Ez is úgy kezdődött, ahogy az egyszeri mese szokott, csak picit átforgatva: hol voltam, hol nem voltam, nem voltam egyszer sem Velencében. Neem, nem a télről megmaradt madáreleséggel akartam a Szt.Márk tér galambjait még dagadtabbra hizlalni, hibátlan optikájú velencei tükörre sincs szükségem (ahogy idősödöm, egyre kevésbé vágyom az ábrázatomat, gömbölyödő vonalaimat kristálytisztán látni) és a farsangi maszk sem illik az én szókimondó énemhez. Viszont kezembe jutott egy kifejezetten nyugdíjas állóképességhez és zsebekhez igazított társasutazás hirdetése, amely több tekintetben is vonzó volt. A dolgok – mint oly sokszor – többesben dőlnek el: sikerült nyugdíjas barátainkat, két hasonló korú házaspárt is megnyerni az ügynek, így aztán márciusban eldőlt a kérdés: május végén 4 napra átadjuk magunkat az utazás és a vele járó édes izgalmak varázsának.

Történt mindez még február végén és bőven volt időm, hogy utazási szokásaimhoz híven utánaolvassak a környék történelmének, földrajzának, szokásainak, sattöbbi. Nem tudom, csak sejtem, hogy olvasóim egy jó része ilyenkor ásít egyet és átlapozza, mégis közreadom mindazt, amit Velencéről és környékéről megtudtam, mert az a határozott véleményem, hogy az UTAZÁS (így, csupa nagybetűvel) csak annak nyújt maradandó élményt, aki legalább részben bele tudja élni magát a környék lakóinak életébe. Segít ebben az is, ha az utazási iroda idegenvezetője mesél erről, de kellenek a jó és okos könyvek a könyvtárból. Tiltja a hiúságom, hogy elmondjam nektek, milyen arányban támaszkodokok a buszon vagy városnézés közben hallott információk kényelmére, de felszínesnek és hiányosnak érezném a bennem kialakuló képet, ha csak erre hagyatkoznék.

Mint a történelem folyamán annyiszor, Velencével kapcsolatban is elmondható, hogy mind létrejöttében és felvirágzásában, mind háttérbe szorulásában döntően külső tényezők játszottak szerepet. Velence létrejöttét a történetírók összefüggésbe hozzák a Nyugat-Római Birodalom meggyengülésével és bukásával és a népvándorlással. Joggal vetődik fel a kérdés, hogy a kelet-ázsiai népek miért Európát vették népvándorlásilag célba. Tudományos elemzések sora támasztja alá a tényt: szittya eleink azért indultak nyugat felé, mert reggelente felkelvén keletről szemükbe sütött a nap. (Édes fiam, nem röhögsz ott hátul, mert kizavarlak!) Velencével kapcsolatban egy bizonyos: az addig a Nyugat-Római Birodalom által féken tartott népek vándorlása a mai Észak-Olaszország területéről sokakat kényszerített a Piave folyó torkolatának homokpadokkal, lagúnákkal átszőtt világába, mert ott reméltek és találtak védelmet. A nem egyszerű körülmények dacára a település egyre nőtt, lakói előbb a halászattal és hajózással, később kereskedelemmel is foglalkoztak és lassan nemcsak kereskedelmi, de hadi értelemben is fennhatóságuk alá vonták Lombardia és Dalmácia partjait. Bár terjeszkedésüket sem a frank birodalom, sem a bizánci császárság ravennai helytartósága nem nézte jó szemmel, ügyes diplomáciával és pár sikeres tengeri ütközettel sikerült önállóságokat megőrizni, sőt kereskedelmüket a Kelet-Római Birodalom és az arab világ területére is kiterjeszteni. Valóságos állammá fejlődtek, a független mesterségek művelői és a gazdag kereskedők, patríciusok egy egész életre választott dózsét hatalmaztak fel az állam vezetésével, azonban a törvényhozást, az igazságszolgáltatást és a végrehajtói hatalmat befolyásos velencei polgárokból álló testületek kezébe adták és ezzel a máig legkorszerűbb államigazgatás mintáját teremtették meg.

Az első dózsét 697-ben választották meg és ha jól számoltam, 121 uralkodott a Velencei Köztársaság 1797-es felszámolásáig, amikoris egy bizonyos Napoleon a frank birodalom tartományává tette. Velence hanyatlása azonban már jóval korábban, Amerika és kapcsoltan India és Kína felfedezésével megkezdődött, amikor az addig velencei kiváltságnak számító tengeri kereskedelem a Földközi-tengerről áttevődött a világóceánokra és ezzel Velence rovására az angol, frank, spanyol és hollandus kereskedőket hozta helyzetbe a mesés és méregdrága fűszerek forgalmazása és a fegyveres kéregetéssel szerzett arany, azüst révén. A hatalmat ezután hol a francia birodalom, hol az osztrák magyar monarchia gyakorolta, hogy aztán végül Velence 1866-ban csatlakozzon az Olasz Királysághoz, melyet a Risorgimento hozott létre.

Műszaki ember lévén mindig értetlenül álltam az építészeti csoda előtt, hogy t.i. hogyan tudnak paloták, katedrálisok, tornyok évszázadokon keresztül stabilan megállni egy cölöpökre épített alapzaton. Erről sokat tudnának mesélni Dalmácia és az adriai partok tölgyerdői és a Közel-Kelet cédrusai is, de már régen belefulladtak a kanálisok nem épp kristálytiszta vizébe. Hogy a dolog léptékéről legyen valami fogalmunk, csak a Dózse-palota alapjaihoz 1 millió cölöpöt vertek le, ez ~80 km2-nyi(!) tölgyerdő kiírtását jelentette.  Egy bizonyos: annak tudatában használták ezt a két fafajtát, hogy azok a tengervízben konzerválódnak, szinte megkövesednek. (Hasonló okokból időtálló a mi Parlamentünk épülete is, amelynek az eredetileg mocsaras területen vörösfenyő gerendák tömegével  alapoztak meg. Az már más kérdés, hogy napjaink politikusai kijelentéseikkel gyakran teszik kockára a pompás épület statikáját…)

A városépítés magját jelentő homokzátonyok mára önálló funkcióval bírnak, habár Velence városának részei. A Lido di Venezia a legnagyobb, hosszan elnyúló sziget a város partja előtt remek fürdési és szórakozási lehetőséggel, nevét a világon számos fürdőhely átvette. Murano üveggyártásáról lett híres, Burano apró halászfalucska, a San' Michele-sziget Velence temetője, a San' Giorgo Maggiore sziget névadója a rajta felépített bencés kolostor, amely Velence egyik leglátványosabb temploma. A város minden szempontból központi része a Rialto, amelyet fordított S-alakban szel ketté a legfontosabb viziút, a Canal Grande, végül a San’ Erasmo sziget a rajta felépített erődrendszerrel katonai célokat szolgált, ma már ez is műemlék. Külön szigetek még Torcello, Pellestrina, említésre méltó egyedi funkció nélkül. Meg kell említeni, hogy ma Velence város lakosságának döntő többsége él az egyre terjeszkedő szárazföldi részében, Mestrében. Az ok a turizmus, Velence minden tekintetben drága és ezt az itt élők egyre kevésbé képesek megfizetni, inkább elköltöznek: Velence 270 ezres összlakosságából (ebbe Mestre is beleértendő) csak ~60 ezer él a lagunák közt.

Lassan annyit dumálok Velencéről, hogy nem lesz kedvetek velem jönni, pedig még el sem indultunk.

Az utazási iroda buszára szállunk fel hajnali ½ 7-kor és útba ejtve Herendet, Ajkát kiegészül a csapat: javarészt középkorúak és idősek. Az M7-esen hagyjuk el az országot, és Maribor, Celje érintésével törünk nyugatra. Megbámuljuk, Szlovéniát, mondhatni Kis-Ausztriát a buszablakból és ez csöppet sem túlzás: erdős, hegyes tájai, csinos falvai, jó útja mind az északi, gazdag testvérére hasonlítanak. Megkerüljük a fővárosukat, Ljubjanát és a Triglav Nemzeti Parkot, de az erdők, hegyek csak nem akarnak elfogyni. Elhúzunk a Postojnai cseppkőbarlang lejárója előtt, de várnia kell: csak hazafelé nézünk be hozzá. Már nem vagyunk messze attól, hogy meglássuk a tengert, amitől valahogy mindig felvillanyozódom, pedig nem is vagyok az a homokon hentergős ál-néger ivadék. Trieszt közelében haladunk el és hamarosan rátérünk a Miramare-kastélyhoz vezető útra, közben Zoli, az idegenvezetőnk elmeséli, hogy a kastélyt Habsburg Miksa herceg, II. József, kalapos királyunk öccse építtette. A herceg kitűnő nevelést kapott, de tanárait nyilván nem elég gondosan választották ki, ezért a műszaki és művészeti stúdiumok mellett a liberális világeszme szimpatizánsa lett ebadta herceg-kölyke. Felnőttként a Monarchia tengerészetének admirálisává, később a Lombardiai Királyság királyává nevezi ki őt nagyhatalmú testvérbátyja, de épp liberális hozzáállása miatt pár év múlva visszahívja. Miksa herceg ekkor építteti meg Trieszt közelében egy neki kedves sziklás partszakaszon a Miramare kastélyt és az azt körülvevő óriási parkot és ide vonul vissza.A sors szörnyű fintora, hogy bátyja és környezete unszolására mégis képes volt otthagyni ezt a földi paradicsomot és elvállalni a Mexikó királya címet és ez a kaland tragédiával ért véget: a mexikói köztársaságpárti csapatok feleségével együtt elfogták és kivégezték. A kastély egy igazi építészeti ékszer, aminek szépségét a tenger közelsége csak tovább fokozza. A park szépen rendben tartott és a koradélutáni melegben jól esik a fák árnyékában a misztrál hűs lehelletében szellőzködni.

Ha már a misztrál szóba került, nem állom meg, hogy az Adria néhány jellegzetes szél-fajtájáról ne szóljak. A misztrál a szép napos nyári idő velejárója, a reggeli nyugalom után dél körül éled fel, ÉNY-i irányú, kiszámíthatóan szelid és estére újra ellankad. A bóra épp ennek ellenkezője, a hegyes partszakaszokon fúj a tenger felé, kiszámíthatatlanul érkezik és szűnik meg pár óra, pár nap után, akár viharos erejű is lehet. A jugo a tenger felől fúj a szárazföld felé, inkább tavasszal és ősszel támad fel az adriai partok egész hosszában, erős, egyenletes, igazi csemege a vitorlázóknak.

A buszunkat szerencsére nem vitorla hajtja, csak beülünk és suhanunk Lido di Jesolo, szállásunk irányában. Lassan elmaradnak a Dolomitok déli nyúlványai, a Po, a Piave és még számtalan hegyi folyó hordalékából feltöltődött síkság vonul el a buszablak előtt, rajta gabona, szőlő, kukorica táblák, pár jellegzetes tanya, körülöttük píneák. A magyar fülnek már ismerősen csengő Lido di Jesolon lesz szállásunk, a hotel egy a sokezer hasonló közül, amely 2-3 busznyi fürdővendég étellel – itallal – szállással való ellátására szakosodott. A parttal párhuzamos utcákat kilométereken át ilyen szállodák sora szegélyezi és észre nem venni, hogy átértél a következő településre. A mi szállodánk a part felőli utcán áll, a tenger 2 perc slattyogásnyira kínálja hűsítő habjait. A buszunk megáll, gyors kipakolás, és már megy is egy titkos helyre: a sós vízzel fürösztető nagyüzem területén nincs hely busz parkolására, kell a hely a bároknak, szuvenír és bóvli árudáknak, szupi fürdőrucikat, békatalpat, Messi-mezt, kagyló-gyűjteményt áruló bazároknak.

A szálloda csinos, tiszta, a szobákban közepes a komfort ( TV, légkondi van, urasan nagy az erkély, de hűtő nincs), a félpanzióhoz a földszinti ebédlőben terítenek és a földszinti társalgóban egy csomó velencei maszk díszíti a falakat. Ahhoz már késő van, hogy fürdésileg támadjuk meg a tengert, de azért kizarándokolunk a partra. Egy háztömbnyi séta után kiérünk a parti sétányra, azon túl napernyők és napozóágyak erdeje várja az árnyékban barnulni vágyókat. Ahogy elfogynak a parti bútorok, kezdődik a napozásilag vademberek sávja, akik nem átallanak akár egy homokra terített törölközőre heveredni és magukat egyenletesen forgatva saját zsírjukban sülni. És ott, igen, ott végre hűs hullámok futnak ki a homokra. Persze hogy meglábaljuk, persze hogy hideg és persze hogy mégis élvezzük: egy hosszú, forró nap után a frissítő lábfürdőt, a homok selymes talpmasszázsát. Rövidre szabott az élvezkedés, vár a vacsora. Az étterem pár asztallal nagyobb, mint ahányan vagyunk, mégis meglep, hogy nem engednek hatunkat egy nagyobb asztalhoz ülni. Azóta is sajnálom, hogy az étkezések közbeni jóízű beszélgetések lehetőségétől így elestünk.

Az első vacsora fogásai nyögvenyelősen, kivárásokkal kerülnek az asztalra. A társaság úgy lepi meg a salátás svédasztalt, mint egy kecskenyáj és a személyzet ámulva tölti fel a meg-megürülő salátástálakat. Talán a hosszúnak tűnő várakozás az oka, de a saláták előétellé avanzsálnak és mire kihordják a sajtos pennét, már saláta nélkül fogyasztjuk. Ez is hamar belülre kerül, így okafogyottá válik Zoli intése, hogy ne együk túl magunkat, mert a penne volt az előétel és hamarosan jön a rántott hús. Elképedünk, Olaszországban a bécsi szelet már csak nemzeti büszkeségből sem kerülhetne az asztalra, de aztán egy szósszal gazdagon nyakon öntött natúr szeletet hordanak ki helyette a pincérek, köret nélkül. Nyilván gasztro-gyalázat lenne, de ábrándozva gondolunk rá, hogy milyen jól is illett volna akár a penne a hús mellé, de hát a penne is már penne van a gyomrunkban. Kiadósak az adagok, bármelyikünk kitehetné a nyakába a Megtelt táblát, ami egy nyomasztó álmokkal terhelt éjszaka rémképét vetíti előre. Elmegyünk hát slattyogni, bámészkodni. A boltok, utcai árusok teljes készültségben várják a pénzünket, a tömeg azonban inkább grasszál, böngész, hümmög, csak a vendéglőknek, kiülőknek megy a bolt, alig találni üres helyet, vonzó a Frutta del Mare, a Pasta Bolognese, a pizzák egész arzenálja és nyilvánvalóan az én félpanziós jóllakottságom a hibás, hogy mindez csak a szememnek ingere. Megyünk vagy két saroknyit és a másik oldalon vissza, hogy azok se sértődjenek meg, aztán beájulunk. Van ugyan légkondi, de kellemes hűvös van, anélkül is jót alszom.

Reggelire még hazai viszonylatban is rövid svédasztalról válogathatunk és aztán irány Velence. Mindez csak így mondva egyszerű: buszozunk egy félórányit, aztán behajózzák a csapatot és a lagunákon lavírozva elúsztatunk a Sant’Erasmo erődrendszere előtt, amely ma már hadászati műemlék, pár perce múlva befordulunk a Canal Grandéra és hamarosan már a Szt.Márk Bazilika harangtornya bontakozik ki a reggeli párákból. Sűrűn fordulnak a kishajók, egész tömeg látogató várja a parton az eligazítást, Zoli is kézbeveszi a tamburmajorinak épp nem mondható nemzetiszín szalagos autó-antennáját és igét hirdet: délelőtt közösen végigvezet minket a legvonzóbb pontokon, délben együtt ebédelünk egy pizzériában és aztán du. 5-ig, a hajónk visszaindulásáig lehet kalandozni. Ez így teljesen oké, indulunk is. Hamar ráébredünk, hogy habár Velence a szó legszorosabb értelmében is vízszintes, itt mégis sokat kell lépcsőzni, mert a betorkolló csatornák hídjai a gondolázhatóság miatt meglehetősen magasak. Fotózok megszállottan, ez a környék Velencének igazán a fotogén arca: szűk kanális egy gondolával, a nagy csatorna túlpartján a San Giorgio Maggore templom, a Szt.Márk-tér épületei, néhány csenevész galamb csak úgy emlékkép gyanánt, merthogy kihágás őket etetni és így javarészt máshol keresik meg a betevőjüket.  Lövöldözök a fényképezőmmel eszeveszetten, közben foghíjasan hallom Zoli történelmi ismertetőjét, amelynek lényegét már elmondtam, de a szárnyas oroszlán kimaradt. Ez Velence címerállata és védőszentjének, Szt. Márk evangélistának az ikonokon elmaradhatatlan társa, ő vigyázott rá és táplálta, amíg a pusztában elmélkedett. Szt.Márk ereklyéit 815-ben titokban szállították Velencébe, de úgy is lehet mondani, hogy kilopták Alexandriából. Velence ezért van tele a Szt.Márkot megszemélyesítő szárnyas oroszlánnal, amely egy étlapot tart, rajta – gondolom - vadasan elkészített antilopok, zebrák mellett gladiátorok csőben és jobb sorsra érdemes őskeresztények natur. Jó, jó, csak hülyéskedek, az oroszlán Márk evangéliumát szorongatja, nyilván mert nem csak ereklyét és nem csak a velenceiek lopnak. A szárnyas oroszlán ezért díszíti a Szt.Márk-tér egyik obeliszkjét, néhány díszes lámpaoszlopot, a puccosabb gondolákat és ki tudja még mi mindent. Sajátos szerepet is kapott: a Dózse-palota egy mellékbejárata mellett faragott oroszlán-szájon át lehetett bedobni bárkinek a Velence szempontjából gyanús eseményekre, kapcsolatokra, ügyekre figyelmeztető leveleket, melyeket a város nemeseiből összeálló Nagytanács bírált el. Ezeknek  - ma úgy mondanánk feljelentéseknek – a következménye mindenképp börtön volt, t.i. ha alapos volt a gyanú, a bűnös került oda, ha nem, akkor a feljelentő. A módszer felettébb igazságosnak tűnik, manapság sem ártana a parttalan közéleti mószerolásnak így gátat szabni, már csak a pártatlan Nagytanács összeállítása okozna komoly gondot.

Ámulva hallgatjuk, hogy Velence legmagasabb építménye, a Szt.Márk Bazilika harangtornya,  a Campanile majd’ 100 méter magas és hogy 1902-ben elunta az ácsorgást és összeomlott. A katasztrófa szerencsére nem járt áldozatokkal, és tíz évre rá újra felépítették ott és úgy, ahol és ahogyan állt korábban évszázadokon keresztül. A torony amúgy őr- és tűztoronyként is funkcionált. Nem sok lövésem van az építészeti stílusokhoz, de a Szt.Márk Bazilika a maga a félköríves bolthajtásaival és félgömb-kupoláival egy igazi épület-szépség, de stílusban eléggé eltér a harangtornyától. A Dózse-palota a tér hosszabbik oldalát képezi, klasszikusan szép kőcsipkés homlokzata erőt és rendíthetetlenséget sugároz, nyilván alkotóinak szándéka is ez volt és mint délutáni látogatásunkkor kiderül belül is. A velenceiek nagyvonalúságát hivatott hirdetni az az óra is, amelyen csak óramutató van, merthogy sas nem kapkod legyek után (avagy a szárnyas oroszlán egerek után), tehát percekre nem adunk. Nem véletlen, hogy Velencét az egész világ Serenissima-ként (a legfenségesebbként) nevezte.

Eltűnünk az egyik mellékutcában, felkeressük a Megkönnyebbülés Pontját és másfél Eurókkal áldozunk a higiénia oltárán. Pár lépéssel odább emléktáblájánál kegyelettel emlékezünk a Garibaldi alatt dandártábornokként szolgált magyar Winkler Lajosra. Most jövünk csak rá, hogy Velence egy igazi labirintus, melynek utcácskái és csatornái keresztül-kasul szövik a várost, és a látogatók és velenceiek forgataga úgy lepi el ezt az egészet, mint a hangya-rajzás. A nyári főszezonban ottjártak szerint ez mind semmi, augusztusban meg kell küzdeni minden talpalattnyi helyért és a vaskos csatornaszagra kalapot lehet akasztani. Így most, május végén szinte üres Velence, így a szűk utcácskákban hosszúra nyúló sleppként loholunk Zoli után és a púpos hidacskák még tovább bonyolítják a követést. Hamar elérünk a Canal Grande egy másik szakaszához, nem túl messze a Rialto-hídja látszik, pontosabban rémlik, merthogy felújítják és ezért a díszeitől megfosztott, lekopasztott építményre egy sűrű szövésű hálót terítettek, amelyre a híd békebeli kontúrja van festve és így messziről egészen élethű képet ad. Minthogy a Canal Grande itt van vagy 50 m széles és a hídnak csak két pillére van, a felépítmény meglehetősen magas a nagyobbacska hajók átjárása miatt. Szemben a Ca' d' Oro (~Aranyház) épülete mutatja a csatorna felé a szebbik, márvány-csipkés, aranyozott arcát.
Közben Zoli meséli, hogy Velence hajóhada anno ezen a környéken horgonyzott és a győzedelmes hadjáratokból hazaérkezve a Canal Grande belvárosi oldalán étel-ital, a külvárosi túlparton örömlányok várták a csatában megfáradt hősöket. Rögtön a híd külvárosi oldalán piacok sora, gyümölcs, zöldségféle, tészták és halak kínálkoznak a betérőnek. Persze, hogy a halpiac a magyar szemnek, orrnak a legizgibb: ilyet otthon nemigen lát, szagol magyar ember. A focipályányi területen sátrak szabályos rendjén kínálják portékáikat az árusok, minden csinosan és szemrevalóan elrendezve. A halpiac is ilyen látványos, fajtánként és méretenként szortírozva a kagylók, rákok, halak, polipok jégkásába ágyazva, előnyösen megvilágítva, a vevők látható szakértelemmel vizsgálgatják az árút, de olaszoktól szokatlan csendben megy a tenger gyümölcseinek felmagasztalása és ócsárlása, aztán az alku. Na ja kérem, ez nem Nápoly…Kuriózumként egy kardhal fejét, jó méteres fegyverét állította ki az egyik árus, van is bámészkodó elég, javarészt turisták, nem komoly vevők. Mondjuk meg is nézném, hogy ebből a kardhal torzóból mekkora kondérban főzne tengeri halászlevet a talján. Mindannyiunkat meglep az általános rend, tisztaság és higiénia, nyoma sincs a koranyári melegben holmi büdös halszagnak, keresztül-kasul folydogáló véres jégkása olvadéknak.

Míg mások keresztül-kasul róják a piacot és minden standot lefényképeznek, én beérem párral a piac szélén és várok a koranyári hőségben egy ház földszintjén lévő bolt kieresztett előernyője alatt, ami izgalmasan mozog. Oldalról kiderül, ez egy sirály kifutópályája és hogy nem először és nem rövid időre állomásozik itt, azt a vörös ernyőn sűrű fehér nyomok is mutatják, talán a könnyebb felszállás végett szabadul itt meg a szentem a nagyjától. Egy biztos: ha az emeleti lakrészt kiadják, egészen biztosan nem tesznek említést erről a látványról és „illatról”.

Zoli, idegenvezetőnk újra beindul és a Rialto-hídon várja be a csapatot parancskihirdetési foglalkozásra: innen és mostantól szabad a tévelygés, de fél egykor találkozunk a Szt.Márk-téren a Campanile lábánál, ahonnan átvonulunk ebéd gyanánt pizzázni. Az aggodalmaskodóknak annyival segíti a tájékozódást, hogy Velence-szerte az utcasarkok jórészén nem csupán az utca neve áll, hanem pár tábla a nevezetes helyek irányát mutatva. Ődöngünk céltalanul, mustrálgatjuk az amúgy is keskeny utcácskákra kitelepülő árusok portékáit, árait és szörnyülködünk: tényleg nem fehér embernek valóak. A kínálat itt is a szokásos, de a Messi-mez és a Merülj magad! Felszerelés mellett van emlék Velencéből, üvegbe zárt szárnyas minioroszlán, farsangi maszkok minden méretben, színben és ábrázattal és „festmények” Velence nevezetességeivel vászonra, papírra, üvegre, porcelánra, selyemre. Akár küzdősport is lehetne itt haladni, ha udvariaskodsz, elvesztél, a nyüzsgő tömeg ide-oda sodor, nézed, amit nem akartál, mozogsz, amerre nem szeretnél, veszel, amire nem is gondoltál. Újra és újra eszembe jut és beleborzongok: mi lehet itt nyáron? Veszünk egy-egy fagyit, de nem mondhatnám olyan ízes-krémes finomnak, amilyennek odahaza az olasz főzött fagyit megtapasztalhattuk. Végre kitámolygunk a Szt.Márk-térre, de még csak dél van, ha nem akarunk fél órát állva a napon dekkolni, kellene egy árnyas ülőhely. A tüzetes keresés eredménye a Dózse-palota alapja és a Szt.Márk-tér csekély szintkülönbségét áthidaló hosszú lépcső, ahol elszórtan akad egy-egy hely, bár az odatelepedés érezhetően a jóizlés határát súrolná, így hát erőt veszek magamon (majd ülök a pizzériában), és körülsétálom a teret. A Dózse-palotával szemközti épület előtti kiülő székein napozó(!) pár vendéget egy baldachin alatt libériás kamarazenekar szórakoztatja és meglepetve hallom, hogy sorra Lehár-operettek betétdalai hangzanak fel. Később pár elejtett szavukból kiderül, hogy a „banda” is magyar, páran a kelet-európai „migránsokból”. Lassan gyülekezünk és egy hihetetlenül keskeny utcai front mögé mélyen benyúló vendéglő emeleti traktusát foglaljuk el kb. mint a heringek. Zoli némi ügyetlenkedés után összefésüli a rendelésünket a 3 fajta tömeg-pizzára, az ital rendeléseket addig felveszi a pincér és valóban hihetetlenül gyorsan érkeznek a pizzák. Eszünk, iszunk, kihasználjuk, hogy itt és most ingyen lehet és amikor kiaraszolunk az utcára, ott már gyűlik a következő turnus, újabb adalék a nagyüzemi idegenforgalom működéséhez. Zoli megszavaztatja a csoportot, hogy mit szólnának egy Dózse-palota félvezetős túrához (t.i. itt benn aztán végképp nem tűrik a vendég-idegenvezetőket), a többség benne van, hát leperkáljuk az eurókat, Zoli összecsukja a nemzetiszín szalagos autóantennáját (milyen praktikus!) és belépünk. A csomagokat egy csoportos trezorban lehet és kell hagyni, aztán kezdődik a labirintus túra, megyünk teremről-teremre, lépcsőn fel és le és álmélkodunk a látható, sőt hivalkodóan magamutogató gazdagság láttán. Zoli szerint tilos a fényképezés, de a piktogrammok szerint csak vakuzni nem szabad, hát előbb suttyomban, aztán nyíltan is fotózunk és a teremőrök hallgatása is igazolja a sejtésünket. Elképesztő művészi és anyagi értékek szerte a papucsba bújtatott lábunk alatt, a falakon, a vitrinekben és a mennyezeten, a velenceiek se igen jöhettek meg üres kézzel egy-egy sikeres hadjárat után. Dózsék képmásai a falakon, vallási jelenetek a kazettás mennyezeten, gazdagon aranyozott faragások, képkeretek és Velence történetének néhány megfestett epizódja. És gazdagság, fényűzés, hatalom fitogtatás mindenütt. Gondolom, a dózsék szándéka szerint az ide érkező követekben nem véletlenül alakult ki egy vaskos kisebbségérzet, ami a diplomáciájuk egyik alapköve is volt. Kikandikálunk a kőből faragott oroszlánszájon, amelyen keresztül oly sok feljelentő levél kerülhetett a dózse kezébe és rögtön utána átvonulunk a Sóhajok Hídján, amelyen a velencei börtönbe kísérték az elítéltet és ahol egy mély sóhaj kíséretében egy jó időre elbúcsúzhatott a szabadságától. A börtön nedves, rideg falait, levegőtlen, benapozatlan celláit nézve az egészségétől is. A cellák rácsait karvastagságú vasak alkotják, mélyen a mészkő falakba csapolva, minden szökési szándékot eleve kizárva. Nagyot lélegezve érünk ki innen a szabad levegőre és szabad a hajó indulásáig a városnézés. Elindulunk a Canal Grande partján a Rialto-híd irányába. A csatorna partját cölöpök sokasága övezi, némelyikhez hajót kötöttek, itt gondolák már nemigen himbálóznak a vízen, inkább teherszállítók a hajók, ezzel oldanak meg minden szállítást, vízen mozog árú, építőanyag, bútor, halzsákmány, szemét, hajó a mentő, a halottaskocsi és a postásautó. A parti sétány mentén árusok kínálják a szokásosan sokszínű portékájukat, talán csak a velencei témájú festmények felhozatala gazdagabb, helyenként az ember a Montmartre-on képzelheti magát, itt is ügyes kezű művészek rajzolnak, festenek pár euróért arcmást vagy velencei csendéletet gondolával vagy anélkül, szénnel, grafittal, olajjal, vízfestékkel. Veszek egy csinosforma akvarellt a Rialto-hídról (szerencsére itt álcaháló nélkül), aztán már indulhatunk is vissza a hajóállomásra. Újra megmásszuk a Canal Grande-ba torkolló csatornák hídjait és minthogy most odasüt a nap, újra lefotózom a Sóhajok Hídját. Csak fotóznám, a híd korlátjához sorba kell állni, annyi a nép, de még több a szelfi készítő. Nekidőlnek ezek a saját arcmásukba beleszeretett turisták a híd korlátjának és a szelfi-rúd végére erősített  gépükkel fotózzák önmagukat változó háttérrel, itt a Sóhajok Hídjával. Gondolkodom erősen, miért is olyan fontos az alighanem jólismert ábrázatuk replikáját számtalanszor megcsinálni, más-más háttérrel. Talán a Szt.Márk-teret gondolják ily módon képileg feldobni? Otthon jót lehet kacagni, hogy épp a Sóhajok Hídja előtt (már ha jut a képen annyi terület a hídnak, hogy fel lehessen ismerni) milyen savanyú ábrázatot vágtak, mintha őket ítélték volna el? Hogy aznap még ott volt a szerző orrán az a pattanás, amit aztán este a szálloda tükre előtt kinyomott? Netán ki lehet következtetni az arcvonásokból, hogy addig hány sört fogyasztott el és ehhez mérten mennyire lazultak el vonásai? Bármelyik is a jó válasz, egy egészen biztos: az illetőnek a világ szépségeiből csak annyi a fontos, hogy Ő volt ott és ezzel mintegy emelte pl. Velence, a Niagara-vízesés vagy Amsterdam Főterének fényét, nagyságát. Igen, mondhatjátok, én a másik végletet képviselem, hiszen a képeimen legfeljebb csak az árnyékom szerepel, ha nem voltam elég elővigyázatos ahhoz, hogy még annyi sem látsszon belőlem. Mindegy na, kivárom a soromat és igyekszem faarccal viselni a fotózásnak ezt a nárcisztikus vadhajtását.

Még mindig maradt annyi idő, hogy a hajóállomás környéki mellékutcákon bolyongjak kicsit és ott találok rá a cölöp-város igazi arcára: aprócska téren ernyők árnyékában őslakosok iddogálnak, beszélgetnek lazán, igazi olasz csendélet, beleszeretni valóan szép és nyugodt, élet a várost elözönlő turisták nyüzsgéséhez közel és mégis távol tőle. Indulnom kell vissza, a kikötőhöz vezető utcácskák zsúfolásig tömve, a hajójuk indulásáig hátralévő időt sokan az árnyékban várják ki.

Végre behajózunk, sikerül a hajócska korlátjánál leparkolnom és ezzel lehetőségem van itt is fotózni. Jön is a téma, egy szuperhajó araszol mellettünk, nyilván nem azért, mert nem tudna gyorsabban menni, hanem mert így is vigyázzák a cölöp-város építményeit. Itt nincs hova bújni a koranyári hőség elől, egyre tisztábban látok lelki szemeimmel egy korsó sört, ahogy a párás üvegen a hab egy cseppje lefolyik. A megkönnyebbülés közelebb van, mint gondolnátok, a buszunk sörileg is fel van tankolva és nehéz szívvel, de élvezettel kortyolva el tudom viselni a korsó hiányát.

A mai vacsorára nem emlékszem, nézzétek el ezt nekem, a mai élmények töltik be mindenemet a szépségektől egészen a masszív talpfájásig.

Ülök reggel bambán az ágyamban és próbálok felidézni az élményekben és látványokban gazdag tegnapi napról minél többet, hogy semmi se vesszen el és eszembe jut az is, hogy még semmit nem mondtam a Velencét fizikai létében fenyegető talán legfontosabb tényezőről, a rendszeresen visszatérő magas vízállásról (acqua alta) és az elhárításra hozott intézkedésekről. Kezdjük talán az okkal, miért is emelkedik meg az Adriai-tenger e zugának vízszintje évente akár többször is akár 1 méterrel. Az árapály az egyik döntő tényező, az Adriai-tenger zugában a normális ár-apály többszöröse is jelentkezhet, erre tehetnek rá a dél-kelet felől tartósan fújó szelek, amelyek jelentős víztömeget torlaszthatnak be.  Az acqua alta szélsőséges esetben 1,5 – 2 méterrel emelte meg 2 ízben a normális vízszintet és 1996-ban több mint 100 alkalommal emelkedett meg legalább 80 cm-rel. A magas víz hatása a cölöpökre egyértelműen káros, bár viszonylag lassan mutatkozik. A kiemelt világörökség részét jelentő Velence megvédésére a MOSE mozaikszóval jegyzett védművet tervezték meg. A terv szerint 79 üreges gátmodul láncolata készül el, amelyek együttesen meggátolják, hogy a víz Velence három tengeri bejáratánál (Lido–San Nicoló, Malamocco, Chioggia) bejuthasson a lagúnába. A védőláncot alkotó modulok egyenként 20 m széles, 20–30 m hosszú, illetve 4–5 m vastag, üreges fémtartályok. Alaphelyzetben a modulok a tengerfenéken kialakított betonágyazatban fekszenek. Ha a tengerszint a különösen magas dagály és/vagy a széljárás következtében jelentős mértékben emelkedik, akkor a tartályokból sűrített levegővel kinyomják a tengervizet, így azok mintegy 30 perc alatt csaknem függőleges helyzetbe billenve ideiglenes gátat alkotnak. A magas vízállás elmúltával ismét beengedik a tengervizet a modulokba, amelyek súlyuknál fogva visszabillennek fekvő helyzetükbe. A rendszer része a lagúna legszélesebb Lido–San Nicoló bejáratánál kialakított mesterséges sziget. A védrendszer tudomásom szerint még nincs kész, a velenceiek mindenesetre nagy reményeket fűznek az elkészültéhez.

A Velencét fenyegető másik nagy veszedelem az Alpokból érkező folyók bőséges hordaléka, mert ugyebár hová lesz az éjszakai gondolázás meghitt hangulata, ha a kanálisban felül a hajó a homokzátonyra aztán annyi. Ma ez „csak” a feelinget rabolná el, régen a vízzel körülvett város megközelíthetetlenségét veszélyeztetette, ami azért komolyabb. Át is látták mindezt a jó velencei polgárok és a  Piave folyót a 16.szd.-ban úgy ahogy van áttelepítették, azaz új medret ástak neki, ömöljön az Adriai-tengerbe úgy 35 km-nyire. A hordalék persze most is tölti fel az észak-olasz partokat, de már nem a velencei lagunákat.

A mai programunk Verona és a Garda-tó. A reggeli kávéktól frissült elmével és szemmel bámulom a tájat. Ahogy elhagyjuk a Jesolo környéki homokdűnéket, művelt területek sorjáznak, sok a szőlő és amatőr szőlősgazda lévén nem tudom nem észrevenni, hogy a kordonos művelés a divat, de hogy: a nálunk szokásos 10-15 tőkénkénti kordonoszlopok helyett minden tőnél egy-egy rúd tartja a növény hajtásait (nem merném karónak lenézni) és valamennyin rögzítve van a kordondrót, amitől az magyar szemnek elképesztően szabályos, egyenes és belógás nélküli. Érdekes, hogy minden sor végén egy-egy tő rózsa díszeleg, Zoli szerint a haszna azonban korántsem esztétikai: a rózsán jelennek meg először a levéltetvek és ez afféle biológiai előjelzés, hogy esedékes a permetezés.

Még az úton eszembe jut serdületlen korom olvasmánya az orosz nyelvből. Az olvasmány címe ez volt: „Самя умная птица” és abban egy töredékes sor: Ах Вeрона, Вeрона, как…, a többire nem emlékszem, de az egészen biztos, hogy Veronáról szólt. Vagy nem?! Jó, nem voltam épp jeles, lehet, hogy bambulok, de hülye azért nem vagyok…

Elég, nem bambulok, míg beérünk, elmondom nektek a város rövid történetét. Az Adria csücskén és az Alpok felől érkező ősi kereskedelmi utak metszéspontjában épült, kihagyhatatlan és elkerülhetetlen volt. Itália csak "urbis nobilissima", legnemesebb városként emlegeti. Fénykorát a művészeteket támogató, de amúgy zsarnokságáról és könyörtelenségéről hírhedt Scaligeri dinasztia uralkodása alatt élte 1262-1387 között, ekkor épült a városképet máig meghatározó gótikus épületek legjava.  Őket a milánói Viscontiak követték hatalmon és 1405-ben elkezdődik a nagyhatalmú Velence négy évszázados dominanciája, ettől kezdve Verona sorsa összefonódik a patrónusáéval. A város térképére pillantva szembeszökő, hogy a történelmi városmagot kiválóan lehetett védeni, mert az Adige folyó U-alakú kanyarulata és az azt lezáró várfal körkörös védelmet biztosítottak.

Amíg a várost körülvevő várfalakig el nem érünk, akármelyik európai nagyváros külvárosa lehetne iparral, raktárakkal, építkezésekkel, aztán a várfalnál lassít a buszunk, mi kinyitjuk a hasi ernyőket és sorban kiugrálunk, még megállni is tilos lehet. Elindulunk a várfalon belüli, szemmel láthatóan történelmi levegőjű városmag felé. Az első antik emlék az Arco dei Gavi, a befolyásos és gazdag Gavia család emeltette diadalív, amelyen keresztül az Adige folyóra lehetne lelátni, ha nem rohannák. Innen az utca mindkét oldalán 2-3 emeletes lakóházak, némelyikükön gonddal meghagyott freskó-részlet, faragott sarokkő, ablak – ajtó áthidaló. Aztán beérünk a Piazza delle Erbére, itt a házak már színesebbek, de külön díszítés nélküliek és szépen rendbe hozottak és feltűnik a Velencét szimbolizáló könyves oroszlán is. A terecske egyik oldalát egy ménkű nagy, díszes kőfaragásokkal szerényen díszített, vörös – fehér vízszintes csíkozású épület zárja le mór ablakokkal: a Palazzo Mercato Vecchio, sarkában egy 72 m magas harangtorony hasonló díszítéssel.  A szomszéd utcácska is kínál látnivalót: átmegyünk a Scaglierik boltíve alatt és máris a Piazza dei Signorián (~Urak terén) vagyunk, melynek közepén a hányattatott sorsú Dante szobra áll egy jó magas oszlop tetején, nyilván azért, hogy most már senki se bánthassa. Dante Firenze szülötte, majd választott előljárója is volt egy ideig, de távollétében ma úgy mondanánk, hogy megfúrták és tanácsosabbnak látszott nem visszatérnie szeretett Firenzéjébe. Verona ölelte keblére őt és az Isteni színjáték egy helyén Dante utal is befogadó városára. A Piazza dei Signoria egyébként az okos könyvem szerint Olaszország talán legszebben megmaradt középkori tere, ezt megítélni azonban  - fájdalom – nincs módomban, mert alig láttam párat. A Scaglierik boltívének párja alatt feltűnik valami, ami leginkább egy grandiózus basszus-kulcs felakasztott másának látszik és amiről az itthoni utána-olvasás fedi fel, hogy egy bálna borda-csontja van itt fellógatva. A hiedelem szerint akkor fog leesni, ha egy igaz, őszinte ember átmegy alatta. Kamu az egész, kétszer is átmentem alatta és semmi…

Itt sincs időnk nézelődni, sietni kell vissza, vár Júlia az erkélyen! Nyomulunk tehát Zoli nemzetiszín antennáját figyelve és hamarosan ott állunk a Casa di Giulietta előtt. Szépséghibája a dolognak, hogy nem bizonyítható a ház eredete, a Capulet családhoz tartozása, Júlia erkélyét pedig Shakespeare halhatatlan művét követve, de jócskán megkésve 1935-ben építették rá. Állunk, mondom, mert a tömegtől mozdulni alig lehet, araszolunk befele, nyújtogatjuk a nyakunkat és a kapualjon át a belső udvarig csoszogunk. Igen, valóban, ott a faragott kő erkély, de Júlia talán elment pisilni (mert hát hosszú lehet egy ilyen erkély-műszak és talán felfázott…), viszont állnak ott sárga- , barna- és fehér-népek, akik jópénzért megváltották az erkély-belépőjüket: akinek kedve van, most igazán alkalmas az időpont és a hangulat is egy személyes vallomásra a Júlia-pótlékok valamelyikéhez. Hogy az illúzió teljes legyen, az udvaron bazárok egész sora kínál rómeóésjúliás naptárat, söröskorsót, párnát, könyvjelzőt, gyertyatartót, hűtőmágnest, poharat, bögrét. A legmeghittebb azonban ebben a tumultusban, hogy az udvar közepén álló Júlia-szobor mellét is meg lehet tapizni, ahogyan ezt a szobor kifényesedéséből ítélve naponta többszázan már meg is tették. Természetesen a símogatás szerencsét hoz a szerelemben, ha mégsem, nem várt az illető elég türelmesen.

 És még nem mondtam el mindent: a ház udvarra néző falain grafittik, szivecskék, írott és rajzolt emlékek, ameddig a kéz felér, de aki attól tart, hogy Júlia nem fogja észrevenni ebben a vad, kusza falfirka tömegben a saját üzenetét, ráírja egy öntapadós címkére hogy mondjuk ’Hozz össze minket! Julcsi és Pista’ és azt ragasztja a falra. Persze azt sem lehet akárhova, mert rágógumival a falra ragasztott érmekkel is üzennek a jóemberek… A hab a tortán, hogy akinek semmiképp nem jutott írni, ragasztani való falfelület és Júlia melléhez sem sikerül közel férkőznie, az szerelmi ügyekben bizalommal fordulhat Júliához levélben a neten: a www.julietclub.com honlapot üzemeltető klub önkéntesei minden levelet megválaszolnak.

Ember, ha van még benned egy csöpp tiszta érzés a hamvas romantika, a tiszta, romlatlan szerelem emblematikus kegyhelye, Shakespeare remekműve és az abban szereplők iránt, nézd meg Franco Zeffirelli filmjét és eszedbe ne jusson Veronában ebbe a kufárok házába bemenni!

Végre kijutok és a hányinger kerülget, zavarodottan állok meg pár házzal arrébb az amúgy csinos és hangulatos Via Cappello tér-szerű kiöblösödésében. Veszek egy adag hűtött gyümölcsöt és lenyomatom a háborgó gyomromat, aztán már sietünk is vissza, a busznak már szóltunk, hogy jöhet, a megbeszélt helyen lassít, mi beugrálunk, az utolsó még lopva körülnéz, hogy valami hivatalosnak látszó szerv nem fog-e a forgalom akadályozása miatt utánunk lőni és spuri!

Utólag, Verona térképét nézegetve döbbenek rá, mennyire keveset láttunk a városból, habár ott voltunk a közelében: az Adige folyót, a Ponte Pietro hidat, az Itália-szerte híres amfiteátrumot és különösen fáj, ha arra gondolok, hogy aznap délután majd másfél órát lötyögtünk a Garda-tó félszigetén, Sirmionéban. Most mondhatnám, úgy kell nekem, miért nem szervezetlenül, saját járművel mentünk erre, de abban biztos vagyok, hogy a helyismeret hiánya, a behajtás, parkolás apró helyi fortélyai nélkül sokszorosan több időt pocsékoltunk volna el.

Innen már alig félóra buszozás a Garda–tó déli, rövid oldala és a hihetetlenül keskeny félsziget, rajta Sirmione. A fürdővároskáról minden szépet el lehet mondani: festői terei, utcácskái, gyönyörű parkjai, tóparti sétányai igazi mediterrán hangulatot árasztanak, a fagyizók, kiülős vendéglők kellemes tereferére csábítanak a színes ernyők alatt. A félsziget talán legkeskenyebb pontján álló várnak, a Rocca Scaglierinek hajdan nyilván komoly védelmi funkciója lehetett, ma 2,50 Euróért bárki beveheti. A várat 3 oldalról öleli körül a tó vize, még saját, komoly kapuval védett kikötője is van, afféle viziudvar. A bástya peremét és a várfalak tetejét a Scaglieriktől már megszokott halfarkas díszítésű tornyocskák sora díszíti és onnan fentről szép panoráma nyílik a tó déli részére. Sajnos az idő párás, a tó komoly hegycsúcsokkal övezett északi felét nem látjuk, pedig a neten látható fotók alapján az lehet az igazi látvány. A lüke meleg dacára fürdőzőt nemigen látunk és amikor enyhülés gyanánt amúgy szandálosan belegázolok a kavicsos parton a vízbe, rögtön megértem: talán csak az észak-németek és a svédek élvezhetnék ezt a temperatúrát pacsálásilag. Van persze, akit a parti 35 C sem zavar: egy nő feje búbjától talpáig feketében, arcát is csador takarja, kezében fiahordó ülőkében picije és állnak rendületlenül a napon. Nyilván élvezi az otthoni 45 C-os hőség után ezt a jó kis hűvöst. Visszaőgyelgünk a buszunkhoz, csodák-csodájára itt van közeli parkoló a nagyjárműveknek és már indulunk is.

Belegondolva, mégsem bánom, hogy szabad nézelődést itt és nem Veronában engedett Zoli, Sirmione valóban egy ékszer szépségű városka. Persze, ha a reggelit akár egy órával előbbre tettük volna… Jó, jó, abbahagyom, nem volna szabad telhetetlennek lenni, csak mindig az jár az eszemben, hogy csak most vagyunk itt, jó lenne lehetőség szerint és némi koránkelést vállalva még többet látni Észak-Olaszország szépségeiből.

Várjuk illedelmesen a vacsorát és kintről heveny dudálás, motor bőgetés, veretős gázfröccsök hörgése hallatszik egyre-másra, hát kinézek: oldtimer autók hosszú sora várja, hogy odébb araszolhasson. Hamar felszaladok a gépemért és feledve vacsorát és illemet sűrűn csettegek: a fényesre glancolt régi autók és korhű jelmezbe öltözött sofőrei, utasai igazán hálás téma, pláne, ha nem csak egy villanásra lehet látni őket. Lassan vége a menetnek, büszkeséggel elegyes bűntudattal oldalgok be az ebédlőbe és mondanám Scusi!, de semmiről nem késtem le, az előételt épp most hordja ki a két pincér. Ahhoz már eléggé délen vagyunk, hogy a kapkodás, rohanás fel ne üsse a fejét.

Vacsora után még sétálunk egyet búcsúzóul, jó így elvegyülni a mediterrán hangulatban, feltelve a két nap látnivalóival, élményeivel, a beszívni a párás, fűszeres illatú levegőt. Nézem a feliratokat és találok pár, magyar szemnek érdekes írásút: ottica, direttore, pittore, mintha a nemzetközi írásmód szerint a t-vel előről páros mássalhangzó hasonulna hozzá. Ejtésben fel sem tűnik, de érdekes.

Másnap összecuccolunk, búcsút intünk a Hotel Sorrentonak és indulunk hazafelé, de a nap még tartogat izgalmakat: beugrunk a Postojnai cseppkőbarlanghoz. A barlanglátogatás ma már rém komfortos: villamos minimozdony húzta szerelvényeken érünk be a cseppkövekkel dúsan díszlő termekig, ahol jól kiépített betonjárdákon ügyesen megvilágított cseppkő-szépségeket csodálhatunk. A barlang méretei vetekszenek a mi aggteleki hasonlónkéval, bár mindkettő gazdái Közép-Európa legnagyobbjának mondják a magukét. Lelkük rajta, nekem mindkettő nagyon tetszik, főleg az a rész, amelyet a fáklyás korszak nem feketített be és a cseppkövek csodás színei, nedves csillogása emelik a formák gazdagságát.

Este van már, mire hazaérünk, még látjuk a kézilabda Final Four döntő meccsének számunkra tragikus utolsó 15 percét és a hosszabbítást. Ha tudtam volna, inkább maradok még egy körre a barlangban.