Csak elkezdeni nehéz – mondogatom magamnak és semmi sem jut eszembe. Érzem a tarkómon a nap égető forróságát a Mojave sivatagban, a parányi ponttá zsugorító érzést az El Capitan sziklakolosszusa alatt, még látom lelki szemeimmel az Las Vegas-i Plaza „mennyezetén” megjelenő vadászgépeket, hallom dübörgésüket. Érzem a bőrömön a Lake Tahoe friss, tiszta levegőjét és ha lehunyom a szemem, látom a Green River völgyének lenyűgöző panorámáját. Elragad a kaszinók emberáradata, hallom az aprópénz hosszas csörgését a szerencsés nyertes játékautomatája felől, de a lélegzetem is eláll, mikor a fa-óriások méltóságos ligete jut eszembe. Émelyedik a gyomrom, ahogy dobálja a rázós légiút a gépet visszafelé Budapestre és mondhatatlan csodálat tölt el a lábaim előtt elterülő Bryce kanyon gazdagsága láttán. Mindez bennem él és aligha fogom valaha is elfelejteni. De hogy lehet ezt leírni?!

 Cseng a telefon! Ki a fene lehet az épp vacsoraidőben? Lenyelem a falatot, veszem a kagylót: Szicsu, 56 óta Kanadában élő nővérkém az. Mondja megállás nélkül, hogy buszos körút, hogy az Egyesült Államok nyugati partja, hogy második hely, hogy így olcsóbb, hogy mindent ő fizet. Na, mit szólok és nevet. Nézem a naptárat, még nincs április elseje, ugratásnak egyébként is durva dolog lenne. Pislogok, nyelek, hiszem is meg nem is. Hallja a semmit az én oldalamról, elmondja mégegyszer. Neeem, ez nem lehet igaz, ilyen nincs. Voltam már életemben sok helyen, láttam gyönyörű dolgokat és mindig is hajtott a szüleinktől örökölt kirándulós természet. De ne, ezzel ne tessék kérem játszani, mert ha felébred bennem az alvó utazó, nem lehet bírni velem. Mindenkinek van gyengéje, miért ne lehetne nekem is: az új, az ismeretlen tájak vonzása, az idegen vidékekre rácsodálkozás gyönyörűsége, az erdők, sziklák csodavilága, a szép kilátások vonzalma. De ezzel ne tessék játszani, nem szép dolog az ilyesmi, főleg egy testvértől… Mintha egy másik személy mondaná, hallom a hangom: Aludjunk rá egyet, Szicsu! Leteszem a kagylót. Szicsu biztosan jobban lesz, holnapra elfelejti ezt az egészet, végülis mindenkivel elfordulhat ilyesmi, hogy pár órára megzavarodik és nem ura az eszének. De a hangya már elindul az agyamban: mi van ha mégis igaz ez az egész?! Marcsi, a nejem látja rajtam, hogy meg vagyok billenve, kérdezi, mi van? Felmondom a szöveget meg a sejtésemet a múló elmezavarról és kényszeredetten nevetek. Bolond lennél, ha nem mennél el! – teszi le a lebegő témát a realitás talajára életem párja. Megszédülök, szólni sem tudok és… hogy tudjon erre aludni az ember? Én alig tudtam.

Másnap ugrottam a telefon csöngésére, és halkan fohászkodtam, hogy mégiscsak igaz legyen mindez és ne álom. Most már elhittem, most már a felhők között éreztem magam, most már hálát adtam az Istennek, hogy ilyen jó emberekkel vett körül a jó szerencsém.

És most engedjetek meg egy kis kitérőt. Valahogy mindig mesterkéltnek, megjátszottnak éreztem az Oscar díj átadásakor a díjazott hosszas lajstromát, hogy „..és nagyon köszönöm anyámnak és apámnak, hogy akkor nem moziba mentek, a  produceremnek, a segédrendezőnek, a fő- és mellékvilágosítónak, hogy ez a film létrejöhetett, és a portás bácsinak, hogy beeresztett a stúdióba, és…”. Nyilván nem ért még életemben akkora öröm, amit ne tudtam volna szűk családi körben embernyi méretű adagokra elosztani. Pedig igazán nem esik messze a lelkemtől a hála, és ahogy kollégáimon tapasztalom, nekem gyakrabban jut eszembe az átlagnál a „köszönöm”, amit ki is mondok. Most, hogy ekkora öröm ért, értettem meg mégis igazán, hogy vannak körülmények, melyek - ha rövid időre is – de megváltoztatják az embert. A hallgatag beszédes lesz, a nagy dumás torkán nem jön ki egy szó sem, a komoly megpróbálja a szemébe szökő könnyeket valami gyenge viccel palástolni, a poéngyáros patetikus szónoklatot tart. Hadd használjam hát ki és kiabáljam világgá mindenkinek, hogy KÖSZÖNÖM, KÖSZÖNÖM, KÖSZÖNÖM!!! Szicsunak, hogy rám gondolt utitársként és nem sajnált időt, pénzt és fáradságot, Pistának, Szicsu férjének és Brisonak, szintén Kanadában élő bátyámnak, hogy hathatósan támogatták az utazást, Marcsinak, Áginak, hogy jó szívvel, önzetlenül (bár nyilván némi csalódottsággal) kívántak nekem jó utat és tartották helyettem is az itthoni frontot. Őszinte szívvel mondom, nemcsak az út, de a hozzám közeliek általa megnyilvánuló szeretete is életem meghatározó élménye lett.

Szicsu elküldi a „Golden West Parks” fantázianevű út menetrendjét, programját. Az utat a Kaliforniában bejegyzett Your Man Tours utazási iroda szervezi és bonyolítja. Találkozó aug. 1.-én Salt Lake City repterén, Torontóból az odautat is magábanfoglalja a résztvételi díj. Az utazás napja és még egy nap Salt Lake Cityben, utána nekiindulunk és sorra vesszük a nemzeti parkokat, eközben egy óriási hurkot leírva aug. 14.-én érünk vissza Salt Lake Citybe, másnap pedig repülővel Torontóba. Nekem természetesen egy Budapest – Toronto oda-visszával még bővül mindez.

Máris időzavarban vagyunk, mert május 1.-ig be kellene fizetni a teljes résztvételi díjat, a vízumok nélkül pedig több mint hazardírozás előre leperkálni az egészet. A kanadai és az USA vízum megszerzése pedig – amely a terrorizmus miatt jelentősen meghosszabodott – csak némi ügyeskedéssel jöhet össze addigra. Rögtön eszembe jutnak kínjaink a gyerekek tavalyelőtti utjával kapcsolatban, amikor hónapok levelezgetése, telefonálgatása után unokaöcsém személyes közbenjárására sikerült csak a kanadai vízumokat időben megszerezni. Mi lesz  velem, ha kifutunk az időből és emiatt lemaradok?! Az eshetőség megsokszorozza az erőmet, lázasan bújom az internetet, szerencsére mindkét nagykövetségnek van honlapja és kellő részletességgel le van írva, mi mindent kell csatolni a kérelemhez. Elképedek, mennyi igazán személyesnek mondható adatot kell hivatalosan prezentálni a kérelemhez. Ki hívott meg, hol lakik, hogy van anyagilag eleresztve, nyilatkozik-e, hogy vendégül lát, van-e erre pénze. Voltam-e már kinn, kinél, mikor, miért, voltam-e fertőző beteg, viszek-e magammal zsebkést, vállról indítható Stringer rakétát vagy Colt-ot. Vettem-e részt háborúban, zavargásokban, ültem-e börtönben, utasítottak-e ki valamely országból és miért, vagyok-e tagja az Al-Khaida szervezetnek, körül vagyok-e metélve, és ha igen, miért nem. Főleg az USA látszik gyanakvónak, le is írják ennyi bizalmatlan kérdés után, hogy a vízumkérelem elbírálásakor az én dolgom bizalmat ébreszteni a kérelmet elbíráló hivatalnokban és elhitetni vele, hogy nem akarom mégegyszer nekivezetni a World Trade Center épületének a repülőgépet. Összeugrik a gyomrom: hogy fogom mindezt az adattömeget összekaparni, de legfőképp a nagykövetségi bürokráciát tempósabb ügyintézésre késztetni?! És persze mindennek a tetejébe a két kérelem nem futhat párhuzamosan, mert mindkettőhöz csatolni kell az útlevelemet. Aztán egyenként végigfutom, mindegyik teljesíthetőnek látszik és ahogy gyűlnek a papírok, lassan megnyugszom. Az USA vízumhoz fénykép is kell és a konzulátus igen szigorú: a szabványostól eltérő 5x5 cm-es fényképen hajtól állig ill. fültől-fülig min 2.5, max 3.5 cm kell legyen a fejem. Szerencsére a fülemet nem kellett levágni és már a hajam sem foglal el sok helyet... 

Kiderül, milyen nagy áldás az Internet, mert akár naponta tudjuk Szicsuval egymást informálni a fejleményekről. A szerencse is mellém áll: a kanadai vízumhoz már minden papír együtt áll és már épp fel akarom adni a vízumkérelmet, mikor megakad a szemem a helyi újság apróhirdetésén, hogy a kanadai és az USA nagykövetség Veszprémben kihelyezett közös fogadónapot tart. Ez olyan lehetőség, amit az égiek eresztettek le épp nekem aranyszálon. Bár fél órával a kiírt kezdés előtt ott vagyok, már hosszú a sor mindkét oldalon. Kb. egy óra mulva kerülök sorra, van időm bámészkodni. Van itt clevelandi magyar, aki vissza akar települni, nagymama, aki kimegy Bostonba unokázni, egyetemi diák, aki ösztöndíjat kapott és operatőr, aki forgatni fog valahol Amerikában. Sorra kerülök a kanadai oldalon, a hölgy kedves, segítőkész, de az útlevelemre szükségük van a kérelem elbírálásáig. Átvillan az agyamon a poén, azt kellene mondanom, hogy semmi gond, majd az egyik útlevelemet hozzájuk, a másikat az USA-hoz adom be, de azonnal le is beszélem a humorizálásról magamat, még elértenék a tréfát. Megígéri, hogy a helyzetemre tekinetettel egy hét alatt visszaküldik az útlevelem a vízummal. Az USA-nál hosszabb a sor, de ott is sorra kerülök. Az úr angolosan tört magyarsággal kínál hellyel, láthatóan megkönnyebbül, hogy angolra fordítom a szót. Náluk az a rend, hogy időpontot kell kérni egy elbeszélgetésre. Az időpontot 2 – 3 hétre adják, de az elbeszélgetés napján megkapom a vízumot (már t.i. ha egyáltalán megadják). Nosza, hamar, hívnám a megadott telefonszámot, de minthogy emelt díjas (500 Ft/perc!), a mobilomról egyáltalán nem hívható, és a vezetékesről is csak akkor, ha írásban kérvényezem. Morgok egy sort, miféle hülyeség ez, hogy még én írjak kérvényt a telefonosoknak, hogy  szeretném intenzívebben gyarapítani a nyereségüket, de aztán eszembe jut, hogy a szex-telefonok szoktak még ilyen emelt díjasok lenni és igazat adok nekik. Ezzel is elmegy egy hét, mire időpontot tudok kérni. Majd elájulok: a hölgy fa-hangon június elejei dátumot ad meg elsőre, de aztán szót tudok érteni vele. Időközben megjön az útlevelem a kanadai vízummal, hurrá, haladunk! Az interjúra (bocsánat az interview-ra) persze szabadságot kellett kivennem. Fél tízre várnak, de hogy el ne késsek, már 8 körül Pesten vagyok. Hirtelen elhatározással leszállok a buszról a Műegyetemnél és szép kényelmesen végigsétálok a régi helyeken és szinte áhitattal szívom be az Alma Mater levegőjét. Elvegyülök a hallgatók közt, mintha én is épp előadásra vagy gyakorlatra sietnék, és pár pillanatra engem is elragad a régi érzés: el ne késsek az előadásról, mert hátha megint az elején tart katalógust a prof és akkor úszott a félévem… De hiába, nincs kéznél tankörtárs, akivel mindezt megbeszélhetném. Hiába köszönnek vissza a jól ismert előadók, az alagsori folyosó a csövekkel, kábelekkel a mennyezeten, a fordulóban ugyanaz a kőlap van meglazulva és a maiak is előszeretettel „ékelik” ki csikkel, rágógumival hogy ne billegjen. Mégis csak idegen vagyok itt már, ahogy Apu kedvenc dala mondja:

„Állj félre, állj félre, öreg huszár
mert elmúlt, már elmúlt a nyár…”

Nézem az órát: félre elérzékenyüléssel, nosztalgiával, ki kell lépni, még a végén elkések az interjúról! Sietek, oda is érek – a sor végére. Már a sorbanállás is furcsa, igaz, nem jártam erre évek óta. Régen az Amerikai Nagykövetség Szabadság-téri épületét küllemre csak a bejárat melletti fabódé előtt posztoló egyszem egyenruhás és az épület tetején a csillagos-sávos lobogó különböztette meg a többi belvárosi épülettől.  Ma ugyanezt az épületet 6-8 fegyveres és kettős kordon védi. A külső a komolyabbik: combvastagságú, derékmagas oszlopok sűrű sora kerít vagy 15 méterre egy járdán – úton – ágyáson végighúzódó ívet. A belső afféle rendfenntartó huncutság: a világ nagy tüntetéseiről szóló riportokból jólismert lábakon álló, embermagas rácselemek itt folyamatos és fixen telepített védvonalat képeznek, de tapasztaltabbak már első ránézésre megmondják, hogy ezen akár egy vacak T 54-es tank is játszva áthatolna. Az egyetlen autós bejáratnál fegyveres őr posztol, bajtársa távírányítással süllyesztheti az úttest szintjére az amúgy felvonóhídként megemelt vastag acél-lapot, hogy áthidalja az alatta tátongó árkot. A gyalogosok két kapun át juthatnak az épületig, mindkettőnél ellenőrzik, mikorra kaptál időpontot, az útleveled meg akár el se tedd. Az épületben a repülőtérihez hasonló fémdetektor, zsebkipakolás után állhatsz be végre az ügyintézőhöz váró sorba, de ne bízd el magad: ez még nem az interjú! Ha az ügyintéző kikérdezett tőről-hegyre és mindent ráírt a kérelmedre, akkor foglalhatsz helyet a váróteremben, majd szólítanak. Áldom az eszem, hogy a sűrűn ööö-zősre apadt angolságomat az ügyintézőnek nem tagadtam le, mert így nem a hosszabb, tolmácsos sorok egyikét, hanem a konzulhoz váró rövidebb sort kellett csak kivárjam. Ez is volt egy órányi, mire nyelvvizsgás méretű szorongással a színe elé léphettem. Kezében a négyoldalas kérelmemmel – amelyből akár azt is kiolvashatta, hogy a forradalom – ellenforradalom /nemkívánt törlendő/ alatt mi voltam (elvtárs, bajtárs vagy polgártárs) – elkezdett keresztkérdéseket feltenni. Hol lakik a nővérem, mióta, hogy’ került oda, miért csak engem hívott meg, hová megyünk, én mit dolgozom idehaza, továbbtanul-e a lányom. Válaszoltam serényen és néha nyelvtanilag hibásan, de a drukk dacára is egyre erősödött bennem az érzés, hogy ez igen hasonlít ahoz a procedúrához, amit az ötvenes-hatvanas években csináltak a nyugatra utazni szándékozóval. Akkor azt kellett elhitetned a kommunistákkal, hogy nem akarsz kintmaradni, azaz családod maradéka, vagyonod eléggé idekötnek ahoz, hogy visszatérj. Most ugyanazt kell elhitetned a kapitalistával. Neki csak akkor vagy elfogadható jövevény, ha pénzt nem keresni akarsz náluk, csak költeni. Akkor jöhetsz, akkor welcome. Hiába, nincs a civilizált világnak féltettebb kincse, mint a jólét és fokmérője, a pénz. Ha te is részt kérnél a koncból, húzz el a francba. Igaz, hogy ha már bejutottál, egyenlő jogaid vannak (akár arra is, hogy pénzt keress), de Uncle Sam nem engedi, hogy jogtalanság történjen: inkább be sem ereszt.

Hogy a konzul végül megnyugodott-e vagy csak elege lett az én tört angolságomból, nem tudom, de bólintott kegyesen és nagy megnyugvás töltött el: MEGVAN A VÍZUM!!! Délután hamar megkaptam az útlevelem a beragasztott vízum-címkével és legszívesebben énekeltem volna ez esőben, ahogy Gene Kelly. Se hangom, se eső, hát csak hazajöttem és alig fért belém a jókedv.

   Így utólag azért részben igazat adok a jenkiknek minden fingatás dacára: ha ez az ára, hogy a reptér kifutópályáján, ne a hatvannegyedik emeleten landoljon a gépem, nem bánom, kérdezzenek. Aki sokallja a biztonsági ellenőrzéseket, menjen Afganisztánba, ott nincs ilyen hajcihő. Gondolom ott a repülőgépek műszaki ellenőrzésével se vacakolnak annyit: abban a légtérben elenyésző arányban esnek le gépek a saját hibájukból (hacsak azt hibának nem rójuk fel nekik, hogy olyan cél-szerűen mozognak a levegőben…)

   Aztán valahogy visszazökkentem a hétköznapi kerékvágásba és az ÚT előkészületei tartották csak bennem a lángot. Lassan azért összeírtam a check-listát: mi mindent kell vennem, kipróbálnom, elintéznem az indulásig, mi kerüljön a poggyászba. Lemértem a legnagyobb sporttáskám, hogy nem lépi-e túl valamelyik mérete a YMT belső szabványa szerintit, de „öcsis”-nek bizonyult. (Így utólag utitársaink keréken vonszolható bőröndjeire gondolva az én táskám – ami ráadásul csak a  végére lett tele Szicsu ajándékba szánt könyveivel - biztos elszégyellte magát a degeszre tömött gurulós bőröndök és mobil garderobok társaságban.) Az utolsó karácsonyra kapott három borotvapamacsomból kiválasztottam a legkönnyebbet. Büszkeségemet, az Olimpiai Ötpróbán kiérdemelt polár felsőt  - mint túl meleget – nehéz szívvel kihúztam a listáról. Vettem még két akkumulátort a biztonság okáért a digitális fénykpezőgépemhez, bár gőzöm nem volt még akkor, hogy mivel fogom az amerikai 110 V-ról feltölteni. Megkérdeztem, át tudom-e otthon váltani a vinni szánt pénzemet Travelers Check-re, kimértem, mekkora adag tusfürdőt használok el naponta és próbáltam megtudni, hogy mennyibe kerülnek odaát a kenyér, a hagyma, a zsír és a sör (mint az élelmezés alappillérei). A rossz érzés azonban – hogy t.i. valami fontos mégis kimarad – megmaradt és még az sem tudta elnyomni, hogy a végén már semmi új nem jutott eszembe. Meg is fogadtam, hogy ha végre komplett lesz, a listát elteszem más utazásokhoz is, legfeljebb a sivatagba való parafakalap helyett majd jégcsákányt vagy búvárszemüveget kapok elő az uticéltól függően. És akkor jött a nadselű segítség, a YMT checklistája! Ők, mint profi utazásszervezők, sok-sok út tapasztalatát osztották meg leendő partnereikkel e komoly gondjuk feloldásában. Sok más fontos teendő mellett óva intettek pl. attól, hogy házi úszómedencém fűtését és vízforgató berendezését bekapcsolva hagyjam. Én buta, hogy is felejthettem el! Emiatt éreztem hetek óta hiányosnak a saját listámat!

A check-listájuk mellett megkaptam a végső útvonaltervet, jó tanácsokat, mit hozzak és mit ne hozzak, valamint egy sajátos megjegyzést, ami elgondolkodtatott. A megjegyzés szerint a sofőrünk, egyúttal idegenvezetőnk minimális bért kap azért, hogy vezessen, kommentálja a túra kiemelkedő látnivalóit és szolgálja az utasok kényelmét. Felvetődik tehát a kérdés: Mekkora legyen a borravaló? Ebben a nehéz kérdésben sem hagyja magára a YMT a tanácstalan utazót: minimum 2 – 4 USD naponta és személyenként az utazási iparban szokásos baksis. Hogy is van ez? Ez valami olyasmi, mintha az építési vállalkozó - miután a házad teljes felépítésére felvette tőled a zsozsót – szelíden beavatna, hogy az ács egy érzékeny lélek és csak akkor nem dől majd a nyakadba a tetőszerkezet, ha te kiegészíted a pénzét, mert a vállalkozó nem nagyon adott neki. Most nyilván azt gondoljátok fejcsóválva: „Ez a Péter csak nem változik, skót, mint mindig” pedig csak pofátlanságnak tartom, hogy az utazási iroda tőled, tőlem akarja kicsikarni, amit ő maga - a nagyobb nyereségre kacsintva – a már befizetett részvételi díjból nem ad át a sofőrnek. Mindegy, ez sem vág a földhöz és Kohn bácsi, az öreg zsidó elismerőleg bólogatna: „Ügyes, ügyes!”

Az utolsó hétvégén Ági lányommal becsomagoltuk a kintieknek szánt ajándékokat. A legnívósabb feladat az Őrségben vendéglátó háziasszonyunktól, Nusi nénitől vásárolt horgolt angyalka becsomagolása volt. A parányi csoda gyűszűnyi, harang-alakú szoknyácskáját, pelerin-szerű felsőjét és cseresznyemagnyi, szintén horgolt fejét keményítővel formázta teremtője csinosra, de egy ilyen utat talán csak akkor élt volna túl épen, ha a nyakamba kötöm. Ehelyett a cégtől hazamentett írásvetítő fóliából vágtunk ki és hajtogattunk, ragasztottunk pofás kis dobozt. (Utoljára technikumban, ábrázoló geometriára kellett keménypapírból halenyvvel ilyesmit alkotni. Ki gondolta volna, hogy az efféle jártasság valaha  még hasznos lesz?)

Benn a cégnél az utolsó hét aztán igazán pörgősre sikerült: mindkét diszponens kollégám szabadságon volt és én csináltam hármónk munkáját. Bizony rá kellett bőven húzni a napi 8 órára és hazaérve nem a lista jutott már eszembe, csak az ágy. Olyan szívesen fürödtem volna pedig a kollégák irígységben, hogy tényleg, meg hogy mennyi időre és hogy még Las Vegasba is – de dolgozni kellett. Megintcsak igazolva láttam az einsteini relativitás elmélet tőlem származó posztulátumát: mindenkinek másképp nehéz az élete. Kinek a délutáni két randevú időbeni összehangolása okoz gondot, kinek az, hogy a három gyerekéért munka után milyen sorrendben menjen el. Az egyik nem tudja, hogy hova fektesse be a millióit, a másiknak, hogy hogyan húzza ki fizetésig. Kinek nehezebb a helyzete: a kolléganőmnek, aki csak nyuszifüles gyerekcipőt kap a 35-ös lábára (azt is csak miután az eladók jól kikuncogták magukat), vagy nekem, mert nem tudom, mit vegyek fel majd a Las Vegas-i kaszinókba? Istenem, Istenem, milyen nehéz is az életem! Mindegy, hogy Briso idegenajkú évfolyamtársa örökbecsű szavait a helyzetre igazítva idézzem: „Megyem Kalifornia, szarom egészre!”. (Az évfolyamtárs egy bukott félév végén jelentette ki rezignáltan: Megyem haza, szarom egészre!)

A szabadságom igencsak ki volt mérve, a repülés előtti napon még bementem és a műszakosokkal lehúztam a nyolc órát, hogy már kettőkor szabadulhassak. Bár mindegyik területet elláttam elegendő munkával, távozóban mégis némi cinizmussal kívántam a kisfőnöknek sok sikert a hét maradék két napjára, ugyanis ő tartotta ez idő alatt mindhármunk frontját. (tudni kell a dologhoz, hogy valaha ő is ezt a szakmát űzte, de aztán hogy feljebb sodorta  jó sorsa, már régóta nem gyakorolta a diszpozíciót és érzésünk szerint ma már egy napot sem volna képes egyedül egyikőnk területén végigcsinálni.)

Istenem, már a cégtől a hazafelé kerékpározás is csodálatos érzés volt: ÉN vagyok az, aki holnap repül Amerikába és akire csodálatos élmények várnak! Mindehhez képest még butaságom se tudott igazán bosszantani: végigjártam a pénzváltó helyeket és nagy tudományosan kiválasztottam azt – ahol a  legtöbbet kellett fizetni egy dollárért. Vesztettem az ügyön vagy 50 Ft-ot és megfogadtam, hogy rajtatok kívül soha senkinek nem mondom el és eddig ezt be is tudtam tartani. (A matematikai zsenialitás köréből zárójelben azért elmondanék tanult jogász barátom gyűjtéséből egy másik esetet, amely a seregben történt meg. A politikai tiszt épp a „cocialista” világrend nagyszerűségéről és világméretű térhódításáról tartott foglalkozást. Érdekfeszítőnek épp nem mondható előadását egy jövőbe tekintő látnoki képpel próbálta a végén feldobni: „A szocialista rendszer ma a világ népességének egyharmadában uralkodik, de eljön majd az idő, amikor az egyötödében, sőt az egytizedében lesz hatalmon!”. Az előadásnak ezen a ponton óriási lett a sikere, csak a pol.tiszt nem értette, hogy miért… )

Otthon aztán a chechklista alapján ment minden, mint a karikacsapás. Aludni persze alig tudtam, folyton azon járt az eszem, hogy a kihegyezett menetrendembe nehogy hiba csússzon, mert a járat Salt Lake Citybe alig 8 órával később indul, mint ahogy terv szerint megérkezem Torontóba és ez tartaléknak nem valami sok. Kis családom jó utat és jó szórakozást kívánt, én meg útnak eredtem. Ment minden olajozottan, ahogy az egy magamforma tapasztalt utazótól elvárható. Háromra már Ferihegy II.-n voltam és a jegyem átvétele után bámészkodtam a teraszról, hogy’ száll föl meg le a sokféle gép. Teljesen formális vám- és útlevélvizsgálat, nagy poggyász le, én  a hátizsákkal be, jár a motor, telik az idő. Negyedóra, húsz perc, semmi mozgás. Hála a TV-ben látott légikatasztrófa filmeknek az ember agya megindul és szinte hallja a narrátor baljósan szenvtelen hangját: „2004. július 30-án a MALÉV 302-es torontói járatának indulásánál még minden úgy látszott, hogy rendben van.” Végre a kapitány közölte, hogy az európai légtér zsúfoltsága miatt előreláthatólag egy órával később tudunk csak felszállni, de a kedvező meteorológiai helyzet miatt részben be tudjuk hozni a lemaradást. (Ma már jobban megértem ennek a bejelentésnek a tartalmát, technikai mögöttesét. A TV-ben láttam egy filmet a légi irányításról, annak korlátairól. A polgári közlekedés számára fenntartott légifolyosókat szektorokra bontják és egy-egy szektor forgalmát, azaz a szektorba be- és onnan kilépést, a szektoron belüli gépek magasságát, mozgásának irányát, de legfőképpen a szektoron belüli gépek egymástól való biztonságos távolságát a földi irányítás részéről egy-egy személy figyeli, irányítja. Egy szektorban átlagosan 15-20 gép mozog egyszerre, de ez csúcsidőben 25-re is felmehet és akkor már 2-5 percenként jut csak az irányító személynek figyelme egy-egy gépre. Ha ezalatt a pilóta hibát vét, eltér az iránytól, magasságtól, kritikusan közel kerülhet egy másik géphez és akkor már nagy a légi baleset valószínűsége.)

Tetszett nagyon, hogy a 9 órás út unalmát úgy is igyekszenek csökkenteni, hogy a kivetítőn a pillanatnyi helyzetünket egy térképen, a gép sebességét, magasságát, a már megtett és még hátralévő utat és időt felváltva mutatták, már ha nem valami szórakoztatóbb ment a vásznon. Őszintén megvallva, az előző torontói út zsibbasztó tapasztalatai miatt tartottam a sok helybenüléstől, de most nem voltak efféle gondjaim. Talán a magammal hozott olvasnivaló tette, talán Madame Orangutan. Hogy ki ő? Már a beszállításra várva kiszúrtam magamnak, mint olyasvalakit, akivel még egy gépre se szerettem volna szállni. Alacsony termete, donga lábai, dülöngélő járása még nem is tűnt volna fel, de az arca karakteresen majomszerű volt. Szemei közel ültek egymáshoz, orra kacsacsőr szerűen lapos nyergű, íves és előreálló volt, de még így sem tudott túlnyúlni vastag, mozgékony és izgatóan csücsöri száján, amit egy pár szál szőrzet övezett. Nem mondhatnám se bajusznak, se szakállnak ezt a körítést, inkább afféle általános szőrzet benyomását keltette az emberben. Az egészet egy vöröses-narancs színű, ritkás hajkorona tetőzte be. És mit tesz Isten, mellettem ült. Tett néhány kísérletet, hogy szóba elegyedjen velem, de valahogy semmi ingerem nem volt hozzá és el is tökéltem magam a kukaságra. A szerencse is kezemre játszott, mert Mme Orangutan az angolnak egy számomra ismeretlen tájszólását beszélte, ha ugyan angolul beszélt. (Szegény Kossuth Lajos jut eszembe, aki az 1848-as szabadságharc eleste után végig kilincselte egész Nyugat-Európát, hogy fegyverekre és az újrakezdéshez pénzt kérjen, persze sikertelenül. Ekkor ült hajóra és az Újvilág fővárosába, New Yorkba is elment. Gyújtó hangú beszédét angolul mondta el, sajnos itt sem több sikerrel, mint Európában. A hallgatóságból egy úr odament hozzá és kifejtette, hogy habár egy kukkot sem értett az egészből, gratulált neki a beszéd lendületéhez, Kossuth szép hangjához és nagyon érdekesnek találta, hogy a magyar ennyire hasonlít az angolhoz.) Játszottam hát a Néma Levente magam vállalta szerepét és szépen haladtam a nemrég állami támogatással vásárolt digitális fényképezőgépem könyvnyi használati utasításának megértésében, miközben Mme Orangutan a személyzettel kommunikált hosszasan, de ők sem érthették. Azt azért már akkor, ott tudtam, hogy jó lenne lekapni őt, mert utólag már talán magam sem fogom elhinni, hogy valaki ennyire hasonlítson őseinkre. Sajnos, semmi ügyes trükk, jó duma nem jutott eszembe,maradt a képtelenség.

Néha etetnek minket, két filmet is végigvetítenek, a nap meg csak nem akart lemenni. Elértük nyufiföldet[1], mire besötétedett és Torontóban már sötétben szállunk le, alig 20 perc késéssel (a pilóta talán tudott egy rövidebb utat a légvonalnál). A csomagom nehezen akart kipottyanni a végtelenített futószalagra, gondolom most bosszulhatta meg magát, hogy az elsők közt adtam le. Pista várt a csarnokban és hazafuvarozott, és végre megölelhetem az én világjáró nővéremet. Jó, jó, nem mondom el megint, milyen hálás vagyok nekik mindenért. Pista remek vacsorát főzött, eszünk, iszunk, aztán hamar ágyba bújunk, mert reggel korán kell kelnünk. Reggel Szicsu órájának a szomszéd szobából átszűrődő hangjára ébredek és rögtön kimegy az álom a szememből: ma kerülünk igazán akcióközelbe! Már indulnék fogat mosni és borotválkozni, de a szemem félálomban is megakad a poszteren a Yosemite Nemzeti Park legszebb vízesésének korabeli fotójával attól a fickótól, akinek a park a közismertségét mindmáig köszönheti. Hát ahogy közeledem a képhez mint vakegér azonmód mezítláb, hogy néhány vonzó részletet jobban szemügyre vehessek, hát valami sárba léptem. Ez már a folyópart? Vagy még álmodom? Sem, sem: a pipitike (Szicsu rajongva pátyolgatott törött szárnyú galambja, ilyen kellemetlen esetekben az a rohadt dög) homokos tálja és az azt övező bio-aknamező került elém-alám. A talpamat egyenletesen bevonta a „lábápoló” és ha nem akartam guánó-nyomot hagyni az első törlőkendőig, szigorúan a sarkamon kellett szambázzak a fürdőszobáig. Na ettől teljesen felébredtem, és aztán már úgy voltam, mint Pavlov kutyája az étel képével és a nyálelválasztással: még akkor is önkéntelenül a lábam alá néztem a posztert megpillantva, mikor a buszos körútról visszatértünk. (Jogosan vetődik fel a kérdés, hogy egy ilyen szabadszájú fércmunkában miért is kerüli a szerző az eset leírásában az exkluzive autentikus galambszar kifejezést. Talán kollégám családi poéngyűjteményének egyik ékköve adhat a hasonlóság okán némi magyarázatot. Karcsi édesapja állatorvos volt, körzetében szerették, becsülték. Egy nap épp ebédelt a teljes család, mikor csengetnek.

-  Jöjjön be, Mari néni. Mi baj?
-  Jaj, főorvos úr, a malackámnak valami elcsapta a gyomrát!
-  És?
-  És olyan ….olyan… na, hát híg az emésztete.
-  Szóval fosik. Miért nem ezt mondja?
-  Hát … szóval nem akartam, merthogy ebédelnek!)

Megtisztulva hát testben és egy kicsit lélekben is megyek reggelizni majd indulunk a Pista-taxival a reptérre. Hosszú-hosszú sor végére állhatunk, markunkba nyomják az űrlapot, amire nagyjából azt kell ráírni, amit annak idején a vízumkérelemre is: hova – mettől – meddig – kihez – állja-e – voltam-e - tudomásulveszemhogynemvállalokmunkát. Nekem már zsigerből mennek a válaszok, de a sor félpercenként araszol egy jókorát előre és mi – minthogy Pista segíteni nem, már csak integetni tud – ütemesen kapjuk fel a csomagjainkat, rukkolunk előre, pár rubrikát kitöltünk, megint pár lépés előre, megint pár rubrika előre – szóval megkóstoljuk az amerikai szabadverseny reptéri változatát. Életem első USA-belépése gondmentesen lezajlik, bár kicsit bánt, hogy nem észak-amerikai lévén az alaposabban megvizsgálandók sorába állítanak. Miután zsebeimet kiforgatták, kézipoggyászomat az átvilágítós futószalagon áteresztették, minden porcikámat végigradarozzák a fémkeresővel. Egy ilyen alapos vizsgálaton még a népmesék hősei, a rézfarkú bagoly vagy a vasorrú bába is elhasaltak volna, Grimm féllábú ólomkatonájának meg még a hal gyomrában sem lett volna fikarcnyi esélye arra, hogy átcsússzon a biztonsági őrök vonalán. Így aztán meg is nyugszom, hogy az esetleges rossz szándékú személy kénytelen lesz műanyag papírvágó késsel vagy vizipisztollyal eltéríteni a pilótát, de hát komoly terrorista ilyet nem tesz. Kicsit elkalandoztam, hol is tartottunk? Ja, a beszállítás. Gépünk a torontói reptér útvesztőjében vagy negyedórai kacsázás után megtalálja a kifutópályát és felrepül. A keresés közben többször is az az érzésem, hogy a gép a nagy sebességgel vett éles földi kanyarokban a szárnyára fog billenni, de persze nem történt semmi ilyesmi. Itt nyüzsögnek a gépek, alig tartanak követési távolságot és megy minden ripsz-ropsz: nyoma sincs a Ferihegyen tapasztalt keleti ráérősségnek, lassúságnak.

Felszállás előtt az utasok túlnyomó többségének arcán, viselkedésén nem látszik semmi a repülés ősi izgalmából: kb. ilyen unott, alvó, újságot olvasó, beszélgető arcokat lehet látni Pesten a 7-es buszon a reggeli csúcsban. És mindez nem egészen három évvel a World Trade Center katasztrófája után! Milyen óriási a különbség a Malév járatához képest: ott a torontói sikeres landolást egy feszültséget oldó tapssal honorálták az utasok a személyzetnek, itt ezt olyan vidékinek nézték volna. De hát gondoljatok bele: kinek is jutna eszébe Pesten a buszsofőrt a végállomáson megtapsolni?!

A United Airlines gépe Chicago-ig visz, onnan már egy másik Salt Lake City-ig. Utóbbi út volt a jóval hosszabb (mintegy 4 órányi) és látnivalókban sem bővelkedett. A nagy tavak sűrűn lakott területét elhagyva a repülés legalább feléig utakkal sakktábla szerűen pár hektárnyi területekre szabdalt, mezőgazdaságilag művelt területek fölött szállt gépünk.  A kultúrnövények haragos zöldjét, a tarlók fonnyadt sárgáját aztán egyre inkább a homokos talaj drappja váltotta fel és a tökéletesen kopár táj plasztikusan mutatta árnyalataival, árnyékaival az egyre magasodó dombok, majd hegyek domborzati képét. A hegyek később már néhol havasak is voltak és végül egy óriási medencében leltük meg a Nagy Sós Tó partján Utah állam fővárosát. Salt Lake City felülnézete pont olyan izgalmas, mint egy kockás papír, az utcák szabályos térközökben párhuzamosan és merőlegesen következnek egymásra. A repteret a tó felől közelítette meg a gép és mi tisztán láthattuk, hogy szinte nincs állatvilága. A már alacsonyan szálló repülőgép közeledtére alig mozdult pár madár, pedig egy ilyen sivatagos környezetben a víz az életet jelentené. Persze csak akkor, ha nem lenne olyan keservesen sós: a tó vizének sótartalma nyolcszorosa a tengervízének és a palesztinai Holt tengert is veri ezen a téren. Aki megmártózik benne, egy élménnyel lesz gazdagabb: a magas sótartalom miatt nem kell küzdenie a felszínen maradásért. Ha él is benne sózott hering, nem kell félnie a vízimadaraktól: azok nem tudnak lebukni értük a víz alá… A part vonalát nádasok zöldje és a kiszáradt laposokon vakító fehéren kirakódott só rajzolja ki. A tó a könyvem szerint sekély, de 130 km hosszú és átlagosan 45 km széles, a korábban létezett, jóval mélyebb és nagyobb, szintén sósvizű Lake Bonneville maradványa. A klímaváltozás hatására kirakódott sót csak össze kell gyűjteni és ipari célokra máris alkalmas.

A tóba beömlő folyócska partján vetették meg lábukat a városalapítók, akik a történelmi mormon vallás hívei voltak. E vallás hívei ma is túlnyomórészt Utah államban élnek, miután a sokat üldözött szekta tagjai Brigham Young vezetésével a keleti partról szekerekkel kegyetlen nélkülözések közepette értek el erre az Isten háta mögötti vidékre és telepedtek le itt 1847-ben. A mormonok sajátos vallásfelfogásába belefér a meggazdagodás, sőt erénynek tekintik. Minthogy a szekta tagjai jövedelmük 10%-át ma is önkéntesen az egyháznak adják, a dolog erényes megítélése az egyház részéről nem lehet kétséges. A többnejűség valószínűleg a férfiakat megtizedelő kemény, harcos idők szükségszerű velejárója volt és csak 1896-ban mondtak le róla, mert az államközösség (gondolom irígységi alapon) ezt szabta felvételi feltételül. A mormon egyház, vagy más néven a Latter Day Saints (heveny fordításban a Mai Szentek Egyháza) mindig is híres volt tagjainak - mondjuk finoman – térítési buzgalmáról. Emellett tilos volt és ma is az a mormon egyház tagjainak dohányozni, szeszes italt inni, sőt a kávé és a tea élvezete is tiltott. A mai mormon vallás ebben az államban igazi vezető erő: a mormonok teszik ki Utah lakosságának 2/3-át és az egyház támogatása nélkül itt nemigen lehet karrierre számítani. Kicsit elé vágva a történéseknek, az utolsó napi vezetett városnézés végén többek közt feltettük a kérdést a hithű mormon idegenvezetőnknek: létezik-e egyáltalán az államban a válás intézménye. Van igen, tavaly pl. 5 azaz öt párt választottak el. Egy kétszázezres városban ez elég szilárd házastársi hűséget takarhatna, bár véleményem szerint ezt úgy kell érteni, hogy az ennél jóval számosabb válás érintettjei – tudván, hogy nekik a válás után ebben a bigottan vallásos államban annyi – még a válás bejelentése előtt elhúznak egy másik államba. Hogy is szokták mondani az ellenzéki politikusok: a legnagyobbat csalni statisztikával lehet. És mikor kormányra kerülnek, így is tesznek…

Na, de szálljunk le az anyaföldre, még ha sós is egy kicsit. A találka az út szervezőivel a reptér csomagkiadójánál van megbeszélve. Az előre szétküldött „Repülj magad” egységcsomagban volt egy YMT emblémás kitűző egy zöld pöttyel, ezt kell viselni a könnyebb felismerhetőség végett érkezéskor és a buszos körút folyamán végig. Nekem világéletemben volt egy határozott ellenérzésem az egyenholmik iránt. Kezdődött az egész Miskolcon a Villamosipari Technikumban, ahol a diáksereg mindenféle egyensapkát kellett viseljen. A villamosok Lenin-sapkáján piros-kék, a gépészekén fekete-piros, a Földes gimisekén – ha jól emlékszem - kék-sárga szalag futott körbe, és a gyárilag fényes-fekete, klasszikus ívű sildjét csak kemény ütlegek, pokróc alatt vasalások árán lehetett a középvonalban úgy betörni, hogy aztán a táskában is elférjen. A sapka élete t.i. túlnyomórészt rejtett zugokban (kabát belső zsebe, táska alja, tornazsák) telt és reggel csak a suli előtti sarkon került fel a fejünkre, hogy aztán a bejáratnál posztoló ügyeletes tanár látóköréből kilépve ismét visszakerüljön a rejtekhelyére. Ma már nem igazán értem ezt a kollektív ellenérzést, hiszen a sulinkra amúgy nagyon büszkék voltunk. A sapkával és egyáltalán az egyenviselettel szembeni averziómmal azonban korántsem voltam egyedül: azt hiszem a magyar ember zsigerből rühelli az ilyesmit. (Később a sereg ezt az érzést csak megerősítette) A YMT jelvénnyel sem tudtam megbarátkozni: hordtam, ha hasznát láttam, de nem értettem, miért hordja a csoport többi tagja még akkor is mikor esténként ki-ki szétszéledt vacsorázni. A találka előtt persze rajtam volt, a csomagjainkra rágumizott YMT bőröndcímke szintén elegendően virított: hamar ránkakadt az a két diáklány, akik a YMT megbízásából aztán összeterelték az utazó csapatot. Voltunk vagy százan, két busznyi nép, túlnyomórészt nyugdíjasok. Ahogy azt később Szicsuval meg is beszéltük, a túra programja és ára pontosan ezt az amerikai foglamak szerint anyagilag szerényebben eleresztett nyugdíjas réteget célozta meg (és találta telibe). Akinek ennél több pénze van, maga indul útnak a saját lakókocsijával és nem kell függjön egy közös programtól: ahol akar, tovább marad, ahol nem, ott meg sem áll. Akinek ennél kevesebb pénze van, az meg marad a sejhaján otthon. Az egységes életkor mégis meglepett: mintha a nyugdíjasklub tartana alakuló ülést. Hamar előkerült a buszunk, de a rövid várakozás is ráébresztett: ez a meleg itt belemar az emberbe, megszédíti, kiszívja az erejét, leveszi a lábáról és így érthető, hogy errefelé az emberi tartózkodásra szánt terek kivétel nélkül klimatizáltak. Az ánglius hagyománytisztelet okán itt még kizárólag a Farenheit skála uralkodik, ezért főleg az elején gőzöm nem volt arról, milyen meleg is van. A 110º F fölötti meleget azonban már a helyiek is kellő tisztelettel említették, ez magyarul 43,3º C és nem fehér embernek való. A buszon kellemes hűvös feledtette a kinti poklot, és bemutatkozott sofőrünk és egyetlen információforrásunk: Bob. Fekete bőréhez szépen illő fehér porcellán nadrágot és kifogástalanul vasalt, vakítóan fehér inget viselt, vállapján valamiféle csíkok rendfokozatot sejttettek, bár buszsofőrként semmilyen rangot nem jelentettek. Az egész megjelenése a repülőtisztekére emlékeztetett, és mint később kiderült, nem alap nélkül: hányattatott élete során Bob szolgált a légierőnél és polgári biztonsági őrként, volt japán önvédelmi küzdősport bajnoka, később oktatója, és iskolában is tanított. Néhány hasznos alapinformáció mellett elmondta, hogy gyönyörű két hét elé nézünk és kért, hogy a találkozási, gyülekezési időpontokat pontosan tartsuk be egymást ezzel is megtisztelve. Egyúttal határozottan lebeszélt minket az aznap délutáni opcionális programról, a helyi Memorial Park látogatásáról, melyet a YMT utólag ajánlott 50 USD-ért. Ebből is látszik, Bob nem a YMT alkalmazottja: a YMT a buszt sofőröstől egy buszvállalattól bérli. Minthogy a szállásunkat még nem foglalhattuk el, Bob körbevitt minket egy óra alatt a városon és ezalatt alkalmi idegenvezetőnk kedvet csinált a látnivalókhoz. Sikerült a dolog, mert miután a város szélén lévő Holiday Inn-ben a szállásunkat elfoglaltuk és bekaptunk valamit, Szicsuval beültünk egy taxiba és visszahajtattunk a városba. A taxis közvetlen típus volt és menet közben magyarázgatta, mi hol van, mi miről híres. Szicsu alkalmas médium volt minderre, sőt Zsuzsi (Szicsu nagylánya) hajdani tanulmányai is szóba kerültek, így Utah Állami Egyeteméhez is kimentünk a város túlsó végébe (Zsuzsi itt is tanult), útközben az Olimpiai Stadiont is érintve. A végén a városközpontban álltunk meg, a taxaméter meg csaknem a 30$-on, jó fuvar volt (mármint a taxisnak). Arra is jó volt a vezetett városnézés, hogy már tudtuk, mi szép és mit merre találunk. A város alaprajza – ahogy az már a levegőből is látszott – sakktáblaszerű, az utak elképesztően szélesek. Mindezt még a városalapító Brigham Young tervei szerint tűzték ki így. Az utak szélességét úgy határozták meg, hogy a korabeli lovasszekerek kényelmesen meg tudjanak fordulni. Ma ez 2x3 sávos utakra elegendő, a „főutca” még ennél is szélesebb. Az épületek a központ néhány 15-20 emeletes épületétől eltekintve 3-4 emeletesek, a legszéle meg kertes, földszintes. 

Sietve fotózunk, minthogy már alkonyodik. A Nap utolsó sugarainál még pár felvételt csinálunk a városközpontról, ahol csupa egyházi célú építmény áll a csodaszépen parkosított környezetben. Némi szerencsével még a Szent Tabernákulum épületébe is bejutunk, ahol a heti rendes nyilvános koncert orgonistája próbál épp.  A terem pazar akusztikája révén az embert körülöleli a zene és ha a szemed lehunyod, akár a mennyei koncertteremben is képzelheted magad. Sajnos a világhírű mormon kórust most nem hallhatjuk, de később szinte minden boltban találkozunk a CD-jükkel. A parkban több helyütt is állnak noviciák, hogy segítsék a turisták tájékozódását, de félek, hogy megerőszakolnak térítésileg, így én lendületből felrohanok a szomszédos Konferencia Központ épületének beparkosított tetejére. Nem csalódok: szép a nappal búcsúzó kilátás, nemcsak a várost, de a tavat és a távoli hegyeket is vörösre festi az alkonyat. Persze csettegek buzgóan, mintha másnap már nem jönne fel a nap. Szicsu leáll a mormonicákkal beszélgetni, de megmaradt hitetlennek.  Még keresünk valami szép könyvet a városról, de a valamirevaló boltok már mind bezártak. A Z.C.M.I. bevásárló központban már csak valami innivalót szeretnénk vételezni, de csak a takarítást végző férfit találjuk és a bezárt boltokat. A férfi szintén beszédes természetű, lett vagy 10 óra, mire visszataxizunk a hotelbe. Szerencsére a Denny’s a közelben éjjel-nappal nyitva tart, beülünk és nagy dínom-dánomot csapunk, meleg szendvics, meleg pincér meg minden. A végén amúgy édesszájú szenvedélybeteg módra elcsábulunk és egy- egy adag pencake-et is „lenyomatunk”. (A pencake egy palacsintaszerű tészta, de annál vastagabbra sütik és Aunt Jemima féle eredeti juharsziruppal öntik nyakon. Ha ez még túl könnyűnek tűnne, egy kanál habosra kevert vaj is jár rá.) A számla elintézése elég furcsán megy itt: hozzák a cetlit, te mész a kasszához, fizetsz, fillérre pontosan visszaadnak, a borravalót meg az asztalon hagyod. Hazatérőben a zöldre várva (ami itt kék és visszaszámol, hogy mennyi időd van még átkelni) egy óriási lakókocsit látunk. Nem a vontatott fajtából, ezek már önjáróak, voltaképp egy mobil otthonnak berendezett busz. Hátsó lökhárítója fölött kerékpárok, tetején felfújt gumicsónak, mögé kötve a terepjáró gurul: nyaralni mennek. A másik sávban egy igen reprezentatív Buick, orrán futófény, dísztárcsái még szabadonfutósan forognak pár másodpercig, ahogy megáll.

A szobában már szinte hideg van a kinti ájult meleg után, a klíma fújja erősen a hideget és itt nem is lehet szabályozni a hőmérsékletet. Gyors fürdés és már alszom is, Szicsu még a bőröndjének napi rendes átpakolását végzi. Mindenkinek másképp nehéz az élete. Kellett nekem sietni az elalvással: az éjszaka közepén horkolásra ébredek. Nem az enyémre. Tényleg, mindenkinek másképp nehéz az élete.

6-kor ébredek, mint otthon is: a munkábajárós készenléti állapotot nem lehet csak úgy kikapcsolni. Lábujjhegyen körüljárom a szobánkat: két különálló ágy, szokatlanul magas ágybetéttel, ébresztőre is állítható rádió, TV, egy pici asztal két székkel, egy több rekeszes szekrény, nyitott garderobe fogasokkal, vasalóállvány, vasaló alkotja a berendezést. A szoba rövidebbik falán végigfutó tükör, alatta mosdópult, hajszárító, 2 személyes kávéfőző filteres munícióval, pici samponos flakonok és szappanok (ez utóbbiakat naponta pótolják). A zuhanyzó tálcáját sekély kádként is használhatod (néha de jól esett!) Lassan Szicsu is felébred és kezdetét veszi a reggeli szertartás: egy kb. negyedórányi fogmosás (ha jól emlékszem váltott kefékkel), bedörzsölés krémekkel, hova milyen jár, (arcra-karra pl. 30-as fényvédő faktorral) és jöhet a holmik reggeli átpakolása. Hogy ilyenkor az esti átpakolás feledésbe merült rendjét vételezi-e fel vagy egy megálmodott új rend szerint rakja újra, sosem jöttem rá. Az biztos, hogy ezzel vajmi ritkán sikerül véghajrá nélkül végeznie. Utunk folyamán általában 7-re kellett a nagy motyót kitenni az ajtónk elé, amit Bob reggeli torna gyanánt a busz gyomrába gyűjtött, a kézi poggyász ráért. Az én Szicsum mindent precizen kikészített, amit fel fog venni vagy kézben magával visz és elmerült a reggeli toalette részleteiben, miközben a bőröndje félkészen várta a zárást. Utunk elején a késés előérzete még okozott valami halvány drukkot bennem, de később, ha időre kellett kipakoljunk, hangosan visszaszámoltam „Még X perc indulásig!”, mint ahogy az az igazán nagyszabású projekteknél is szokás. Talán ez segített, talán aggódó lelkem lett kérgesebb, de a reggeli kicuccolásból sosem lett gond, legfeljebb én is reggeli tornáztam egyet a saját motyónkkal a buszig. Jókedvünket, amivel ezen és minden más buktatón összenevettünk, sosem vesztettük el és ez volt a lényeg.  

A második napon Salt Lake City környékével ismerkedünk. Délelőtt a Kennecott cég rézérc bányáját látogatjuk meg. A bányát a sózott tavat övező hegylánc egy szakaszában mélyítették, méretei igazán grandiózusak, állítólag az űrből is látni lehet. A tölcsér alakú külszíni fejtés átmérője közel 4 km, mélysége 1200 m, naponta 450 000 tonna kőzetet mozgatnak meg, ennek 0,6%-a tiszta réz, ami évente 320 000 tonnát tesz ki. A finomítás során komoly mennyiségű aranyat, ezüstöt és molibdént is le tudnak választani.A bányagödör méreteit a peremén állva az extra méretű, de bolhányinak látszó szállító, rakodó gépek mutatják igazán. A Visitor Center-ben vetített filmen a bánya történetét és a kitermelt meddőből épített hegyek növénytakarójának újraélesztését is láthatjuk. Nem felejtettek el informálni minket arról, hogy a városnak milyen nagy támogatója a cég. Ebben megnyugodva átpendlizünk a városon és a téli olimpia egyik fő helyszíne, Park City felé vesszük az útirányt.

Egy szűk völgy alján-oldalán tekereg az út és vagy félóra kapaszkodás után érünk fel a hágóra, ahonnan már látni lehet a még jóval magasabban lévő gerincről lefutó sípályákat és a városkát. Igazából nehéz lenne a városka határát bárhol is meghúzni, a környező oldalakra, alacsonyabb csúcsokra is olyan sok épület került. Némelyikük az útról nézve olyan meredek tetején épült, hogy inkább lehetne zergeképző központ. Az illő távolságra épített nyaraló-csodák, csupa fa sorházak övezetén át beérünk a sűrűbben beépített városmagba, melynek fő attrakciója a stílusában a vadnyugati filmekre hasonlító főutca. Egymást éri itt a Saloon és a Hardware, Bank és Casino, bár az útfélen álló, méregdrága terepjárók és Harley-Davidson motorok nem illenek a korhű összképbe. Az utcán nyüzsög a nép: részben hozzánk hasonló, szájtáti turisták, részben unatkozó, tehetős helybéliek. Az épületek belseje persze korszerűen felújított, bár stílusában illik a külsejéhez. Többségük vendéglő, de van kiállító terem, régiségbolt és ásványtár.

Felmegyünk busszal a főutca felső végéig és Bob két óra múlva vár az alvégen. Kiszállva hamar konstatáltuk, hogy k…. meleg van. Vagy a kocsmák voltak túl sűrűen, vagy a  hőség túl tikkasztó, mégis mindketten ugyanarra gondolunk. Nagy önuralommal nem az első kocsmába megyünk be, a másodiknak sem a neve kap meg (t.i. az ivászati műintézet cégtábláján a „No Name Saloon & Grill” volt olvasható), inkább az első kocsma előtti asztaloknál ülők söre vált ki belőlünk pavlovi reflexeket. Nem bánjuk meg, a kocsma belseje ugyanis egy valóságos kiállítás. A pult mögötti falon rengeteg üveges italféle sorakozik: sörök, tömény italok mindenféle márkából. A kocsma mennyezetét igen magasra építették, és ezt az óriási teret, mindenféle régiséggel népesítették be. Van ott eredeti Telemark kötéses (tehát kb. hetven éves!) gőzben ívesre hajlított síléc nád hótányéros bottal (szakasztott olyan, mint amilyet Apuka őrizgetett sokáig a padláson), sínkerékpár (vagy inkább lábhajtású sínautó, hiszen négy kereke van), matuzsálemi korú varrógép, melltartók minden korból és minden méretben, szánkók, hótaposók. Az italokkal szembeni falról jobb sorsra érdemes jávorszarvas és bölény fejek nézik üveges szemekkel, hogy vedelni igazán csak az emberek tudnak. A mennyezetről lelógó ventillátorok (volt vagy 6) lapátjai, formájuk, felerősítésük ahány annnyiféle, csak egy bennük a közös: valamennyiüket egy ósdi villanymotortól kiinduló laposszíj transzmiszió forgatja. Az embernek kedve lenne hanyatt vágni magát a földön, hogy nyugodtan és nyaktekerés nélkül kiélvezkedje magát a kocsma „égboltján”, de úgy meg olyan nehézkes inni, hát csak maradunk a széken. A csúcs azért mégis az a mechanikus (értsd: tekerős) pénztárgép, aminek a vevő felé néző hátára miheztartás végett a tulaj kereskedői ars poetica-ja van felírva: „In God we trust, all others pay cash.”, ami kb. annyit tesz, hogy „Istenben bízunk (azaz neki van hitele), mindenki más készpénzzel fizet”. A sör finom és hüvös, és minthogy tudunk készpénzzel fizetni, a tulaj engedi, hogy kaját is meg még egy kör sört rendeljünk. Rendes tőle, nem? A szomszéd asztalnál szelíd motorosok ücsörögnek babos kendővel a fejükön, szegecselt fekete bőr motoros gúnyában és nagyokat röhögnek. Már megint nem vagyok elég merész, le kellene fényképezzem őket, de túl marconák egy esetleges paparazzis indíttatású cívódás esetére. A motorjaikat azért lekapom, csupa Harley-Davidson-nal szenvednek, a fene a jódolgukat. Az utcán aztán ismét megcsap a Dél szele és egyből kiver a víz, mivel 2000 méter magasan is 38 ºC van. Most értem meg, miért törölköznek gyakran a régi amerikai filmekben a férfiak a zsebkendőjükkel: nekem most egy törölgetőruha is kevés lenne, olyan hamar kiüt rajtam az a drága jó sör. Végignézzük a főutcát,egy régiségboltot, egy fényképkiállítást, és egy kirakatban egy baglyot, ami igen élethűen kitömöttnek látszik. Mutatom Szicsunak, hát az a süket bagoly meg pislant egyet! Na, képzelhetitek, Szicsunak se kell több: egy perc múlva már fényképezkedik, kezén egy vastag bőrkesztyűvel, azon meg az uhuval. Ahogy a madár kisujjamnyi karmait, erős csőrét elnézem, a kesztyű puszta formaság lehet, de Szicsut a hatalmas, borostyánsárga szemei és nyugodt viselkedése teljesen transzba hozza: még puszit is ad neki (élve a gyanúperrel, nem a csőrére). A jószág gazdája elmeséli, hogy a madár (művészneve Killer) volt a Harry Potter film szárnyas főszereplője és naponta fényképeszkedéssel keresi meg a napi egérrevalóját. Hamar leérünk az alvégre, megtaláljuk a két jávorszarvast is, amit már a buszablakból kiszúrtam. Ugyanúgy állnak egy üres házhelyen, mint két órája és most már pontosan ki lehet venni a színüket, mintázatukat. A zöld-sárgapöttyöst napszemüveg és baseball sapka védi a káros sugaraktól, mindnégy lábán strandpapucs, a másiknak csak nadrágja van festve, talán mert a fehér-rózsaszín kockás festék időnek előtte elfogyott. Utóbbi szarvára akasztva egy petróleum lámpa és néhány karácsonyfadísz emlékeztenek az eljövendő hosszú téli estékre. Most persze azt hiszitek, hogy hülyéskedek, de nem: a lapátosok testét ráadásul a fantáziadús vendégek afféle szabad hirdetési felületnek értelmezték és telerakták öntapadós címkékre írt üzenetekkel, amitől ezek a szerencsétlenek úgy néznek ki, mintha a vedlés közepén lennének. Eszmei mondanivalójukon még ma is el-elgondolkozom, de egy biztos: nem lehetett csak úgy közömbösen elmenni mellettük. Szicsu lepihen és elmerül a látottak megbeszélésébe a többiekkel, én – lévén még egy negyedóra indulásig – végigrohanom a főutcával párhuzamos utcát. Itt már határozott jelei látszanak a tartós jólétnek: némelyik épület alól már csak a kacsaláb hiányzik, a terepjárók, kocsik friss évjárata is ezt mutatja. Pedig gondolom ezek még nem is az igazán vagyonos réteghez tartozhatnak: azok a hegytetőre építettek kastélynyi rezidenciát, a hozzávaló nyaktörő úttal. A buszon aztán kéjesen ernyedünk el a csodás hűvösben, de a városban igazi hőguta vár. Bemenekülünk a szobáinkba és egy jó zuhany után Szicsu inkább a maradást választja én meg kicsit körülnézem a szállodánkat. A kétszintes szobasor egy fél focipályányi területet ölel körül, amin gondozott park és egy sekély medence vidítja a szemet. Én ennyivel nem érem be, be is csobbanok és nagyon átérzem a vizilovak örömét, ahogy az afrikai hőségben naphosszat csak a szemük meg a fülük van kinn a vízből (jó, jó, a krokodilnak még jobb, mert annak meg csak a szeme). Nekem azonban terveim vannak a nap hátralévő részével és a tegnapi, sötétedés miatt félbeszakított fényképezést gondolom folytatni a belvárosban (alias downtown, de ez itt marhaság, mert az van a feljebb). Időm van rendesen és elegem is a nézegetős slattyogásból, hát gyalog jól kilépek és alig egy óra alatt beérek. Első utam persze a Temple Square-re vezet, hiszen tegnap az maradt el napsütés híján. Hát képzeljétek, alig ismerek rá, mert az ágyásokat az éjszaka leple alatt teljesen átültették: most más színű, frissebb növények díszlenek ugyanott! A „csodá”-ra utolsó nap kaptunk magyarázatot: a város négy nagy kertészete egymással versengve öltözteti mindig új és szép virágköntösbe az egyházi „negyedet”- nyilván egy jó zsíros város megbízás reményében. A finomszálú, kefére nyírt, harsogó zöld gyepen át egy helyen épp árkot ás vagy tíz munkás (kb. 20 méteres szakaszon), mikor két óra múlva arra megyek, már a helyükre lapogatott fűkockákat locsolják. Mindezt abban a kegyetlen hőségben így fenntartani komoly feladat lehet. Újra lefotózom a mormonok főtemplomát, amelyet a városalapító Brigham Young tervei alapján építettek gránitból, el is tartott az építkezés vagy 50 évig. §HPIM0170_0020.jpg§ A templom belsejébe csak hívők és csak fontos alkalmakkor (keresztelő, esküvő, temetés, egyházi gyűlés) léphetnek be. A templom belseje a könyveim szerint inkább egy elegáns szalonra hasonlít, oltár nincs benne, van viszont egy keresztelő medence, amit 12 ökör tart. Kell is ennyi ökör, mert a medence jókora, minthogy a mormonok felnőtt korban is teljes vízbemerítéssel keresztelkednek. A park másik oldalán egy modern toronyépület ad helyet a híres mormon levéltárnak, ahol állítólag a valaha élt összes mormon hívő családfája mikrofilmen van archiválva, sőt még egy biztonsági másolatról is sutyorognak valahol egy hegy atombiztos gyomrában. Engem aztán ne kataszterezzenek, otthagyom a Temple Square-t és felmászok a Capitolium-hoz. Ez Utah állam országháza, igen hasonlít a washingtoni Capitolra. Kupolája most be van nejlonba csomagolva, mivel földrengésbiztosra építik át a város többi fontos középületével egyetemben. Ezt a projektet a képviselők négy év alatt gondolják megvalósítani, ami pestiesen szólva nem semmi. A Capitolium környékén a városalapítók házai és első templomuk a XVIII. szd. angol építészetét idézik. Körülbóklászom a környéket és találok egy másik templomot, amit egy középkori skót eredeti alapján építettek. A város a látottak alapján hallatlanul tiszta, gondozott; rendszerető és kedves lakóival igazán vonzó. Visszafelé már nekem se esik jól a kutyagolás a szállodáig, erősen gondolok az otthoni biciklimre, hogy ott teremne hirtelen, de az a dög rám se hederít. Szicsu már alszik és én arra gondolok, hogy most revansot vehetek horkolásilag aztán beájulok.

Másnap hosszú út vár ránk: el kell jutnunk a nevadai Winnemucca-ba. Az út első néhány km-ét a Nagy Sóstó partján tesszük meg, látszik az Antelope sziget, amely arról híres, hogy a rajta élő bölény kolónia mentette meg a kihalástól a fajt: néhány lelkes természetvédő ebből az állományból kezdte el szaporítani őket az évszázadokon át tartó irtást követően. A tavat elhagyva is uralkodik a só: gyakran látni kisebb-nagyobb fehér területeket, amelyeket a ritka csapadék ugyan időszakosan megtölt, de ismét kiszáradnak. A Nagy Sós síkság is tómeder volt, a valaha volt tenger maradéka hullámzott itt. Egy részét jól ismerhetjük a TV-ből: a száz méter vastagon sóval borított tökéletesen sík területen szokták az autós sebességi világcsúcsokat döntögetni. Az út aztán azon a magaslati síkságon vezet, aminek az egyhangúságát nagyritkán töri csak meg egy-egy hegyvonulat. Az út tehát egyenes, a barnás talajon egyedül a sivatagban is honos sedge brush nevű bokor él meg, de az se nagyon. A dombok, hegyek is ilyen sötét homokszínűek, sima hátuk teljesen kopár. Ezen a tájon utazva az emberen óhatatlanul erőt vesz a lehangoltság, megcsapja a pusztulás szele. A pioneer-ok helyzete ezen a környéken igen nehéz lehetett: nem volt víz, hogy igyanak, nem volt fa, hogy árnyékra leljenek vagy hogy tüzet rakjanak, nem volt növény, állat, hogy egyenek. Volt viszont nappal perzselő hőség, szikkasztó szél, éjszaka borzongató hideg. Csodálom őket, e kietlen táj fehér felfedezőit kitartásukért, elszántságukért, hitükért.

[1] New Foundland