szállásra és még egy nagy felbontású, több lapra tördelt térképet is mutat. Ebből is, más forrásokból is egészen kikupálódok Barcelonából, megtudom, hogy van 3 napos jegy, ami a korlátlan tömegközlekedésen túl sok látnivaló belépti díját mérsékli és még pár étteremben is respektálják pár százalék kedvezményre. Nekem nem lesz 3 napom, de mondjuk ismerve az én telhetetlen látni-vágyásomat, nem is lenne egészséges, mert úgy járnék, mint anno Párizsban, azaz reggel 8-tól (akkor volt a reggeli) éjfélig naponta gyalog koslattam újabb és még újabb látnivalók után. Félreértés ne essék: nem bántam meg és a térdig lekopott lábam is kinőtt… Csinálok a megnézni valókról egy listát és 15 után sem önmérsékletből állok meg, hanem mert rádöbbenek, hogy Barcelona iszonyú nagy és még metrózásokkal alásegítve sem lehet egy napba tíznél többet belezsúfolni. Hogy mi kerüljön bele és mi nem, azt késhegyre menően megvitatom magammal és bátran állíthatom, hogy nincs könnyű dolgom, mert csavargási kérdésekben mértéktelen vagyok.

Na, elég a lefetyelésből, gyerünk pakolni! Ahogyan azt már korábbi dolgozataimban is kifejtettem, gyakorlott pakoló vagyok, a napi és éjszakai komfort magammal vihető kellékeit nem szoktam kifelejteni, csak az úticélhoz igazodó parafa sisak vagy jégcsákány okoz néha gondot. Hogy Spanyolországban mit viseljen az utazó, arról azért lett fogalmam mallorcai nyaralásunkkor: a kényelmesre taposott szandál, a szellős, világos pólók és az immár csaknem kopasz fejemre a világos baseball sapka elengedhetetlenek a magyar ember számára trópusinak mondható hőség és tűző nap elviselésében és ezen az sem enyhít, hogy szeptember elejét írunk. Hagyományosan az úti pakk része egy pillepalacknyi bor, ami az esti ellazulásomhoz elengedhetetlen fröccs legfontosabb alkatrésze és eddig nem voltam olyan országban, ahol a helyi buborékos víz ne lett volna alkalmas másik komponensnek, bár egy hamisítatlan spriccerhez kétségkívül az üveges szikvíz az igazi. Az egyetlen gondot ezen a téren néha a hűtési lehetőség jelentette, de ha volt minibár, annak kipakolásával mindig meg lehetett oldani ezt a magvas problémát. A repülés miatt megkaptuk a magunkkal vihető poggyászok max. súlyát és méretét, de tapasztalataim szerint az én puritán öltözködési szokásaim mellett eddig inkább a sporttáskámnak kellett a kisebbségi érzés miatt szégyenkeznie a szokásos hajóbőröndök között és ez így lett ezúttal is.

Minthogy a schwechat-i repülőtérről indul a gépünk, egy busz gyűjti be a társasutazás résztvevőit és már akkor furcsállom, hogy Veszprémből Budapesten át gurulunk Bécsbe. Veszprémből alig vagyunk páran, a java Pesten száll fel. Feltűnik, hogy alig van rajtam kívül, aki ne régi ismerősként köszöntené a másikat és rém furcsa érzés kerít hatalmába, amikor egyikük megkérdezi, hogy civil vagyok-e? Lassan kiderül, hogy az egyszemélyes utazási iroda elnöke, titkára, utazásszervezője, idegenvezetője és tolmácsa, Zoli hajdan hivatásos állományú katona volt csakúgy, mint ennek az útnak a résztvevői is, nyugdíjas korukra a hajdani függelmi viszonyok barátivá alakultak át és minden nyáron együtt töltenek egy hetet a Földközi-tenger valamelyik partszakaszán. Nem örülök a dolognak, idegennek érzem magam az összeszokott társaságban, amire az egyik „kedves” hölgy rá is kérdez. Amúgy közvetlenek, nem kirekesztő az egymásra hangoltságuk, a barcelonai hét végére egész jól beilleszkedtem, bár címet azért nem cseréltünk. Mindenesetre tőlük hallom a szépkor tömény esszenciáját sportos megfogalmazásban: 100-on nem vagyok elég gyors, a 200 meg túl hosszú. Zoli itt sem hazudtolja meg magát: ahogy a velencei úton, most is Marché-s pihenőknél állunk meg, gondolom némi provízió érdekében. Schwechaton átküzdjük magunkat a reptéri akadálypályán, a gépen picit meglepve észleljük, hogy a kapitány ezúttal hölgy lesz és felszállunk. Sima út, sima leszállás, taps a kapitánynak és a személyzetnek és mikor kilépünk, mellbe vág a fullasztó, párás hőség: este 10 óra van és még 30 C. Kész megváltás, hogy klimatizált buszunk hamar előáll, fedélzetén a felfogadott barcelonai illetőségű, de magyarajkú idegenvezetővel, Edittel, aki egész Calelláig (ejtsd: kaléjja) tájékoztat a helyi okosságokról. Hogy ne akarjunk kocsit bérelni Barcelonában, ha kedves az életünk, hogy a csapból ne igyunk vizet, ha kedves a gyomrunk egészsége, hogy pénzt, értéket ne vágjunk csak úgy zsebre, ha kedves nekünk. Hogy a szállodai ellátásunk all inclusive, azaz ritka és drága koktélok és tömények kivételével minden fogyasztást eleve kifizettél, hogy bár este 10-ig van vacsora, késői érkezésünkre tekintettel nekünk éjfélig szervíroznak egy-egy tányérral a gazdag spanyol-svédasztal bőséges kínálatából. Csupa jó hír, a recepción hamar elintézik a formaságokat, megkapjuk a szobaajtót nyitó kártyákat. Szállodánk, a H-TOP Hotels Amaika négy csillagos minősítésű, valóban reprezentatív, a társaság zöme a tízemeletes épület 5-6 emeletén kap helyet. Lerakjuk a cuccainkat és irány az étterem: egységesen egy kihűlt töltött csirkecombot és hidegtálas körítést kapunk, bőségesen elég vacsorára. Bár voltaképp semmit sem csináltam egész nap, nem kell ringatni.

A belső óra kifogástalanul működik: 6 óra tájt ébredek, a hazaihoz képest szokatlan a hajnali félhomály, az utcán köztisztaságiak ügyködnek, sirályok jajgatnak, de a város alszik még. A szürkületben is jól látszik, hogy dombos, hegyes a környék, az üdülőváros rendesen felkapaszkodott a domboldalra. A régi város kétemeletes házai sakktáblaszerűen igazodnak a part egyenes vonalához, aztán egy a tengerre lejtő utcán túl már csak szállodák sorjáznak a part mentén. Csinálok egy panorámához valósi képsorozatot a város erkélyemről látható feléről és leülök írni a tegnap esti élményeimet, amíg az újabbak el nem fedik.

A reggelit az otthoni korai, kutyasétáltatáshoz igazított szokásaimhoz képest nehezen várom ki. Itt 8-kor indul az élet és csak keveseknek fejeződik be éjfél előtt, gondolom a nappali lökött meleg miatt tolódhat a napirend délutáni része az elviselhető esti és éjszakai órák felé. Hősiesen megállom, hogy az otthonról hozott szendvicsemet meghagyjam a fakultatív utakra ebéd gyanánt, de ott toporgok az étterem ajtajában 8-kor az etetésre váró németek között. A kínálás gazdag, bár a meleg reggeliké kicsit uncsi: minden reggel ízetlen (hagyma, szalonna, só és paprika nélküli) rántotta és főtt kolbász-szerűség, hideg felvágottakból, sajtszeletekből gazdagabb és akik két kör után az egészségükért is leerőltetnének még valamit, műzli, gyümölcsjoghurt minden mennyiségben. Ja és persze sütik, hogy az édesszájúak se maradjanak kísértés nélkül. A mieink csak akkor kezdenek szállingózni, amikor én már a nassolós körömet szedem össze (azaz lekvár és muffin). A gépi kávét otthonról hozott kakaóval bolondítom és a végére nagyon rendben lévőnek érzem a helyzetemet itt, a messzi Calellában.

Amíg a többiek reggeliznek, elmondom, hogy Calella egy a Barcelonától északra húzódó homokos partszakasz (Costa Dorada ~Aranypart) egyik üdülővárosa, 60 km-nyire a katalán fővárostól. Mintegy 20 ezernyi lakosa nyáron megháromszorozódik és lüktető életet visz az amúgy csöndes kisváros nyugalmába. A partmenti autópályán is, de a félóránként járó vasúttal is gyorsan megközelíthető innen Barcelona. Ez utóbbi azért fontos számomra, mert Zoli – számomra érthetetlen módon – a fakultatív utak egyikéből mindössze egy fél napot szánna Barcelonára, holott én (és ahogy azt az útitársak dödögéseiből kivettem, a többiek is) legalább egy egészet szánnának rá. Már otthon komoly tömegű információt gyűjtöttem be, hogy Barcelona látnivalói hol és hogyan érhetők el, mennyit érdemes gyalog és mennyit közlekedve elérni egy nap alatt. Az már otthon, a térképet tanulmányozva is látszott, hogy a bédekkerek ajánlásait lehetetlen egy nap végigjárni és ha a Zoli szervezte félnapos városnézésecske által valószínűleg érintett Rambla környékét ki is veszem a listáról, még úgy is egy igen fárasztó városnézős munkanap áll össze. Mindehhez nyújtott támpontot a valóban sűrű vonatközlekedés.

Na, de ne szaladjuk előre, Zoli ajánlja mai programnak a Calella-i vásárt, ami épp ma van, tehát hátizsák, pénztárca és indulás. A vásár a régi városrész túlsó felén van és odáig inkább a parti sétányon van hangulatom menni. Ma ugyan fátyolos az ég, de biztosan kellemes lehet a nyári hőségben az árnyat adó platánok alatt sétálni. Reggel még csaknem üres a sétány, kutyusokat sétáltatnak a földes-homokos úton, amit -  talán a por ellen - fel is locsoltak. A platánok igen hervadtaknak tűnnek, ami a Katalóniában szokásos meleg és ennyi locsolás mellett nem csoda. A sétánnyal párhuzamosan húzódik a vasútvonal, a város part felől szélső utcájának túloldalán. Míg slattyogok a vásár felé, két vonat is elhúz mellettem, áramvonalas, modern szerelvények, szinte zajtalanul siklanak tova. Félórányi séta után (de jól is esik a tegnapi egész napos ülés után!) odaérek a kirakodó vásárhoz. A sátrak többsége bazárárút kínál: Messi-mez, Barca póló, strandpapucs, világító sarkú gyerekcipő, lufi és strand-rucik minden mennyiségben.A piac egy szakasza tényleg piac-szerű: ismerős és sosem látott gyümölcsök kínálják magukat, egész sonkából vehetsz hajszálvékonyra vágott szeleteket, érlelt sajt-korongokból vágott kockácskákkal bíztatnak kóstolásra mások, megint máshol szárított és sózott halszeletekből választhatsz. Veszek pár őszibarackot és ezzel a piac üzleti része számomra be is fejeződött, aztán az üzletekkel teli sétálóutcán kutyagolok a szállodánk felé. Közben a vásárlók között feltűnik egy feje búbjáig burkába öltözött nő, azonban a muszlim hit szerint koromfekete lepel helyett rózsaszínt visel - valószínűleg modernebbül értelmezi a próféta tanítását. Van itt is látnivaló bőven: ABC-k, ruha- és cipőboltok, kiülős presszók, strandholmik és egy kirakatban egy fickó áztatja a lábát egy akváriumban, sarkát, bőrkeményedéseit apró halacskák lakmározzák szorgosan. Vajon a nyári nagy forgalomban mit csinálhat a tulaj, ha a halai aznap már jóllaktak? Jöhet hűtőből a következő garnitúra hibernált hal? Mindegy, legyen ez az ő gondja, talán ad nekik valami hánytatót… Egy sapkát, pólót árúsító bolt nyitott frontján pár automata varrógép hímzi a vásárolt cikkre a katalógusból kiválasztható mintát, szöveget. Lassan a szállodánkhoz érek, bemegyek a közeli SPAR-ba, hogy a fröccshöz való bubori vizet megvegyem és félig otthon érzem magam: a kínálat java ismerős, de a bosszúság is, mert nem találok. (Egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy ne lett volna, biztos bambultam). Mindegy, egy sufni boltocskában azt is kapok és irány a klimatizált szobám, mert a hőség kezd elviselhetetlen lenni. Bár az étteremben a reggeli és a vacsora között folyamatos snack-teríték csábítana, kemény leszek és nem az étterem szintjének gombját nyomom meg, hanem a szobámét. Némi kulisszatitokként azért elmondanám, hogy reggel rendesen beettem és a falat nem menne már le a torkomon. Egy fröccs azonban igen, utána kellemesen elzsongul a világ és szunyálok egy jót.

A kinti hőség éppen tetőzik, mikor felébredek és a hűs szobában fekve semmi ingerem bármit is csinálni odakinn a rekkenőben. Lassan azért kitisztul az agyam, lassan tudatosul bennem, hogy most vagyok itt és feltehetőleg soha többé, hogy most kellene a városunk tengerpartját, annak nem túl messzi szirtfokait meglátogatni és lefotózni a nagy szerelmet, a mindig más és más arcát mutató tengert. Kellemes meglepetés, hogy a kinti meleg a tenger felől folyamatosan fújó gyenge szél miatt sokkal elviselhetőbb, mint ahogyan azt a celziuszokból gondolná az ember. Árnyékról árnyékra araszolva végigsétálok most a másik irányban a parti sétányon, megcsodálom a szállodák sorát és hamarosan meredekre vált a sétány, homokkő sziklák között visz tovább, közöttük kaktuszok kínálják piros bogyóikat. A sziklák anyaga kézzel morzsolható, a hegyoldal durva szemcséjű törmelékébe árkok hálózatával rajzolta bele az esésvonalakat a ritka eső. Kapaszkodok, felérek a tengerbe lefutó gerincre, onnan kb. 500 m-nyit látni a part mentén a következő gerincig, amin egy vártorony is áll. A két gerinc között a part homokos, de a víz szélétől pár méterre már sziklás az oldal, azon látni a le-felkapaszkodásra szolgáló kitaposott ösvényeket. A homokos parton pár család, néhányam nudiznak és az egész képre kívánkozóan idilli. Csettegek párat ügyelve a lentiek szemérmére aztán megyek tovább szintesen, úgy 30 méternyire a tenger fölött az ösvényen. Ahogy közelebb érek, kiderül: a torony egy falatnyi vár része, inkább a tengeri hajómozgások megfigyelését szolgálhatta, hadászati jelentőségét nem becsülném túl. Innen is szép a kilátás Barcelona irányában, de egyre ritkábbak és laposabbak a sziklagerincek. Guvasztom a szemem, hátha látnék valamicskét Mallorca partjaiból, hiába, a tenger fölött párás a levegő, csak pár hajó látszik homályosan a horizonton. Kerülve, másfelé megyek vissza, látok néhány „kertet”, eszkábált, csúnya bódét: alighanem a helyi kiskert művelőké. A talaj – termőnek semmiképp nem nevezném – nyilván rendszeres locsolás és mesterséges tápanyag bevitel révén teremhet valamicskét, de nyomába nem érhet a mi jó zsíros fekete termőföldünknek.  Mire újra a városba érek, kezd pezsdülni a parti élet, a parti homokon ugyan már szedelőzködnek a fürdőzők, de a sétáló utca a szieszta szinte bántó üressége után már újra tele van, zene hallatszik, sütemények és pizzák illata terjeng, megtelik a sétány. Bár még meleg van, de a nap már gyengén süt és mivel kellemesen elfáradtam, holnapra halasztom a csobbanást a tengerben. Vacsoráig még van időm, leerőltetek pár sört a bárban. Mielőtt megszólnátok a mértéktelenségem miatt, az óllinkluzív féken tartja a kedves vendég vedelhetnékjét, bár elvileg bármennyit, de egyszerre csak két pohárnyit kapsz a kártyádért. A parti túra után tevemód szomjas vagyok, kikérem a kontingensem, de vigyázok az egyensúlyomra, ezért elmagyarázom a pultos hölgynek a radler filozófiáját, t.i. ha sörből annyit iszom, amennyire szomjas vagyok, akkor hamarosan fel kell kísérjenek a szobámba, mint további fogyasztásra alkalmatlan vendéget, ami elrontaná a másnapomat és az ő forgalmuknak sem használ. Még választhatok is, hogy milyen üdítővel pancsolják meg a sört: 7up, Ginger ale vagy narancs juice jöhet szóba e nemes célra. Kipróbálom az elsőt és nem tud olyan rossz lenni, hogy első egy szuszra le ne öntsem. Hátradőlök és egy tartalmas nap jó érzésével nézek ki a fejemből. Pár csoportbéli is odatelepszik, eldumáljuk az időt vacsoráig. Ha nő volnék, még felmennék vacsora előtt a szobámba és átöltöznék, de lusta, pacuha férfi módra csak zsebrevágom a falatnyi fényképezőmet és irány az étterem. Még be sem léptem, már biztosan tudom, hogy tele van némettel, akkora a háttérzaj. Mielőtt elmerülnénk a gasztro-élvezetekben, hadd világítsam meg ennek filozófiai hátterét. A német az a fajta, amelyik gyárilag hibás hangerő szabályzóval születik, t.i. eleve max. hangerővel jön a világra és ezen belátási alapon sem hajlandó korrigálni. Menj be egy vendéglőbe és behúnyt szemmel bízvást betájolhatod, hol ülnek németek: onnan a legharsányabb a nevetés (hogy röhögést ne mondjak), onnan hallhatod már messziről is tisztán a diskurzust, míg mások csak sutyorogni tűnnek és az ő csemetéik rohangásznak kiabálva a legfesztelenebbül az asztalok között a konyhát is érintve. Mindez szerintem egy fölös önbizalom következménye, eszükbe nem jut, hogy a szomszéd asztalnál nem az ő forte csevegésükre kíváncsiak. Mit mondtok, hogy kiabáljak én is?! De hát nem vagyok süket és olyan exhibicionista sem, hogy mások fülébe tukmáljam, amit csak az asztaltársaságomnak szánok.

A reggelinél megismert pultok most meleg ételekkel megrakottak, 3 féle húsétel, 3 féle köret és az elmaradhatatlan paella (ejtsd: paéjja) a sztenderd kínálás és emellett egy másik pult túloldalán hal- és hússzeletek sülnek serpenyőben és rácson, mellé párolt zöldség és sült krumpli színesíti a választékot. Külön pikantériája a dolognak, hogy a pult mögött a nemzetközi gasztro-divattal szemben talpig feketében süt frissen a szakács. Savanyúsággal egy másik pult van megrakva, és az édesszájúak sem maradnak hoppon: sütemények, torták, krémek egész arzenálja hozza őket kísértésbe. Gyakorlott vagyok, szeretem a változatosságot a magam konzervatív módján (azaz semmi tenger gyümölcse), egy-egy ínycsiklandó fogásból csak falatnyit veszek, mert nem szeretnék álmomban mondjuk egy bika elől menekülve tölteni egy rémes éjszakát. (A bika emlegetése itt, Spanyolországban különös aktualitással bír, hiszen a bikaviadalok kegyetlen, könyörtelen szokása mind a mai napig ápolt hagyomány. Külön piros pontot érdemel nálam ebből a szempontból Katalónia, mert pár évvel ezelőtt betiltotta ezt az egyenlőtlen és barbár küzdelmet ember és állat között.) Sikerül visszafogottan degeszre tömni a gyomromat, remélem a katalán bikák is visszafogottan fognak hajkurászni álmomban. Az az igazság, hogy a túlzott empátiám az oka mindennek: most is meg tudom magamat érteni annak dacára, hogy a kulináris kísértésnek csak mérsékelten tudtam ellenállni.

Reggel rá kell döbbenjek, hogy a szobámnak csak akkor van áramellátása, ha a szobaajtót nyitó kártyámat a fali főkapcsoló nyílásába dugom. Értem a logikáját, ne lehessen elmenni felkapcsolva hagyott világítással, hűtővel, de ez nagy baj számomra, mert a fényképezőm akkumulátoraiból egy készletet mindig töltenem kell. Nem volnék villamos és magyar, ha nem jönnék rá hamar: a TV áramellátása ez alól – ki tudja miért – kivétel, tehát TV tápzsinór ki, akksitöltőm be és már OK minden.  Amúgy nagy napra virradtam, ma van a Barcelona – Montserrat buszos kirándulásunk. Mai ebédünket egy zacskó ennivalóval váltja meg a szálloda, benne narancs, mandarin, két háromszögletű miniszenyó, egy 3 decis minivíz, én még választék bővítés gyanánt melléteszem az otthonról hozott, de el nem fogyasztott szendvicsemet és kész. Idegi alapon úgy bereggelizek, hogy azzal el lehetne gyalogolni Gibraltárig és beülünk a buszba. Ma is Edit az idegenvezetőnk és az ~1 órás úton mesél Barcelona és a környék hétköznapjairól. Az autópályáról látható fóliasátrakkal kapcsolatban elmondja, hogy sokan termelnek málnát, epret, de a szállíthatóság miatt féléretten szedik és szállítják, ezért és a nap hiánya miatt éretlen ízűek. A part mentén és távolabb, a dombok, hegyek oldalában sok a nyaraló, jórészt csak nyáron lakottak. Állítólag a Barca világhírű csatárának, Lionel Messinek is ezen a környéken van villája.

Katalónia sok szempontból eltér az ország többi tartományától. Itt viszonylag alacsony a munkanélküliség (a spanyol átlag 23%, nagyon magas), csak 10% a bevándorlók aránya, azok egyszerűbb munkákat is elvállalnak, de 1-2 generáció alatt beilleszkednek. Az alkalmazotti bérek végzettségtől és munkakörtől függően 1500-5000 Euro között mozognak, a munkanélküli segély 1000 Euro körül mozog, de ezt szociális helyezettől függően kiegészíthetik segélyek ill. enyhíthetik más engedmények. A tél igen enyhe, nappal 15 – 20 ºC a hőmérséklet, de nyáron is ritka a 35 ºC-nál melegebb, ami mégis nehezen viselhető a magas páratartalom miatt. Lépten-nyomon látunk katalán zászlót, amely alapból vörös-sárga csíkozású, de soknál a rövidebb oldalon egy kék háromszögben egy csillag látszik. Ha a csillag fehér, az a katalán leválást hirdeti Spanyolországról, ha vörös, a maradást élteti. Egy helyütt meg is toldották egy állítással: „Catalunya, nou estat d’Europa” /azaz Katalónia, az EU új tagállama/. A leválást hirdetők vannak túlnyomó többségben, ami érthető is: Katalónia minden tekintetben a leggazdagabb tartománya Spanyolországnak és a katalánok nem szeretnék eltartani a szegény tartományokat. A helyzet hasonló Olaszországhoz, ott is a dolgosabb és gazdagabb északi és bohémabb, lustább déli tartományai között kitapintható a feszültség, bár ott válásról még nem esik szó.

Még mielőtt beérnénk a katalán fővárosba, Edit megtartja a vagyonvédelmi oktatást: pénzt, értéket zsebbe, nyitott táskába ne tegyünk, hátizsákot hordjuk elől és ne arra számítsunk, hogy a zsebmetsző valami rosszarcú, szakadt fazon hátán az elmaradhatatlan fekete zsákkal, a profik jólöltözöttek, középosztálybelinek tűnnek és hihetetlen gyors a kezük. Mire beérünk, tiszta ideg mindenki, de a város már a buszablakból is elvarázsolja a látogatót. A kikötő környékén bukkanunk fel a föld alatt vezetett autópályáról letérve, elmegyünk Colombus oszlopa (Mirador de Colón) alatt és hamarosan érintjük az 1929-es világkiállítás területét, melyet Y-alakú, szecessziós díszítésű lámpaoszlopok és derekas méretű pálmák szegélyeznek, középütt pedig Barcelona egyik büszkesége, a diadalív (Arc de Triomf) áll peckesen. A part vonalát elhagyva ráfordulunk a Szent Pere körútra (Ronda de Sant Pere) és a metropolis egyik központi helyén, a Katalán-téren (Placa de Catalunya) tesz ki a buszunk. Központi helyét nem pusztán a felszíni utak csomópontja jelöli ki, de itt futnak össze a föld alatt több szinten a metró, a peremvasút, a távolsági busz és vonatforgalom fő vonalai is. Olyan ez, mintha Budapesten egy pontba tolnák össze a Déli, a Keleti és Nyugati pályaudvart a távolsági buszok népligeti végállomásával, a HÉV végállomásokkal, a főbb metróvonalak metszéspontjával, reptéri gyorsvasútról pedig hazánk fővárosában még nem is beszélhetünk. Van ebben valami nagyon célszerű, ésszerű és elképednénk, hogy pl. a tömegközlekedés terén nyugodtan kaotikusnak nevezhető Budapesten mennyi fölösleges utat lehetne egy ilyen koncentrált szervezéssel megspórolni. Nálunk egyelőre csak az erőtér centrális…

Ahogy a nagy idegenforgalmú városokban ez szokásos, a buszunk pár percre megáll, kiugrálunk és búcsút intünk neki: a városnézés után ugyanide jön értünk. A napi program szűkmarkúan két órát szán Barcelona történelmi belvárosára, ebbe már bele is törődtem, hiszen elhatározott tervem, hogy egy napot ráhúzok. Edit intését megfogadva lengyel-piacosan a hátizsákom egyik pántjából kibújok és a zsákot a másik vállszíjon lógva a hónom alá szorítom, így az összes cipzárját takarja a kezem. Edit gondosan elmagyarázza, hogy a Placa de Catalunya nem csupán a föld alá vitt tömegközlekedés csomópontja, de a főváros utcahálózatának is központi helye. Szabálytalan négyszög alakja dacára centrálisan elrendezett parkos szektorok és szökőkutak fognak közre egy köralakú, csillagmintásan lerakott kék – fehér – piros mozaiklapokkal borított központi részt. A teret 4 főút öleli körül, túlsó oldalukon 4-6 emeletes épületek zárják le a látványt. Töméntelen ember, még több galamb, ez utóbbiak talán az etetési tilalom miatt a velencei Szt.Márk térről emigráltak ide. Számításuk bejött, a téren több kioszknál kínálnak enni-innivalót és ahol emberek táplálkoznak, ott a madár sem hal éhen. Edit már indul is és én multi-tasking üzemmódba helyezem magam: próbálok a csoporttal maradva figyelni és jegyzetelni, de mellette fényképezni is. A dolog már sokszorosan kipróbált, mégsem mondhatnám tökéletesnek, mert ha túl sokat és változatos pozíciókból csettegtetem a gépemet, eltűnik a csoport és akkor következik a harmadik task: a futás. Abban már praxisom van, hogy fotózás közben is állandóan radarozom a csoportot, mint a szurikáták az eget. Ha mégis elbambulok és későn eszmélek, hogy a csoport eltűnt a szemem elől, persze hogy gombóccá zsugorodik a gyomrom, de ilyenkor segít sokat, hogy a város térképét otthon rengeteget tanulmányozom és a turista látványosságok helyeit egy jó térképpel akár egyedül is végig tudnám járni. Végső megoldásnak pedig mindig ott van a buszos találkozó helye és ideje, amit mindig gondosan bevések az agyamba, de mostanában papírra is vetem. Jó, jó, nem a memóriámról vagyok híres…

Egy autópályányi szélességű sétáló utcán (nem, ez még nem a Rambla, az szélesebb!) közelítjük meg Barcelona Katedrálisát, amit Santa Eulália és Santa Creu emlékének egyaránt szenteltek, de a helybéliek csak Le Seu-nak hívják. Története kalandos, elődjét, a 343 környékén épült bazilikát a mórok vallási felindulásból 985-ben kicsit földig rombolták Al Mansur pasa vezetésével (akit ezek szerint az építésvezető mintájára nyugodtan tekinthetünk rombolásvezetőnek). Aztán – a harci szerencse forgandó – királyi alakulatok visszafoglalták Barcelonát is és a romok helyén később egy román stílusú templom épült, melynek falait aztán belefoglalták a ma látható gótikus katedrálisba. Az építés nem lehetett egy egyszerű feladat, mert 150 évig tartott. Arra gondolni sem merek, hogy elfogyott volna közben a pénz, ahogyan ennek jeleit, a félbe hagyott tornyokat a hajdani Németalföld városaiban többször is láthattuk. Neem, a katalánok ennél bizonyára sokkal előrelátóbbak voltak, a katedrális mindhárom tornya áll, a homlokzattal együtt kőcsipkékkel és szobrokkal gazdagon díszített. Az igaz persze, hogy a gótikára oly jellemző karcsú, magas tornyok helyett nekem meglehetősen mokányaknak tűnnek. Lehet, hogy itt is bejátszott a pénzhiány, csak itt másképp, a tornyok magasságában? A gyakorlatias katalánok nyilván megértették, hogy a katedrális karcsú, magas belső tere szép ugyan, de 2 méter fölött élő emberrel körülményes megtölteni, tehát széltében csináltak tágasat és egyúttal bölcsen letettek arról is, hogy a korabeli Guiness Book-ba a legmagasabb templomtorony címért versengjenek. Először szembesülünk a városnézésre hagyott idétlenül rövid idő miatti sietség következményeivel: belül nincs idő megnézni a Katedrálist, csak így utólag látom mások képein, valóban hatalmas és szokatlanul széles. Szinte a szomszédban fog meg történelmi levegőjével a Placa del Rei: a középkori paloták, köztük egy korabeli toronyház kopasz homokkő falai övezte tér az inkvizíció korát idézi. A királyi pár számára a királyi palota oldalában íves lépcsősor biztosított kiváló rálátást a vallási kegyetlenkedés eseményeire.

Odébb, egy másik téren áll egymással szemben a Katalán Kormányzóságnak és Barcelona Városi Tanácsának a klasszicizáló épülete. A tér sarkából nyílik a Carrer de Brisbe, barcelonai léptékben sikátornak mondható utca, amely talán azért ilyen keskeny, hogy a csodaszép gótikus átjáró a Kormányzóság épületéből átérjen a túloldalon lévő Kanonok Háza faláig, különben ott potyognának le a kormánytagok a simára koptatott utcakövekre. Rágondolni is borzalmas…

Ügetünk tovább, keskeny, barcelonai léptékkel sikátor-méretű utcákon át kijutunk a Placa Reál-ra, a 3 emeletes, klasszicizáló épületekkel körülvett téglalap alakú térre. A téren pálmafák oszlatják az amúgy teljesen lekövezett tér kaszárnyai hangulatát, középen a Három grácia bronzszobra áll, a föléjük szerkesztett tálca pereméről hűsítő víz csordogál egy kör alakú medencébe, melynek peremén emberek és galambok ücsörögnek elegyesen egy kis enyhülést remélve, a nyárvégi eszetlen hőség elől menekülve. Edit meséli, hogy ez a teret a bennszülöttek csak a szerződések terének hívják, t.i a gazdag vállalkozók reménybeli üzletfeleiket ide hívták üzleti ebédre, mert itt találhatók Barcelona legrongyrázóbb éttermei és legluxusabb szállodái és köztudott, hogy tele has a legjobb tanácsadó gazdasági kérdésekben is.

Pár lépés, és máris a Ramblára, Barcelona központi sétáló utcájára lépünk, de mondhatnék nyugodtan sétáló sugárutat is, hiszen olyan nyílegyenes és olyan széles, mint az Andrássy-út Pesten. Az eszetlen hőség tompításáról két sor platán gondoskodik, az út közepe kizárólag a gyalogosoké, két szélét időszakosan vehetik igénybe árúfeltöltő járművek. A forgalom most, hétköznap délelőtt is sodró és nem csak a világjárók tehetnek róla. Az épületek 2-3 emeletesek, épp, mint az Andrássy-úti paloták, de a földszintjüket már mai dolgok lakták be: van MacDonalds, Kentucky Fried Chiken vagy Hard Rock Café. De van itt más is: egy sarokházról meséli Edit, hogy régen itt volt a kikötőből induló korzó vége és egy ügyes kereskedő itt állította fel esernyő- és legyező-boltját. Ha a donnák otthon hagyták, vagy elvesztették legyezőjüket, napernyőjüket, az a cavalliere-k számára ez egy ragyogó alkalom volt szivük hölgyét meglepni egy újjal. A ház homlokzata ma is ernyőt és legyezőt ábrázoló díszekkel ékes, földszintjét azonban már a BBVA  (Banco Bilbao Vizcaya Argentaria) uralja, finoman jelezve, hogy a hölgyeket ma már inkább pénzzel lehet levenni a lábukról. Odébb az alsó erkélyen egy fehér estélyi ruhás hölgy szoknyáját lebegteti magasra az alá vezetett sűrített levegő (hasonlít a kép Marilyn Monroe híres képére, nyilván nem véletlenül), mutatványának nagy sikere van a bámészkodó férfiak körében: ez már a Erotic Museum reklámja. Ide sem megyünk be, de nem is bánom: az erotikában a múzeális értékeknek vajmi kevés vonzereje van. A hölgyet egy picit irigylem, én is szívesen bevezettetném a sűrített levegőt a gatyámba ebben a gatyarohasztó hőségben… Már látszik a Rambla vége, amikor szabadfoglalkozást hirdet Zoli. Tőlünk balra egy vásárcsarnok kínál gyomorbéli örömöket a megéhezetteknek és persze az ismerős és ismeretlen déligyümölcsök kedvelőinek. A Placa de Catalunyán találkozunk úgy ¾ óra múlva és nekem bevillan, hogy nincs messze innen a Güell Palota, Gaudi egyik remekműve, amelyet Eusebi Güell gróf, Gaudi egyik mecénása megrendelésére épített a mester még korai időszakában. Arra gondolok, hogy mindenképp a megnéznivalók között szerepel és az egyéni városnézésemet könnyíthetné, ha ezt most kipipálhatnám. Sietősre veszem, két sarok és ott vagyok, leperkálom a szezonvégre tekintettel mérsékelt 8,50 EUR belépti díjat, a hátizsákomat a napi motyóval a személyes széfbe dobom és iszkiri. Kicsit ég az arcom, mert cikázok a múzeumi ődöngők között, fotózok lázasan, most nincs idő bámészkodni, élvezkedni, pedig de lehetne: a belső tér  maga a megtestesült modernizmus, az ajtók, ablakok, a lámpák, térelválasztók folyondár szerű, mozgalmas, tekervényes vasakkal díszítettek, már-már a szecessziót idézik. Valószínűleg megjavítom a lépcsőzés helyi rekordját és hamarosan felérek a tetőre, ahol Gaudi igazán eleresztette a gaudis fantáziáját és a kémények, párkányok, korlátok leírhatatlan arzenálját alkotta meg. A kémények mindegyike akár egy meghökkentő szobor is lehetne egy köztéren: alakjuk és kerámia burkolatuk szín- és formagazdagsága bámulatos. Csettegek eszelősen és picit úgy érzem magam, mint a gyerek, aki LEGO-országba keveredett. Nézem az órám, már csak egy ¼ órám maradt, lefele is rekordot javítok és a nagy rohanásban elmulasztom a főbejárat igazán megörökítésre érdemes szépségét lekapni, csak így utólag, az internet segítségével gyönyörködöm végig minden elemét és az egész harmonikus egységét. A Ramblán kilépek rendesen és 4 perc késéssel érek a buszhoz, ahol Zoli idegesen nézegeti a karóráját, fönn a buszon pedig egy ilyen új húsnak kijáró lassú tapssal díjazzák a mutatványomat. Még ez sem elég nekik, Zoli ismerteti a szabályzatot, miszerint aki 5 percet késik, az énekel egyet, aki 10 percet, az táncol egyet, aki 15 percet vagy többet, az szabadon választhat, hogy énekel vagy táncol – a busz hűlt helyén. Bosszant ez a grillezés, 4 perc igazán semmi, annyira, hogy maguk sem tudnák, mit is kellene penitenciaként csinálnom. Mindegy, meghúzom magam és bámulok ki a buszablakon, ahogyan végiggurulunk a központi Placa de Catalunya térről dél felé kiinduló Carrer de Arago-n, közben Edit mesél. A város javarésze (azaz a történelmi belváros, a kikötő és közvetlen környéke és a peremkerületek kivételével a túlnyomó többség) négyzethálós elrendezésű. Egy-egy kocka egy háztömb, melynek sarkait levágták, amitől tkp. nyolcszögletű. Minden háztömb alatt garázs, a sarkokon megmaradt háromszög alakú területek a közfeladatokat ellátó járművek (mentő, szemetes, taxi, tűzoltó stb.) ideiglenes parkolására szolgálnak. Minthogy minden eshetőségre gondoltak, nincs szükség vadparkolásra, nem is látni ilyet, de az titok marad, hogy ez mennyiben köszönhető a bírságolás szigorának. A szélesebb utak alatt húzódnak a metró, a vasút, a helyiérdekű vasút vonalai, a felszínen csak személyszállításra és boltok árufeltöltésére szolgáló járműveket látni, kamiont, teherautót, munkagépet elvétve sem. Az egész egy jól megszervezett és olajozottan működő nagyüzem benyomását kelti és nyoma nincs a déliektől amúgy megszokott lazaságnak, közlekedési káosznak. Csak úgy csöndesen jegyzem meg, hogy a Berlitz (napjaink bédekkere) Barcelonáról szóló, minden porcikájában alapos, profi könyvecskéje viszont nagybetűsen figyelmezet, hogy véletlenül se akarj Barcelonában kocsit vezetni, mert az káros a kocsid és tested épségre. Na, most légy okos!

Lefordulunk a sugárútról és buszunk besorol a meglepően tágas Placa de Espaňa ( tudjátok, eszpannnya, amúgy spanyolossan) helyenként 7(!) sávos körforgalmába. Az ember kiáltana, hogy még, tegyünk meg legalább még 2-3 kört, mert annyi szép épület, gondozott park, klasszikus szépségű épület bukkan fel váratlanul, de csak megyünk tovább. Nem állom meg, hogy bele ne gondoljak, mi lehet itt csúcsforgalomban: mind a 7 körforgalmi sáv megtelik és igazi kalandjáték lehet a közlekedés, ami azzal kezdődik, hogy stratégiai döntést kell hozni, mennyire orientálódsz a belső, üresebb sávok felé. Ha sikerül, gyorsan haladsz körbe-körbe, de ha nem sikerül a kijáratokhoz utat engedő külsőkbe kisorolnod, ott öregszel meg a belső sávban. Igazán kíváncsi lennék, hogy a heves vérmérsékletű szenyorok és szenyoriták mennyire őrzik meg a kultúrember látszatát ebben az idegekre menő közlekedési játékban.

Ezt a környéket is utólag gyönyörködöm végig a Google Map fényképekkel gazdagított nézetében és döbbenek rá, hogy ez a környék is megérne legalább egy nap bámészkodást, fotózást és még jobban fáj a szívem, mert előre tudom, hogy ez már nem fog beleférni a „szabadnapomba”, bárhogy is rohanjak és ügyeskedjek. Most ti is érjétek be annyival, hogy ez a mega-körforgalom centrumában egy a spanyol folyókat megtestesítő allegorikus alakokkal dísztett tornyos szökőkút áll, tetején a kandelábert ünnepi alkalmakkor gyújtják meg. Most alig van forgalom, elsőre sikerül a Montjuic-hegy irányában elhagyni a mega-körforgalmat, az út két oldalán a Torres de Veneciano (~ velencei tornyok) állnak, amelyek erősen hasonlítanak a velencei Szt.Márk-téren álló harangtoronyra. A két torony az 1929-es barcelonai világkiállításra készült, annak mintegy kapujaként. Jobbra az Aréna épülete áll, amely eredetileg bikaviadalok számára épült, de gyakorlatilag kihasználatlan maradt, bevásárló központként csak napjainkban kap majd az épület új értelmet. Szemben, a hegy (talán inkább domb) lábánál áll a Palau Nacionál (nemzeti palota) épülete, amely szintén a 1929-s világkiállításra épült és adott helyt több kiállítónak. Ma a művészetek palotája lenne a megfelelő neve, hiszen benne kapnak helyet Katalónia képzőművészetének ereklyéi a római kortól napjainkig. Míg kapaszkodik buszunk fel a hegyre, Edit elmeséli, hogy a nevét (~ zsidó-hegy) a zsidó temetőről kapta. Ahogyan Európa sok más országában, a zsidók itt is bizonyos mértékig elkülönült életet éltek és temetkeztek és ezt csak erősítette, hogy a szent inkvizíció alanyai (vagy inkább tárgyai) ők voltak a mórokkal együtt. Úgy látszik nincs Európában ország, ahol a faji ellentétek ne hagytak volna mély nyomokat lélekben, környezetben egyaránt.

Egyre messzebb látni a katalán főváros panorámáját, elképesztő méreteit. Most a hegy mögé kerülünk és közelről pillantjuk meg az olimpiai láng tornyát, amely egyúttal a jelképe is lett. Itt, a hegy tetején voltak az atlétikai, úszó és küzdősportok arénái, az olimpiai falut odébb, a régi kikötőn túl építették meg. Kiszállunk egy félórára, fotózkodunk a pálmákkal, szökőkutakkal díszes parkban, megkönnyebbülünk és már indulunk is tovább.

Lassan elhagyjuk Barcelonát és Edit csak beszél. Beszél Spanyolország  szociális hálójáról, ami meg kellene védje a keresőképes lakosság 27%-át kitevő munkanélküli sereget az anyagilag teljes nihiltől és egyúttal ingyenes továbbtanulást, másik szakma, másik nyelv elsajátítását kínálja. Emellett még államilag támogatnak egy bolthálózatot, amelyben mérsékelt áron kaphat meg a munkanélküli alapvető élelmiszereket, napi használati cikkeket. Probléma, hogy a közmondásos spanyol büszkeség sokakat távol tart ettől a lehetőségtől, inkább koplal, semmint kitudódjon a helyzete és emiatt sajnálják.

Közben homokos, dombos táj szalad alánk, szárazságtűrő növények ájult fonnyadtsága mutatja, hogy itt a nyár nekik is félig halál. Időnként átmegyünk a Llobregat folyócska hídján. A híd itt inkább csak dísz, a folyócska kiszáradt ágyában tekervényes homok-vonulatok mutatják a kitudjamikorvolt csordogálás áram-vonalait. Ismerve Barcelona környékének időjárását, a híd inkább a simán gördülést célzó magasút egy szakasza, vizet szentidőben hidal csak át, ha hébe-hóba esik is eső, már az is eredmény, ha a csontszáraz talajt pár centi mélyen megnedvesíti. A dombokat kerülgetve a buszablakból egyre markánsabban rajzolódik ki a Montserrat hegycsoport. Hegységnek nagyképűség lenne nevezni, lévén hogy a lábazatával együtt  sem foglal el többet egy 10 X 6 km –nyi területnél, de  1000-1200 m-es sziklafalai komoly külsőt kölcsönöznek neki. Ahogy egyre közelebb érünk, egymás fölött – mögött álló természetes kőoszlopok, tornyok, kúpok sora bontakozik ki a párás messzeségből. A busz is kanyargósra veszi, kapaszkodunk egyre feljebb és az Ermita de Sant Benet kápolnánál úgy tűnik, már nem vezet feljebb és mégis: egy kilométernyi szintes kanyargás, szerpentinezés után újra vissza kettesbe és nyögve kapaszkodik még feljebb a busz a Montserat-i Kolostor parkolójáig. Már a parkoló mérete sugallja, hogy itt az idegenforgalmat nem kicsiben játsszák és valóban, a buszok, kocsik komoly száma enged következtetni a többezres befogadóképességre. Jól megjegyzem a visszaindulás időpontját (nagyon nem szeretnék se énekelni, se táncolni ezen a nyaktörő környéken) és slattyogva, bóklászva nekiindulunk.  Néhány idősödő hölgy utánozhatatlan pesties nyafkasággal háborog, hogy Edit nem hagy külön időt kávézni, cigarettázni, pedig emellett a tempó mellett akár a nadrágomat is meg lehetne varrni. Somolygok magamban, a kedélyek is lassan megnyugodnak, mert elértük a sátoros árusok zónáját: gyógyfüvekkel gazdag mézek, sajtok, olajok, borok és likőrök kínálják magukat a szent igyekezettől hajtott vándoroknak és mit tesz Isten, elül a morgás, előkerülnek a pénztárcák, telnek a hátizsákok, reklámszatyrok Isten szent nevében. Ahogy ezt az akadályt is leküzdötte a csoport, Edit mesél a kolostor történetéről, amely szorosan összekapcsolódik a Fekete Madonna szobrával. A szobrocskát a legenda szerint még Szent Péter ajándékozta az első barcelonai püspöknek, de a mór uralom alatt eltűnt és csak évszázadokkal később, 880-ban találták meg legeltető pásztorok a mai kolostorhoz közeli barlangban (Gyanítom, hogy a pásztorok zergét legeltethettek, abból is a bátrabbját, mert a sziklatornyok közötti éktelen meredek völgybevágásban háziállat símán éhen veszett volna). A szobor tiszteletére előbb kápolnát, majd apácazárdát alapítottak, végül a bencések vették át és építették ki fokozatosan a mai formájában. Az oktatást küldetésének tekintő rend számos híres egyházfit, szentet, bíborost, művészt adott a világnak, sőt, az a kétes dicsőség is az övék, hogy innen indult útjára Colombus vezérhajóján az Újvilág felfedezésére és leigázására Amerika első püspöke. A kolostor helyének kiválasztásában bizonyosan fontos szempont volt, hogy ide az ottlakók segítsége nélkül a környező, vad sziklafalak, tornyok védvonala miatt nemigen lehetett bejutni. Nem tud nem eszembe jutni a görög Meteorák, ahol a görögkeleti szerzetesek szintén ilyen nyaktörő környezetben érezték magukat és kincseiket biztonságban. Ahogyan haladunk a flaszteren tyúklépésben előre, teljes szépségében tárul fel előttünk a vad szurdokvölgy, melyben a közúton kívül kötélvasúttal, libegővel és fogaskerekűvel is feljuthat a látogató, de azon sem csodálkoznék, ha szent buzgalmukban akár gyalog is bevállalnák páran a Fekete Madonnához közelebb kerülni. A dolog még ennyi segítség dacára sem egyszerű, mert a Madonnához csak fogadóórában lehet bejutni és nem is illik üres kézzel, egy kis étel, ital, ajándék nélkül jönni. Editünk fel is hívja a figyelmet a templom előtti kupolacsarnok oldalában az audienciára várakozók hosszú sorára. Csak bámulni lehet, mekkora kupolás előteret és templomot rittyentettek a barátok ezen a vízszintes helyben nem bővelkedő terepen.

A kolostor ma a leglátogatottabb búcsújáró helyek egyike Spanyolországban, de felkeresik sziklamászók, vezetett idegenek, turisták is és mindennek révén komoly bevételhez jut, amit saját fenntartására és emberies, jótékony célokra fordít. A turisták dolgát még egy lanovka is segíti, hogy feljussanak a kolostor fölé magasodó csúcsra, ahonnan tiszta időben nemcsak Barcelonát, de a Pireneusokat is látni lehet.

A parkolóhoz visszavezető úton aztán elindul a terefere, mindenki elmeséli, kinek mit vett, milyen jó vásárt csinált (egyedül a kolostor hallgat, pedig a legjobb vásárt ő csinálta) és ettől persze belassulnak: a száj és a láb egyszerre nem képes csúcsteljesítményre. Nem tudok olyan lassan araszolni, hogy ne én legyek az első a busznál, pedig még a shopban is bementem lefényképezni a csinos butéliákba mért Lacrima Christi bort és a gyógylikőröket és egy Aromatic feliratút vettem is a lányoknak otthon. Alaposan megbámulom a modern szobrot, amely Szt.Györgyöt igyekezne ábrázolni, szerintem nem sok sikerrel, mert se lova, se sárkány, amit ledöfne, ez egy ilyen minimál konfiguráció (már hogy a számítástechnikai tudásomat is megcsillantsam). A szobor egy terméskőből kirakott óriási falfelület egyhangúságát van hivatva picit megbontani, a falfülkében áll a szintén kőből elnagyoltan faragott páncélos vitéz, egyedül arca gondosan, szinte fénykép-szerűen kidolgozott. Ahogyan vizsgálódva közelebb lépek, tűnik csak fel, hogy az arc homorú, akár egy maszk belseje, a szórt fény és az árnyékok sajátosan emelik ki a sárkányölő szent arcvonásait: ez az Inverz Szt.György szobra.

 Öt perccel a megbeszélt előtt már jófiúsan ülök a helyemen, de senki. Csak nem szálltam rossz buszra? De nem, ez az én ülésem, az én hátizsákom, a sofőr is ismerős. Végre, jó 10 perc késéssel szállingózik vissza a csapat, az utolsók a negyedórát is túllépik, de kedélyes csevelyüket Zoli még csak meg sem szakítja. Nincs igazság a földön…

Lekanyargunk a Llobregat partjára és végre beindul a járgány, suhan a táj és bíztatóan korog a gyomrom: ma is degeszre zabálhatom magamat.

Vannak önbeteljesítő jóslatok, ez is ilyen, nemcsak a végigslattyogott nap, de az ebéd megváltására a konyháról kapott csomagocska is elég kímélő volt és én megkóstolom a gyászruhás szakács frissensült halát, a mi töltött paprikánkra hajazó paradicsomos húsgombóckákat  és a paellát most először szólóban (tehát nem köretnek), de ezt már csak az íze kedvéért. Az éjszaka egy részét az elalváshoz megfelelő pozíció empirikus keresésével töltöm, hogy t.i. mikor nem billegek a focilabda méretűre tömött hasamon, de aztán az alvás sem pihentetőbb, mert horror filmekből játszanak egyveleget a vetítőmben. Az éjszaka folyamán többször is megfogadom, hogy soha többet nem eresztem el ennyire a zabálhatnékomat aztán reggel új életet kezdek egy kiadós kávéval, amitől visszatér az étvágyam is. Nehéz az élet és az aszkézis gyomorilag nem az én pályám.

Nyugisan falatozok, közben nézem a vendégeket: minket leszámítva többségük német, többségük nyugdíjas korú. Javarészük enyhén dagadt hatvanas, Darwin ma valószínűleg  rájuk nézve úgy módosítaná a fajok eredetéről szóló művét, hogy azok az egyedek, rasszok maradnak fenn, amelyekben van akarat a normális mértékű evésre, ivásra, mozgásra. Olcsó ékszerek, fonnyadt dekoltázsok, harsány jókedv jellemzi őket. Bár a mindennapos jólét lerí róluk, nyilván nekik is szempont az utószezoni mérsékelt ár, de a koraőszi nyaralással valószínűleg el gondolják kerülni az iskolai szabadsághoz kötött aktívak tömegét. Egy biztos: szeptember elején Közép-európai embernek még mindig eszetlen a hőség, pláne, ha leégésre érzékeny vörös szeplős bőrrel áldotta meg az illetőt a germánok Istene.