Az ember megváltozik idővel. Nem keresi már vad hegyifolyók tajtéktól fehér vizeit, de örömét leli a sétahajózásban egy festői kisváros csatornáin, a köveknek nemcsak akkor örül, ha azokkal egy meredek ösvényen vagy egy szép kilátó pont szédítő szikláján találkozik, de akkor is, ha azokon egy történelmi főtér díszletei közt jár. Egész napos túrák helyett beéri egy kétórás városnézés fizikai terhelésével és már nem fintorog gúnyosan, ha az útitársak egyike sem társul a városháza tornyába vezető 234 lépcsőt megmászni. Talán csak a tengelyen töltött éjszakák rémítik, mert még emlékszik, hogy a lába csillagokat tudna rúgni az órák hosszat tartó szfinksz-pózban, amit az ülések közt megmaradó bő kalodányi hely nyújt. Megváltozik, mondom, és az ismerős utazási iroda nyári ajánlatából kiválaszt egy olyan utat, amelyre azelőtt nemigen vállalkozott volna: befizet egy BeNeLux körútra. Hogy miért éppen oda? Van ott pár apró ország az utazásilag reálisan elérhető világ peremén, amelyekről egyelőre csak a tulipán, Rembrandt, az IKKÁ-n át kapott kakaó, Hieronymus Bosch gnómokkal megfestett nyomasztó világa, a fapapucs és a csatornák jutnak eszébe. Kevés ahhoz, hogy ismerősnek mondhassa, elég ahhoz, hogy felcsigázza az érdeklődését. És újra megtörténik a csoda: ahogy befizeti az utazó az első részletet, máris bűvkörébe vonja az UTAZÁS, az idegen tájak, emberek, kultúrák, szokások megismerésének csodája. Február lévén nehéz azt mondani, hogy ez az érzés hasonló a gyermekkor karácsony előtti várakozásához, mégis tele van azzal az édes izgalommal, azzal a kellemes várakozással, amit nem lehet megunni, ami a hozzám hasonló vándor-lelkűeket élteti.

Utazásban immár gyakorlottnak mondanám magam, az utazásra való felkészülésben is. Már keresem az idevágó könyveket, már érzékenyre vagyok állítva minden információra, hírre, színes riportra. Már kezdenek aszerint érdekelni a kollégáim, hogy jártak-e már arra, van-e tippjük, mit érdemes megnézni, kipróbálni, megkóstolni. És már van türelmem ahhoz, amihez korábban soha: elolvasni a környék népeinek történelmét. Az események többsége ugyan most is közömbösen érint, háborúk és békék nem hagynak maradandó nyomatot egy nép lelkében és engem sem érdekelnek különösebben. Annál inkább következményeik, a jólét vagy a nyomor és mindaz, ami ebből fakad: a létkérdések nyűgétől megszabaduló vagy épp a puszta létéért küzdő emberi elme maradandó alkotásai a művészet minden területén. A múltnak ez a nézete számomra beszédes, sokat árul el azokról, akik benne éltek, örültek, szenvedtek.

Ennek a tájnak a történelmével kapcsolatban diákkoromból még címszavak sem merülnek fel bennem: a „cocialista” történelemszemlélet nem igazán vette górcső alá a németalföldi történéseket. Lehet ez a két történelemtanárom bűne, de talán az enyém is: a gyerekember ritkán fogékony a múlt iránt, a jövő inkább érdekli (lévén abból jóval több az ő perspektívájában). Kerekes elvtárs az általános iskolában afféle politikai igazgatóhelyettes volt és csak úgy mellesleg történelemtanár, hozzáállása és szakmai kvalitásai alapján azonban éppoly sikerrel taníthatott volna kézimunkát vagy testnevelést. Ezt még mi, felsős nebulók is tisztán éreztük, nem csoda, hogy munkásságának alig maradt lenyomata az agyunkban. Az én lelkemben annál inkább, mert szisztematikusan frommankámnak titulált, amit nagyon nem szerettem. Ha tanítója nem is, de formálója egy kicsit ő is lett lelkemnek: megtanított szemrebbenés nélkül tűrni. Lőrincz tanár úr nem így vette igénybe a lelkemet: az ő óráin a feleltetés előtti drukktól eltekintve nyugodtan lehetett volna akár aludni is. Kicsit hadarós, színtelen hangján úgy tudta felolvasni a következő fejezetet a könyvből, hogy a legelszántabbak se értették, viszont kiváló háttérzajnak bizonyult egy kis nyitott szemű relaxációra. Tény, hogy sem Kerekes elvtárs, sem Lőrincz tanár úr nem tudott belőlem(ünk) érdeklődést kiváltani és ez siralmas eredménnyel járt: néhány világot rengető kataklizma és nemzeti sorsforduló évszámán túl csak a nemtudás okozta enyhe szégyen maradt meg e téren bennem.

Ha most hívnának fel, nyugodtan mondanám: tanár urak, én készültem!

A három ország, Belgium, Hollandia és Luxemburg múltja sokszor átlapolja egymást, el semmiképp sem választható. Nyugat-Európa egyik legnagyobb folyójának, a Rajnának a  torkolatvidéke eleve stratégiai fontosságú volt, akár kereskedni, akár hadakozni kellett. Itt tehát laktak népek európai időszámításunk kezdetétől: hol germán törzsek, hol frank hódítók, hol a római birodalom tette rá a kezét a területre, hol Lotharingia, hol a Német-Római császárság zászlója lengett itt, hol a spanyol királyé. Itt is elég volt egyhelyt lakni, hogy akár egy emberöltő alatt több országhoz tartozónak mondhassa magát a holland vagy belga polgár. Az itt élők számára örök küzdelem volt a sors a tengerrel és vélhetően más népek is megirigyelték ezt a sorsot, mert gyakran velük is meg kellett vívniuk. Voltak azért békeidők is, amikor virult a gazdaság és a mecenatura révén a művészetek is. Ilyen korszak volt a brabanti hercegek (Szép Fülöp, Merész Károly és Jó Fülöp) uralkodása, akik frank származásuk ellenére gondosan ügyeltek arra, hogy a németalföldi tartományokat se az angol, se a francia, se a Habsburg érdekszféra be ne kebelezhesse. Az aranykort azért a genti születésű V. Károly (1500-1558) jelentette, aki előbb spanyol király, később Német-római birodalmi császár is volt: ő jó hazafiként felvirágoztatta Németalföldet. Teret nyertek az Itáliából érkező új tanok, a humanizmus, melynek jeles képviselője volt a rotterdami Erasmus, aki műveivel sokat tett egy tisztább erkölcsű, műveltebb életideál elterjedésében. V. Károly halálával erős kéz híján aztán előbb szétesik a Monarchia, és a spanyol trón hatalma ellen ill. a kálvinizmus terjedéséért a 80 éves háborúban szívós küzdelmet folytat Németalföld Orániai Vilmos vezetésével, majd Köztársaságként egyesül 7 északi tartomány, míg a déliek maradnak spanyol befolyás alatt: nagyjából kialakul a mai Hollandia és Belgium területe, lakossága – és máig jellemző megosztottsága is. Belgiumra a vallon (francia) és a flamand nyelvű, érzésű kettéosztottság jellemző, míg Hollandiában a katolikus dél és a protestáns észak közti vallási határvonal létét észlelhetjük nemcsak földrajzilag.

A Köztársaság a maga szabadelvű és demokratikus nézeteivel újra jó táptalajt adott ahhoz, hogy a világ olyan művészek alkotásaival gyarapodjék, mint Rembrandt, Vermeer, Rubens és a Van Dijck fivérek, hogy az építészet olyan maradandó szépségeit csodálhassuk meg, mint pl. az amszterdami városháza vagy a brüsszeli Főtér épületegyüttese. És egy ilyen jelentős múltú demokrácia adhatja meg csak a kulcsot a mai hollandusok számunkra elképesztő türelmének és toleranciájának megértéséhez. Ez az időszak sem telt persze felhőtlen békességben: a flamandoknak harcolniuk kellett az angolokkal és svédekkel a tenger jelentette szabad kereskedelem jogáért. A BeNeLux országok mai gazdagsága mutatja igazán, mennyire nem volt tétnélküli ez a harc.

Végül Németalföld egy igen sötét fejezete a II. világháborús német megszállás, melynek tárgyi és tudati emlékei mind a mai napig léteznek és hatnak.

A németalföldi tartományok történelme harcok és szövetségek, közös és ellentétes érdekek erővonalai mentén alakult és külső szemlélőnek hallatlanul nehéz teljes mélységében megérteni. Ez a pár soros történelmi kivonat nem is akar több lenni, mint a jó diák puskája: emlékeztet mindarra, amit már megtanult, ahhoz kevés, hogy ennyiből megértsük.

Beülünk hát az emeletes buszcsodába, amely halkan gördülve falja a kilométereket. Néhány megálló felélénkíti a vérkeringésünket és már Passaunál, németföldön vagyunk. Korábbi utjaink tengelyen töltött éjszakái után nem tudom eléggé értékelni, hogy megszállunk valahol Bajorország túlsó peremén. Vacsora után jólesik egy kis séta a tó partján, ahol a hotelünk áll és úgy alszunk egész éjszaka, mintha csináltunk volna valamit is.

Gyors, de kiadós reggeli és önelégülten konstatálom, hogy van olyan szervem, amely fiatalkori túlterhelhetőségét és rugalmasságát maradéktalanul megőrizte: Marcsi nejem maradékát is bekapom. Ma már belecsapunk a lecsóba, sietnünk kell: vár a Rajna! Az úton Bea – idegenvezetőnk, történelemtanárunk, hajcsárunk és szárazdajkánk egy személyben - mesél Mainz-ról, melyet ez alkalommal nem láthatunk. A Közép-Rajna-menti város elsősorban konyak- és pezsgőgyártásáról híres, de sokan keresik fel az orosz származású zsidó festő, Chagall üveg-festményeiért is. A kék színek szürrealista mestere édesapja varázslatosan kék szemeinek hatása alatt festi meg a St. Stephans templom 12 ablakát.

 Jól haladunk és úgy hajnali 8 óra tájt sikerül a Közép-Rajna-menti kisvárost, Rüdesheimet még álmában meglepni: semmilyen ellenállást sem tanúsítanak, hacsak azt nem vesszük, hogy valamennyi üzlet és kocsma még zárva van. A folyó mentén sorjázó kisvárosok vázlata egy kaptafára megy: a parttal párhuzamos vasút és út meg a dombok meredek lába közti szűk helyet töltik be az épületek, utcák. Az útra még csinos, de jellegtelen házak sora néz, de a rá merőleges utcácskákban már a kortól sötétre barnult favázú épületek teremtenek történelmi hangulatot.

Az utca vége még a domb aljára is felkap, néhol a szőlők takaros rendjére is fellátni. Szinte minden épület földszintje fogadó is egyúttal, ahol a jóféle rajnai rizlinget mérik. Itt csak álom a kiülős vendéglő, három székkel és egy asztallal már el lehetne torlaszolni az utcát, ezért a vendéglők (Riesling-stube, ahogy itt mondják) belül teresek, meg aztán egy-két pohár után már úgyis összemelegszik és kevés helyen is elfér itt a sokféle vendég. Sajnálom nagyon, hogy nem este, hangulata teljében láthatjuk mindezt. Némelyik ház falára szőlő (nem, nem vadszőlő, mernék fogadni, hogy nemes fajta) fut fel, az ablakokban muskátli. A falatnyi földdel, amiből a tőke kinő, nem sok baja lehet a tulajnak: forgatni, kapálni nemigen kell, a macskakövek közt leszűrődő csapadék bőven öntözi és az arrajárók dohányfüstjétől még a peronoszpóra is elijed. Emitt a tőkétől a hordóig a szőlő útját festette a falra egy nem ügyetlen kezű gazda, amott díszesen faragott borítású ajtó, ablak csábítja beljebb a szomjast. Egy másik viszont gyengéjén fogja meg az arrajárót: az amúgy fantáziátlan fémkeretes kirakatban egy(!) üres palack és egy pohár áll egy asztalon, és ez az ingerszegény környezet jól ellenpontozza az igazi kísértést jelentő feliratot: „Kostenlose Weinprobe”! Nincs az a náció, aki ennek ellen tudna állni: a potya varázsa egyformán vonzza a németet és a törököt, a magyart és az amerikait, hogy a közismerten kupori lelkű svábokról és skótokról már ne is beszéljünk. (Nem állom meg, hogy a cégünk sváb vendég-előadójától hallott viccet itt el ne süssem: tudjátok, hogyan keletkezett a Grand Canyon? Egy svábnak beesett a tolla egy sziklarepedésbe…)

A templomuk tornya, falai erődszerűen vastagok, dísztelenek. E falak láttán érti meg az ember a vallásosak nagyonis evilági reménységét: Erős vár a mi Istenünk (vagy ha ő nem, hát a háza…) Nem kell hozzá sok fantázia, hogy voltak idők, amikor ez volt a városka lakóinak menedéke.

Sietnünk kell, egy rajnai sétahajózásra vár minket az Asbach motoros kapitánya. Most, a vízről látni csak, milyen aprócska a város és milyen meredekek a szőlővel beültetett domboldalak. A meredek ültetvényekről eszembe jut, hogy kapáltatta meg a Mátyás királyunk a főurakat Tokajban – hegynek lefelé. Ez a mutatvány itt se lehetett volna egyszerű, és egy kiadós nyári zápor után a lemosott hordalékot visszatermelni a magasba a Rajna mellett sem lehet álom. Így messziről minden kultúrterület szőlővel beültetett és pedánsan gondozott. Az ültetvények fölött, a domb vállán a Niederwald emlékmű a Német Birodalom 1866-os újraegyesülésére emlékeztet. A fáklyás nőalak bizonyára a környék földműveseinek is kedves látvány: a kapálásból felegyenesedve őrá esik az első pillantás. Hogy géppel csinálják és a kapa itt már csak emlék? A nőre attól még fel lehet nézni.

Hajónk kacér leány módjára hol az egyik, hol a másik parthoz símul, csinos kisvárosok kikötőit vesszük sorra: Bingen, Ehrenfels, Heimbach, Bacharach, Oberwesel és St. Goar következnek egymás után. Szinte nincs település, amely fölött ne őrködne kastély vagy vár és Bea  mindhez mond valami érdekeset. Emitt a Mäuse-turm áll egy falatnyi szigeten. A monda szerint az eredetileg vámszedő helynek épített toronyban lelte halálát Mainz városának fösvény püspöke: gonosz tetteiért a tömlöcben bűnhődött és az egerek felfalták. Ehrenfels várának hajdani gazdája dacolt a szokásokkal és az amúgy rizling-termő vidéken kizárólag vörösbort adó fajtákat telepíttetett. Hogy ezzel pusztán különcködni akart-e, vagy jó üzleti érzékkel ráment a vörösbor iránti növekvő keresletre, ma már talány. Amúgy sétahajósan elcsorgunk a hányattatott sorsú Sooneck vára alatt. 1010-ben épült, majd rablólovagok tanyája lett, Habsburg Rudolf ezért leromboltatta. Újjáépítették, de vesztére, mert a franciáknak szemet szúrt stratégiai fontossága és lerombolták. Más és más nációk újra felépítették, újra lerombolták és ez még egy párszor előfordult vele. Ha ezt a ciklikusságot vesszük alapul, most lerombolás előtt áll, hiszen épp újjá van építve.

Karnyújtásnyira hagyjuk el a meder közepén egy sziklapadra épített vámszedőhelyet, Pfalz-ot. Bár az építmény maga a hajó-alakú alappal és a soktornyú kastélyocskára hasonlító felépítménnyel elég öszvér jellegű, de a maga nemében kihagyhatatlan (vámszedésileg is). Ha az ember belegondol, hogy sétahajózásunk rövid szakaszán majd kilométerenként van egy vámszedő hely, nem lehetett könnyű dolga az egyszeri uszálykapitánynak: a hajótesten és a gatyáján kívül alig maradhatott valamije, mire leért a tengerhez. A maiak azért már nem lehetnek ennyire kiszolgáltatva: egy uszályon a kapitányi fülke mögött ügyesen kialakított tartókon egy Merci várja, hogy partra emeljék és újra gurulhasson.Kezdek rájönni Bea igazára: ez az út korántsem a pihenés jegyében telik majd. Bár a sétahajó tele van kényelmes székekkel, információra éhes énem folyton hajt: lesem a két partot és ingázok a hajó két oldala közt egy-egy jó pillanatban lekapott fotóért és közben figyelem Bea mondókáját, amely a hangszórókból a japán nyelvű szöveg után következik rendre.

Közeledünk a híres Loreley-sziklához, amely közvetlenül a folyó partján magasodik és talán Németország legismertebb helye. A Heine által megénekelt legenda szerint egy rajnai hajós meglátta a csodaszép nimfát, Loreley-t, amint a szirten ülve aranyfürtjeit fésüli és nem tudta levenni többé a szemét róla. Hajója a szoros szikláin zátonyra futott és elsüllyedt, ő maga a habokba veszett (de az is lehet, hogy azóta is boldogan élnek a nimfával a víz alatt, csak a hajós nem jár fel fésülködni).

Végéhez közeledünk, feltűnik a kanyarban St. Goar városa és Rheinfels vára, és vele szemben, a túlparton St. Goarshausen, ahol kiszállunk. A kikötés előtt még jól szemügyre vehetjük Burg Katz-ot: gazdája nyilván nem akart úgy járni, mint Mäuse-turm-é és inkább macskákat tartott, mint egereket. Ha volt egy kis esze, nem Whiskast vett nekik, hanem bérletet a Mäuse-turm-ig…

Kicsit elpilledve ülünk buszba és innen már nincs megállás Luxembourgig. Már az elején tisztázzuk: Luxemburg fővárosa Luxembourg. Bea fáradhatatlanul ismerteti az apró állam történelmét és az ember úgy érzi: azért van kétórányi buszozásra, hogy mindent el tudjon mondani. Ne ijedjetek meg: én nem fogok ennyit beszélni. 963-tól jegyzik a város történelmét: Sigefroi grófja megveszi a Petrusse és Alsette összefolyásánál épült kastélyt. A körülötte kialakuló település előbb Lutzelbourg, majd Luxembourg néven kerül a térképekre. A kastély urai csinos területet kerítettek köré birtokként harccal, csellel, házasságokkal - ahogy ez már a hatalom környékén lenni szokott. A szomszéd „nagyok” persze nem nézték jó szemmel ezt a nagy függetlenséget és jött egymás után a burgundi, a spanyol, a francia, a porosz és az osztrák megszállás, mígnem a londoni konferencia 1839-ben kimondta Luxemburg függetlenségét. Az államocska ugyan semlegességre törekedett, de a főváros védelmére az évszázadok folyamán komoly erődrendszert vájt a mély folyóvölgy szikláiba, melyről méltán hívták Észak Gibraltárjának. Azonban sem ez, sem lakóinak hősies ellenállása nem mentette meg attól, hogy a német (porosz) csizma rá ne taposson. Az amúgy stratégiailag nem túl fontos megyényi országot valószínűleg jelentős acélipara tette kívánatossá II. Vilmos ill. Hitler számára. A II. világháború végén állítólag Roosevelt szállóigévé vált mondatának köszönhették, hogy újra a térképre kerülhettek: „Put Luxemburg on the map!” Luxembourg korábban a Közös Piac, ma az Európa Únió néhány szervezetének ad otthont és így a jól fizetett „eurokraták” révén komoly bevételhez jut a főváros.

A városba érve áthajtunk az Euro-negyed hipermodern acél-üveg-beton épületei közt, majd a régi városközpontban tesz le minket a busz. Időnk rövid: Bea körülvezet a késő-gótikus Notre Dame katedrális belsejében és elvonulunk a csodatévő Mária-szobrocska előtt is, amely állítólag elmulasztja a szomorúságot. Most jó a kedvem, és remélem egyhamar nem is lesz szükségem a szobrocska csodatévő erejére.

Aztán kapunk egy órácskát, hogy egy kicsit körülnézzünk. Átmegyünk az Adolphe hídon a Petrusse meredekfalú völgye fölött. Lenn nagy fák, csinos park követi a folyócskát, fenn, a túloldalon egy szépen rendbe hozott kastély ad otthont luxus-vendégeknek. Ízelítőt kapunk abból, hogy kell egy világvárosban a bicikliseket komolyan venni: az amúgy sem széles útból komoly sávot hasítottak ki nekik és táblák, útburkolati jelek is figyelmeztetik az autóst a kerékpárúttal való keresztezés környékén. Még egy utolsó pillantás a Place de la Constitution közepén álló obeliszkre, amely a fővárost felszabadító amerikai hadsereg tiszteletére állítottak és már indulunk is tovább mai végcélunk, Brüsszel felé.

Ez egy jó 3 órás út, van időm elmondani, milyenek is a belgák és a hollandok. Messziről nézve alig különböznek: szorgalmasak, öntudatosak, hallatlanul toleránsak és van bennük érzékenység a demokrácia iránt. Mégis, ha közelebbről ismerjük meg őket, lényeges vonásokban térnek el egymástól, de ennek megértéséhez elő kell vegyük a térképet. Belgium délről Franciaországgal határos, keletről Németországgal és északról Hollandiával, a francia – német – belga hármashatárnál lévő Luxemburgot nem számítva. A szomszédság és a történelem erősen meg is határozza Belgium népességének megosztottságát: a Franciaországhoz közelebb eső, déli tartományok vallonnak, az északi tartományok flamandnak vallják magukat és ez nemcsak afféle elvi elkülönülés. A belga parlamentben is külön képviselete van mindkét népcsoportnak, sőt: minden pártnak van flamand és vallon frakciója. A két népcsoport nemigen szereti egymást: az életművész, kicsit bohém vallonok nem állhatják a dolgos, de maguknak való flamandokat és viszont. Az okos könyvem szerint ez annyira meghatározó, hogy alig köttetnek házasságok, születnek szerződések és alakulnak pártok vagy egyesületek „vegyes” résztvevőkkel. Ezerszer inkább elfogadják pl. az anyaország és a volt gyarmatok lakóinak egyenjogúságát, elismerik a homoszexuálisok jogait, nincs kifogásuk a gyenge drogok élvezői ellen, csak akkor csikorog halkan a foguk, ha pl. a vallon területen egy flamand érvényesíteni akarja papíron azonos jogait. És mielőtt értetlenül legyintenénk, hogy az ő bajuk, csak gondoljunk a mi cigány-kérdésünkre. A hollandoknál ugyanez a helyzet azzal a különbséggel, hogy ott a katolikus déli tartományok különböztetik meg magukat az északi protestánsoktól. Aligha lehetne a helyzetet jobban jellemezni, mint hogy Hollandiában egy vegyes házassághoz pl. nem egy holland lány és egy indonéz fiú kell, hanem egy protestáns és egy katolikus család sarja. Itt még a TV-műsorok is szelektíven hangoltak és ezt nem vételtechnikailag értem. A belgák és a hollandok az okos könyvem szerint is csak a felszínen demokratikusak és toleránsak, a mélyben ősi és egy-két generáció alatt aligha felszámolható ellentétek feszülnek. Sok-sok döntés igazi mozgatórugója ez az ellentét, de azt „kultúremberként” körömszakadtig leplezni kell, mint nálunk a nők egyenjogúsága elleni hétköznapi merényleteinket. Néha persze mindez a felszínre is tör: a kétnyelvűnek deklarált Brüsszelben rendre tüntetnek mindkét nyelvcsoport aktivistái – a másik ellen.

Meg kellene álljam, mégsem tudom: mi magyarok is jó úton haladunk efelé. Míg korábban eggyé kovácsolt bennünket a közös ellenség elleni dac, gyűlölet, most a közös jólét felé masírozva máris egymást marjuk: nincs ádázabb ellenség a hajdani sorstársnál. És ne higgyük, hogy az felment minket, hogy tőlünk jóval nyugatabbra is ezt csinálják. Ez a tolerancia igazi próbája: el tudjuk-e tartósan viselni egymás másságát, jelentkezzék az vallási, nyelvi, származási formában vagy épp csak szokásainkban. (A régi vicc jut eszembe: Két barát beszélget:

- Döntöttem: elválok az asszonytól!
- Ne hülyéskedj, negyven éve szépen éltek együtt, gyerekeitek, unokáitok szeretnek. Miért?
- Ha fürdök, mindig elsüllyeszti a papírhajóimat!)

 Ennél hétköznapibb dolgokban is megmutatkozik a másság. A belgák – ott is elsősorban a vallonok – nagy életművészek. Imádnak a napi munka után beülni egy kávézóba, kocsmába és egy kiadós vacsora, pár korsó sör mellett ráérősen elbeszélgetni mindenféléről. Nyáridőben persze inkább a kiülés a módi, megtelnek az utcák, terek a kitett asztalocskákkal, székekkel. Voltunk olyan helyen, ahol a méretes főtéren alig maradt egy keskeny ösvény az egymásba érő kiülős vendéglők között az átjárásra és az ember szinte elszégyellte magát, hogy miért is zavarja nyüzge mászkálással a terített asztal mellett trécselő vendégeket. Az náluk természetes, hogy nem elsősorban enni vagy inni ülnek ki és a cehhet is inkább egy sajátos helypénzként fizetik ki a végén. Így aztán az is magától értetődik, hogy nem sietnek a rendelt ételt, italt kihozni, mert az asztalnál úgyis csak kihűlne ill. felmelegedne. Jóóó, nem hülyéskedek, de a belgákra csakugyan jellemző ez a délutáni – esti dumáláshoz lelassult tempó.

A hollandus is megadja a módját a pihenésnek a végigszorgoskodott napja után – de otthon. Az okos könyvem szerint könnyen barátkozik és hívja meg új barátját otthonába egy kávéra. Ilyenkor persze illendő egy nagy csokor virággal beállítani és legalább ennyire az a meghívást viszonozni – méghozzá hamarosan. De azon sem szabad csodálkozni, hogy az egy kávé itt egy kávé és nem több. Itt nem divat a kínálás gavallériája és épp ezért nem szokás udvariasan kéretni magát a vendégnek sem. Ha jót akarunk, ne mondjuk, hogy nem kérünk. Tegyünk le arról a hátsó gondolatról, hogy majd csak a második kínálásra veszünk, mert nem lesz. Legyen szabad ennek illusztrálására két rövid történetet elővezetnem. Az üzleti úton Hollandiában tartózkodó fiatalembert bennszülött kollégája meghívta egy baráti vacsorára. Végigették a fél étlapot, de a gyomortáji nyomás csak akkor kezdett igazán kellemetlen lenni a vendégnek, amikor a fizetésre került a sor, mert a kolléga magától értetődő természetességgel csak a saját részét rendezte. A másik történet főhősét vacsorára hívta meg otthonába egy házaspár. Ettek, ittak, jól érezték magukat és a háziasszony az estét megkoronázandó megkérdezte, inna-e egy Bailey’s-t. Ezer örömmel – volt a válasz. A háziasszony elővette a bárszekrény kulcsát, kinyitotta, töltött mindnyájuknak, majd lazán visszatette az üveget a helyére, ráfordította a kulcsot és mosolyogva emelte poharát: Egészségünkre! Mi, magyarok a második meghívásnál már biztosan vinnénk magunkkal egy zsebbe simuló laposüvegben valami tájjellegű huzintósat és visszakínálnánk a házigazdát. És a mi laposüvegjeinken nem szokott zár lenni…

Mégis, ne törjünk pálcát a takarékos lelkű hollandok felett: az évszázadok megpróbáltatásait így sikerült túlélniük és így gondolkoznak ma is. Mondhatni ott szégyen pocsékolni, a jómódot fitogtatni. Nálunk ez épp fordítva van: a magyar a szegénységét szégyelli, kerüljön az utolsó forintjába, házigazdaként nagyvonalú. Ebben a témakörben az eszem a fapapucsosokhoz, a szívem a lobogó gatyásokhoz húz.

Hollandiában az otthon szeretete sok mindenben megmutatkozik. Egyrészt a már-már mániásnak mondható rend- és tisztaságszeretetben. Elképzelhetetlen, hogy az ablakot legalább hetente ne töröljék át, hogy a vakítóan fehér ajtót, ablakot ne fessék át évente, mert már nem volt elég fehér, hogy a ház előtti járdát ne mossák fel mosószeres(!) vízzel, ahogy mi az előszobánkat. Ezek a szokások ma már inkább a kisebb városokra és a falvakra igazak. A csillogóan tiszta ablakokon át aztán jól lehet látni mindent odabenn, mert függönyt tenni sem divat. És azt is tudni lehet, hogy aki ezzel (vissza)élve bebámul, az nem holland. Imádják este is a világosságot, de még a csillároknál is szívesebben lopnak lakásukba hangulatot és fényt több, ügyesen elhelyezett helyi világítótesttel. Ugyanennyire mánia a vágott virág: nincs helyiség a lakásban, ahol ne virítana egy friss csokor és a legkisebb helyiségben is csak a hellyel való takarékosság miatt helyettesítik az illatával.

De hagyjuk egyelőre a hollandokat, beérünk Leuven-be, Brabant megye székhelyére. Bea a várost nagy múltú, szerényebb jelenű településként mutatja be. Századokon keresztül a vászon készítésének és kereskedelmének központja és itt alapítják meg 1425-ben Németalföld legrégibb és legnagyobb egyetemét. A város vörös-fehér-vörös zászlaja arra a nagy csatára utal, amikor 891-ben Karintiai Arnulf, a frankok királya legyőzte és elűzte a viking hadakat és a Dijle folyó vize és partjai híven adták vissza a lobogó színeit.

Buszunk lopva megközelíti a belvárost, egy óvatlan pillanatban kitesz minket és ártatlan képpel továbbhajt. Nem kell sokat gyalogolnunk: máris itt a főtér és csak bámulunk. Három épület szegi, mindhárom építészeti remekmű, igazi városdísz.  A Városháza a legimpozánsabb, ereklyetartót formázó tömbje kacéran a legszebb oldalát mutatja a bámész idegennek. A fal klasszikus arányairól, gótikus ablakairól kőcsipkékkel dús díszítése nem vonja el a figyelmet, sőt még jobban kihangsúlyozza azt. Egy biztos, a polgármesternek barátja lehetett a kőfaragó és haragosa a festő: az épület külsején nincs egyetlen négyzetcentiméter festett felület! A Szt. Péter templom vele szemben ma is torzó: a két világháború bombázásai csúnyán megjelölték, kupolája beszakadt. Tornyát 169 m-esre tervezték, de úgy 50 m magasságában elfogyott a rászánt pénz, így ma nemcsak robosztusabb formájával ellenpontozza a Városháza kecses szépségét – és szerencséjét, hogy épen maradt. A Grote Markt (Főtér) harmadik remekbe szabott épülete a Tafelrond (Kerekasztal) palota, amely korábban a céheké volt.

A Grote Markt-ból sugárirányban kiinduló egyik utca torkolata széles, de alig lehet mozogni benne: a kiülős vendéglők (brasserie-k) csaknem teljesen elfoglalják az utcát. Talán késő van, talán korán, most alig ücsörög vendég az asztaloknál. Az egy asztalhoz tartozó négy székből a járókelők felé nézőkön ülnek inkább, az ember gyalogosként úgy érzi magát, mintha egy alkalmi ruhabemutató kifutóján lépdelne. Egyetemi város lévén nem nehéz elképzelni, hogy „szorgalmi” időszakban itt egy tűt sem lehet elejteni.

Bea telefonon odahívja a buszt, berajzunk és irány a főváros, Brüsszel. Menetközben még megcsodáljuk, hogy az autópálya mentén végig hatalmas kandeláberek állnak: itt még külterületen is világítanak. Ha belegondolok, hogy mennyi emberi és autós érték marad meg így épen, jó befektetésnek tűnik.

Lassan beérünk Brüsszelbe. A szállásunk a külső útgyűrű mellett, annak csaknem átellenes pontján van és vasárnap lévén csak araszolva jutunk előre. Éhesek és türelmetlenek vagyunk, de Bea további türelmet kér: a hotel éttermében a kiszolgálás amúgy belgásan ráérős, a mi célratörő, tempós evésünkhöz nem igazodik, sőt a levest, mint fogást sem ismerik és csak külön kérésre szervírozzák.

Ne csodáljátok, ha így felkészítve nem csak gyomorilag izgatottan ültünk be úgy este ½ 10 tájt esti etetésre. Annyira már mi magyarok is vagyunk kozmopoliták, hogy az etetés szentségét (sok)mindennél előbbre tartjuk. A vacsorára jóízűen elfogyasztott fokhagymás-zsíros pirítós és a tea már gyerekkorom ködébe vész, ma ennél – megszokásból - már jóval igényesebb és tágabb a gyomrom. És itt, a belgáknál nem is csalódik. A leves ugyan ízetlen és meghatározhatatlan összetételű, de a sült már hazai fogalmak szerint is az ehetőség határát súrolja, a német barnaszószos szeleteknél határozottan jobb, ami pedig a gyors kiszolgálást illeti, Bea kérését megfogadták: úgy tetszik, a konyha minden alkalmazottja besegít a pörgős tálalásban.

A reggeli csalódást okoz: az egészségtelenül apró zsemlék és a kávéba valósi „gyűszűs” tej mellett a mini lekvárok, mézek és vajak tisztán mutatják, hogy itt a reggeli nem a táplálkozást szolgálja, inkább jelzés értékű. Hagyunk az asztalon egy halom üres csomagolás mellett egy bontatlan tasak cukrot és egy pár érintetlen műanyag evőeszközt, hogy lássák: mi nem vagyunk azért az a mindent felzabálós fajta.

Szépen süt a nap odakint és kicsit mesének tűnik Bea intése: az külön szerencse errefelé, ha egy nyári nap reggele nem esőre hajló. A mai nap első „fogása” Waterloo. Nejemmel csak összenézünk és szótöbbséggel döntünk: nem vagyunk rá kíváncsiak. (Neem, a szótöbbséget nem úgy kell érteni, hogy ő beszél többet!) Csak miattatok annyit mégis elmondhatok röviden a Népek Csatájáról, hogy az 1815. június 18.-i ütközet az egész Európát leigázni készülő Napóleon terveit volt hivatva meghiúsítani. Wellington herceg angol csapatai és von Blücher porosz dragonyosai Napóleon minden erőfeszítése ellenére ezen a napon egyesülni tudtak és megsemmisítő csapást mértek a császáriakra. A csata emlékei között meg lehet tekinteni Wellington tábori ágyát, asztalát és adjutánsa, Lord Uxbridge falábát, Napóleon távcsövét, híres kalapját, útibőröndjét. Akinek ez nem lenne elég, el lehet zarándokolni a fához, amely alatt Wellington megpihent, meg lehet tekinteni a Papelotte tanyát, ahol véres közelharcok dúltak és a Franciák emlékművét, ahol a halálra sebzett császári sas siratja a francia sereg hősiesen harcoló maradékának elestét. Mindez persze nincs ingyé’, kemény eurókat kell lepengetni mindenért.

A csúcspont a majd 50 m magas mesterséges domb, melynek tetejéről kiválóan belátni a környező répa- és gabonaföldeket. Nyilván ez a véleménye a dombon kőbe fagyott oroszlánon kívül a belga parasztnak is, aki betakarításkor innen távirányíthatja a kombájnjait.

Napóleon, bocsáss meg nekem, hitvány pacifistának, hogy ilyen tiszteletlenül vélekedek! Ha valaki Párizsban az Invalidusok templomában járván Őt mégis arccal lefelé találná, azt hiszem mégsem bocsátott meg… (Igaz, ezt megállapítani fölöttébb problémás, mert az Emperor földi maradványait a porfir szarkofágon belül ólom – ében – ólom – mahagóni koporsó őrzi.) Unalmunkban körüljárjuk a dombot övező kerítést. Az utcai fronton a kerítés kőoszlopai közét a csata jeleneteit ábrázoló festmények töltik ki, hátrébb a drótkerítésen viszont be lehet lesni és rémülten észlelem, hogy újra gyülekeznek az angolok és a franciák. Az angolok lehetnek vagy négyen: az egyik lakókocsija lépcsőjén ülve épp telefonál, a másik – egyelőre posztó kabátja nélkül  - fát hasgat a tűzhöz, az öt francia meg csak úgy lezserül, gatyában valószínűleg a követendő taktikát és stratégiát beszéli meg. Korán van még, ebédig lezavarják a csatát, utána meg csatázzon, aki éhes: a barbeque után szelíd pipaszó mellett nyugodtan meg lehet majd beszélni, hogy is volt, mint is volt.

Amíg az én véreim a csatát ábrázoló körképet és a panoptikumban a viasz-hősöket nézik, alakul napjaink népeinek csatája. Egy motoros paplanernyős felderítő húz el felettünk, a belga tehenes hadosztály mélán kérődzve bámulja, ahogy az amcsik motorizált egységei Harley-Davidsonjaikon megszállják a stratégiai fontosságú pontokat és biztosítják a japán kamerások előrenyomulását, míg a belga hadtáp goffrit sütöget. Csak franciák nincsenek: a gall kakas 1815, focinyelven a nagy zakó óta kerüli ezt a környéket.

Amíg beérünk a városba, elmondanám hogy a nyilvánvalóan erős francia behatás lépten-nyomon meglátszik nemcsak az emberek viselkedésén, de az épületek stílusán is. Azt mondják Brüsszel, a kis Párizs, vagy még szemléletesebben: ha Brüsszelben esik, Párizsban zuhog. Na ez az, amit a brüsszeliek rühellenek, legyenek akár flamand, akár vallon érzelműek.

Buszunk a Palais Royal előtti téren hagy ott minket. Bár Belgium 1830 óta királyság, maga a Királyi Palota 1904-ben kapta meg a Versailles-ihoz hasonló küllemét. II. Lipót király t.i. akkor adott túl személyes gyarmatán, Kongón (amely ettől kezdve felszabadulásáig Belga-Kongóként szerepelt a térképeken) és a hirtelen jött pénzből cseppet lakásfelújításra költött: a korábbi független épületeket egyetlen XIV. Lajos korabeli palotává építtette át. Ahogy az lenni szokott, az utódoknak már túl tágas lett a hatalmas épület és ma már csak egy részét lakják (nyáron még azt sem), a többiben a királyi család gyűjteményei kaptak helyet. A palota sarkánál befordulva máris a Place de Royal-on (Király-téren) találjuk magunkat. A Király-térről induló sugárutat, a Rue de la Regence-t  a szintén klasszikus szépségű Igazságügyi Palota zárja le messziről. A tér közepén jó magas talapzaton Bouillon Gottfried keresztes vitéz ül peckesen jó lován (melynek délcegen hátraszegett nyaktartását az anatómiában jártasak szerint csak egy csigolyatörés után lenne képes felvenni, legalábbis szoborilag). A lovag seregei révén Isten kegyelméből még a Szent Város, Jeruzsálem uralkodója is volt, ezért a szobrot még a villamos vágánya is kikerüli. Gottfried is, a ló is farral tekint a Szt. Jakab templom neoklasszikus homlokzatára, ami igazán nem szép tőlük. A tér amúgy a Művészetek Hegyének tetején van, de inkább egy dombra gondoljatok. A lejtős utcán a burgundi királyok idején épült vöröstéglás Ravenstein-ház az egyik látványosság, közvetlen szomszédságában a szecessziós stílusban épült Old England Hotellel. Az utca másik oldalán egy lépcsősorokkal és gondozott parkkal megkomponált tér fogad, melyet a domb lejtőjébe süllyesztett, kívülről szerény külsejű Kongresszusi Palota két szárnya fog közre. Az egyik szárny árkádos része fölött a falat egy grandiózus óra díszíti. A számok helyén egy-egy fülkében brüsszeli népi alakok perdülnek táncra a harangjáték dallamára, ha a tetőn álló figura a harangot megkondítja.

De még nem ereszkedünk le a domboldalon: dél van, meleg (itteni fogalmak szerint kánikula a maga 26 C-ával!), hát bevesszük magunkat a Királyi Palota parkjába. Jól esik a hatalmas fák árnyéka, tetszik a park szabályos sétány-rendszere és a végén a szökőkút vízporával nemcsak esztétikai élményt nyújt.

Most már alászállunk: a Művészetek Hegye lábánál a város két védszentje tiszteletére emelt katedrálist látogatjuk meg. Szt.Gudula mártír emlékére még 1047-ben építettek itt egy kápolnát, amit a XV. szd.-ban gótikus stílusban kibővítettek és Szt. Mihály arkangyal gondjaira bíztak. A hatalmas templom kívül kőfaragásokkal, szentek szobraival díszített és le nem tagadható hasonlóságot mutat a párizsi Notre Dame-mal, beleértve a pénzhiány miatt félbehagyott tornyokat is. Ma a királyi család egyházi vonatkozású ünnepeinek színhelye. A katedrális belsejében a főhajó felezőjében a falra „ragasztott” orgona és a szintén fából faragott szószék az unikum. Utóbbin Ádámot és Évát valami alma-ügy miatt Mihály arkangyal egy sugárkard-félével épp eltanácsolja a Paradicsom további látogatásától.

Nem várjuk meg, amíg nekünk is ajtót mutat a morc védszent, vár a Belváros. Hamar elnyel minket a Szt.Hubert Galéria, amely itt egy fényes üzletekkel teli fedett utcát jelent. Nem lennénk azonban Belgiumban, ha a fedett utcára ne lehetne „kiülni” és ez még nem is az igazi:

odébb, a Hentesek utcájában már igazi mediterrán hangulat fogad. A sikátor mindkét oldalán végig sorjáznak a székek, asztalok és a vendéglőcskék bejáratánál jégtörmelékkel leszórva kagylók, rákok, halak kínálják magukat a kényes gyomrú vendégnek. Hogy a járókelő se maradjon ki a közélvezetből, arról a tenger gyümölcseinek mindent betöltő szaga gondoskodik ill. az a nem elhanyagolható mellékkörülmény, hogy esős időben a székek fölé kihúzható esővédő ponyvákról az egész utcára eső csapadék kizárólag a középen járkálók nyakába ömlik. Ja, kérem, a potenciális vendéget a beülésre finoman rávezetni nem csak reklámmal lehet.

Elzarándoklunk a Jeanekken-Pis-hez, a híres pisilő fiúcska szobor-párjához. Nehéz az élet: bár a kislány pucér, nincs egy vacak rongya, amit felvegyen, de még ki is száradt, pedig amúgy be van csövezve. Bezzeg a fiúcskát (ő a Manneken-Pis), azt körülrajongják, de erről majd később.

Kiérünk a város kétségtelenül leglátványosabb helyére a Grote Markt-ra (Fő-térre). Számomra ez a tér testesíti meg leginkább az épített környezet harmóniáját, szépségét. A Városháza ugyan mind méreteivel, mind díszítettségében uralja a látványt, de alig maradnak el mellette a céhházak és a vele szemben álló Király Háza. A legfontosabb itt mégis az ami láthatatlan: a levegő, a megfelelő méretű tér, amely engedi látni, érvényesülni a palotákat.

A Városháza épülete csupa kő-csipke, díszítését mégis mértéktartónak mondanám: ez is része annak a bölcs arányosságnak, amely az épület fő méreteire, ill. a Fő-tér és a rajta álló épületek méreteihez való arányára egyaránt jellemző. Körülálmélkodjuk a teret és találomra elindulunk az egyik mellékutcán. Itt is van pár vendéglő, de bolt is elég, tele souvenirrel (amúgy fransziásan, már a bruxellesre tekintettel). Az egyik feltétlenül a brüsszelinek mondott csipke, amelyet Bruges-ben készítenek. Itt mondom el, hogy a csipke készítésének rengeteg apró fortélyán kívül van egy nagy titka: készítésekor fontos a fonál állandó nedvessége és emiatt régen nyirkos pincékben, emberinek alig nevezhető körülmények között dolgoztak e légiesen könnyű díszek kétkezi munkásai.

Van itt csipkéből terítő, alátét, gallér, kézelő, illatos növényekkel töltött zsákocska, de átlátszó anyaggal kiöntve tálcát, kulcstartót vagy medált is díszít. Viszonylag olcsón megússzuk a bolt-látogatást és sodródunk vissza a Fő-térre, ahol díszes középkori jelmezekbe bújt városlakók vonulnak. A tömeg teret enged nekik, ők mosolyogva (és izzadva) pózolnak a fotósoknak. A legüdítőbb figura a kackiás bajszú őszes úr, aki a pisilő kisfiú szobrának másolatát tolja és azzal a gyanútlan bámészkodókat levizeli. Sodródunk mi is a vonulókkal és egyszer csak ott találjuk magunkat az igazi Manneken Pis-nél.

Az amúgy jelentéktelen szobrocska két keskeny utca kereszteződésében áll a sarokház falának támaszkodva és peckesen szembepisil mindenkivel. Több történet is kereng arról, milyen eseményt szobort meg alkotója. A legelterjedtebb szerint II. Gottfried, Lotharingia hercege magával vitte a csatába a még karonülő trónörököst, aki a csata egy döntő pillanatában kezdett hozzá a művelethez, amelyet a szobor megörökít. Egy vallásos változatban a keresztes hadakat fogadó körmenetet tisztelte meg ily módon Hove grófjának kisfia. Megint mások arra esküsznek, hogy egy dúsgazdag brüsszeli polgár kisfia kódorgott el és találtak rá ebben a pózban. Egy biztos: a szobrocska Brüsszel féltve őrzött kincse, amelyet jónéhányszor akartak megfújni, de a tolvajok mindig megszívták, mert a lelkes városlakók mindannyiszor visszahozták. Híre eljutott a világba, bizonyítja ezt a rengeteg rend ruha, amit kapott. Vannak katonai egyenruhái mindenfajta nációtól és fegyvernemtől, ügyvédi talárja éppúgy akad, mint labdarúgó meze vagy kerékpáros öltözete. Alig van nép a világon, melynek népviseletét ne ölthetné magára, bővelkedik a szakmák díszegyenruháiban és van néhány személyes kötődésű öltözete is, mint pl. az, amelyet Maurice Chevaliertől kapott. Talán csak szkafandere nincs, mert abban ugye nem lehet… Ma épp egy egzotikus ország rikító színekben pompázó göncét viseli, a fülére élénkpiros sapkát húztak, hogy meg ne fázzon a +26 C-os hidegben és csak pisil, pisil, rendületlenül. Talán mégis felfázott… 

Otthagyjuk a csobogás-imádókat, mielőtt ránk jönne az inger: van itt más is, ami hamisítatlanul belga. A goffri-árusokra gondolok. Ezen a belvárosi utcán alig találni kapualjat, ahol ne állna egy mozgóárús egy falatnyi pulton felvonultatva mindazt, ami egy goffriban vonzó lehet. Kérhetsz itt eprest, lekvárost, karamellást, színezheted tejszínhabbal, csokiöntettel és még meg lehet bolondítani az egészet azzal, hogy az ember mandula-levélkéket, dió, mogyoró őrleményt vagy csokireszeléket választ a tetejére. Kipróbáltuk, de jelentem: az almáspitének vagy a diósbeiglinek nyomába sem érhet.

Na, és ott vannak a sörök! Nem hittem volna, hogy a németeket sörileg meg lehet verni, és mégis: végigkóstolni ugyan nem volt módom (mert akkor még most is ott ülnék), de a klasszikus sörök frontján állják a versenyt (Löwenbrau) és emellé számtalan változatban kínálják a gyümölcs-söröket. Aki most elfintorodik és azt mondja: a sör komlóból, malátából, élesztőből és tiszta vízből és a klasszikus német Reinheits Gebot szerint készül, az nem ivott még igazán jót! A Brussels gyár vörös gyümölcsökkel érlelt sörének már a színe is tébolyító, és gyümölcsös íze, könnyedsége miatt aperitifnek ajánlják, mint ahogy az alma-ízűt is. A Waterloo húsok, sajtok mellé ajánlott, enyhén kesernyés, a Triple 7 zöldalma, a Double Dark karamelles beütéssel rendelkezik. A Leffe eleve csak gyümölcs-söröket gyárt: a Triple narancs árnyalatú és szárnyasokhoz ajánlják, a Brown sötétbarna, karamellás ízvilágú és a sajtok jó kiegészítője, a Blond íze a banánéval rokon és vörös húsokhoz illik jól, a Leffe 9° a fogyasztás ideális hőfokát jelenti a vaniliával és konyakkal megbolondított italnak, végül a Radieuse-t korianderrel fűszerezik és kagylóhoz isszák. Vagy vegyük a Floris gyár sörkölteményeit: van alma, kaktusz, mangó, mézes, csokis, málna, ribizli, cseresznye ízű, és akkor még a golgotavirág gyümölcsével ízesítettről még nem is ejtettem szót. Bizonyos ízeket gyártótól függetlenül is jegyeznek: a Kriek cseresznyéből készül, a Framboise ribizliből, a Brassin mézes gyömbér-ízű, a Trappist viszont a Trappe-i ciszterci apátság titkos receptje szerint készült, férfias ízű ital, a Lambic-ot pedig természetes módon érlelik, míg el nem nyeri száraz borhoz enyhén hasonlító ízét. Szédültök már? Pedig még egy kortyot sem ittunk!  Bár ez a sörkörkép elég alaposnak tűnhet, mindezt – fájdalom – nem tapasztalatból mondtam el: egy bolt kirakatában lefotóztam 1 méter sört, amit egy csinos faládikában mintakollekcióként árultak, már csak az internetet és az angol tudásomat kellett használnom.

Visszavonulás közben néha be-bevillan a brüsszeli Európa-Center egy-egy épülete, ultramodern üvegcsodák. És miközben csodáljuk őket, ne felejtsük el, hogy a privát vélemény nem szívleli őket, ámbár a belga fővárosnak komoly bevételt jelent az Únió apparátusa. Hogy is mondják: van annyi pénz, amennyiért korpás a hajam…

 Beszállunk és most a buszból bámészkodhatunk rá pár szétszórt brüsszeli csodára, amelyek mind a Laeken Park részei. A Kínai Pagodát a vállalkozó kedvű II. Lipót építtette (tudjátok, neki volt kicsi a Királyi Palota is), de aztán eladta és ma a Porcellán Múzeumnak ad otthont. A Heysel Sportközpont ideális körülményeket teremt profi és amatőr sportolóknak egyaránt, bár történetét beárnyékolja, hogy az 1985.-ös BEK döntőn a Liverpool szurkolói brutálisan rátámadtak a Juve-drukkerekre. Az eredmény 40 halott, egy felgyújtott, szétrombolt stadion, a többi megfizethetetlen. Az Atomium az 1958-as világkiállításra épült és príma kilátással rendelkező éttermet találhatunk benne.

Nem pocsékoljuk az időt, még nincs este: irány Mechelen, a harangok városa. Az ódon város jobb napokat élt már meg, valaha egész Németország fővárosa volt. Főterét uralja a Szt. Rumbold templom, melynek tornya nem épült fel teljes magasságában, mert – kell-e mondjam – elfogyott a pénz. Lehet, hogy a toronyba beépített harangjáték vitte el a zsozsót: a 49 harangból álló 80 tonnás harangjáték külön attrakciója a templomnak. A koros hangszert kímélendő a város egy új hangszert is beépített újabb 80 tonnányi élősúlyban, és nyáridőben esténként ezen játszik a kezelője, merthogy nem felhúzós a lelkem. A harangjáték játszóasztala nagyban hasonlít egy billentyűs hangszeréhez és ezt szó szerint kell érteni: a méretes karokat erő kell lenyomni, ehhez nem elegendő egy-egy ujj.

A Főtér többi épülete sem mai: a céhházak és privát lakóépületek szegik a hatalmas, szabálytalan alakú területet. Mechelent a középkorban a szőnyegek városának tartották, ezért a céhházak közül kiemelkedik méreteivel és szépségével a Szőnyeg-ház. A tér jórészét itt is az asztalok és a vendégek töltik ki.

Esteledik már, friss az idő, a kiülős vendéglőkben ülők inkább öltöznek, de nem tágítanak, mi meg indulunk „haza”, vár a vacsora és mi is őt nagyon.

Ma a csirkének egy olyan mini változatával ismerkedünk meg a tányérunkon, ami japán lehetett, fiatalkorú vagy mindkettő, körítés gyanánt kevés párolt zöldség és 8 szem diónyi újkrupmli leszámolva, a végére némi kompót, hogy el ne csapjuk a gyomrunkat. Jó, senki sem mondta, hogy a belgák mennyiségileg nagy gourmandok. Kár.