A mai napra azt terveztem, hogy vonattal elruccanok észak felé, mert felkeltette a kíváncsiságomat a Costa Brava (vad part) kezdetét jelentő Lloret del Mar városka. A vasúti menetrendet már korábban begyűjtöttem és némi tanulmányozás után kialakult a haditerv: egy korai reggeli után kigyaloglok a vasútállomásra és a part mentén elmegyek Blanes-ig, ahonnan busz visz tovább Lloret del Marig. Igazán csak dícsérni lehet a spanyol tömegközlekedést: Calellában az automatán választhattam úticélként Lloret del Mar-t, habár nem megy arra vasút és egy jegyet kaptam, amit a buszon is elfogadtak.

Lloret del Mar igazi nagyvilági fürdővároska toronyszállodákkal, nyüzsgő vendégforgalommal, városnéző vonatocska, pálmás parti sétány és azon túl széles és hosszú homokos strand, amit délen és északon egy-egy szirtfok zár le. A tenger is, a parti homok is csaknem üres: ne feledjük, „hajnali” ½ 10 van még csak, a városlakók már dolgoznak, a halászhajók rég kifutottak, a fürdővendégek még a reggeli utáni kávéjukat kortyolgatják vagy épp a hűvöst kihasználva vásárolnak, fürödni még hideg van (csak úgy csöndesen mondanám: a tenger 23 fok, a levegő 25, a Balatonon ideális kombináció, az északiak meg már húzódnának a hűvösbe, ha itt lenne ilyen). Mindegy, minden relatív, ahogyan mi azt Einsteinnel már régesrég megállapítottuk…

Célba veszem észak felé az erdő borította szirtfokot, amely jócskán benyúlik a tengerbe, de messziről meglehetősen laposnak tetszik. Közeledve egy bástya válik ki a fenyvesek közül, először oda vezet a sziklás ösvény, majd éles kanyarral feltárul a sziklás oldal a belevágott utacskával. A sziklák magasodnak és kezd az egész környék valóban ’brava’ jellegű lenni. A tenger jellege is megváltozik: kristálytisztán kékre vált, a sziklafalba kapaszkodó píneák ritkás lombján át is látni a tengerből kiálló kisebb sziklákat és a szintén sziklás tengerfeneket. Lassan lehet csak haladni, az ösvény zegzugos és keskeny, a lassúak és a fényképészkedők feltartják haladást, mégsem unalmas, mert minden fordulónál újabb szép arcát mutatja a tenger – szikla – fenyők hármas, néha egy csinos kőépítmény ad változatosságot. Lassan egyre magasabban vagyunk és a tengerre néző sziklaperem is lehet már vagy 50 m magasan, szélén mindenhol kerítések jelzik, hogy onnan tehetős emberek élvezhetik a kertésszel nyíratott gyepükön álló nyugágyukból a pazar panorámát. Fotózok lelkesülten, igazán gyönyörű és változatos a látvány, de eszembe jut, hogy hogyan jutok majd vissza a városkába. Hamar adódik a megoldás: a nagyjából szintes sziklaútról meredek lépcső vezet fel a sziklaperemre és nekem megdobban a szívem: látni fogom, amit a szuper villák tulajdonosai látnak, sőt talán be is kukkanthatok egynek-egynek a kertjébe. Hát csalódás mind a kettő: a tenger fentről még laposabb, a kerteket pedig gondosan körülvették magas kőfalakkal. Slattyogok vissza immár a villanegyed bitumenes útjain és csak egy épülőfélben lévő villa ad némi támpontot arra, hogy mekkora lehet a többi. Sajátos lenyomata a környék gazdagságának, hogy nincs járda, itt kocsival szoktak az emberek közlekedni, a látogató idegennek meg a zerge-ösvényen a helye. Mindenesetre kényelmetlen tapasztalat, hogy választhat az ember: az út egyik oldalán a támfal, a másikon a meredeken leszakadó sziklafal. Végre beérek a városkába, most érzem csak, milyen melegtől óvott meg a píneák koronája és a hűs tengeri szél. Nincs kedvem a városkában császkálni, ülök fel az első buszra: haza, haza, ahogy az ET is mondta. A busz is, a vonat is légkondis, kellemesen visszahülök. Calellában mégis délibábot látok: egy idős úr az állomás előtti téren épp fel készül szállni matuzsálemi korú női kerékpárjára. A bringa maga is egy látvány: bár jól karbantartottnak tűnik, de a párosból mégis ő tűnk fiatalabbnak, lehet úgy 30-40 éves. Az igazi látvány maga a bácsi: talpig felöltözve, a kézfején és arcán kívül mindent ruha takar, fején régimódi sisak, a pulóverre láthatósági mellényt húzott, alul piszkosfehér suhogós alsó, bokában a pamutzoknira szorosan rászorítva, térde alatt egy-egy gumival feszesre húzva, hogy a lánc be ne kapja, lábán olyan félcipő, amilyent én csak otthon a seregben láttam. Mozog, él, tehát nem délibáb, de hogyan bír abban a zárt hacukában megmaradni ebben a 40 fokos hőségben? Talán a messzi délről érkezett és nem szeretné, ha a hűvös őszi szél (ne feledjük, szeptembere elejét írunk!) kikezdené a féltve őrzött egészségét. Minden relatív, a hőérzet is, ennyi a tanulság.

Már meg se kottyan a 20 perces séta a szállodáig, ahol maga a megváltás vár a hűvös szoba és a hideg fröccs formájában. Nem vagyok spanyol, de a sziesztát szentül betartom: ledőlök egyet szunyálni. Jól sikerül, már 4 óra körül jár, mikor összekapom magam és levonulok a kis fürdővendég felszerelésemmel a parti homokra. A komolyra barnult nép már jön szembe, nekik már nincs hozadéka a további napozásnak, nekem meg nincsenek ilyen ambícióim, inkább a tenger hűvös hullámaitól várom, hogy felébresszenek és csaknem fázósra hűtsenek: ebben az országban ez az igazi élmény. Tudnotok kell, hogy vérmérsékletem és tudatom egyaránt észak felé húz és fatális tévedésnek gondolom, hogy Magyarországról, a nyári 35 C-ból délre utazzak a még rekkenőbb kánikulába, az nem fehér embernek való gyötrelem. Na, ennyit a fürdési filozófiámról, tartok tőle nem sok követőm lett. Belegázolok a habokba, próbálok úszni az alig hullámosnak látszó tengerben, de valahogy lusta vagyok hozzá, hát csak lebegek. Mire kimegyek, már jólesik a homok melege és száradás közben hallgatom a homokra telepített közeli bár vérpezsdítő zenéjét. Már csaknem egyedül fekszem a homokon, mire elszánom magam, most nem kell sorba állni az egyszem zuhanyzónál, hogy leveressem magamról a sót és homokot. Vacsoráig még sok az idő, beülök a bárba és egy radlerrel lenyomatom a nap fáradalmait. Vacsoránál megbeszéljük az utitársakkal, ki merre volt, két fiatalasszony pl. Barcelonát járta meg, kölcsönösen tapasztalatokat cserélünk, mert a Costa Bravaval ismerkedést ők is tervezik, én meg Barcelona gyakorlatias szempontjait hallgatom figyelemmel.

Mára maradt még szórakozás is: a Barcelona otthon játszik a feljutott Alaves-szel. Zoli már jóval az utazás előtt tett ajánlatot, hogy az érdeklőknek vesz jegyet erre a meccsre, meg is adta a klub honlapjának linkjét, hogy tájékozódhassunk a jegyárakról. A honlap valóban minden igényt kielégítő: a Camp Nou stadion teljes lelátójának minden székét (merthogy itt nem divat gyerekkorom állva, szotyit köpködve szurkolása) meg lehet keresni, hogy t.i. foglalt vagy szabad-e az adott meccsre, sőt azt a zavarba ejtő szolgáltatást is nyújtja, hogy megmutatja, onnan hogyan látszana a pálya. Pár próbálkozás után rájövök, hogy a TV-ben megszokott perspektíva az alsó szektorokból adódik és ott az árak 100 – 300 Euro körüliek, a még élvezhető látványt nyújtó szektorok árai sem alacsonyabbak 70 – 90 Eurónál, nem beszélve a VIP-szektorról, ahol 500 egy jegy. És ez még nem elég, ha pl. az El Classico (Barcelona – Real Madrid örökrangadó) következik, akkor akár 1000 – 1500 Eurót is elkérhetnek egy jobb helyért. Ne gondoljatok fukarnak, de ennyit egy meccsért nem áldozok, habár mindig vágyakoztam, hogy a Barca szent gyepét megsimogathassam. A többiek is így gondolkodhattak, Zoli végül egyedül ment ki a meccsre, mi beültünk a TV elé és onnan néztük dermedten, hogy a valóban aranylábú gyerekeket hogyan veri meg 2:1-re a La Liga újonca. Már akkor és ott elhatároztuk, hogy másnap a reggelinél elmarasztaljuk Zolit és mint a Csapatra rontást hozó rossz szellemet eltiltjuk a további Barca meccsek személyes látogatásától.

A vacsoránál mérsékelten fogyasztottam, és bár a vereség felzaklatott, nincs gond az alvással és a szoba klíma egy nélkülözhetetlen áldás.

Ma a változatosság kedvéért a Costa Brava-val ismerkedem, csakhogy a bérelt buszunk röpít egészen a tegnap már látott Lloret del Mar kikötőjéig. A kikötő egészen eltér a valaha látott bármelyiktől: a parti sétányról a parti homok széles sávját meggázolva jutunk el csaknem a vízig. Jön a hajónk, laza lendülettel fúrja bele orrát a homokba, a matróz a hajó orráról egy pár méteres felvonóhidat ereszt a homokra, semmi cicó: lehet beszállni. A hajó kéttestű, azaz katamarán, felirata szerint víz alatti bámészkodásra is alkalmas. A reggeli nap fotózáshoz ideálisan, a hátunk mögül süt a tegnap már bejárt parti sziklákra, de nem mondhatnám, hogy vesztett volna a szememben érdekességéből, vad varázsából. Az erősen szabdalt sziklavonulat innen morc képét mutatja, kölykei a tengerből ágaskodnak ki, ez a partszakasz nyilván nem a kapitányok álma. Mi ennek ellenére óvatosan közelpöfögünk egy szirt lábához, lehet lemenni a hajó gyomrába halakat kukkolni, aztán irány újra úticélunk, Tossa del Mar. Egy kerek bástya tűnik fel egy komolyabb szirt tetején, majd a hozzávezető kanyargós út egy-egy íve és a szirt takarásából lassan kibomlik a városka képe. A tenger felől modern arcát mutatja, 3 - 4 emeletes szállodák sora és a hegyek felé lépcsője néz a parti homokra. Partra szállunk és pár utcával beljebb tárul fel előttünk a hajdani halászfalucska apró, fehér házaival, szűk, tekervényes utcácskáival. Edit egy órát hagy a vár meghódítására, aztán indulunk tovább. Nem lehet sietni, sok a csellengő idegen, a házakat, a virágos udvarocskákat se lehet csak úgy, bámészkodás nélkül otthagyni. Végre felkanyargunk a körbástyához és pazar kilátás a jutalmunk: a homokos öböl, a tenger, rajta számtalan csónak, yacht, hajócska és az öböl túlsó végén egy a mienknél is magasabb szirt. Elbámészkodtam az időt, lépni kell, ha nem akarom lekésni a találkát, mégsem állom meg, hogy ne más úton menjek vissza, itt már találni üdülőnek átalakított halászházat, garázzsá avanzsált fészert, a városi népek itt is szeretnek megfürödni a természetközeli(?) miliőben. Gondolom, ez az ingatlan árakon is meglátszhat…

Amíg várunk, hogy a csapat összejöjjön, lopva zenét hallgatok a közeli CD-bolt pezsdítő gitármuzsikával csalogat vevőket és orv-hallgatókat. Edit kívül – belül bemutatja a templomocskát, amely mintha egy görög szigetről csöppent volna ide, vakító fehérre festett homlokzatát egy nyitott boltív koronázza, benne egy kis harang és az ég valószínűtlen kékje harmonizálnak. Indulunk a buszunk felé, erre már városiasabb a látvány. Beszállunk a jóleső hűvösbe, irány a beígért borkóstoló. Egy szűk órányi buszozás után bekanyarodunk egy kockaépület elé, kb. mint otthon egy Penny Market épülete. Mi a fenét keresünk mi itt? Hamarosan kiderül, hogy szó nincs az otthon megszokott pinceszer hangulatú poharazgatásról, a kisárúház itókákra spacializálta magát és az egyik fala mentén a hangulat megteremtése gyanánt hordók levágott fenéklapjai és donga csonkjai sorjáznak, mindegyiken csap és felirat: a bor fajtája, származása, kora, lehetnek úgy összesen vagy százan. Hamar átlátom, hogy ha nem akarok a meleg miatti szomjúság áldozata lenni, csak pár szájízesítő csöppöt szabad magamhoz vennem. Nézem a méhecske-mód csapról – csapra lépegető vendégeket, poharaikat, meg is kóstolok párat. Különösek, aromásak, fűszeresek az ízek, a színek a szalmasárgától az óaranyig, ill. a vadító pirostól a mélyvörösig terjednek. Az igazi meglepetés a malagai vörös, amelynek színe is, íze is gyermekkorom kanalas orvosságára, a Fagifor köhögés elleni szirupra emlékeztet, igazi Hölgyek Öröme szopogatni való desszert bor. Ezt is megkóstolom, hát frissítő fröccsöt semmiképp nem lehet belőle csinálni, szóval számomra érdektelen, viszont vissza kell menjek egy rizlinghez, hogy kiöblítsem a szám, különben összeragadna. Természetesen az áruház polcain a világ alkoholjai sorakoznak, hogy ne maradj otthon sem józan. Az árakat figyelve meg kell állapítani, hogy még a pille-palackban elvihető csapolt bor is 4 – 5 Eurónál kezdődik, palackozva pedig 6 – 7 Euro alatt nincs. A hazai bor árakra gondolva van még mit tenniük a magyar marketingeseknek.

Ma is lemegyek fürödni, ma is kijár a bárban egy-két mini-radler és ma is teleeszem magam, ahogy szoktam.

Ez az utolsó napunk, egyben az én saját, különbejáratú barcelonai napom és nagyon boldog vagyok, de szorongok is egy picit. Még eddig soha, sehol nem vesztem el, se Budapesten, se a Kárpátokban, se idegen nagyvárosokban, de még a miskolci nagyvásártéren sem (igaz az még kiselsős koromban volt és akkor még átláthatatlan labirintusnak tetszett a piactér), de egy ilyen világvárosban, amelyben rengeteg a csaknem azonos formájú háztömb, a tömegközlekedés a föld alatt zajlik, még kinézni sincs mód az ablakon hogy legalább a nap szerint tájékozódjak és spanyolul sem tudok egy kukkot sem - na ott izgalmas! Mindegy, hajnalban kelek, jól bereggelizek és most ülök a vonaton, amely több helyen is megáll Barcelonában, nekem azonban a Placa de Catalunyán kell leszállnom. A nap programját már otthon összeállítottam, mi mindent szeretnék megnézni, hogyan lehet őket a legkevesebb gyaloglással végigjárni, hol kell mindenképp metróra szállnom pár megállónyit rövidítve a gyalogláson és legfőképp hogyan érek majd negyedórányi pontossággal a Sagrada Familia elé, ahol az előre megváltott csoportos jegyemmel beengednek. További bonyodalmat jelentett a reggeli kávém és a minden tovább folyadékbevitel után jelentkező elhelyezési gond, ami néha rohamszerűen jön rám és Barcelonában igazán nem számíthattam egy-egy elhanyagolt bokros telekre vagy egy pár másodpercre néptelen kapualjra, beugróra. Mégis inkább az öröm öntött el: a szeretett és áhított városban tölthetek egy egész napot és nem fog senki tötyörgése, nyafogása ebben korlátozni.
Az élet mégsem egyszerű: a vonaton a WC nem működik és váltig biztatom magam, hogy az állomáson nem létezik, hogy ne legyen. Nem volt vagy szorultságomban nem találtam, végül egy középület földszintjén sikerült ráakadnom egyre és már közben megfogadtam, hogy egész nap nem iszom, csak kiöblítem a számat.

Barcelonai bakancslistámon a legelső helyre a Katalán Zenepalotát /Palau de la Música Catalana/ tettem nemcsak a közelsége miatt, hanem mert egy építészeti remekmű. Rögtön kapok egy kis ízelítőt az egyszerűnek vélt dolgok bonyolultságáról: az amúgy óriási épület úgy körül van építve, hogy egy negyedórám rámegy, mire megtalálom. Legyünk pontosak: a Zenepalota egy zárda és pár lakóépület lebontásával megürült területen épült be a környező házak határolta teret csaknem teljesen kitöltve. Más városokban más épületeknél is elpanaszoltam, itt is megteszem: az amúgy kifogástalan szépségű épület látványa nem tud érvényesülni elegendő látótér híján. Gyorsan tájékozódom és veszek egy látogató jegyet egy angol vezetett csoportba. Van 10 percem indulásig, körülfotózom az épület több oldalát. Az egyik tégla borítású, a téglák azonban egy néhol domború, néhol áttört mintát adnak ki. A másik oldala lehet a homlokzat, a főbejárat és a fölötte lévő loggia oszlopai kerámia lapkákkal burkoltak és kerámia rózsákkal díszítettek. Futok vissza, épp indul a csoport, a vezetőnk szépen tagolva mondja a szöveget, nincs gondom az értéssel. A palotát 1905 – 08 között építették fel Lluis Doménech i Montaner tervei alapján és vezetésével. A modernista épület külseje és belseje egyaránt színes mozaikokkal gazdagon díszített és harmonikusan szép. A fő koncert terem egyelőre foglalt, ezért vezetőnket a földszint alatti hangversenyteremben hallgatjuk meg a komplexum rövid történetéről. Ez a terem puritán egyszerűségű, talán a MüPa nagyterméhez hasonlítanám leginkább azzal a különbséggel, hogy egy ügyes megoldással természetes fényt vezetnek be a terem egyik felső éle mentén. Miután az előző csoport továbbment, a fő koncertterembe kísér fel minket vezetőnk és valóban eláll a lélegzet: a hatalmas terem mennyezete szinte teljes egészében színes üvegmozaik, mind színei, mind alakja lenyűgözően szép és nappal valóságos fényorgiát varázsol.
A téglalap alakú termet a nézőtér és a pódium válaszvonalában mindkét falon a székektől a mennyezetig emelkedő két hatalmas szobor-kompozíció tölti ki. Az egyik oldal ihletője a világ zenéje, amiről a szobrásznak a Walkűrök lovaglása és Beethoven jutott eszébe, a másik oldalon a katalán muzsikát szimbolizáló lombos fa tölti be a falat és a teret, ágai között Clavé (feltehetően katalán zeneszerző) mellszobra áll. A színpadot körülölelő falakat a múzsák és a hangszerek allegorikus alakjai díszítik. Az elképesztő gyorsasággal megépült komplexum a katalán összefogás mintapéldája és jogos büszkeségük tárgya. Pár percre kilépünk az épület erkélyére is, ahol a kerámia mozaikkal feldíszített oszlopok sokfélesége ejt ámulatba. Bízvást mondhatom, kihagyhatatlan élmény volt ez az 1 óra!

Lépnem kell tempósan, átvágok a Placa de Catalunyán és a tér sarkából induló Passeig de Gracián haladok tovább a bakancslistám következő stációi, a l’Eixample-negyedben található „házak” felé. A negyed helyén a 19. század elejéig a Grácia nevű falusias település rész terült el a városfalon kívül. Katalónia aranykora hatalmas lehetőségeket teremtett és a városvezetés elhatározta egy új városrész építésének megkezdését, amely a gyorsan gazdagodó réteg igényeivel is találkozott, egyúttal lakhelyek sokaságát kellett megteremtenie az ipari fellendülés hajtóereje, a munkások számára. Az Óvárost keretező régi várfal és a Grácia lebontásával a városmaghoz közvetlenül kapcsolódó hatalmas terület városrendezési elképzelését egy ragyogó várostervező, Cerdá alakította ki. Tervei szerint az Óváros girbe-gurba, keskeny utcái és kis épületei helyett a l’Eixample (~ a terjeszkedés) városrészben a tágas sugárutak négyzetes hálózata adja meg az új negyed szerkezetét. A négyzetek egy-egy hatalmas háztömböt (illa) jelentettek, nagy belső udvarral, közintézményekkel, a természetes fényt kihasználó tágas terekkel. A konzervatív városatyák munkások számára túl komfortosnak ítélhették Cerdá utópista szocializmusban fogant terveit és ellene szövetkezve elvetették, ma mégis ez a szellős, áttekinthető és közlekedési szempontból is ideális városszerkezet jelenti az Eixample városrész vázát. Ahogyan az lenni szokott, az Óvároshoz legközelebb eső telkeket újgazdagok vásárolták fel és bíztak meg egymással is versengve minél híresebb építészeket. Így épültek meg a kor modernista stílusában a Passeig de Grácia rongyrázó lakóépületei. A Placa de Catalunyához legközelebb épült meg az Illa de la Discordia (az Ellentétek Háztömbje). Bár a három falszomszéd épület egyaránt a formabontó megoldásokra törekvő modernista stílusban épült, a Casa Amatller holland oromzata, Gaudi pikkelycsempés Casa Battlója és a Katalán zenepalotát is tervezó Doménech i Montaner alkotása, a Casa Lleó Morera finoman szólva sem alkotnak egy egységes utcaképet. Bár a Casa Battló látogatható, kiszabott időm és az utószezonban és hétköznap is tekintélyes sor hossza nem engedi, hogy benevezzek. Érjétek be annyival, hogy a ház gazdagon díszített homlokzata, emberi csontozatra hajazó erkélykorlátjai és külön-különféle módon díszített cifra tornyai és kéményei bőven túltesznek a Palau de Güellen. Így jár az, aki másfél napba kényszerül beszorítani Barcelonát…

Szalad az idő, én is tovább a Passeig de Gracián, a következő célpontom a Casa Mila. Várok az első kereszteződésnél a zöldre, hát ledöbbenek a meglepetéstől: a keresztező Carrer d’Aragó sugárúton egy vörös épület tetején egy betonvasból gombolyított laza micsoda trónol és közelebb menve az alkotó művész székét (trónját?) is meglátom. Az ember szemléletét nagyban befolyásolják élete vizuális emlékei: engem ez a gombolyag a drótgyárban keletkezett selejtre emlékeztetett, óriás méretben. Hivatalosan Núvoli i Cadira  (Felhő és szék) a neve és az alatta lévő dísztelen épületet  a híres spanyol képzőművész, Antoni Tapies munkáinak ad otthont. Lassan leesik a tantusz, kizárásos alapon a drótgombolyag kell a felhő legyen és a szék váz-vonalait pedig ennek a mega-gombolyagnak a tetején formázta ki a művész ugyanabból a derótból. Jó, legyen felhő, de kell hozzá egy jó adag fantázia és a pilóták bizonyosan elkerülik. Ostoba, földhözragadt műszakiként picit belegondolok, hogy ezt a térfogatában 30 x 15 x 15 méteres gombolyagot vajon ott gombolyította-e a művész a kétemeletnyi magasságban vagy készen emelték be oda, de rohanni kell, nincs idő ilyen részletkérdéseken mélázni. Vissza a Passeig de Gráciára, tekergetem a nyakam, szebbnél szebb, ámde a bédekkerem szerint névtelen paloták homlokzatai ejtenek ámulatba, míg végre elérem a Casá Milát. Bár magassága egyezik a környező házakéval, a saroképület mégis kiemelkedik környezetéből. Hullámzó falfelületei, teteje, kőlapokból szerkesztett borítása, díszes kovácsoltvas erkélykorlátai messziről magukra vonják a figyelmet. A lekerekített sarkok, ablak- és ajtónyílások sajátos, organikus hatást kölcsönöznek az épületnek és ezt csak fokozzák a tetőn az egyenként is méretes és fantáziadús műalkotásoknak látszó kémények – már amennyi innen lentről látszik belőlük. A háznak érdekes a története: Mila rendkívül versengő szellemű milliomos volt (akkoriban még nem kapartak össze milliárdokat törekvő vállalkozók), aki az Eixample építése kezdetén felhúzott Illa de la Discordia szokatlan szépségét, méginkább tulajdonosaik gazdagságát megirigyelve meg akarta mutatni a katalán virtust és egy csaknem háztömbnyi épület megépítésére adott megbízást az akkor már befutott Gaudinak. A tervek elkészültek, az építés elkezdődött, fogyott Mila úr pénze is rendesen, amikor a kaszás váratlanul beleköpött a tálba és Szenyora Mila hamar szembesült a fájdalmas helyzettel, hogy a férjétől alig örökölt pénzt. A munkálatok akadoztak, majd leálltak és csak kölcsönből és csak a többi milliomos előtti égés rémétől hajtva fejeztette be az építkezést a hölgy. A kanossza-járás azonban ezzel még nem fejeződött be: mikor kész lett, kénytelen volt kiadni a hatalmas épület lakásait, hogy anyagilag valamennyire lélegzethez jusson, azonban a hajdan összetartó nagyvállalkozók kinézték őt emiatt. Miután a hölgy is eltávozott a palota-tulajdonosok örök vadászmezejére (vagy talán inkább építési területet kellene mondani), a ház gazdátlan maradt, elhanyagolt állapotban roskadozott, amikor végre az UNESCO az épített világörökség részének nyilvánította és ez rögtön más perspektívába helyezte a sokat szenvedett épület jövőjét: egy bank megvette, felújította és ismerve a bankokat, aligha járt rosszul. Ma a csupa-kő külleme miatt inkább La Pedrerának (kőfejtőnek) csúfolt ház alsó szintjét, egy lakását és a tetőt lehet kemény eurókért látogatni, de ide sem smucigságból nem megyek be.

Most ugrok egyet a metróval pár megállónyit a térképen és irány a Park Güell. Leszállok a Vallcarca megállónál, amely a térképen a legközelebbinek tűnt, de reménytelenül kisvárosias házakon, utcákon kívül semmi nem utal Barcelona egyik fő idegenforgalmi attrakciójának számító park közelségére. Egyetlen támpontom a domb, a felfutó utcák jó meredekek és valószínűleg a park felé visznek, de én az okos könyvemben látott mozgólépcsőt keresem, mert hosszú még a nap és csak két lábam van hozzá. Végre a harmadik utca derekánál meglátom a metrókból jól ismert mozgó korlátot és föllihegek az aljáig. Mit mondjak, rém hálás vagyok a kitalálójának, mert még rendesen följebb van a vége, a park kerítésénél. Itt sem vidítóbb a park zöldje: a katalóniai tikkasztó nyár után a növények aléltan lógatják leveleiket és a kilátóhoz vezető sétányok köve is fűtőtestként ontja a meleget. Kapaszkodok komótosan és bíztatásként beígérem magamnak, hogy fönt ihatok egy kortyot a kiizzadtak pótlására. Végre fent, berogyok egy fa árnyékába és „élvezem” a hajszárító hőmérsékletű szelet. Sivatagi vándor módjára kiélvezem a kortyot, aztán csúcstámadás: a domb (mert hegynek azért igazán nem nevezném) csúcsát kővel rakták ki hegyesre, rajta két spirális utacskát szántak fel- és lejáratként tervezői, de nincs korlátja és egyemberesen keskeny, így távegyezkedni kell a másik irányból indulókkal, hogy ne esés legyen a vége.
A minipiramis kisszobányi tetején a látvány valóban lenyűgöző, a fényképezés azonban meglehetősen izgalmas, mert a csúcson egy kerengő is csak szűk teret kínál, korlát nincs és választhatsz, hogy hátad a középen álló kő oszlopnak vetve a szélén állók fejét is belefotózod a városképbe vagy a meredeken kúpos fal szélére kiállva kockáztatod a leesést. Ne izguljatok, megmaradtam és a panoráma fotókon sincs túl sok fej, szóval a fotós mesterkurzuson aligha tudnának panoráma fotózásról újat mondani. Túrákon is, városnézés esetén is mindig hajt a vérem egy minél teljesebb kilátás felé és most igazán elégedett lehetek: a levegő alig párás és messze enged látni, sorban fedezem fel Barcelona jellegzetes magas építményeit: a szivar alakú Agbar-tornyot, a Sagrada Familia katedrálist és a körülötte tüsténtkedő toronydarukat, a Montjuic-dombot és rajta az olimpiai láng karcsú építményét, a vonatablakból látott hőerőmű három hatalmas kéményét. Távolban a tenger keretezi a képet, vele átellenben pedig már valóban hegyek, az egyre feljebb mászó toronyházak harapnak hatalmasakat a ritkás erdőkből és fent, a Tibidabo-hegy tetején a TV-torony tesz óriási felkiáltójelet a kép egészére.

Délután három van, tetőzik a hőség: pár perc és menekülnöm kell ebből a gyönyörű pokolból az árnyékba. Ott aztán eszembe jut, hogy Ausztriában egy ilyen helyen már régen egy hütte várná a kilátásért ide zarándoklókat, ahol fogyna a snapsz, a Cola, a sör, a Wienersnitzel meg a gőzgombóc vanília öntettel, Amerikában meg klimatizált, sőt körbeforgó vendéglő mérné a Labatt sört és a Kentucky Fried Chikent – már hogy a vendéglősnek is legyen valami haszna belőle. Itt csak egy burnuszos fiatalember kínál hűtőtáskából dobozos üdítőket. Elindulok lefelé a tekervényes úton amerre a Park Güell-t sejtem. Jó az irány, mert egy lankásabb részre érve egészen megváltozik a zöldkörnyezet képe, viruló bokrok, kaktuszok, pálmák szegélyezik az utakat és élénk cserregés, madárdal jelzi, hogy lakói is vannak az erdőnek. Ez már a Park Güell területe, ahol folyamatos csepegtetéssel gondoskodnak a növényekről, itatókkal a madarakról, az esőerdő lehet ilyen, bár ott sem voltam. Sajnos a madarakból semmit sem látni, mert a fák koronája elég magasan van és a színük is segít elrejteni őket. Ha van időtök, elmesélem a park történetét. Eusebi Güell nagyiparos először az 1878-as párizsi Világkiállításon találkozott Antoni Gaudi egy munkájával és mondhatni első látásra beleszeretett és számos megbízást adott az építésznek, melyek egy jó része ma is Barcelona városát díszítik. A Park Güell az iparmágnás 17 hektáros telkén épült fel, mondhatni részben, hiszen az eredeti tervek az akkoriban divatos angol módi szerint szellősen - teresen épített 60 lakóházról szóltak. A megbízást Gaudi 1900-ban kapta meg és azonnal neki is kezdett az építésnek, de mindössze 5 ház készült el. A park minden építménye csodaszép példája a természetközeli formák, színek alkalmazásának. A park központi eleme a kétszintes plaza, alsó része, a Sala Hipostila félkörbe futó, barlangszerű építménye dór oszlopsoron nyugszik, ez lett volna a vásárcsarnok. A fenti terasz kígyózó vonalú, ezer-színű mozaikos padjáról pazar kilátás nyílik a városra, a másik, a domb felőli oldalon terméskövekből rakott oszlopok támasztják a hátoldalt. Oszlopok, mondom, de milyenek! Mintha egy könnyű drogtól feldobott hangulatú, fantáziadús kőműves brigád akart volna maradandót alkotni, az oszlopok és a támfal is saját kőanyagából bordákkal, kiálló darabokkal, beugrókkal díszített, az utas csak tátja a száját és bámul. A sétányok a főbejárathoz vezetnek, ahol a gazdagon díszített kovácsoltvas kapu két oldala egy-egy mesebeli házhoz támaszkodik, faluk, tetejük tornyaik, kimondhatatlan alakú tetődíszeik kerámiával dísztettek, a szó szoros értelmében mesébe illőek.
A kapun át a pazar főlépcső vezet fel egyenesen a Sala Hipostila-hoz. Hőség van, tömeg, zaj és por, mégsem lehet szabadulni a fő benyomástól: Gaudi mesevilága magával ragad, újra rácsodálkozó gyermekké tesz.

Nézek az órámra, időben vagyok, egy óra múlva vár a Sagrada Familia. Slattyogok kényelmesen, a látványtól picit megrészegülten és fizikailag leeresztve. Leérek a Travessera de Dalt-ra, amelyen busszal gondoltam utazni és a Lesseps-nál metróra szállni, de az utca szinte faltól-falig fel van túrva, a járművek kordonnal súlyosan lezárt egy-egy sávon araszolnak, megállónak nyoma sincs, ugrott a kényelmes és időbeni odaérés. Loholok árkádok alatt, pallókon egyensúlyozva, ideiglenes forgalmi lámpáknak engedelmeskedve és riadtan lesem az órát. Csapzottan, sajgó talpakkal végre elérem a Lesseps teret, lemegyek a metró megállóba, dobom a pénzt az automatába, kapom a jegyet. Két megálló után át kellene szállnom, de az átjárót vigyázó kapu nem ereszt. Körülnézek, ahhoz túl sokan és túl közel vannak, hogy a Párizsban látott kartámaszos átlendüléssel oldjam meg a beléptetést, hát dugdozom be szorgalmasan a jegyet a kapu leolvasójába, az meg sípol veszettül és végre egy egyenruhás hölgy megszán, a saját mindet nyitó kártyájával szabad utat ad. Tekergek a föld alatt, mint egér a sajtban, végre kilométereknek tűnő gyaloglás után a jó peronon a jó irányban felszállok, megmenekültem. Mikor felérek és megpillantom a templomóriást a körülötte bábáskodó toronydarukkal, eszembe jut, hogy itt a téren van egy könnyebülde és utána végképp pozitívra hangoltan keresem meg Zolit és a csoportot, akik már beálltak a sorba.

Hosszú a sor, talpas kordonoszlopok és a közéjük kifeszített szalagok terelnek minket kígyózva befelé. Amíg sorra kerülünk, gyorsan elmondom a katedrális történetét.

A templom építésének ötlete José Bocabellától származik, aki olyan Isten házát kívánt építeni, amelyben együtt imádkozhatnak szegények és gazdagok. Erre a célra megvásárolta az akkori szegény negyed egy területét. Adományokból el is kezdődött egy neogótikus stílusú templom építése, de az építést vezető építész lemondott és a folytatással az akkor 31 éves Antonio Gaudit bízták meg, aki a már megépített altemplomon kívül mindent áttervezett. A tervek a világ legnagyobb bazilikájáról szóltak 18 toronnyal, melyek közül néhány azért épülne csak 172 m(!) magasra, mert a Montjuic-hegy 173 m-es és ezzel a természet iránti tiszteletét óhajtotta Gaudi kifejezni. Kész szerencse, hogy az építkezésre nem Svájcban került sor…

Gaudi élete főműveként kezelte ezt a bazilikát, vezette 43 éven át a munkálatokat és részt is vett bennük. Puritán életfelfogására mi sem jellemzőbb, mint hogy 27 éven keresztül itt lakott az építkezés mellett egy kunyhóban. Mélységes hittel és a Megváltó iránti tisztelettel végzett áldozatos munkájának és életének egy baleset vetett véget 1926-ban. Munkáját tanítványai folytatták a polgárháború kitöréséig, melynek folyamán egy anarchista csoport felgyújtotta és lerombolta a félkész épület egy részét, Antoni Gaudi makettjeit, tervrajzait és a kriptában kialakított műhelyét. A építkezést 1948-ban tisztították meg a romoktól, kutatták fel Gaudi megmaradt tervrajzait, makettjeit és kortársai emlékeit is felhasználva rekonstruálták a tervrajzot. A bazilika külsejét számtalan szoborcsoport díszíti, az akkoriban neves művészek szinte mindegyike részt vállalt a grandiózus építés előrehaladásában. A lassan haladó építkezésnek az 1992-es barcelonai olimpia és a 2002-es Gaudi-emlékév adott lendületet. 2010-ben Benedek pápa felszentelte a külsejében fékész, de komplett belső terű templomot. Ma el lehet mondani, hogy a Sagrada Familia nemcsak Barcelona, de megelőzve a Pradót és az Alhambrát egész Spanyolország legvonzóbb turista látványossága és az építkezés folytatásához adományokból és a belépőkből bőven biztosított a Gaudi halálnak 100. évfordulójára tervezett teljes átadás.

A Sagrada Familia tervei Gaudi mélyen megélt vallásosságának jegyében készültek és egy nagyon tudatosan megkomponált, számtalan szimbólumot tartalmazó mesterművé álltak össze. Azt írta valahol, hogy a régi Bábel az összezavarodottság, a széthúzás jelképe volt, ennek mai ellenpontjaként szánja ezt a székesegyházat, amely az egyetértés és a béke szimbóluma lesz, az új Jeruzsálem. Alkotójuk a székesegyházat egy 60 x 90 m-es téglalap alakú belvilág köré szerkesztette, melynek belső terét a keresztet formázó főhajó uralja. A főhajó hossztengelye egyik végén a Dicsőség homlokzatát találjuk a főbejárattal, amely jelenleg még építés alatt áll, másik végét a főoltár zárja le a neki teret adó apszissal. A főhajó rövidebb tengelye, a keresztág maga Jézus életútját szimbolizálja egyik végén a Születés homlokzata, másikon a Passió, azaz Jézus halálának és feltámadásának homlokzata, mindkettő egy oldalbejáratot is jelent egyúttal. Ma a látogatók a Születés homlokzatát díszítő három kapun (Mária-kapu, József-kapu és Jézus-kapu) juthatnak be a székesegyházba, de rosszul teszik, ha elsietik a belépést, mert a Születés homlokzata maga a kőbe faragott boldogság, amit minden, egyébként nem díszített felületen virágok, levelek buja szövevénye tesz élővé. A homlokzat Jézus fogantatásának, megszületésének és fiatalságának néhány, a Bibliában is megénekelt eseményét mutatja, a fő tartóoszlopokat két teknős és a Paradicsom-béli kígyó tartják.  Ha tekintetünk feljebb téved, ott a középső Jézus-kapu felett a Szentháromságot szimbolizáló kereszt és a megváltott emberiséget jelképező galamb, két oldalán pedig szimmetrikusan két-két torony a csúcsukat dísztő, püspöksüveget és gyűrűt jelképező toronydísszel a 12 apostolból négyet szimbolizál, a többi 8 apostol hasonlóan megkoronázott tornya a Dicsőség és a Passió homlokzatának részei. Ha a Passió homlokzatát nézzük, a Getszemáni-kapu, a megkorbácsoltatás kapuja és a töviskoronával való megkoronázás kapuja várja a híveket, közöttük és fölöttük az utolsó vacsora, Jézus elfogatásának, Pilátus előtti elítéltetésének, kálváriájának, keresztre feszítésének, halálának és feltámadásának jeleneteit láthatjuk kőbe vésve. Ezt a homlokzatot a puritán egyszerűség jellemzi és egy csontokra emlékeztető elemekből felépített architektúra keretezi. Erre támaszkodik másik 4 apostol tornya, köztük, a homlokzat függőleges szimmetria tengelyében a győzedelmes kereszt, a Szentlélek és Jézus mennybemenetelének jelképei.

A monumentális építmény koronája a Jézust és Szűz Máriát jelképező két torony lesz, amelyeket az alapterület centrumában, a főhajó kereszt-alakjának találkozási pontja fölé magasodó kupola tetején emelnek majd végezetül, körülöttük állnak a 4 evangélistát jelképező tornyok, köztük, a homlokzat függőleges szimmetria tengelyében a győzedelmes kereszt, a Szentlélek és Jézus mennybemenetelének jelképei. A tornyokat összekötő tetőfelületek gerincét szintén a természetből vett formák, gyümölcsök, termések, virágok díszítik és a tornyok építőköveire a jelképezett szent nevét, ill. vele kapcsolatos bibliai idézeteket faragtak az ügyeskezű építőmesterek.

Végre sorra kerülünk, a szinte reptéri alaposságú vizsgálat után intenek az uniformisba bújtatott  őrök a Születés kapui felé: beléphetek. Nem tartok a csoporttal két okból: egyrészt úgysem együtt távozunk, nekik ez a látogatás egy délutáni – esti városnézés első programja, nekem az utolsó, másrészt régen rájöttem már, hogy nem átlagos az érdeklődésem: én leparkolok, ahol más elszambázik, míg továbblépek, ahol más leáll bámészkodni. Az első benyomás az alig leplezhető tériszonyé, a székesegyház belső tere monumentális minden irányban. A beléptetések időbeli lépcsőzésével gondosan korlátozott számú látogató ugyan eloszlik a hatalmas belső térben, de hát a látogató szeme önkéntelenül is a magasba téved és nem véletlenül. A főhajót az oldalhajóktól elválasztó oszlopsorok a belmagasság harmadánál fa-szerűen szétágaznak és tartják a lefelé néző, óriás virágokra emlékeztető mennyezeti struktúrát. A „virágok” egy részének közepe egy-egy égre néző nyílás, a búzavirágéhoz hasonló, ékesen szabdalt szirmai szinte bevezetik ezt a fényt. A mélységében vagy inkább magasságában erősen tagolt mennyezeti díszítés miatt még magasabbnak tűnik a belső tér és a látogatónak az a benyomása, hogy óriás fák erdejében jár, amelyet gazdagon átjár a fény. A fénynek egyébként is óriási szerepe van: az oldalsó rózsaablakok színezése oldalanként eltérő, így napszaktól függően kékes-zöldes, aranysárga vagy narancsos-pirosas sugárözön festi meg az egyébként semleges színű (fehér, tojáshéj színű ill. drapp) falakat és szinte magát a levegőt is. A főoltár mögötti rész még le van zárva, előtte a hívek méltóságteljesen egyszerű és szép padokra ülhetnek, de mögöttük és mellettük jókora patkó alakú tér a látogatóké (ne feledjük, az ő szerepük a székesegyház befejezésében anyagilag is meghatározó!). Úgy érzem magam, mintha a kék alapszínt leszámítva az Avatar film erdejében járnék és szájtátva csodálom. Igaza lett Gaudinak: egyedülállót alkotott, amely képes megérinteni, megszólítani a látogatót, a hívőt. Nem is erőlködöm tovább a részletek leírásával, mert lehetetlen: ezt látni, csodálni kell és egy nap sem volna sok rá.

Kedves Olvasóm, aki bizonyára a fejed rázod a rengeteg vallási szimbólum olvastán, hidd el: csak a töredékét mondtam el itt mindannak, amit a „Gaudi és a Sagrada Familia” c. könyv Barcelona székesegyházáról leír.

A látványtól és az élményektől szinte szédelegve hagyom el ezt a csoda-birodalmat és önkéntelenül is az órámra nézek: 2 óra úgy repült el a szájtáti bámészkodással, mintha öt perc lett volna! Egyedül a szervezetem, ez a hűséges, de követelődző szolga jelzi szapora kordulásokkal, hogy egy egész napra kevés egy szendvics meg pár korty ital. Alászállok a metró világába, újra egérnek érzem magam egy nagylikú sajtban és viszonylag könnyen rátalálok a Placa de Katalunya tér többszintes útvesztőjében arra a peronra, ahonnan negyedóra múlva érkezik és indul azonnal tovább a vonatom. Végre lerogyok egy padra és most kezdem csak érezni a fojtó, fülledt meleget, ami vaskos meglepetés a hazai metróállomások kellemes hűvöséhez képest. A peron tájékoztató villanyújságja szaporán változik, ahogy jönnek – mennek a vonatok, egy adat tartja csak magát keményen a sarokban: 40 ⁰C! Az egész napos hőségtől kábult aggyal nem mondhatni, hogy túl gyorsan, de rájövök a titok nyitjára: a szerelvények belsejében a klímák 20⁰C-ot tartanak, és hát ennek a levét isszuk kint, az alagútrendszerben. Veszélyes is a dolog az egészségre, mert amikor beszállsz ebből a pokolból, megváltás a klimatizált hűvös, de aki nem szokta, hamar meg/ráfázhat.

Holnap indulunk haza, a búcsúvacsorán fogyasztok rendesen, végülis csak a bőröndök súlyát korlátozza a légitársaság. A bárban megbeszéljük a szabad nap tapasztalatait és azzal a jó érzéssel dőlök le aludni, hogy a szervezett és külön utakkal javarészt sikerült Barcelona és a környék elérhető szépségeit, érdekességeit felkeresni, megcsodálni.

Kora reggel indulunk, a szálloda gavallér módon biztosítja, hogy jóval a szokásos étterem nyitás előtt megreggelizhessünk, aztán kipróbálhatjuk, milyen Barcelonában a reggeli csúcs. Igaz, szinte végig autópálya jellegűen közlekedhetünk, mégis egy szűk órába telik, míg kiérünk a reptérre, de Edit jól számított, időben.

Repülünk, buszozunk – megint Budapestet érintve – és végre otthon: Veszprémben Ági lányom Marci kutyámmal vár, pár rosszalló ugatás után nagy a kutya-boldogság, mégsem ígérhetem, hogy most utoljára hagyom otthon Marcit pár napra: a vándor lelkűek sosem nyugszanak, ezt neki aztán igazán tudnia kellene.