Ravennát a középkorban körülvevő Comacchio-i mocsarakat – melyek akkoriban jelentős véderőt képviseltek – egy csatornarendszerrel lecsapolták. A csatornák ma is élnek, behálózzák Ravenna környékét, bennük angolnát, pérhalat tenyésztenek. A csatornák partját végig szerény kunyhók lepik, a ravennaiak itt töltik a hétvégét hódolva a halászat, a vadászat ősi szenvedélyének vagy egy még ősibbnek, amihez még egy szál gyertya is sok. Az angolna a mocsári iszapban él, csak íváskor hagyja el a mocsarat és ekkor halásszák. Az itt tenyésztett angolnákat a legfinomabb húsúaknak tartják, és a lehalászáskor az angolnáknak tömegesen teremtenek alkalmat, hogy megismerkedjenek az idesereglett ínyencek belülnézetével. A sült angolna receptjét ugyan nem sikerült megszerezni, de hogy hozzá pezsgő vagy száraz boscói bor dukál, az bizonyos és a fölösleges zsírt cseresznypálinka és egy szelet ananász hivatott leöblíteni a torkokról. Így van ez: minden náció megteremti a maga ideológiáját, miért iszik. Egy közös van csak: inni kell…

A tartomány, Emilia – Romagna és ezen belül Ravenna lakói vaskos tréfáikról is ismertek. Lássunk néhány példát. A kiszemelt áldozatot párbajsegédekkel és pisztolyokkal  kikocsikáztatják a fenyvesbe, de ott a halálra vált delikvenst az egész potyaleső társaságnak megterített asztal – az "áldozatot" meg persze a számla is – várja. Ha egy vicces kompánia kilesi a halászkunyhóba légyottra érkezőket, a szerelemesek számíthatnak rá, hogy a kalyiba ajtaját – ablakát beszögezik, őket meg meztelenül bennhagyják. Megtörtént, hogy egy férfit levetkőztettek, megkötöztek és betettek főni egy vízzel teli kondérba, esetleg még kapott is a fejére, ha beleevett a levestésztába. Ha már lelkileg puhára főtt, persze elengedték és a vegetás forró fürdőért sem számoltak fel semmit. Vannak aztán nagy türelemmel előkészített beugratások. A szenvedő alannyal elhitetik, hogy olyan halálos betegség szedi áldozatait, melynek az a tünete, hogy a koponya megduzzad. Egy a beavatottak közül aztán naponta egy-egy papírcsíkot tesz a páciens kalapjában az anyag és a bélés közé, így a kalap egyre inkább szorítja gazdáját és idővel nemcsak fizikailag. Nem mondhatni, hogy ezeket a tréfákat könnyed franciás báj vagy fanyar angol humor lengi körül, inkább durváknak tetszenek, itt mégsem illik megorrolni értük, mert az a szellemesség hiányára utalna. Ezt így nyilván a tréfamesterek találhatták ki, akikben viszont a fentiek alapján nem teng túl mindez.

Mielőtt beérnénk a városba, pár izgalomra vágyó gyereket és mindenre elszánt szülőt leteszünk a Mirabilandia vidámpark parkolójában. A hullámvasút égigérő, többhurkos acélpályáját látva nehéz nap vár rájuk. Az ember szinte hallja, ahogy a mozgóárus kiabálja: „ Friss, száraz az alsó! Száraz alsót tessék!”

A villanegyed felől érünk be a városba, a kétszintes lakok közt píneák, tuják, cédrusok adnak árnyékot, beljebb sűrűn beépített, városias kép fogad. A busz a belváros peremén rak le, itt már egy ménkű vastag kőfal darabja jelzi, hogy beléptünk a történelembe.
Elsőként a St. Giovanni templomot látogatjuk meg, amit Galla Placidia császárné építtetett egy tengeri viharból való megmenekülése emlékére. A templomra nemes egyszerűség, világos, harmonikusan szép belső tér jellemző. Építésekor nyilván nem lehetett divat ez a puritán egyszerűség, erről a kiállított mozaik-részletek árulkodnak. A szomszédos téren a nemzeti hős, Garibaldi márvány szobrának lábánál friss virág hirdeti az olaszok határtalan tiszteletét és büszkeségét. Amúgy itt talán nincs is város ilyen nevű utca, tér nélkül, akár nálunk Kossuth, Bem vagy Petőfi nélkül.

A tér sarkából egy keskeny utca indul, végén fehér kőből faragott mauzóleum rejti a nagy költő, Dante hamvait. Ez is nemzeti kegyhely az olaszoknak de ennek hosszú sora van. Dante Firenzében született és a szíve, lelke is mindig a városért dobogott. Fiatalon az a tisztesség érte, hogy tanácstag, sőt prior lehetett. Épp követségben járt a pápánál, mikor a nagybirtokos „feketék” pártja megtörte a kereskedők pártja, a „fehérek” uralmát és ahogy az manapság is lenni szokott, a régi garnitúrát „lecserélték”. Így lett Dante távollétében száműzött és bár voltak támogatói, élete végéig szenvedett az igazságtalan ítélet, szeretett városa haragja miatt. Feltehetően ebbéli keserűsége is ihlette világraszóló művének, a Divina Comedia-nak megalkotását. Ravennában élte utolsó éveit, ott is halt meg, hamvait a ferenciek kolostorában helyezték örök nyugalomra. A ferenci szerzeteseknek azonban olyan jól sikerült a hamvait tartalmazó urnát elrejteniük, hogy a kolostor lebontásakor már nem találták meg, csak a helyén emelt, ma is szép mauzóleum őrizte emlékét. Így mikor Firenze bűntudattól áthatva a hamvak kiadását követelte, a pápai sürgetés dacára sem sikerült rábukkanni. Csak 1865-ben a költő születésének 600 évfordulóján találták meg egy befalazott faládikában és helyezték el immár véglegesen a ravennai mauzóleumban, a firenzeiek örök szégyenére.

Ide már csak egy pár lépés a Piazza del Popolo, a Népek Tere. A nem túl tágas tér egyik hosszanti oldalát a Palazzetto Veneziano árkádos, tégla borítású épülete uralja. Az épület stílusában erősen hasonlít a velencei Szt. Márk téren álló Doge palotára, talán csak az itteni galambhiány utal az eltérő helyszínre. Rá merőlegesen a tér rövidebb oldalát a Városháza épülete zárja le. Az épületet a város két védszentje, St.Vitalis és St.Apollinaris vigyázzák egy-egy oszlop tetején. Ilyen magasban az ember örül, ha le nem esik, ezért alkotójuk adott egy pásztorbotot ill. egy lándzsát a kezükbe, hogy legyen mivel egyensúlyozniuk. Így persze a védelmük elég amatőr szintű, már csak azért is, mert az a két csórag még fejmagasságig sem ér le. Az őrző-védő szakma nem itt kezdődik… 

A szentek a Szt. Ferenc bazilika épületét figyelik, mintha onnan kellene támadástól tartani. Bemegyünk, semmi: áhítatos csend, fehérmárvány oszlopok és padló, világosra festett falak, sötétre pácolódott, szépen faragott és valaha festett gerendázat. Nem tudunk betelni a sok dúsan díszített és fáklya, gyertya füstjétől sötét templombelső után ezzel a derűs, nemesen egyszerű belső térrel. Mintha az inkvizíció sötét evilági korszaka helyett a mennyország felhői közé csöppentünk volna. Tudom, egy templomnál nem szempont a tetszési index, ide mégis szívesebben járnék istentiszteletre, mint mondjuk a bécsi Stefanskirche sötét falai közé. Hogy mindez az én templombajárási szokásaim mellett csak elmélet? Jó, rendben, csak példabeszéd volt. Zsuzsánk összeterel minket és alámerülünk a kriptába. A szó itt nem csupán képletesen értendő: az üledékkel elárasztott évszázadok alatt a templom annyit süllyedt, hogy a talajvíz méternyire borítja a kripta mozaikpadlóját, a lépcső tetejéről bedobált szerencsepénzeket aranyhalak vigyázzák. Ha belegondoltok, ennyi süllyedés egy ekkora méretű és ilyen korú épületnél egy szem repedés nélkül: tudtak a korabeli építők! A bazilika épületét a klasszikus szépségű kerengőn át hagyjuk el.

Újra Zsuzsa nemzeti trikolorja alatt menetelünk, magyar szabadcsapat olaszhonban. Az épületek, a keskeny utcácska fényesre koptatott macskakövei történelmi levegőt lehelnek: ha lenne idő mélázni, hamar be tudnám népesíteni bő bugyogós apródokkal, fátyolos, suhogó ruhás donnákkal, nagyhangú árúsokkal, rosszarcú, barettes, sötét köpenyük gallérját arcuk elé hajtó bérgyilkosokkal. Ébresztő, menni kell, vár a St. Vitale bazilika! A campanile felől harangjáték jelzi a delet. A templomkert kapuja nálunk elmenne diadalívnek, akkora és annyira márvány, de eltörpül a bazilika mellett. Maga az épület külseje vakolatlan, dísztelen, nyolcszögletű kupolás tömbje a római idők kezdetén fürdő volt. Belső falain bibliai események, szentek, a 12 apostol jelennek meg a római stílus szerint élénk színű, mozgalmas mozaikon. Az egyik oldalhajóban a kegytárgyak mellett mozaik berakásos tányérok, kancsók, kelyhek kínálják magukat tax free és kártyával is lehet fizetni. A bibliai esemény, ahogy Krisztus urunk kihajtotta a templomból a kufárokat, már rég feledésbe merült… Csak így utólag, a fényképek révén tűnik fel, hogy az épület főbejáratostól jó méternyivel a talajszint alá süllyedt, pedig korábban nyilván lépcsőkön kellett felmenni hozzá. Hátul a templomkertben áll Galla Placidia császárnő híres mauzóleuma. Külleme épp annyira nem sejteti csodaszép mozaikokkal ékes belsejét, mint a bazilika maga sem. Belépve a nyári éjszaka bársonyos kékje és ragyogó csillagai borulnak fölénk, a falakon a fák, a rét gazdag zöldje uralkodik és csak a keresztboltozat végfalain meg a főboltozaton mintáztak meg a mesterek vallásos jelképeket. Igaza van az okos könyvemnek: maradandót alkottak, s nemcsak fizikai értelemben.

Vége a vezetett városnézésnek, van két óránk, hogy egyénileg is elmerüljünk a történelemben. A reggeli pl. már a régmúlt ködébe vész, a gyomrunk legalábbis ezt kongatja odabe: keressünk tehát valami tájjellegű pizzeriát, ristorante-t. Zsuzsa ajánlja a város legjobb éttermét, de Marcsival kíváncsiak vagyunk a piacra. Ha van valami, ami egy nép lelkét, szokásait, vérmérsékletét legjobban megmutatja, az a piac. Legszívesebben csak állnék és nézném az arcokat, a kezeket, és bár olaszul egy kukkot nem értek, azt hiszem a lényeget így is érteném. Ma mégis téma nélkül maradok, fél kettő múlt, a piac kong az ürességtől, az árusok már túladtak portékáikon, vevő is alig lézeng a sorok között. Néhány ABC-szerű egység tart már csak nyitva, az eladók alkalmazottak, az árúk csinosan csomagolt cikkei a globális kereskedelemnek: dobozos tej, kóla, dobozos sör, palackozott ásványvíz. Egyedül a kampókról lelógó híres pármai sonkák jelzik, hogy melyik országban is vagyunk. Tudtátok, hogy a pármai sonkát a szintén pármai parmezán sajt készítésénél megmaradó savón hízlalt disznók húsából készítik? A sonkákat csakis sóval kezelik, de azt aztán nem sajnálják: a nyers húsra marokszám lapogatják rá és pótolják időről időre, ha lepergett. A só kiszívja a rostokból a nedvességet, marad a keményre aszalódott nemes anyag, amiből igen éles késsel vágnak hártyavékony szeleteket és tálalják sárgadinnyével. Talán azért sárgadinnyével, mert valami kell hogy feledtesse a pármai sonka brutálisan sós ízét. Különben is, ne tőlem kérdezzétek, miért jó ez a párosítás: itt az én hagyománytisztelő gasztronómiai beállítottságom már tanácstalanul toporog, az én primitív ízvilágomban a sós az édessel nem harmonizál.

Egy önkiszolgáló étterem várja a vendégeket, miért ne lehetnénk mi is azok? Tálca, evőeszköz, üres blokk és már benn is vagyunk a gasztronómiai paradicsomban. Marcsi persze ki nem hagyná, vesz pármai sonkát sárgadinnyével, hogy beteljesedjék az írás, én csak gyümölcssalátát meg valami harapnivalót. Nekiülünk és csuda jólesik a hűtött légtér a kinti forróság után, ami jártunkban – keltünkben fel sem tűnt. Isszuk a szódát, Marcsi rezzenéstelen arccal eszi a sonkát a dinnyével: szeretnék egyszer ilyen nagy gourmand (vagy ilyen jó színész) lenni és közben azt gondolom: mindent lehet, csak akarni kell. De nagyon. Közben lessük a közönséget, mit esznek, hogy esznek. Kánikula lévén a többség salátákat fogyaszt, ki dresszinggel, ki ecettel, olíva olajjal, fűszerrel ízesíti a salátalevélből, reszelt répából, káposztából, szeletelt uborkából álló „szecskát” és szinte nincs olyan, aki ne koronázná meg „művét” parmezán sajt reszelékével. A szárított, csaknem por-finomságú anyagot gonddal és türelemmel szórják a luggatott homlokú flakonból. Látszik: művészet ez, nem holmi adagolás. Én türelmemet vesztve már rég leszedtem volna a kupakját és borítok rá rendesen, aztán beleforgatom a salátát: ezek a taljánok vigyázva villázzák, nehogy a tetején a sajt-púder összezilálódjon.

Kinn mellbevág a hőség, egyből kiver a víz és vágyódva gondolok a tengerpartunkra, ahol hamar adódna az „elsősegély”. Árnyékról árnyékra haladunk előre és jólesik lerogyni a busz oldalánál a park fái alatt a padra: észrevétlenül végiggyalogoltuk a fél napot. Pár perc után persze, hogy nem nyughatok és meglepetésemre Marcsi is velem tart: a fasor végén egy tér és azon túl a pályaudvar, kíváncsi vagyok, milyen belülről. Hogy az indóház legalább száz éves lehet, az Olaszországban senkit nem lep meg, itt a történelmet évezredekkel mérik, ez az épület mondjuk csak az USA-ban kaphatna műemléki védelmet. Az állomás korát a stílusa alapján sejtem, amúgy kifogástalanul állapotú, benne rend és tisztaság. Kimegyünk a peronra és ott vár az igazi meglepetés: az egyetlen vonat, ami benn áll, egy … Na, hogy is kezdjek neki, szóval az egész szerelvényt először tejbe áztatták, aztán pajkos gyerekek málna, kivi és vanília fagylalttal lecsorgatták, végül feliratokat is kapott, pl. a vasút honlapjának címét. A látvány szokatlansága mellett is pozitív, a pasztell színek jókedvre hangolnak és ehhez hozzájárul a peronok és a vágányok kőágyának makulátlan tisztasága is. Nem állom meg, hogy eszembe ne jusson pl. a Keleti, ott azért akad szemét bőven, a kőágyat évtizedek olajmocska áztatta, hogy másról már ne is beszéljek, a sötét kocsik oldalát, tetejét is lepi rendesen a por.

A busz klimatizált utasterének hűvöse a megváltás maga, pedig még lesz egy „merülésünk”: a várostól úgy 10 km-nyire áll a San Apollinare in Classe bazilika. Valaha itt terült el Classe, Ravenna kikötővárosa, ma már a feltöltődés miatt messze esik ide a part. A bazilika épülete így magányosan elég furán hat itt a semmi közepén, néhány pínea állja csak körül. Gondolom, ide csak a csoporttal érkezőket hozzák ki, szóló turisták aligha zarándokolnak ki hozzá és ez meg is látszik: alig lézeng pár ember. A bazilika külseje a ravennaiakhoz hasonlóan dísztelen tégla, inkább néznéd magtárnak vagy laktanyának. A belseje minderre rácáfol: az igazán nagyléptékű belső vetekszik a mi esztergomi vagy pesti bazilikánkkal. A mennyezet már maga egy műszaki csoda: becslésem szerint 30 métert hidalnak át a dísztelen, sötétre érett gerendák. A nemes római arányokat követő főhajó oldalfalait 24 finoman erezett szürkés oszlop tartja, az oszlopfők elefántcsont színű feje bizánci stílusú. A főhajó oltár feletti boltozatán St. Apollinare legelteti jó pásztorként a hívőket jelképező bárányokat mozaikilag. Látszik a csapatunkon, hogy agyilag túlcsordultak ennyi történelem és műemlék láttán és szellemileg már csak arra jók, hogy a vacsoránál eldöntsék, vajon tonhalas babsalátát vagy minestrone levest vételeznek-e a terülj-terülj asztalkánkról. Még felvesszük a vidámparkolásban félig meghalt testvéreinket és irány Rimini!

Okosan szerkesztette meg az utazási iroda a programunkat: másnap ismét a saját tengerpartunkkal ismerkedünk. Élvezzük, ahogy bennfentesként vonulunk el a „napozz magad” felszerelésünkkel a fizetős szektor gazdája előtt és lenéző mosollyal gondolunk tegnapelőtti aggodalmas lopódzásunkra. Marcsi elterül a homokfészkén, én olvasok egy darabig Roald Dahl meghökkentő történeteiből, de aztán én is lehanyatlok a fövenyre. A működésünk végletesen leegyszerűsödik: hason, háton, izzad, fürdik. Már lófrálni sincs kedvem, a víz langymeleg, de csaknem sima, a nap éget, nehéz műszaknak nézünk elébe. Lehet, hogy mégsem egészen hülyék az olaszok ezzel a napernyő bérléssel? Na nem, azt már nem, életünket és vérünket, de árnyékért pénzt soha: otthagyjuk a parti örömöket a sziesztára vonuló derékhaddal és ledőlünk a szobánkban. Nincs szebb látvány ilyenkor a szemhéjunknál. Hamar ébredek, a brazilok játszanak a VB-n és már előre fenem rájuk a fogam, de hiú az ábránd: a hotel kábel-TV-je nem adja a meccseket! Dühöngök egy darabig, nagy francok, így hajtják fel a vendégeket a kivetítős kocsmáknak. Úgy döntök, alszom tovább, ezt a meccset kihagyom. Utóbb kiderül, jó volt a megérzésem, gólparádé helyett unalmas kötelező győzelmet láttam volna.

Sándor és Ilike lelkesen számol be a városban tett látogatásukról. Mi Riminire nem szánunk egy egész napot, ezért érdeklődéssel hallgatjuk, mi hol van, mi mutatkozik érdekesnek. A piac őket is érdekelte, még árbeszámolót is kapunk és persze itinert a helyi szupermarket megközelítéséről.

Ennyi alvás után kell egy kis mozgás, belehasítunk az éjszakába, elvegyülünk az utcai színes forgatagban. Alig megyünk pár métert, egy utcácska torkolatában embergyűrű vesz körül valakit. Laza belharc árán sikerül közelebb furakodni az asztalkához, ahol egy távolkeleti ül és rajzol. Előtte fényezett papír, kezében centinyi széles, rosthegyű toll, tálkában festékek. Bemártja a rosthegy egyik sarkát a kékbe, a másikat a sárgába és már húzza is a szélén kék és sárga, közbül a zöld minden árnyalatával ékes szalagnyomot. Most elfordítja a tollat, a szalag vonallá keskenyedik és ívesen elkanyarodva vége szakad, aztán egy féköríves másikat illeszt fölé: jé ez egy R betű lesz! Picit letörli a szerszámot, most másik szín-pár kerül a rost-toll élére és egymásra fekvő körömnyi félkörívekből csíkos pálmatörzset varázsol, a tetején kétfelé hajló levelek formázzák a T betűt. M-et, N-et egy sárkány kígyóteste alakít, testük pikkelyezettségét keze remegtetésével érzékelteti, O betű ívben meghajolt testű halpárból lesz. Egy pötty-pár még az állatok szemét is jelzi és a végén díszként pillangók, ékezetként szívecskék ékesítik a rajzolt betűket. Csak állok és bámulok, mint mindig, ha valaki mesteri fokon művel valamit: könnyedség és magabiztosság sugárzik a kis ferdeszemű ember finom kezének minden mozdulatából. A csodálat persze kicsit a kínai írás technikájának is szól, amelynek bonyolult betűit nem tollal írják, hanem ecsettel festik, utcai művészünk nyilván ennek gyakorlatában ügyesedett meg ennyire. Csak egymásra nézünk Marcsival és következő megrendelőként már írjuk is a cédulát: FROHMANN. Lapemelés és már festi is a miénket, majd néhány perc múlva átnyújtja a sokat tudó keletiek rejtélyes félmosolyával az arcán. Azt sajnálom csak, hogy mindezt technika híján folyamatában nem tudtam felvenni, mert talán az még a kész rajznál is nagyobb élmény volt. Restellem nektek bevallani, hogy bár februárt írunk, a kép-írás amúgy patópálosan még mindig tekercsben várja, hogy bekeretezzem. Nem kell ciccegni, a keretlécet már megvettem…

Ahogy egy kiadós kör után közeledünk a hotelünkhöz, olasz dalok, slágerek hangosodnak, egy fiatalokból álló együttes zenél az alkalmi színpadon és a lezárt utcaszakasz közönsége táncol, ki-ki még énekli is a nótát. Rá kell jöjjünk, hogy amit mi olasznak gondolunk, az itt elő sem kerül, hiába várjuk az „O, sole mio”-t vagy a „Jammo, jammo, jöjj, ne várj tovább” kezdetű nápolyi dalt. Az erkélyről hallgatjuk tovább a műsort, de túl széles a repertoárjuk és mi holnap korán indulunk Firenzébe: még félálomban hallom Adriano Celentano slágerét, aztán szálszakadás.

Reggelinél – ha lehet – még többet szedünk az Úr asztaláról, tudat alatt bennünk munkál a ma megteendő hosszú, fárasztó út előérzete, mintha ugyan a busz mellett futva kellene megtennünk azt a kaptatókkal teli 170 km-t. Zsuzsa külön int minket, hogy a Firenzét is átszelő Arno folyó völgye egy katlan, melynek klímáját a tenger viszonylagos közelsége sem mérsékli, ma akár 40 C-nál is melegebb várható, tehát könnyű ruha, fejfedő és mobil ital legyen nálunk. Északi irányban, a Milánó felé vezető sztrádán indulunk el, közben Zsuzsa mesél a környék nevezetességeiről. Elsőként Imoláról, a Forma-1 San-Marinó-i nagydíjának pályájáról esik szó. Itt szenvedett halálos balesetet az utazó autós-cirkusz nagyreményű brazil pilótája, Ayrton Senna, aki egy kanyarban máig tisztázatlan körülmények között fékezés nélkül csapódott úgy 160 km/h sebességgel a védőkorlátnak. A pálya korábban sikertelenül pályázott arra, hogy F-1-es világbajnoki futam színhelye lehessen, mert az egy ország – egy futam elv mindig megbuktatta és maradt egyedül a monzai futam, mint olasz nagydíj. A cseles taljánok akkor átkeresztelték San-Marinói Nagydíjra az imolai futamot és nyilván kemény sportdiplomáciai háttérmunkával sikerült a nagyhatalmú sündisznócska, Bernie Ecclestone szívét (és zsebét) megnyerni az ügynek.

Az autópályán közben tömegek autóznak dél felé, nyilván hőgutától elborult aggyal eltévesztették a hűvösebb mérsékelt égövi zóna irányát. Zsuzsa aztán rávilágít a lényegre: Bologna környékén a tengerpart fürdőzésre használhatatlan és a legközelebbi homokos partszakasz délebbre, Rimininél kezdődik, oda hajtanak a digók. Elhagyjuk Faenzát, amely a fajansz hazája és névadója és hamarosan elérjük Bolognát. A város neve vöröset jelent, pontosabban az épületei után téglavöröset, de erről nem lesz módunk meggyőződni, mert buszunk egy katonás balraáttal elhagyja az autópályát és befordul a hegyek közé. Ligetes erdők és művelt területek borítják az amúgy nem túl termékeny talajú dombokat, melyek aztán hegyekké magasodnak és mire elérjük az Etruszk - Appenninek hágóját, már 1000 méteren vagyunk és még derekasabb csúcsokat is látni messze. Félórányi szerpentinezés után érünk le az Arno völgyébe és művelt dombokon már észre is lehet venni a nagyváros, Firenze közelségét: egyre több a cédrusok, píneák, oszloptuják övezte villa, lakóház. A házak aztán egyre egyszerűbbek és egyre sűrűbben vannak és hamarosan beérünk. Busszal nem szabad a belvárost megtámadni: egy derekas méretű parkoló a külvárosban már csaknem tele, ma is lesz vendége a műemlékeknek. A hőség tikkasztó, de száraz, felvesszük a nap elleni óvszereket és nekiindulunk az Arno kikövezett partján a történelmi központ felé. Úgy egy negyedóra, míg beérünk, addig elmesélem a liliom (fiore) városának, Firenzének (olaszul Fiorenza-nak) a történetét. A környék már az i.e. VIII században lakott volt. Bár nem tengerparti város és ebből az egyszeri halandó kevésbé viharos történelmet gondolna kikövetkeztetni, a barbárok, a bizánciak, a gótok és a longobárdok is megdúlták, de függetlensége bizonyos mértékig mindig fennmaradt. Az ezredforduló táján kap erőre és egy tartós fellendülés teszi erőssé és ellenállóvá, Itália mindenkori fényes csillagává. Ez a stabilitás a melegágya és a mindennapok demokráciáján öntudatosodó polgár a csírája  a tudomány és a művészetek tartós virágzásának, amelyet elég ha olyan nevek jeleznek, mint Dante, Giotto, Boccaccio később Leonardo da Vinci, Giordano Bruno, Michelangelo. A nagyhatalmú Medici család, de különösen két tagja: I. Cosimo (az Öreg) és Il Magnifico (a Nagyszerű) mecénási bőkezűségének is köszönhetően itt ring az egész Európa szemléletét évszázadokra meghatározó humanizmus bölcsője, ez teszi a várost a reneszánsz kor Athénjává. Már szédültök? Biztos ez a kuka meleg teszi, de már itt is vagyunk a Santa Croce (Szt. Kereszt) templomnál, majd benn hűsölhetünk!

A templomot a koldusszegény ferenciek közadakozásból Arnolfo di Cambio mesterrel építtették sírhelyet ígérve a templomban az adakozóknak. A téglából épült templom puritán egyszerűségű homlokzatát csak a XIX. szd.-ban borították fehér márvánnyal, de nem tettek jót vele: a szemnek ugyan vonzóbb lett, de már nem illeszkedik a tér egyszerűségéhez, ahhoz a tiszta racionalizmushoz, dísztelen szépségideálhoz, amit a város jelképezett évszázadokon keresztül. A megváltott síremlékek egy része a főoltár mögötti padlózatba illesztett díszes zárólapok alá került, a domborművek vonásait a vendégek csoszogása már kivehetetlenné simította. A város nagy szülötteinek a mellékhajókban emeltek nagyszabású emlékhelyeket, itt találjuk Michelangelo, Alfieri, Machiavelli és Rossini mauzóleumát és némi  kegyes csalással Dantéét is, bár tudjuk, az ő hamvai Ravennában nyugszanak. A templom belsejét és a belőle nyíló 10 kápolnát díszítő freskók Giotto és a trecento más mestereinek munkája és szép példái az életszerű kompozíció és a térhatás érzékeltetése keresésének.

Újra a téren, amely sima és dísztelen, csakúgy mint a koros, de ódon házak. Eltűnünk a térről kivezető egyik sikátorban és az egyik kanyar után egy igazi épületkolosszus magasodik fölénk, a Dóm, pontosabb nevén Santa Maria del Fiore (a Liliomos Szűz) katedrális. A látvány olyan sokkoló, mintha egérlyukban elefánttal találkoznál: a Dómot szinte teljesen körülépítették, szabad tér, ahonnan távlatból csodálni lehetne, alig maradt. Megnézheted a grandiózus kupolát, a főbejáratot, a harangtornyot vagy a keresztelő kápolna bronz domborműveit külön-külön, de katedrális arányairól, harmóniájáról fogalmat se alkothatsz: ehhez távlatból kellene látnod. Gullivert járhatták körül a törpék ilyen tanácstalanul és jöhettek rá idővel, hogy jé, hiszen ez egy ember! Míg mi tátjuk a szánkat és fényképezzük vadul a kupola restaurálásához felállított állványerdőből kilátszó részeket, Zsuzsa tájékozódik és megveszi a jegyeket aztán beállunk a hosszan kígyózó sorba. Most jövünk rá, hogy a templom méretei nyilván azért akkorák, hogy az összes sorbanállót takarni tudja a tikkasztó déli nap elől. Zsuzsa mesél, míg bejutunk. A Dóm a XIII. szd.-ban épült, híres építőmestereknek adott vagy ötven évig munkát. Ezek közül is kiemelkedik Brunellesci, aki a kupolát építette fel égetett agyagcsövekből. Akkoriban ez a metódus nyilván könnyűszerkezetesnek számított és lehetővé tette, hogy a kupola aládúcolás nélkül(!) épüljön fel. A kupola legmagasabb pontja 97 m, de a lanternával (a kupola csúcsát díszítő, lámpáshoz hasonló felépítménnyel) együtt 107 m, ami az itáliai templomok versenyében a toplistás, de egy ideig listavezető is volt. Hogy a szerénységet és az evilági hívságok tagadását papoló kereszténység hogyan bonyolódott ebbe a megalomán versenybe, nem tudni, egy biztos: óriási áldozatokat hoztak a mindenkiénél nagyobb Isten háza felépítéséért. A verseny nemhivatalos Európa-rekordját a római Szt. Péter bazilika tartja, ahol nem átallották a versenyben kvalifikáltak hosszméreteit a padlózaton jelezni.

És itt, a versenynél álljunk meg egy picit. A tudomány úgy tartja, hogy az élővilág fejlődésének legfontosabb mozgatórugója a verseny. Küzdelem folyik ebben a versenyben egyedek és fajok között a vízért, az élelemért, az utódok nemzéséért, az életért, ahol az erősebb, az ügyesebb, a ravaszabb megmarad, a többi elhullik, kihal. Az emberi faj látszik nyertesnek ebben a versenyben, hiszen eszével a többi faj fölé kerekedett, félnie már egyedül csak önmagától kell. Ez a természet rendje, mondhatjuk. Ám a verseny ezzel nem ér véget, sőt folyik tovább életre-halálra immár nem létfontosságú dolgokért: olajért, acélért, pénzért, hatalomért. Elértük, hogy a világ birtoklásra érdemes részét az emberiség töredéke uralja és tekinti egy gyilkos végső verseny terepének, nem törődve más emberekkel, más fajokkal és magával a Földdel sem. Lassan kiválasztódik a végső, az egyetlen győztes egyed, akié a korlátlan, a megdönthetetlen, egyúttal versenytárs nélkül maradt hatalom, aki már gőgjében azt hiheti, nem vonatkoznak rá a természet törvényei sem. És ez lesz a veszte, tönkre fogja tenni saját életterét és belezuhan a maga teremtette semmibe, magával rántva ennek a meseszép bolygónak valamennyi jobb sorsra érdemes lakóját. Hogy ez az apokaliptikus vízió nem reális? Gondoljatok a dicső római birodalomra, melynek partjait négy tenger mosta! Mit gondoltok, a hatalmasok esze, belátása, felelősségérzete Földanyánkért és lakóiért arányosan növekszik-e a hatalmukkal?! Nem túl sok itt a vesztes, mondjátok? Nem kellene ezt az eszeveszett, kereteiből kifordult versenyt megállítanunk, még mielőtt a végzetes finálé bekövetkezne?! Hogy is int minket egy régi indián bölcsesség: „Ha majd kivágod az utolsó fát, kifogod a folyóból az utolsó lazacot, rá fogsz jönni sápadtarcú, hogy a pénz árnyékában nem lehet hűsölni és a pénzt nem lehet megenni.” Van, lesz fülünk meghallani a vesztes figyelmeztetését?!

Nem lett volna szabad a fehér baseball sapkámat levennem, biztos napszúrást kaptam aztán beszélek mindenféle hülyeséget…

Míg állunk a sorban, többször oldalbafényképezem a bronzérmest. Lenyűgöz a bejáratok és ablakok, de főleg a homlokzat hihetetlenül részletgazdag és változatos faragása, amit még a fehér és zöld márvány színei is árnyalnak. Milyen hihetetlen mennyiségű emberi munka fekszik csak ebben az egy épületben! Végre belépünk és a látvány megragad: ami kint csak részeiben volt átlátható, itt bent egy egységes, áttekinthető képet alkot impozáns méretekkel, díszesen faragott márvány oszlopokkal, freskók nélküli, világosra festett falakkal, mennyezettel. Egyedül a kupola belső felülete pingált: a nyolcszögletű félgömb egész felületét szentek és bibliai események képei borítják írásszerűen, sorban. Az már kinn is feltűnt, hogy kevés és szűk az ablak, ezért sűrűn elhelyezett, de jól elrejtett lámpák segítenek világosságot teremteni. A főoltárt épp a kupola középpontjában állították fel, festmény, szobor nem díszíti, egyedül egy feszület áll felkiáltójelként a középpontban: illik a Dóm belsejéhez, a célszerű, letisztultan egyszerű összképhez. Hátrafordulva meglep, hogy nincs karzat, akkoriban a zenészek és a kórus is a földszintről dicsérték az Urat, ahogy egy ilyen plebejus szellemiségű városhoz az illik is. Van viszont egy festettüveg ablak a Liliomos Szűzzel és alatta egy rendhagyó óra: számlapján a 24 szám nem az óramutató mai járása szerint következik és mutatója is csak egy van. Hát csoda, ha a középkornak olyan nehezen akart vége lenni?

Ismét kint, körüljárjuk az olasz hagyományok szerint külön épült harangtornyot és keresztelő kápolnát (itt a külön időben is értendő). A Dómmal való rokonságukat a márványborításon kívül a nyolcszögletű alap jelzi. A keresztelő kápolna (battistero) három nagy bronzból öntött kapuja közül a dómra néző keleti kapu a leghíresebb. A kapu domborműveit Ghiberti, az első igazán reneszánsz szobrász alkotta és nem hiába nevezte a nagy pályatárs, Michelangelo a Paradicsom Kapujának: szépsége alapján akár ott is állhatna. Szerencsém van, a nap épp súrolóan süt, a fény és az árnyék plasztikusan kiemeli majd a fotókon a dombormű részleteit. 

Zsuzsánk ad egy óra kimenőt táplálkozásilag, de a kiadós reggeli emléke még gyomrunkban él, hát nekiindulunk nézelődni. A főteret irányozzuk be és őgyelgünk bámészkodva. A sétálóutcán forgalmas és nemcsak fényképező, bámészkodó turistákkal találkozunk, céltudatosan siető helybéliek is vannak szépen. Gyárilag barna utcai árusok kínálnak mindenfélét, de árul távolkeleti is. Egy ferdeszeműnél sásból, bambuszlevélből hajtogatott, csomózott, ollóval formára igazított állatfigurák kelletik magukat, egy egész mini-állatkert. Ügyes kezek szöcskét, madarat, pillangót, szitakötőt formáztak a különböző színű és vastagságú szalagokból hajtogatással, csomózással. Csak bámulom az ötletek sokaságát, amivel a rugalmas anyagból testet, csápot, lábat, szárnyat formázott alkotójuk. Egy esernyő bordázatára aggatta fel kollekcióját, nyelét a nyersanyagként használt levelek mellé egy vödörbe dugta. Lefényképezném, de nem hagyja, csak ha veszek is. Már épp elszánom magam egy sáskára és egy madárra, mikor az én árusom egy gyakorlott mozdulattal hirtelen összecsukja az ernyőt, a vödröt biciklije kosarába emeli és elkerekezik. Valamit elrontottam? Rám volt írva, hogy a végén behozatali engedélyt vagy áfás számlát fogok kérni? Vagy hasonlítok a helyi közterület felügyelők valamelyikére? Csak állok és bámulok, olyan semmi pillanat alatt zajlik le az egész. Körülnézek és a közelgő rendőrjárőr adja meg a választ: a mobil árusok sorra tüntetik el a motyójukat, ki sportszatyorba dobálja be áruját, ki a tengerparton már látott kartondobozos eladópultját hajtja lapjára villámgyorsan és csapja a hóna alá a rágumizott napszemüvegekkel. És ahogy elmúlik a légiveszély, ismét kivirágzik az üzlet, a járőr háta mögött 50 méterrel már pofátlanul újra dobozt bont az afro és az indo, csak az én árusom vált kámforrá.

Kiérünk a főtérre, a Piazza della Signoria-ra. A teret kétségtelenül a városháza (Palazzo Vecchio) uralja. Szögletes tömbjének egyszerűségét fokozzák durván faragott kövei, csak ablakaival díszített sima falai. Az épület várszerű jellegét a tetején körbefutó árkádos körfolyosó és a térről fogazatként látszó gyiloklépcső emeli ki, melyet a majd mégegyszer olyan magas, aszimmetrikusan elhelyezett torony jólismert, buzogányszerű sziluettje koronáz meg. A főbejáratot nem kisebb híresség őrzi, mint Michelangelo Dávidja, akiről később kiderül, hogy biztonsági okokból csak egy hasonmás. Az amúgy dísztelen főteret a Neptun-kút teszi kicsit berendezettebbé. Alkotóját, Ammanati-t kortársai kikezdték a kút főalakja, a Neptun-szobor miatt: szerintük kár volt azért a szép darab márványért. Szerintem meg nem. Jónéhány híres szobor kapott helyett a városháza melletti gótikus nyitott csarnokban, a Loggia dei Lanzi-ban, amely annak idején a lándzsás testőrök vártája volt. Itt jön össze a jónép és haladunk tovább a melegtől és a kultúrától már kicsit szédelegve Firenze vitathatatlanul legnagyobb attrakciója, a hercegi palotában otthont kapó Uffizi-képtár két szárnya között le az Arno partjáig. Bemennünk a képtárba a kevés idő miatt reménytelen, az elmélyült műélvezethez napok lennének szükségesek. A kiállított értékek érzékeltetésére elég ha az alkotók közül Murillo-t, Rubens-t, Tiziano-t, Boticelli-t említem.

A folyóvíznek már a látványa is megdobja a fásult társaság érdeklődését és van is mit nézni: épp a legjobban fényképezhető távolságban vagyunk az Öregtől, a Ponte Vecchio-tól, melyet a fecskefészekként ráragasztott műhely-boltok után az Aranyművesek-hídjának is hívnak. Úgy éljek, néhány kőműves szerszámot elnyelhetett az Arno, mire ezek a víz fölé lógó sufnik elkészültek és talán néhány pallér is vett spontán úszóleckét. Ez Firenze egyetlen hídja, amely a II. világháborúban épen megmaradt egy a kultúra egyetemes értékeit kellően tisztelő német tisztnek köszönhetően. A hídon nincs az embernek híd-érzése: a kétoldali bazársor közt hömpölyög az idegenforgalom, a boltokban folyik a hídi vásár, alul meg az Arno. Még szerencse, hogy a híd felénél nem engedték az aranyművelést, onnan szép a kilátás a folyóra, a többi hídra. Átmegyünk a túlpartra, benézünk a Pitti-palotához felvezető meredek sikátorba, megcsodáljuk a pizzakihordó mininél is minibb kisautóját (szerintem egy Pizza Grande csak felébehjatva férne bele), aztán a házak árnyékában visszavonulunk a buszhoz. Létszámellenőrzés, még egy utolsó madártávlati pillantásért felkanyargunk a Belvedere-dombra. Innen, a Pitti palota teraszáról vagy az azt körülölelő világhírű Boboli-park sétányairól nézegethette kedvtelve az egyenlő polgárok közül a legelső, a nagyhatalmú Il Magnifico a világ szellemi centrumát jelentő várost. Szép kép, pár fotót megér, de aztán irány „haza”, vár Riminiben a tenger és a vacsora.

Kész szerencse, hogy ma nincs a VB-n érdekesnek számító meccs, úgysem tudnám végigülni: a sok mászkálás, a kuka meleg teljesen elbágyasztott, a tömény történelemmel és művészettel tele a lelkem. Jó lenne szellemileg emészteni, de az állattestvért bennem ellenállhatatlanul húzza az ágy. Az okos enged…  vagy a gyenge?

Új nap, új élmények nélkül: ma a vízparti heverészést adjuk elő ismét Marcsi közönségkívánatára. Reggeli, unottan leslattyogunk a homokunkra és viseljük a hőséget, a langyos vizet, a vándorárusok kiabálását. Olvasok, amíg bírok, fürdök, fekszem, fürdök, fekszem és bódult agyam, mindenem hűvösért, szélért, esőért kiált. Felmegyünk sziesztázni, a szoba hűvöse és egy fröccs helyretesz, alszom 3-ig. Lesz ennek éjszaka bőjtje, fenn fogok kukorékolni féléjszaka vagy olvasok vakulásig. Eszembe jut, ma verik ki az argentinok a németeket a VB-n és ettől mindjárt kimegy az álom a szememből. Beülök a szembe kocsmába, ahol egyelőre gyéren iddogálók lesik félszemmel a kivetítőt. Már csak negyedóra, jön egy pali, németül helyet kér, de hamar kiderül, milyen kicsi a világ: a Veszprém kapusa volt, azé a Veszprémé, amely még az NB I.-et is megjárta. A város öregjei könnyes szemmel emlegetik, mintha a csodacsapat maga lett volna megyei kiadásban: „Akkor még volt foci!” Jól elbeszélgetünk, észre sem vesszük, kezdődik a meccs. Pár perc alatt kiderül a német cselek, akciók utáni ollézásból, tapsból, hogy a nézőtéren nemcsak az argentín kevés, de a Führer is alig vitetne el párunkat mint nem árjákat. Zsigerből utálok minden németet, szorítok erősen az argentínoknak. A félidőben az ismétléseket is végig tetszésnyilvánítják, majd felállva, szívükre tett kézzel eléneklik a német himnuszt. Nem adnám egy vak lóért, ha tudnám az argentin himnuszt, rekedtre tudnám üvölteni a hangomat, hogy hallják a pulykatojás képűek: van ember rajtuk kívül is. Végül kikapnak a VB favoritjaként jegyzett fehér-kékek, velük gyászolok és sürgősen otthagyom az ivót, semmi kedvem a fritzekkel az Oktoberfest-ről isemrős ülvedülöngélést végigélvezni. Megint bizonyítást nyert a tétel: a foci olyan sport, amit huszonketten játszanak és mindig a németek nyernek. Csak azt a fantáziátlan iparos-focit tudnám feledni, amivel mindezt teszik… De hogy nekem nem szabad valamelyiknek drukkolni, mert kiesik, az is biztos. Majd valahogy kidumálom magam az argentinoknál, remélem beszámítják, hogy a Falkland-szigeteki csetepaténál is nekik szorítottam.

Ma megint élmény-nap van és még buszozni se kell sokat: csak felugrunk ide a hegyre, a Monte Titano-ra, hiszen tudjátok. Ott alapított köztársaságot a császár által üldözött keresztényekből egy bizonyos Marino nevű kővágó. A köztársaságocska aztán létének 16 évszázada alatt a császárok és a pápák erőterében ügyesen lavírozva a túlerőnek keményen, a cselvetéseknek ügyesen ellenállva fennmaradt a mai napig. Húszezernyi lakosa már nemigen az ősök szabadságszeretetére büszke, inkább a ma virágzó kereskedelmére és idegenforgalmára. A mini-állam területe 60 km², amely a Titán-hegy csúcsát és lejtőit jelenti. A csúcson a „főváros”, San Marino fogadja a vendégeket. A legbelső városfalon kívül lehet csak parkolni, mert belül járművel mozogni a meredek és keskeny utcácskák és a lépcsők miatt gyakorlatilag lehetetlen. A buszunk itt marad és mi szájtátva tódulunk a kő mellvédhez, ahonnan pazar kilátás nyílik. Hozzánk közel a városállamhoz tartozó pár apró, de csinos település szinte térképszerűen terül elénk – alánk, messzebb az Appeninek hegylánca ad csipkézett kontúrt a látóhatárnak. A parkoló fölé a belső városfal magasodik, de minthogy békés szándékkal és tele pénztárcával közelítünk, nincs szükség ostromlétrákra, elég a 40-50 lépcsőn felkapaszkodni és már ott is vagyunk a Szt. Ferenc kapunál. De jaj, irgalom anyja ne hagyj el: egy rendőr állja ott el az utat halványkék sapkában, okkersárga ingben és sötétkék nadrágban, szeme harcias pillantását napszemüvege takarja, ingéhez illő színű kesztyűjét lazán markolja, de majd nyilván felhúzza, hogy az ostromlók elleni közelharcban kézét vérükkel be ne szennyezze. Pár helybéli ad kulcsot a helyzethez: lazán folyják körül ki- és bemenet az élő szobrot, ő itt nem őr, hanem díszlet. Nyomulunk előre és a kapun belül egy hamisítatlan középkori utcarészlet közepén találjuk magunkat. Az ódon házak között kanyargó sikátor zászlódíszbe öltözött, az apró, de gonddal díszített udvarocskákra faragott címerű kapukon keresztül lehet becsodálkozni, csak a kövezeten tóduló turisták hada nem illik a korhű miliőhöz. A rövidgatyás, pólós, fényképező, vásárló siserahad uralja a terepet, nyilván ezért nem mutatott a főkapunál a rendőr semmi ellenállást: a város katonailag elesett, ez nyilvánvaló. (Az már más kérdés, hogy kereskedelmileg épphogy most van nyerőben). A fennszülöttek boltjaik elé is pakolva pultjaikkal még tovább szűkítik az amúgy is szűk teret, néhol csak a szégyellt és elátkozott tülekedés segít át a „külkereskedelmi” akadályokon. Van itt minden náció: svédek bámészkodnak csendesen, olaszok perlekednek hangosan, ferdeszeműek fényképeznek ferdeszeműeket ráérősen és magyarok alkusznak rámenősen, kevereg itt német, lengyel, angol és szerb. Az árusok tapintatosan, de határozottan kérdeznek rá rövidtávú beszerzési terveidre, és elvesztél, ha picit is gyengének mutatkozol: azonnal előkerül a magyarul(!) tudó eladó és hamarosan elveszted a józan ítélőképességed a csak neked, csak most és csak itt adható engedmények, árukapcsolások, adómentességek és árleszállítások útvesztőjében. Nem szabadulsz hat butéliás bor-szett, pármai sonka, Totti feliratos mez és szamurájkard nélkül, halmazati büntetésül pedig vagy végigcipeled az egészet ezen a San Marino nevű háromdimenziós labirintuson, vagy visszamész a buszhoz lepakolni és kezdheted előlről a lépcsőzést. Gyakorlott, józsefvárosi piacon edződött egyedként most csak adatbázist képzünk az árakból, boltokból, minőségekből agyilag és majd a visszavonulás szakaszában kerül elő a pénz és az alku. Felérünk a hegy csücskére, ahova a fülkés felvonó hozza – viszi a népet. Itt – ha lehet – még zavartalanabb és csaknem körbefutó a panoráma: egyszerre látni a hegyeket és egy hátraarccal a partot, de a Monte Titano tengerre néző szirtjeit is, amelyeken a város falai, védőbástyái végighúzódnak. Pazar látvány, a helyi kiadvány szerint tiszta időben még a dalmát partokat is látni lehet innen. Megnézzük Zsuzsa vezérletével a Szent Bazilika belsejét, ahol az alapító és később szentté avatott Marino hamvai is nyugszanak. Végigvonulunk a Kormányzói Palota előtti téren, megcsodáljuk a kétfős mini-őrség operettbe illő egyenruháit, az őrségváltás bakafántos koreográfiáját és az államocska legfőbb értékének tartott szabadság allegórikus szobrát. Egyre feljebb és feljebb kapaszkodunk a sétányokon, elvonulunk a várfal három védőbástyája alatt, benézünk az árkokba és ciszternákba, melyek régen az életet adó vizet gyűjtötték a védőknek, teszünk pár lépést a második és a harmadik bástya közötti Boszorkánylépcsőn, de aztán vége: a szépséget, a látványt már nem lehet tovább fokozni, a szépnél már nincs szebb. Egy egészen biztos: itt nem sok kerékpárt adnak el a helyieknek, az a néhány meg biztos az extrém sportok szerelemese. Veszprémben sincs sok vízszintes út, de ami itt van, az gyalog is túlzás. Lassan letelik az időnk, veszünk pár szuvenírt és beülünk a buszba. A hegy lábától még visszanézünk a szabadság hegyére, aztán már Rimini-n jár az eszünk: hol lenne célszerű lepattanni, hogy ne kelljen a történelmi belvárosig sokat kutyagolni.

A sofőrünk szól, mi kinyitjuk az ejtőernyőinket és ugrás: a mögöttünk kígyózó végeláthatatlan kocsisort nem illik sokáig feltartani. Némi kevergés után eljutunk a város méretéhez képest illetlenül kis történelmi maghoz. Bevezetésként felkeressük a piacot, de itt sincs szerencsénk: délután már csak a tésztákat, konzervet és borokat lehet venni a reggel nyilván nyüzsgő vásárcsarnokban. Bánatomban csinálok egy felvételt a tésztákra specializálódott áruda kirakatáról, hogy a taljánok millió tésztaféléje és elnevezése között rendet csapjunk és végre megtudjuk, milyen is voltaképpen a nyokki (gnocchi) kinézetre. Ezután nekivágunk a helyi történelem és építészet emlékeit sorrajárni. A város teljhatalmú és rettegett urai, a Malatesták által építtetett templomot találjuk meg az okos könyvem szerint, aztán a Szt. Antal templomot bámuljuk meg a Három Mártír terén, végül pár sarokkal odább bejutunk a hajdani városközpontba. A főterüket a Malatesták vára uralja afféle önkényuralmi jelkép gyanánt. Hatalmas, komor tömbje a kisvárosi házak között segít felidézni a megfélemlített városlakók rettegését és sajátos ellenpontként megérteni a firenzei csodát: az ember ott tudott csak igazán kibontakozni, ahol az értelem és az érzelmek szabadon szárnyalhattak ma is megcsodálni való magasságokba. Pedig a Malatesták is támogattak néhány szervilis művészt, de hát a kegyencek sorsa már csak ez: feledésbe merülnek „műveikkel” együtt. A tér lakóházaihoz a halpiac klasszikus szépségű, de emberléptékű épülete illik szépen: a háromhajós, nyitott csarnok fényesre koptatott kőasztalainál sok hal és mégtöbb információ cserélhetett gazdát az évszázadok alatt. Eljátszok a gondolattal, hogy a középkorban jég és hűtőszekrény nélkül egy nyári napon úgy délután 3 körül a mindent betöltő bűzre itt kalapot lehetett akasztani úgy nagyjából. Szegény szomszédok… Viszont a koleszterinszintjük nem idegesítette őket.

Visszavonulunk a helyi buszok végállomásához és a 29-essel alig harminc megállónyi zötyődés után már ott is vagyunk a hotel redzzsinánál. A vacsoraasztalnál még elrebegjük „élményeinket” Sándorunknak és élete párjának, de most valahogy elmarad a javító-nevelő célú beszéd, talán már ők is a holnap hajnali indulásra koncentrálnak, de az is lehet, hogy védekezésképtelen állapotunkat szánják meg. Kiülünk az erkélyünkre és csak nézzük, nézzük tenger-anyánkat, a lenyugvó nap festette színeket, a fövenyre lustán kisorjázó alig-hullámokat és ezt az egész megnyugtató, lecsendesítő, elandalító látványt és szavak nélkül is tudjuk: emlékezetes lesz nagyon ez a fürdőző paradicsom.

A „hajnal” azért túlzás erre a reggel hatórai kelésre, talán csak a pihenésben eltunyult lelkünk lázadozik az egyébként szokásos időponthoz való visszaigazodás ellen. Jut idő bepakolásra, nyugis reggelire, lecuccolásra a buszhoz. Kellemes a hír, hogy a visszaúton nincs éjszakázás a buszon, ma már a saját puha-pihe ágyikónkban alszunk. Feldob a hír, széles mozdulattal engedem előre Zsuzsánkat, aki graciőz mosollyal fogadja el a gesztust. Némi elégtételt érzek, nyilván eszébe sem jut, hogy harmincegynehány évesként ő engedjen előre a majd hatvan évemmel…

Ki beszél itt öregségről, gyerekek?!