Jól eldumáltam megint az időt, a Királyi Palotának a sziget belseje felé néző oldala és két íves szárnya által közrezárt jókora területen már gyülekezik az őrségváltásra kíváncsi nép. A félkör alakú tér egyik felén délceg kiskatonák állnak a már jólismert kék-sárga egyenruhában, fényesre suvickolt csizmában, tükrösen csillogó sisakban, előttük pár bronzból öntött ágyú célozza a kordon mögött gyülekező tömeget, remélhetőleg csak játszásiból. Még csak háromnegyed dél, de a nézőtér megtelt, akinek az első pár sorban nem jutott hely, az épület oszlopainak talapzatára kapaszkodik fel, nyakát nyújtogatja vagy megpróbál áttörni kevésbé telített szektorokba. Nyílik az őrszoba ajtaja, egy jobb sorsra érdemes díszegyenruhás lép ki és egy gumirádlis kézikocsit húz át a színen (nálunk biztos jutna neki valami heccelődő megjegyzés, pl. hogy most tedd kettesbe, esetleg némi gúnyos taps; itt csend, amerre ment) A rendet fenntartó kiskatonák előbb kicsit robotosra sikerült kézmozdulatokkal, később angol szóval próbálják az ezerfejű szörnyeteget irányítgatni. Végre megkondul a Székesegyház harangja és messziről trombitaszó, patkók kopogása közeledik, a tömeg némi unszolásra szétnyílik és szép rendben bemasírozik a váltás. Halk, nyugodt parancsszavakra az érkező őrség leszáll a lóról, átveszi a nemzeti zászlót és a szolgálatot leadó csapat pihenni vonul. Az igazi show most kezdődik csak: a fúvós és ütős szekciókból álló lovasbandérium veszi át a terepet (a vonós szekció ellen gondolom a vonókhoz kitépett lószőrök fájdalmas emléke miatt a lovak szakszervezete tiltakozhatott). Csoda, amit ezek a zenészek a lovakkal csinálnak: egyik kézzel a hangszeren játszanak, a másikban a gyeplő és a telivér paripák hibátlanul masírozva, szabályos rendben formálják a karusszelt, a legyezőt és más mutatós alakzatokat. Csak a két dobos lova más, afféle nehézkes járású jószágok (mi muraközinek mondanánk), őket gazdáik alighanem combjuk nyomásával irányíthatják, hiszen mindkét kézzel dobolnak. Már rég süketek lehetnek az árvák szerintem, rezzenéstelenül tűrik a fülüktől fél méterre dübögő taktust.

Már odabenn is kongatnak, kiülünk hát egy kisvendéglő teraszára.Odapenderedik hamar a pincér és kisvártatva hozza is a kellemesen pikáns kebab-ot és miközben nekilátunk, a szomszéd vendéglőbe középkori ruhákban zenészek érkeznek, olasz dallamokat énekelnek gitár kísérettel. Mint a dacos gyerek, huzatom magam, nem akaródzik nekiindulni a Skanzen felé: tetszik nagyon ez a zenei intermezzo.

A millió híd egyikén kimegyünk a szárazföldre, végigslattyogunk a Freds-gatan-on, futtában megcsodáljuk a Királyi Drámai Színház díszes épületét, elmegyünk megint a Jakobinusok vörösre festett temploma mellett, átvágunk a Kungsträdsgården-en (emlékeztek még a kiejtésre?) és a kék nosztalgia-villamossal becserkésszük a Skanzent, amely a Királyi Vadaspark szigetén terül el. A főbejárattól gyalogos szerpentin vezet fel a sziklás dombtetőre, de teli hassal szabad választani a siklót is. Fönn aztán fenyves-nyírjes liget fogad, közte teresen lakóházak, gazdasági épületek garmadája. Mindig érdekelt más tájak, más népek műszaki hagyománya, házépítési mestersége, itt aztán kiélhetem magam. Itt van a tundrák népének lábakon álló gerendaháza, a nálunk hagyományos alapozást – gondolom – a hol keményre fagyó, hol láposra olvadó talaj miatt nem lehetne használni, a tömzsökös fa-lábakat viszont bizonnyal a fagyhatár alá, azaz a talaj állandóan fagyott rétegébe ássák be, így maradhat stabil..(Mi a fagyhatárt persze épp fordítva gondoljuk: nálunk az alatt a talaj már semmiképp sem fagy meg, ezért szilárd.) A tető szenzációsan van megoldva: a deszkázatra nyírkéreg csíkokat simítanak átlapolva, ez véd a víz ellen, a kérget meg a gerincen összecsapolt gerendák szorítják le a szél ellen (és még azt hisszük, hogy a több anyag előnyös tulajdonságait egyesítő kompozit szerkezeteket manapság találtuk fel!). Délebbre inkább a kő terem meg, ott kőből épülnek a falak, csak az ajtó-ablak készül fából. A tetőn itt is nyírkéreg a cserép, de nem gerendák, hanem az ereszlécre támaszkodó gyepszőnyeg védi a szél ellen és ráadásul kiválóan hőszigetel. A falak gerendái a sarkoknál átlapoltan tartják egymást, a gerendák közti réseket mohával, zuzmóval tömik meg szintén hőszgetelésileg. Itt is feltűnnek a hajókirándulás során megcsodált, vörösre pácolt deszka épületek a fehérre festett ajtókkal, ablakokkal, de látunk nádtetős építményt is. Itt nem ismerik a mi fonott gerincű nádtető készítési módszerünket, a kévéket itt is összecsapolt fa-koloncok szorítják le.

A jónép persze itt sem halhat éhen, elérünk a bazár-sorra. Van itt pizzás, fagylaltos, lehet kapni sült kolbászt, sört és vattacukrot is. Hosszúak a sorok, meleg van, hát csak leülünk az árnyékba egy kicsit pihizni. Nézem a vásárinak mondható forgatagot, de rosszindulattal is alig találni kövér vagy dagadt embert. (Az USA-ban bezzeg fordítva volt: ott a soványakat nappal is lámpással kellett keresni.) Megyünk tovább, most jön az állatkert: a murugya képű jávorszarvast és anyányi „picijét” csodálhatjuk meg közelről és a medvéket távolabbról, mert az ő kifutójuk irigylésre méltóan tágas, sziklával, fákkal és patakkal. Nagyon szerethetik itt az állatokat.

Felállítottak egy falusi templomot is, melynek gerendázata, zsindelyes teteje igazi mestermunka, kertjében néhány gránit sírkő teremt irgalmas hangulatot.Odébb piciny tavacska, rajta fából ácsolt íves Sóhajok-hídja. Betérünk egy már majdnem korszerűnek mondható házba, ilyenben lakott a múlt századfordulón a gazdatiszt. Benn csinos, úrias viseletben fiatalok viselkednek korhűen, de a vakum villanására kibújik belőlük a teremőr: nem lett volna szabad kattintani.Emitt egy szélmalom áll láncokkal megbéklyózva, de szemmel láthatóan működésre kész állapotban. Elmegyünk egy játszótér mellett is, az aprónép szinte ellepi a méretes gerenda és három, szimmetrikusan levert cövek közét kötélből pókháló szerűen beszövő „alkotást”. Sűrűsödik a nép, a szabadtéri szinpadon rock-koncert lesz, arra gyülekezik a szakadt és mű-szakadt rockerek hada. A Skanzen múlt századot idéző, kisvárosias részére már lankad a figyelmünk, pedig itt működik a pékség, a szatócs bolt, a posta. Jól esik a Djurgården hatalmas fái alatt leülni végre egy padra és csak nézni a füvön heverésző, sétálgató embereket.

Visszaaraszolunk a T-Centralen-re, Pendeltåg, vacsora, fürdés, alvás. Ki mondta, hogy a fehér éjszakák miatt nem tudunk majd aludni?

6-kor ébredünk, mint otthon, hiába a munkábajáráshoz megszokott időpont a zsigerekben van. Megírom a tegnapi emlékeztetőmet, aztán…hol van még a reggeli? Reggeli tisztálkodás, felöltözünk, még mindig csak negyed nyolc, elmegyünk egy kicsit Älvsjöben körülnézni. A lakótelepen négyemeletes házak kerámiatégla burkolattal, köztük fák, szépen gondozott gyep, tisztaság mindenütt. A mi fogalmaink szerint nagy erkélyek, a földszinti lakások előtt erkélynyi, jelzésszerűen elkerített gyep, bennük játékok, bicikli, nemigen tarthatnak attól, hogy elemelik. 8-kor elvonási tünetektől gyötrődve persze már ott tipródunk a mini ebédlő ajtajában: senki! Megyünk a sógornőmhöz, ő még készülődik, az ő belső órája nyilván nem 6-ra van beállítva (vagy hamarabb áll át a pihis napok kényelmesebb tempójához). Szép nyugodtan, beszélgetve megreggelizünk: a munkanapok időhöz kötött reggeli koreográfiájától megszabadul testünk-lelkünk és ettől máris ünnep ez a nap is!

Az idő felhős, nem lesz meleg, de napsütés se, pedig ma a Városháza a délelőtti célpontunk és jó lenne szép képeket csinálni róla. A HÉV (bocs, Pendeltåg) ablakából nézem az elsuhanó tájat: feltűnően sok a zöld, látszik hogy már az építkezésnél vigyáznak a fákra. Egy külvárosi részen apró kertek egy nagy területen, lám itt sem mindenkinek jut saját sziget vagy öböl. A kertekben gyep, virág, pici kunyhó, de sehol sem látszik krumpli vagy borsó, nem lehetnek erre rászorulva az emberek. Svédország jóléti állam, a keresek – költök szintjéről lecsúszottak a mi fogalmaink szerint komoly támogatást kapnak, itt már egész emberi szinten lehet belőle vegetálni. Az okos könyvem szerint fiatalok is vannak nem kevesen, akik ezt választják és nem is szándékoznak dolgozni. Fintorognak az állam atyáskodása miatt, lázadoznak, de azért tartják a markukat. Hogy ez így egy lelkileg satnya, akaratilag elpuhult réteget termel ki, azt itt is tudják, de vajon az államilag garantált jólét milyen foka az, ami javára és nem kárára válik az embereknek?

A Városháza (Stadhuset) nincs messze a Központi Pályaudvartól, gyalog 10 perc, csak át kell menni egy hídon, mert – nem mondtam még? – a Városháza is egy szigeten van.Az épület vörös téglából épült, négyzet alapú tömbje egy tágas udvart ölel körül, tornya a négyzet egyik sarkához illesztve magasodik. Beérünk a kövezett udvarra, ahol már rengeteg ember vár bebocsátásra.Mi egy német csoporttal fogjuk végigjárni a termeket, ezért egy kék öntapadós pöttyöt kapunk a ruhánkra, hogy a csoportszellem erősödjék. Érkezik az idegenvezetőnk, de már az első mondatok után lopva a magnót keresi az ember, amit beleépítettek: alighanem betanult szöveget mond kicsit hadarva, én alig értem. Még az udvaron elmondja, hogy az épületet 7 millió téglából építették fel, ehhez a közelben egy téglagyárat létesítettek. Az épület alapjának kimérésénél dolgozó csapat hiányozhatott néhány geometria óráról, mert az idegenvezető több helyütt is említette, hogy az épület nem egészen a tervek szerint épült. Bemegyünk az épület-együttes legnagyobb helyiségébe, a Kék Terembe, amely nem kék. Az eredeti elképzelés az volt, hogy a csupasz téglafalakat a kék egy közepesen sötét árnyalatával festik le, de miután az egyik sarok festésével végeztek, rájöhettek, hogy ez így túl egyhangú és hideg benyomást kelt és szerencsére meghagyták a tégla változatosan vörös színét. A Kék Terem alakja nem egészen szabályos, mivel a két rövidebbik oldal hosszát a kitűzésnél elmérték. Az aszimmetria szemmel is jól látható: az egyik falon egy ablakkal több engedi be a fényt, mint a másikon. A terem méretei lenyűgüzőek: a rövidebbik oldal lehet vagy 30 méter, és nem boltíves lévén kész csoda lehet az ezt áthidaló ácsolat. A hatalmas falfelületeket ál-oszlopokkal és geometrikus dombormintákkal díszítették, az egyik hosszabb fal és a mennyezet zugában díszes karzatszerű építmény takarja a légfűtés vezetékeit, beömlő nyílásait. A falak vörösét a szürke márvány padló és a fehér oszlopokon álló galéria ill. a rá felvezető széles lépcső töri meg. Aki a lépcsőn lefelé jön, egy kőből faragott óriási, vicsorgó oroszlánfejre nézhet fel, a távozó küldöttségek itt kaphattak utolsó benyomásokat vendéglátóik szeretetteljes és demokratikus beállítottságáról. A szöveg több helyen is kitér arra, hogy az épület szándékoltan erőt, hatalmat sugároz. Átérünk a harmadakkora Tanácsterembe, itt szoktak tanácskozni a városatyák. A hosszabbik fal felezőjében felállított trón a polgármesteré, mellette néhány díszes szék a magisztrátus vezetőié, és ezt a centrumot a képviselők félkörívesen elrendezett munkahelyei veszik körül, valamennyi sötétre pácolt, gyönyörűen faragott fa. Munkahelyeket mondok, mert a körbefutó munkaasztalon nemcsak a szavazógombok, hanem a laptop csatlakozási helyei is ki vannak alakítva. A testületi ülések nyilvánosak, bár a terem méretei nemigen engednének meg nagy vendégtömeget. A bejárat mellett tálcán gyűlnek adományok a város javára. Talán korán van még, talán a látogatók gondolják úgy, hogy érje be Stockholm városa adomány gyanánt a 30 koronás belépő árával, de a tálca üres. Mellénk ér egy angol csoport, én meg úgy érzem, mintha hazaérnék: a német magnószöveg után az angol idegenvezető minden szavát értem, át is dobbantok a sárga pöttyös csoportba. Belépünk az Aranyterembe, melynek alapszínét a falakat borító speciális mozaik adja: a kerámia lapocskára aranyfüstöt, arra üveget ragasztottak, ettől ragyog minden. Az üveglapocskák színével játszva az oldalfalak mentén a svéd történelem nagy eseményei és alakjai vannak kiarakva, a főbejárattal szemközti falon egy monumentális nőalak trónol a faliképen. Hogy a dolgot egy kicsit jobban megértsük, hadd mondom el az Aranyterem történetét. Magát a Városháza épületét 1911-1923 közt építették egy mesterséges földnyelven, amelyet két kis sziget összekapcsolásával alakítottak ki. Az Aranyterem akkor még nem volt mozaikkal kirakva, a városi testület azonban elhatározta, hogy az államalapítás évfordulójára bearanyozza ezt a termet. Az évforduló a helsiki olimpia évére (1952) esett volna, ezért egy évvel halasztották az átadást, de még így is nagyon rövid idő alatt kellett volna elkészüljön a mozaik. A felkért Einar Forseth először 7-8 évet kért a munkálatokra, de a város nyomására 18 hónap alatt készült el úgy, hogy a tervező orosz és szíciliai munkásokat hozatott. A kapkodás meg is bosszulta magát: a városatyák által már a kivitelezés megkezdése után kért körbefutó kőpadok miatt a főbejárat falán a már megtervezett mozaikképet egy méternyivel feljebb kellett kezdeni. A kép a svéd történelem nagyjait családfa szerűen ábrázolja, ezért a legfelül trónoló államalapító Erik feje már nem fért rá a falra, mondhatni, már a mennybe néz. A főbejárattal szembeni falat „díszítő” szimbolikus nőalak Mälar Királynője, azaz Stockholm megtestesítője. (Mälaren az a hatalmas tó, amelynek partjain – szigetein a főváros épült.)  Az óriáshölgy vonásai még a szimbolikán át is meglehetősen férfiasnak tűnnek és a pletyka szerint Forseth nejére hasonlítanak. Csak a képen nincs a hölgyön kalap, pedig a rossz nyelvek szerint a családban ő hordta. A főtervező fia  - amint első ízben megpillantotta a garndiózus alkotást – álítólag csak annyit rebegett némi félelemmel a hangjában: Mama!

Az Aranyterem bejárata előtt egy szobányi szekrény áll a fal mellett, igazi mestermunka. Egy asztalos ajánlotta fel az akkori főpolgármesternek, hogy egy díszes bútordarabbal járulna hozzá a Városháza berendezéséhez. El is készült a nagy mű, de az alkotó legnagyobb megdöbbenésére a főpolgármester beszögeltette az ajtókat és a jelenlegi helyére állíttatta, mert ott takarja a hőlégbefúvó nyílást. Az asztalos meg gondolkozhatott rajta, hogyan lett a szekrényéből nyílászáró. A szekrény anyagának árát talán levonhatta az adójából, ha a svéd politikusok is olyan nagyvonalúak mint a magyarok.

A Városháza ad otthont évente a Nobel díj átadását követő estélynek. Régen a Kék teremben terítettek meg a tudós társaságnak, és az Aranyteremben táncolhattak, mára fordult a kocka, az Aranyterem a vacsora színtere és a nagyobb Kék teremben ropják. Lehet, hogy a nagy koponyák jobb szeretnek táncolni mint enni, vagy inkább az aranyos tükör-mozaikot féltik a duhajabbjától?

Visszaérünk az udvarra és azonnal megtámadjuk a tornyot. A jegyszedőnő erőtlen védekezését pár tizessel leszereljük és irány a magasság! Lesz mit kapaszkodnunk, a torony 106 m magas és azért pont ennyi, mert a koppenhágai Városháza tornya 105 méteres, a dolog lélektani hátterét ki-ki megfejteheti. A teljes magasságból 80 méter téglából rakott, ennek tetején építették fel valóban öles gerendákból a harangok lakását, a legtetején a város jelképe, a Tre Kronor /hármas korona/ hatalmas, aranyozott mása hirdeti Stockholm erejét, szilárd hitét. A főépület tömbjével épp csak sarkán érintkező, négyzet alaprajzú torony kettős falú és a két fal közén emelkedik a magassághoz képest egészen kímélősen a lépcső, néhol aprócska ablakon lehet ellenőrizni, hogy nem mentünk-e túl a torony csúcsán. A folyosó viszont olyan keskeny, hogy átlagos emberek is csak a fordulóknál kerülhetik ki egymást, napjaink jövő-menő emberáradatára nyilván nem számítottak az építésnél. Hogy falánk egyedek pórul ne járjanak a lejövetelkor, fenn a toronyban nincs büfé. Az ácsolt tető karzatáról a látvány - nem csak a magasság miatt – lélegzetelállító: Stockholm térképszerűen, mégis megfogható közelségben tárul ki a szemünk elé. Keresem a már ismert részleteket: itt az Óváros, ott a Királyi Vár, emerre a Központi Pályaudvar hatalmas, piszkosfehér épülete terül el szinte alattunk, amott messze azon a dombon van a Skanzen és a Városháza parkjában a szépen nyírt sövény furcsa arabeszkeket terít alánk. Szembeszökő a sok „grünspan”-tól zöld tető, de nem csoda, egy réz-nagyhatalom fővárosát rézlemezzel bádogozzák. Lassan megszokom a magasság látványát, már merek a mélységnek hátatfordítva a korlátnak dőlni és a Tre Kronor-ra felnézni. Az ég kékje előtt melegsárga színével szép fotós téma, de azt nem gondolnám, hogy aranybevonata dacára őriztetni kellene a csúcsdíszt, amilyen nyaktörő magasságban van.

Végre ismét a földszinten vagyunk, kimegyünk az épület és a víz közti parkba. Szép és egyszerű itt minden, a kőlapokkal borított parti sétány, a szabályos rendben hozzájuk simuló füves négyzetek, a sövény-labirintus és Carl Milles, a svédek legendaként tisztelt szobrászának alkotása egy oszlop tetején a parton.A főépület árkádja alatt a svéd idegenforgalom emblémáját, a dalahäst-et látjuk. Az eredeti dalahäst egy tenyérnyi méretű, fából kézzel faragott és pirosra festett lovacska, eredetileg Dalarna tartományban készült, ez itt póni méretű és eszeveszett tarka. Az ajándék-boltban találunk mindenféle méretűt, az áruk viszont aligha támogatott, úgy is mondhatnám, hogy eszméletlen drága.

A nap is kisüt, újra fotózom a szép részleteket és már megint irígylem a svédeket.

Ideje betérni valahova, a Városháza erről is gondoskodik: saját éttermükben ehet, aki éhes. A „válaszd magad” asztalról egybesült hús szeleteit és piritott zöldséget választunk. Az összhatás jó: bár a hús ízetlen, a zöldség pikánsan fűszeres.

Visszasétálunk a belvárosba, a lányok végigcsemegézik a sétálóutca, a Drottning-gatan kirakatait, boltjait, engem az Északi Múzeum kiállításai vonzanak.Hamar odaérek, már térkép sem kell, lassacskán ismerős a járás. Amint átvágok a Kungsträdsgården-en, fiatalokat látok furcsa, a rómaiak kétkerekű harci szekereihez hasonlító alkalmatosságokkal forgolódni, persze ló nélkül. Lehetnek vagy tízen, állnak ezen a kétkerekű szószéken és jönnek-mennek a park sétányain egy kerékpáros sebességével. Hogy gyorsításkor miért nem esnek hanyatt, lassításkor orra, azt még ma sem értem, valószínűleg van még suttyomban egy-egy támaszgörgő elől-hátul (azóta felokosodtam, Segway a nevük és giroszkópos-számítógépes vezérlésük biztosít mesterséges egyensúlyt). Átérek a Királyi Vadaspark hídján és már itt is van az Északi Múzeum gyönyörű épülete, impozáns lépcsősor vezet fel a főbejárathoz. Bóklászok egy kicsit körülötte, mielőtt bemennék. Tábla mutatja a mozgássérültek által kerekesszékkel igénybevehető bejárat irányát, távolságát: itt mindenütt komolyan veszik ezt. Az épület körül fátyolkák embermagas fala húzódik, köztük karó gyanánt színesre pingált husángok: alighanem ujjnyi vékony sarjakból vághattak ki, két-három gyökerüket ujjnyi hosszúságúra meghagyták, ez került felülre és ettől mintha elvarázsolt fejük, orruk, fülük kerekedett volna. Jópofa, fantázia ébresztő ötlet.

Bemegyek a múzeumba, a pultnál a hölgy az alagsori értékmegőrző felé tessékel, ott kell hagynom a hátizsákom. A szekrénykékhez nincs érmem, hát körüljárok, végre egy házaspárra lelek, épp most nyitják az övéket. Kérdezem angolul, tudnának-e váltani, a hölgy mosolyogva nyújtja az épp kipottyant 10 koronást, legyen az enyém. Kaliforniából (!) jöttek a férjével, ez az utolsó napjuk, nem lesz már rá szükségük.

A hallban egy ülő óriással találom szembe magam: Vasa Gusztáv trónol itt, talán csak Buddha–szoborot láttam ekkorát, a feje az emeletig ér, hájas teste majd szétfolyik a trónusról. Püffedt babaarcán elhízott önelégültség, disznószerűen apró szemében primitív agresszivitás: nem gondolkozna, hogy engem lecsapjon  ebédre. Nem tudhatom az alkotó célját, de a szobor arca mitsem sugároz egy államalapítótól elvárható elszántságból, jövőbe vetett hitből, szigorú erkölcsből. Nem egy idealista szobor, azt nem lehet mondani.

A három szinten a skandináv félsziget lakáskultúrájának, öltözködésének, népviseletének kiállításai kapnak helyet. A házak építésének mesterfogásait, a szerkezetükben alkalmazott ügyes megoldásokat már a skanzenben láttam, itt inkább a belső terek elrendezését találtam érdekesnek. A házba egy magas küszöbű, alacsony szemöldökű ajtón lehet belépni közvetlenül a minden célt egyszerre szolgáló osztatlan térbe. A belső teret uralja a kemence, amely egyúttal a főzés színtere is, de a nálunk kedvelt gyerekmelegedő kemencesut is felfedezhető. Emeletes ágyak szolgálnak pihenésre, nappal szőttes függönnyel leválasztva. A házon egyetlen aprócska ablak ereszt be némi fényt, amit a gerendára akasztott petróleumlámpa egészít ki.

A bútorok történetét végigjárva értheti meg igazán az ember, hogy a kemény északi világ diktálta célszerűség és a tartózkodó svéd lélek alkotta formavilág hogyan hozta létre a ma méltán híres letisztult, nemesen egyszerű (és célszerű) skandináv stílust. A bútorok szinte kizárólag a szépen megmunkált fa és a díszítés nélküli vagy csak alig díszített textil harmóniájától szépek. A fát általában meghagyják a saját természetes színében szépnek, néha világosra festik, a szőttesek színvilága is inkább a tiszta és a világos felé hajlik. Lehet, hogy csak belemagyarázom, de szerintem ezek a világos tónusok is a hosszú, nyomasztó téli sötétség oldását segítik a szobában.

A ruházat történetét bemutató részen talán a lábbelik fejlődése volt a legérdekesebb. Svédország több vidékén fából vájt papucs járta vagy két, célszerűen szabott bőrdarab összevarrásával készítettek cipőt. Ugyanilyen lehetett a szabásmintája a Vasa személyzetének rendszeresített, durva darócból összevarrt fedélzeti lábbelinek is. Télen erre még szőrmés csizmát húztak, mert az északi ember is melegségre vágyik.

Nagyon sajnálom, hogy a kiállítások túlnyomó többségét csak svéd táblák kommentálták, az angol feliratok ritkák és szűkszavúak voltak. Főleg az ünnepeikkel, szokásaikkal kapcsolatosan olvastam volna szívesen valamit, a kiállított tárgyak, képek önmagukban nem tudtak megelevenedni. A végén már azon kaptam magam, hogy csak elmegyek a tárolók előtt, elért a múzeumlátogatók csömöre.

Kiváltom a hátizsákom és keresek egy padot a Djurgården hatalmas fái alatt. Északi ludak, libák csapatai legelésznek békésen a gyepen az emberekre ügyet sem vetve, néhány madár a vízparton a toalettjét rendezgeti. A közeli vendéglőből egy muki az arratévedt szárnyasokat terelgeti vissza a gyepre, gondolom a tisztaságnak miatta.

Lassan ideje felkerekednem, 6-ra várnak a lányok a T-Centralen-en és már fél 5. Nekiindulok gyalog, a távolság a térkép szerint nem nagy, közben még lesz módom bóklászni, pár fotót csinálni. Először a kőből emelt Oscar templom akad utamba és rá kell döbbenjek, hogy a svédek is elvétik a körbeépítés hibáját, ha nincs ott a víz: a templom elegendő tér híján szinte a közeledő néző nyakába szakad hirtelen. Jó hosszú kutyagolás és végre zöld: a Humlegården. Az utca felől a Királyi Könyvtár épülete takarja a park egy részét, de ahogy beljebb megyek, smaragd a gyep, hatalmas tölgyfák tartják az eget, emberek sétálnak a kavicsos sétányokon vagy heverésznek, játszanak a gyepen. Beljebb, az utak csomópontjában egy szobortalapzat: Linné, a svédek egyik tudós büszkesége, az állatok rendszertanának kidolgozója áll egyébként itt, de most elmehetett sörözni, mert meleg van. A park sarkával átellenben egy kívül-belül szép épület a múlt század elejéről, a Vásárcsarnok. A standok az épület stílusához igazodóan fafaragásokkal díszesek, a pultokon csinosan elrendezve zöldség, gyümölcs, sajtok, húsfélék és rengeteg hal, rák, kagyló. Elérem a sugárutak egyikét, a forgalom hatalmas, mégsem hallani egyetlen dudaszót és ha a járda szélére állsz, a folyam megáll, hogy átengedjen. Zavarbaejtő élmény ez egy a közúti kalandtúrához szokott magyarnak, mi a jó periférikus látásunkban és a reflexeinkben bízunk. Még pár sarok és a már ismert Sergels Torg-on, a modern városrész központjában állok.Van még fél órám a találkáig, az egyik nagyáruházba benézek, milyen is az Svédországban. Nos, a terv, ami alapján építik és berendezik nemzetközi lehet: nem lehetne az árúk, a pultok, a polcok alapján megmondani, Párizsban, Torontóban, Londonban vagy Stockholmban vagyunk-e, csak a pénznem segíthetne: a svédek – bár Európa Úniós tagok – nem vezették be az Euro használatát. Ismét kinn az utcán, beolvadok az áradatba. A földön normálisan öltözött férfi kezében angol nyelvű „Éhes vagyok” táblával nyilván a turisták szánalmára épít. Talán mégsem igaz, hogy a svédek közönyét a szánalom is oldja? Szakadtak és jólöltözöttek, topisak és dobozból kihúzottak, indusok, lappok, feketék, sárgák és zöldek: ez egy világváros. Szemét is akad azért a földön, vajon csak a bevándoroltak szemete? Képesek-e a svédek az idegenek tömegét a maguk kultúrált képére formálni vagy lesz előbb utóbb Stockholm is Európa szemetes, tülekedő, dudáló, anyázó nagyvárosainak egyike?

Már ott vagyok a T-Centralen előtt, de most merre? Bolyongok vagy 10 percet én, a tájékozódó-művész és nem marad más hátra, mint lemenni a Pendeltåg (HÉV) peronjáig, onnan aztán már a megszokott útvonalon semmi pillanat alatt rátalálok a páromékra.

Már be lehet szállni a vonatba (nem fel, ahogy mi szoktunk, itt a kocsi padlója és a peron azonos szinten van). A tisztaság már nem újdonság, az ajtók mellett a nagyobb csomagoknak nyitott tároló. Mi a nagyjainkat is a fejünk fölötti polcra kínlódjuk fel, Kati lezserül az ajtó mellett hagyja. Lelkileg belepirulok, milyen megkövesedett bizalmatlanság munkál az emberben, ha magyar: a zsigereimben van, hogy a csomagjaimnak a szembe ülés fölött a helye, hogy kézközelben és szem előtt legyen, nehogy ellopják, felkapják és elszaladjanak vele. A WC óriási, ragyogóan tiszta és még retyókefe is van. (Ne nevessetek, jelentkezzen, aki magyar IC-n ilyet egyszer is látott!) Suhanunk halkan és bámuljuk a tájat. Javarészt fenyvesek, nyíresek maradnak el, néha egy-egy nagyobb bevetett terület. A tavakat nemigen látni, bár Svédország legnagyobb tavai mellett haladunk el.

Stockholm északi szélességén, az É-D-i irányban elnyúlt ország „magasságának” alsó harmadában terül el térképi léptékben csaknem egymást érintve Svédország négy nagy tava, a Vättern, a Vänern, a Hjalmaren és a Mälaren. A svédek ügyesen ki is használták ezt a földrajzi adottságot: a tavakat a Göta csatorna fűzi fel egy lánccá és így hajózható viziút köti össze Göteborgot Stockholmmal, azaz a keleti és a nyugati partot. Gondoljátok csak meg, így nem csak a háromszor olyan hosszú tengeri utat lehetett megspórolni, de nem kellett dán vizeken sem hajózni.

Két fiatal száll fel, szakadtak, hangosak, a szomszéd ülés-négyesen elterpeszkednek, koszos tornacipőjüket az ülésre téve. Senki sem szól rájuk, az arcokon rezzenéstelen közöny. A kalauz jöttére leveszik a lábukat az ülésről, azért ez talán itt is illetlen. A kalauz lyukasztással kezeli a mágnescsíkos jegyeinket, bár táskájában van leolvasó készülék. Ki érti ezt?

Végre Örebro, leszállunk, unokaöcsém már vár minket. Szép szál legénnyé cseperedett, csak az arcán a mosoly emlékeztet a hajdani kisfiúra. Áll a Volvo mellett míg odaérünk, aztán irány Lindesberg. Fél óra és otthon vagyunk: ismerősünk egy háromszobás lakásban lakik fiával a földszinten. A környék idilli képét a házak és az erdő közötti sávon és a garázsok előtt készülő csőfektetés zavarja csak, ott földhányások és árkok húzódnak. A vacsoránál a sógornőm vázolja az itt töltendő három nap tervezett programjait: természetesen megnéznénk Lindesberg-et magát és Örebrót, a közeli nagyvárost, egy másik napon egy ismerőse motorcsónakjával körbevinne minket a tavon, ahol a hétvégi háza áll, elmehetnénk a Nobel múzeumba és az én vágyam is beteljesülhetne: a két nem túl messzi Nemzeti Park egyikét is felkereshetnénk. Remek a terv, alig várom, hogy reggel legyen.

Borus, párás reggelre ébredünk, mára a városnézés látszik célszerűnek. Amíg a lányok készülődnek, a fiával letöltjük és lemezre írjuk az eddigi képeimet, közben persze végig is nézzük őket. A fia elismerőleg nézi, én is meg vagyok elégedve velük. A gépen ott ketyeg készenlétben az Internet, ahogy elnézem, a "gyerek"keze alá igazodik ez a gép. Nincs ebben semmi meglepő: a fiatalabb generáció együtt nő fel ezekkel a lehetőségekkel és mi „öregek” már sosem fogjuk a kommunikációnak ezt a formáját anyanyelvként beszélni.

Behajtunk Örebro-ba és elsőként a városszéli nagyáruházakat irányozzuk be. Az IKEA szakasztott olyan, mint otthon, akár Budaőrsön is lehetnénk. Itt is az köt le, hogy mennyi célszerű ötlet, kedves és egyszerűen is megvalósítható megoldás kínálkozik jegyzetfüzetbe vagy a bevásárlókosárba. Átlépünk a szomszéd hodályba is: TOY’Я’US – itt a játék az úr, illetve a gyerek, aki ráveszi a felnőttet a vásárlásra. Ami itt nincs, az talán nem is létezik: Barbie a házában, a kocsijában, a sportpályán, járművé alakítható szörnyek, pikkelyes, szarvas ősállatok, fegyverek, LEGO-land. Azt hiszem csak labdát és ugrókötelet nem láttam. Most aztán kibújik belőlem a nagypapa: megveszem az unokák meglepetését és a pénztár mögött be is csomagolhatom díszpapírba. Hogy a papíron a cég neve áll? Hát ilyenek a kölcsönösen jó dolgok: ingyen papír, ingyen reklám. Még egy sportárúházba is bemegyünk, de az árakon kívül semmi sincs meglepő.

Mire kikeveredünk, már szemetel az eső és mire a belváros közelében leparkolunk, esik rendesen. Bevesszük magunkat egy török gyorsétterembe és kebabot eszünk lángosban, mellé sört. Úri életem van, hogy nem kell vezetnem, csoda jól esik. Odakinn is, nincs is más hátra, megyünk vissza Lindesberg-be. Az a kevés is, amit Örebroból láttunk, jellemző: ipari nagyváros, nem túl hangulatos korábbi négyemeletes tégla- és későbbi építésű panelépületekkel, széles utcákkal.

Az idő megkegyelmez, mire hazaérünk: elmegyünk körülsétálni a városkát. A tóparton kezdjük a sétát, ahol kellemes sétány, fák, golfpályásan rövidre nyírt gyep, néhány – most elhagyatott – pavilon és a helyi hajóállomás jelentik az ember építette környezetet. A sétányon szoktak kocogni, most – minthogy ebédidő és szombat van – teremtett lelket alig látni. A tó túlpartján jól látni a ritkásan épített házakat, inkább nyaralókat: ez már nem a városka része, bár oda átjár egy pöfögő hajócska. A vizen ez az egyetlen mozgás, se vitorlás, se csónak, se szörf nem látszik a felhőktől szürke víztükrön. A kertekben néhány gyümölcsfa, inkább jelzésszerűen, semmint a termelés szándékával, de a gyep alattuk hibátlanul nyírt, néha egy-egy foltnyi szép virág, a jólismert vörössel tartósított fakerítés: takaros rend mindenütt. De hol vannak az emberek? Talán majd a belváros – ha ugyan nem nagyképűség ebben a 10000 lakosú településen belvárosról beszélni. Felkapaszkodunk a partról a főutcára, ez még a „külvárosi” része lehet, mert a köves utcát és a járdát is helyenként felverte a gaz, kocsit, embert itt is alig látni. Haladunk beljebb, itt már csinos üzletek, egy – két vendéglő, az utca fölé feszített kötélen libegő zászlók jelzik, hogy ez már a „downtown” itt fenn. A zászlók többsége keresztes, azaz skandináv, csak elszórtan akad más nációé. Még román (!) is van, magyart nem látok. De hol vannak az emberek? Mi volt itt, ciánozás? Szombat koradélután van, itt nyüzsgő utcai életnek kellene lennie. Nem nehéz megszámolni, a főutca egész belátható hosszán 4(!) embert látunk rajtunk kívül. Kihúzhatjuk magunkat, mert hát így mi hárman már a vendégek nyüzsgő, hullámzó tömegét jelentjük Lindesbergben. Falatnyi főtér, finommívű szobor mellékalakokkal, szökőkút, templom és már megyünk is kifelé a belvárosból.Két régiségboltot is találunk, egy ekkora városkában ez már maga a piaci verseny és akkor még a heti bolhapiacról nem is beszéltünk: idehozzák a megunt dolgaikat a polgárok és bagóért lehet megvenni, a bevételt jótékony célokra fordítják. Sógornőm meséli, hogy divat régiséget gyűjteni, legyen az vasaló, petróleumlámpa, vagy akár – nomen est omen - Oldsmobil. Itt van hát a magyarázat az úton-útfelen látott matuzsálemekre: Chevi-kre, Buick-okra. A temető igazi ékszer: nincs sírhant, a sírkövek a kifogástalanul nyírt gyepből nőnek ki, előttük apró virágágy. A hídnál, ahol a folyócska beér a tóba, nyaranta rock-koncertek szoktak lenni. Na akkor megpezsdül a városka, buli az egész környék, rockerek, punkok özönlik el és a helybéliek akár huszan is kijönnek az utcára. (Fúj, de gonosz voltam, bocs.) Ballagunk a kertvárosi negyed felé, a házak többsége fából készül, virágos előkerttel és a hátsó udvaron se krumplit termelnek, oda a hinta, a kerti asztal, a kőből rakott tűzhely való. Kerülünk egy jókorát a városszéli áruházak felé aztán haza, lassan esteledik, bár a nap még ott vigyorog az égen. Hazaérve bóklászunk egy kicsit a házunk mögötti erdőben, mert épp érik a kék áfonya. Jó deréktorna áfonyát szedni, mert egy-egy bokrocskán alig pár szem huncutkodik. Mi mégis marokszám szedünk az ízes bogyókból és élvezzük savanykás ízét. Otthon derül ki, hogy itt is vannak mérgeskígyók, viperák, de a marásuk felnőttre ritkán halálos. Vendéglátónk sokkol minket azzal, hogy a kígyómarta embert előbb pihentetik, közben vizsgálják a méreg hatását és csak akkor adnak neki ellenszérumot, ha életveszélyes a helyzet, mert a szérum drága! Nos, itt kell hitet tegyek a magyar egészségügy mellett, mert ott ez nem lehetne szempont. Vagy csak én vagyok ilyen naív és lehet hogy nálunk a drága gyógyszert eleve nem is tartják? Ahol a WC papírt és a rendszeresen szedett gyógyszereit (pl.vérnyomáscsökkentő, inzulin, stb) a betegnek magának kell behoznia a kórházba, ott ez nagyonis valószínű. A pokolba is: inkább kerülöm a kígyókat és nem is olyan finom az áfonya!

Vendéglátónk a vacsoránál mesél a kollégáiról: itt is dívik a második gazdaság, nem szégyen a keresetet ezzel-azzal kiegészíteni. Az egyik kolléga krumplit termel, a másik mézet, egy ismerős fakitermeléssel tesz szert némi mellékesre, egyikük sem „kispályás” módon. A termék aztán a kollégák, barátok közt elkel, nem kell piacra vinni, az ára meg amúgy becsületkasszásan összegyűlik. A hétvégén járják az erdőt, málnát, áfonyát, gombát gyűjtenek vagy épp a nyaralójukban ejtőzve vészelik át a 25 C-os svéd kánikulát. Hogy télen mit csinálnak? Hát az igazán közeli barátok, rokonok eljárogatnak egymáshoz és megvizsgálják, hol tart az AquaVit érlelése.

Halk imával fekszem le, hogy holnap az idő kegyes legyen hozzánk és eleget tehessünk a motorcsónak-túra meghívásnak.

Vagy nem ért magyarul a svéd természetfelelős, vagy elképedt a pimaszságomon, hogy a skandináv nyarat eső nélkül képzelem el: reggel zuhog az eső, vigasztalanul borult az ég. Nincs más hátra, Nobel urat kell felkeressük. Neki ugyan nincs motorcsónakja és fogalma sincs arról, hogy meglátogatjuk, viszont túlzás nélkül ő és az ABBA a legismertebb svédek a világon, tehát illő hogy tiszteletünket tegyük.

A Nobel múzeum Karlskoga-ban, tőlünk vagy 60 km-nyire nyugatra van. Így esőben hosszúnak tetszik az út, van időm a svédek vezetési szokásait meglesni. A kétsávos út elképesztően széles, nálunk három sáv is elférne ennyi helyen. Itt ha valaki előzni gondol, kiteszi az indexet, ezt látva az előtte haladó lehúzódik a sáv szélére és így akár szembejövő forgalom mellett is elférnek (ehhez persze a szembejövőnek is a szél felé kell húzódnia). Működik is a dolog, én mégis a kanadai módszert tartom biztonságosabbnak: ott az ugyanilyen széles utat három sávosan használják, amiből azonos térközönként kap két sávot hol az egyik, hol a másik irány. A vezető nem türelmetlenkedik, hogy esetleg lassúbb jármű mögé szorult, mert biztosan tudja, hogy legkésőbb pár kilométer múlva az ő iránya kapja meg a középső sávot előzésre.

Az már nem meglepetés, hogy a múzeum egy szép park közepén épült. Az 1860-70-es években itt állt Nobel kísérleti műhelyeinek egyike. A több épületből álló együttes mellett még szabadtéri kiállítás is tartozik az emlékhelyhez.

Nobel tehetős szülők gyermekeként született 1833-ban és magántanároktól kiváló nevelést kapott: 17 éves korára a svéd mellett beszélt oroszul, németül, angolul és franciául. Kivételesen jó tanuló volt, rajongott a francia kultúráért, falta a világirodalom és költészet remekeit, emellett szerette a fizikát és a kémiát. Édesapja, - aki szintén feltaláló volt – úgy irányította fia tanulmányait, hogy fia vegyészmérnöki diplomát szerezzen. A sors fricskája, hogy apja Szt.Pétervár-i üzletét már nem vehette át, mert az csődbe ment. Alfred bejárta a világot, végigutazta Európát, járt az USA-ban is. Párizsban találkozott Sobrero-val, a nitroglicerin feltalálójával és ez a találkozás meghatározta életpályáját. A nitroglicerin elképesztő erejét addigra már felismerték, de szállítása, kezelése a legnagyobb óvatosság mellett is sok szerencsétlenséget okozott. Nobel egyik legnagyobb hasznot hozó találmánya lett a dinamit feltalálása, amely a rettegett nitroglicerin és egy speciális abszorbens keveréke.  Az elegy nagyszerűsége abban rejlik, hogy csak egy intenzív indításra robban, amúgy veszélytelen. A dinamit iránt elképesztő érdeklődés nyilvánult meg, Nobel üzemeket létesített világszerte, hogy a keresletet kielégítse. A dinamit segítségével vált elérhetővé a Korinthosz-i csatorna, több vasúti alagút és hegyi pályaszakasz megépítése a fejlődés aranykorát élő Európában. A Nobel-birodalom fénykorában 20 országban 90 üzemet számlált és sikerük üzletemberként is kiválóknak minősíti a svéd-orosz feltalálót. Nobel fáradhatatlan sokoldalúságának köszönhetjük még a műselyem, a műbőr és a szintetikus gumi gyártásának módszerét, a varrógép tökéletesítését és egy ejtőernyős fényképezőgépet tartalmazó lövedéket, amellyel a modern térképészetet megalapozó légi fényképezés első ízben vált lehetségessé. Mintegy 400 találmánya nemcsak pazar fantáziáról, de gyakorlatias érzékről is tanúskodott: szinte mindegyik megvalósult és hasznot hajtott. Ő volt azon kevesek egyike, aki feltalálóként nem vált meg nem értett zsenivé, pénzemberek előszobáiban támogatásért ácsingózó  megszállottá.

Pacifista életfelfogása, békeszeretete és a sikerét adó dinamit esetleges katonai felhasználása volt életének fő konfliktusa. „Azon a napon, amikor a szembenálló csapatok egy pillanat alatt meg tudják semmisíteni egymást, az országok rá fognak ébredni arra, hogy ez értelmetlen és vissza fogják vonni őket” . Szegény Nobel, ez volt élete legnagyobb tévedése, de a sors megkímélte attól, hogy erre rá kelljen döbbennie.

Volt Nobelnek egy ennél kisebb, de annál többet vitatott tévedése is. Miután a dinamit gyártása dúsgazdaggá tette, végakaratában megalapította a róla elnevezett díjat, mellyel az év arra érdemes tudományos, gazdasági és művészeti eredményeit jutalmazza a Svéd Királyi Akadémia. Már az első időkben nagy port vert fel, hogy a fizika, a kémia, az orvostudomány mellett nem kapott helyet a díjazottak közt a matematika. A hivatalos álláspont szerint Nobel korában a természettudományok művelését alig segítette a matematika, ezért elméleti tudományként nem kapott helyet a nagyonis gyakorlatias Nobel díj-listáján. A prózai valóság ezzel szemben az, hogy Nobelt barátnője egy matematikusért hagyta ott és ebbéli mérgében zárta  ki a ezt a tudományágat a hagyatékából. Ha belegondolunk, a dolog nem egészen indokolatlan, hiszen az ilyen háromszögek viszonyaira a matematikának mind a mai napig nincs megoldóképlete.

A Nobel – birodalom mindezek mellett jelentőset alkotott pl. a precíziós öntés területén is, mint azt a szabadtéri múzeumban kiállított óriási hajócsavar-, vasúti kerék- és forgattyús-tengely-öntvények is bizonyítják.

Nobel 1896-ban halt meg a napfényes San-Remo-ban, ahová a hideg és nyirkos skandináv telek elől menekült. Végakarata rokonait csaknem teljesen kizárta vagyonából, be kellett érniük tisztes életjáradékkal. A rokonok viszont bosszúból elégették Nobel irodalmi munkásságának főművét, a „Nemesys” című drámáját.

Visszafelé a sógorasszony átengedi nekem a vezetést, hogy a testvérével nyugodtan beszélgethessen. Egy másik útvonalon megyünk, itt kicsi a forgalom, van időm vezetés közben az útszéli fenyvesben gyönyörködni. Itt-ott tanyaszerű település, egy-két ékszer szépségű tó és már itt is vagyunk Grythyttan-i Vendéglátóipari Főiskolánál. A sógornőm szerette volna a fiát ide beiratni, hogy még itthon szerzett, amúgy perfekt szakácsművészetét az itteni szokásokkal gazdagítsa, ill. a szaknyelvet gyakorolhassa, de ő nem repesett az ötlettől. Az intézményt körülöleli az erdő, a közeli tó partjára gondozott gyepen lehet kisétálni. Meg is teszem, a partmenti óriás-kavicsokról szeretnék pár felvételt csinálni. Addig esz a fene, míg a vízben álló kövek egyikéről lecsúszik a lábam és csúnyán lenyúzza a sípcsontomnál a bőrt. Persze, a kezemben a gép, nem tudtam letámasztani, hogy az esést csillapítsam. Benn az iskola földszintjén az Északi Vendéglátás Múzeumát (Måltidshus) nézzük meg: a terítés, a kínálás eszközeinek és módjának történetét, a világ egyetlen(?) szakácskönyv múzeumát, aztán irány haza. Sógornőm felveti, mi lenne, ha a szomszédos Nora templomában meghallgatnánk egy dixieland koncertet. A párom nem sok kedvet mutat, én máris kész volnék indulni. Húsz perc az út, a lábam se fáj már annyira: induljunk!

Nora – el nem hinnétek – fenyves-nyírjes erdők ölén, egy tó partján épült pici város. Van félórácskánk kezdésig, végigsétálunk a tóparti sétányon. Virágzó bokrok, padok szegélyezik az utat, a másik oldalon a tó, még aprócska sziget is díszíti. És hogy az örömünk teljes legyen, a szakadozó felhők közén ki-kivillan az ég kékje, ránkmosolyog a nap! A városka minden tekintetben szebb, gondozottabb, mint Lindesberg, bizonnyal nagyobb idegenforgalomra számít. A templomban már gyülekeznek a dixie-hívők, míg várunk a kezdésre elmesélem röviden ennek a műfajnak a történetét. A dixieland a New-Orleans-i feketék örömzenéje, fújják úton-útfélen, és ez nem afféle költői kép. Hajdanán a zenekarok befogadó vendéglő híján szekérre „szereltek” és a főtéren egyszerre akár több banda is szórakoztatta az együttzenélésre, táncra úgyis mindig kész délieket. A „ki a legjobb?” kérdését aztán úgy lehetett eldönteni, hogy a zenés szekerek elindultak a főtérről többfelé és amelyik után nagyobb tömeg ment, az volt a király. Ez a vérpezsdítő versengés aztán hagyomány lett és egy ízben nemzeti büszkeségünk, a Benkó Dixieland Band jobb tudott lenni még a helybéli együtteseknél is. A hangzásilag is jól elkülöníthető stílus örökölte a néger örömzenészek improvizáló készségét, a számok rendre alkalmat adnak a banda minden tagjának, hogy szólistaként pár ütemre megcsillanthassa virtuóz hangszeres tudását, amit a közönség – amúgy déliesen – közbetapsolással, ovációval jutalmaz. Nekünk most egy öregfiúk együttes játszik, egészen jól. A közönség veszi a lapot, bár az elején inkább udvarias a taps, de a koncert végére a tartózkodó svédek is belemelegszenek és olyan vastaps búcsúztatja a zenészeket, hogy csak na. A vacsoránál ülve megállapítjuk, hogy összességében jól sikerült ez a nap is és egy valóban derűs holnap reményében térünk nyugovóra.

Ködre ébredünk, de színe van a ködnek, tehát nemsokára sütni fog. Megreggelizünk, pakolunk elemózsiát és nekiindulunk. Mai célpontunk a Kindla magaslat, egy igazi skandináv őserdő. Hamarosan letérünk az útról és elképesztően sima földúton folytatjuk a kocsizást. Földutat mondok, de finom gránit-őrleménnyel van felszórva, amin a tegnapi egésznapos eső dacára egyetlen pocsolyát nem lehet találni. Némi kevergés végén megállunk egy erdei parkolóban és nekiindulunk az ösvényen. Az egyemberes ösvény egy mohalepte minilápon visz át, pallókból épített járdán. Az ösvény aztán a lápba ömlő patak mentén kapaszkodik feljebb-feljebb és a patak ágyát és az ösvényt leszámítva itt is mindent belep a mohák sokféle szőnyege. Van itt a bársonyhoz hasonlító haragoszöld, máshol miniatűr páfrányok dzsungele képez borsózöld szőnyeget, a napnak jobban kitett helyeken vékonyka szálak viselik apró gallérok sorát és így képeznek sápadt szürkészöld drapériát. A mohák színe még helyről helyre is más, gondolom a nedvesség és a nap mennyisége tesz ilyen csodákat.

Találni itt mindent, ami egy erdőben szép: pár méter mély szakadékot, ahol a patak kőről kőre ugrálva apró vízeséseket alkot, kiszáradt, de még ki nem dőlt fenyőt, amely kopasz ágaival csontvázként áll, mohalepte, emberarcú sziklát, amely Walt Disney híres Hófehérke rajzfilmjének rémisztő erdei bolyongásához lehetne díszlet. Megint elválok a társaságtól, a Kindla-magaslatra nem a legrövidebb úton megyek, hanem azon, amely egy tavacskát és egy lápot is érintve kapaszkodik fel. Az ösvényt nemigen lehet eltéveszteni, még a vak is eltájékozódhatna ebben az erdőben, hiszen a keményre taposott ösvény mellett a mohaszőnyeg olyan puha, vastag. Az ösvényeket narancssárga pöttyök jelzik a fák törzsén, nincs színezés, viszont minden elágazásnál útbaigazító fa-táblák segítenek tájékozódni. Nem nagy a kerülő, amit választottam, hamar elérem a tavat. Partja végig mocsarasan benőtt, csak a távolban látszik egy gerendákból ácsolt eső-beálló, ahol le lehet menni a tópartra. Az esőbeálló remek ácsmunka, egy 8-10 fős társaság lazán beférne. Odébb egy ágakból emelt gunyhó, oldalát műanyag ráccsal(?), azt mohával borították, még kéménye is van, előtte a vízen egy csónak várja, hogy elkössék és a csinos szigetecskék valamelyikére evezzenek. Rájövök, mi olyan furcsa a tavon: szinte fekete a víz (gondolom a benne korhadó levelektől) és egyetlen madár, bogár, élőlény nem látszik közel-távol. A tó túlsó vége már a mocsár kezdete: a legszélén pár csenevész fenyő, néhányat már megfojtott a mocsár, bedőlt és törzse már nem, csak az ágai állnak ki az aljnövényzetből, a többi besüllyedt a mocsárba. Beljebb magasszálú fű (vagy sás?) lepi a terepet, középen már csak a gyanúsan hibátlan mohaszőnyeg jelzi, hogy itt senki sem jár. Van ebben a zölddel idilli szépségűre kendőzött mocsárban valami félelmetes: aki gyanútlanul belekeveredik, pórul járhat. Odébb, a hegyoldalban egy másik ösvény keresztezi az enyémet: van vagy 2 centi széles. Leülök, nézem a masírozó hangyanépet, a nekik áthatolhatatlan őserdőnek számító mohába vágott és láthatóan karbantartott utacskát. Mesevilág ez: ha pár percre leülsz és az erdő neszekkel teli csendjét hagyod magadon átfolyni, már nem lep meg, hogy fa odvából, szikla üregéből manók, koboldok bújnak elő és a süppedő mohán nyomot sem hagyva tipegnek áfonyát gyűjtögetve, minden leeső tűlevélre ijedten rezdülve. Vándor, ne riaszd el őket, az erdő lelkét, a magad békéjét találhatod meg ezekben a befelé forduló, csöndes pillanatokban.

Távolról emberi beszéd foszlányai közelednek, szétpattan a varázs-buborék. Nehezemre esik felállni, elindulni, az erdő pedig egy pillanat alatt ismét csak fák, kövek, bokrok halmazává zökken vissza. Találkozom a párral, a nyirkos hűvösség dacára a kövérkés férfi izzadt felsőtesttel húz el mellettem, pólója a kezében, a nő fújtatva utána: teljesítmény-túrázók lehetnek, nekik biztosan nem jönnek elő az erdei aprónépek. Felérek a magaslatra, a páromék már birtokba vették a tópartihoz nagyon hasonló, gerendafalú eső-beállót. Sajnos, szükség is van rá, rázendít. Felmegyek a kilátóba és elfelejtem az esőt: a pár száz méteres Kindla-magaslatról hétmérföldre látni. Tavak, erdők, lápok terülnek lábam elé, jobbra feketehasú felhő eső-lába lóg a sötétzöld fenyvesekig, északra magas hegylánc kéklik a távolban. Alulról füst száll felfelé, lemegyek, segítek fát gyűjteni és legnagyobb meglepetésemre a kunyhó fel van szerelve fejszével, fűrésszel. A favágó szerszámokat kopottságukból ítélve több éve rakhatták ki és mi magyarok szégyenkezve csodálkozunk azon, hogy még itt vannak. A tegnapi egésznapos esőtől nedves fát ez sem hatja meg, csak füstöl kitartóan. Előkerül a bolti „flekkents magad” felszerelés: egy vastag alufólia-tálcában  faszén, amit perforált lemez szorít le, az egyetlen száraz pont ebben a nedves, vizes világban. Az sem valami gyors, beletelik vagy 10 percbe, míg a tálcán a faszén egésze beindul, de aztán a frissensült fínomságok hamar feledtetik a kudarcot. Igazi áprilisi idő van: hol esik, hol ragyogóan süt és én mégis mennék tovább, világgá: beleszerettem ebbe az erdőbe. Indulunk visszafelé és a gyors zuhéra már meg sem állunk, esőkabátot sem veszünk elő, akár a svédek. Az erdő egy ritkásabb részén a moha virágzik: egy területen szinte minden szálat belep az aranysárga virágpor, másutt a szürkészöld zuzmó egy foltja  díszlik narancssárgán. A parkoló melletti miniláp mohaszőnyegén ismerősünk meglátja a hamvas lápföldi szeder néhány ágacskáját. A pici növény egy-két szem nagyon apró narancssárga gyümölcsöt kínál, nem csoda, hogy a lekvárja Svédországban méregdrága. Kicsit sárosan, de azzal a boldog tudattal szállunk be a kocsiba, hogy a skandináv erdők szépségéből valamicskét a szívünkben mégis haza tudunk vinni.

A délután ajándékvásárlással telik, aztán pakolunk, holnap jókor reggel indulnunk kell a reptérre. Ismerősünk még átszalad velünk utazó kollégájához, hogy minden rendben van-e aztán lenyugszunk.

Reggel a ragyogó napsütés már inkább bosszant: miért is nem tudott két napja ilyen lenni az idő?! Istenem, mi mindent lehetett volna azon a napon csinálni, mennyi szép helyet végigjárni, akár egy egynapos, kiadós túra keretében. Azt érzem, amit a Yosemite Nemzeti Parkot elhagyva: ha egy évre hagynának itt, talán be tudnék telni ezzel a varázslatosan szép és gazdag természeti környezettel.

Gyors megismerkedés a kollégával, aztán beülünk és pár pihenővel időben kiérünk Arlanda-ra. A vakszerencsének hála, épp a legtávolabbi épülettől indul a gépünk, így van mód bámészkodni, embereket, repülőket megfigyelni és egy üveges vitrinben még egy rúna-követ is láthatunk. Ezek az írott kövek a viking korból valók, a svédek első írásos emlékei,  jobbára egyenes vonalak kombinációjából álló írásjeleik engem a székely rovásírásra emlékeztetnek, de ez az írás egy pajzs-forma szegélyén tekereg végig, nem sorokba rendezett.

A jelzett beszállító kapunál már vagyunk egy gépnyien, mégsem történik semmi, aztán nagysokára egy egyenruhás egy lépcsőhöz vezet és lebotorkálunk a betonra, ahol egy csuklós buszra szállítanak, aztán újabb tíz perc várakozás helyben és átszállunk egy másik buszra, ami végre a géphez visz. Ott aztán ahány ajtaja csak van a repülőnek, mindegyiken át rohaaam!, elfoglaljuk a helyeket. Szerencsénk van ismét, sikerül egy ablak melletti párost megcsípni. Hamarost a levegőben vagyunk, formás, habos felhők közt búcsúzunk a vikingek szépséges hazájától.

Pesten eszméletlen hőség fogad, Gábor és a lányom felváltva mesélik, hogy távollétünk hetében melegrekordok dőltek meg és emberek haltak meg. Sógorasszonyom kollégájára pillantok, de önfegyelemmel mosolyog, a sógorasszony lelkileg már bizonyára felkészítette, hogy ez itt már nincs messze Afrikától. Most áldom igazán azt a zalaszántói részeg állatot, aki két éve nekirongyolt az áldott emlékű DACIA-nknak és ezzel elindította a folyamatot, hogy most egy klímával felszerelt FORD-ba ülhetünk be. Még Pesten egy Peugeot-s majd leviszi az orrom, úgy húz be elém, közben egy kisteherautó centikre mögöttem tol előre, bár hetvennel megyek: hazaérkeztünk. Vajon megérem-e még, hogy az a természetes béke és nyugalom, amit Stockholm útjain tapasztaltunk, hozzánk is átterjed és szelíddé, megértővé varázsolja át a pesti autós-kamikazékat? A változás csírája bennünk van: egy  skodás beenged a sorba.