„Török gyerek elvágta, magyar gyerek gyógyítja,”

Azt hiszem, ez gyermekdal balladai tömörséggel mondja el, amit mi, magyarok mindannyian érzünk a törökökkel kapcsolatban: a majd’ 150 éves török megszállás emlékei külön magyarázat nélkül is ellenségeinkké tették őket. Na, ehhez képest volt óriási meglepetés, mikor Emrullah, a Törökországban ideiglenesen utazgató magyar csoportunk török idegenvezetője a maga tört magyarságával oda nyilatkozott, hogy a török és a magyar barát, mert a török 150 éven keresztül mentette meg a magyarokat az osztrák megszállástól. Nem vagyok már mai gyerek, megtanultam, hogy gyors és indulatos riposztok helyett előbb próbáljam meg megérteni, hogy a másik miért mondja azt, amit mond, milyen érvek, érzelmek és szokásjog bújhat meg egy-egy kijelentés mögött. Nem hagytam hát hogy felugorjon a vérnyomásom e kijelentés hatására, próbáltam higgadtan gondolkodni és rá kellett döbbenjek, hogy valóban, nézőpont kérdése az egész. Magyarország mindig is kishatalom volt, ereje teljében ugyan leigázta a környező apró népeket, de az igazán nagyhatalmaknak, mint az oszmán birodalom, az osztrák császárság vagy a cár atyuska Oroszországa már népessége alapján sem tudhatott ellenállni, tehát csak idő és nagyhatalmi szándék kérdése volt, hogy a nagyok valamelyike mikor vet szemet és emel kezet a mi tejjel-mézzel folyó kis Kánaánunkra. Voltak, persze hogy voltak hősies kísérleteink a leigázásunkra törőkkel szemben, ideig-óráig (természetesen történelmi léptékkel értve) voltak boldog békeidők amikor a magyarok fejüket felemelve, egyenes derékkel élhettek – már persze nem számítva azt a nem lényegtelen mellékkörülményt, hogy akkor meg saját urai tartották elnyomásuk alatt.
Visszatérve Emrullah kijelentésére, tényleg el lehet mondani, hogy a magyart sokszor, sokan „mentették” már meg: a török az osztráktól, az osztrák az orosztól, később az orosz a némettől (és a saját nyilasaitól). Történelmi hagyománya van tehát a mi megmentésünknek és ráadásul még csak a múltba sem kell tekintenünk, hogy erre újabb példát találjunk, de hagyjuk a politikát, mert – mint említettem volt – magas a vérnyomásom. A busz közönsége mindenesetre poénosnak vette Emrullah kijelentését és gurultunk tovább.
Engem sem a török-magyar barátság motivált abban, hogy a népszerű gazdasági hetilap mellékletében hirdetett török útra befizettem. Ha utazásról van szó, falánk típus vagyok, az ismeretlen tájak megismerésének élménye hajt, mióta az eszemet tudom. Leírni hasonlóan vándor természetű és grafomán nővérem kedvéért kezdtem el és mondhatom, utiélményeket írni is élmény. Szóval egyből ráharaptam a hirdetésre és nem tagadom, belejátszott a nagybetűvel kiemelt, alig hihetően alacsony ár is. Olyan ez, mint a csali a horgon, az ember bekapja, és később már hiába döbben rá, hogy ez csak a töredéke a valódi útiköltségeknek, a fantáziája már elindult, fogva van. Már elképzeli, milyen lehet a török tengerpart, az itt-ott látott képekről megcsodált sapkás homokkő kúpok, a beléjük vájt lakások, templomok és persze az alku nagymesterei, a török kereskedők. És ha a képzelet elindult, nálam már nincs visszaút: most sem volt. Bár anyagilag rövid pórázon voltam több okból, régi igazság: az embernek arra van ideje és pénze, amire akarja és én akartam. Szingli és kutyás lévén hamar felhívtam a jól ismert és Marci kutyám által is megkedvelt kutyapanziót, és minthogy bevállalták, elhárult minden akadály. Úgy értem, minden komoly akadály, mert persze kisebbek azért bőven maradtak. Itt volt pl. az „eltáv” az idén 60. éves jubileumát ünneplő kórusunk szigorú karnagyától a zsúfolt jubileumi program és az arra való felkészülés dacára, a nagyjából kihízott nyári ruhatáram pótlása és egy kis kereskedői dörzsöltség felszedése. A karnagyunk a bepótlás ígéretével engedett el az érintett két próbáról, ami végülis egy lett, mert annyira lebetegedett, hogy egy elmaradt. (Neem, NEM én kívántam erősen, hogy így történjen!) Puritánnak mondható öltözködésemnek hála sok mindent vennem sem kellett, maradt magvas problémának, hogyan éljem bele és tegyem magamévá a kufár-lelkületet. Tudnotok kell, szüleim ebben a tekintetben homlokegyenest különböztek: anyám harciasan és eredményesen szállt harcba a piacon az árak és eladók ellen, ha ilyenkor apám is ott volt, ő csak hátrahúzódott, mintegy jelezve, hogy ők voltaképp nem tartoznak össze, ő csak nézelődik vagy mi. Én meg, ha lehet, még apámnál is hátrébb álltam és belül mindenképp azon a véleményen voltam, hogy ez az egész alkudozás egy nagyon megalázó és közönséges dolog. Ma már tudom, hogy szegény anyánk háztartásbeliként így próbálta egyensúlyba hozni apám tisztviselői fizetését és a négy gyerekes család ezerféle kiadását, amelyben nem sűrűn szerepelt új zokni, csak stoppoló cérna, viszont friss gyümölcs gyakran. Hála legyen Neked, Anyukám!
Messzire kanyarodtam, bocsi és nem is ígérem, hogy ezentúl nem fogok, számomra a kalandozás az írásban is csábító.
Na, az alkut gyakorlandó lementem a lengyel piacra, ahol a roma szaktársak szemrebbenés nélkül indítják úgy az alkut, hogy „És mennyit enged a feléből?” Értem is el rész-sikereket, de éreztem, hogy ez messze nem lesz elég Törökországban – ahogy nem is lett.
De ne vágjuk a dolgok elébe, még a pakolásnál tartok és azt mérlegelem, vastag zoknit vigyek-e vagy strandpapucsot. Törökország jóval délebbre van nálunk, és ha a hazai eszetlen áprilisi meleghez képest számítom, ott magyar léptékkel már javában kánikula van. Persze bejátszik a mérlegelésbe, hogy kalandozásaink felét az ~ 1000 - 1200 méter magasan fekvő Anatóliai-fennsíkon tesszük meg, ahol azért hűvösebb is lehet. Na, ennek megfelelően beteszek a pakkba egy vékonyabb és egy vastagabb rövidgatyát, míg utazni a komolyabb látszat kedvéért hosszúban fogok, ezzel a ruházati dilemmákat le is zártam.
Marci kutyámat kifuvarozom a kutyapanzióba és ahogy már sokszor, most is azzal a boldog ugrabugrálással hogy faképnél, amitől akár féltékeny is lehetnék, de okos gazdaként én is boldog vagyok, hogy abban az igazán nekivaló környezetben és három odavalósi kutya-haverral ő is jól fogja érezni magát egy hétre. Vonat, metró, busz és már kinn is vagyok Ferihegy2-n, újra megcsodálom, hogy mekkora bőröndökkel indulnak egy hétre útnak útitársaim. Nem lehet nem észrevenni, hogy a személyi poggyász átvilágítása és a testi motozás ma már sokkal alaposabb, mint pár évvel ezelőtt: a terrorista akciók ezen a téren is megtették a magukét és egyre távolodni látszunk egy békés világ délibábjától.

 A beléptetés után a majd 2 órás dekkolás unalmát próbálom elűzni, olvasok, végigböngészem a TaxFree Shop-ot és újra megállapítom, hogy áraikat nem az eurót pénzváltónál forintért beszerző réteg zsebéhez mérik. Nézem a tájékoztató táblán a járatunkat, a repülő társaság totál ismeretlen, Contergan, Corandon, Kontrapunkt vagy vmi hasonló. A repülés előtt álló gyomra ilyenkor mindig egy kicsit összébb zsugorodik és ritkított műszaki ellenőrzésre, nagyobb társaságoktól eltanácsolt pilótákra vagy koros repülőgépekre gyanakszik és nem is mer a gondolatmenetben tovább lépni. Végre történik valami, kezdődik a fedélzetre szállás, a személyzet széles mosollyal segít a helyünkre, motyónkat a polcra és már repülünk is. Gyakorlott repülő lévén nyelek szaporán a dobhártyám épségéért és aztán már csak az álmosító zúgás, kinn a rohamosan növekvő sötétség. De ti ne aludjatok, most épp elég időnk van, hogy a török nyelvről pár dolgot megtudjunk.

Az ábécéjük ránézésre pár sapkás (stílszerűen turbános) magánhangzót és farkincás mássalhangzót nem számítva csaknem azonos a miénkkel, ez azonban nem régen van így. A török nyelv őse, az oszmán voltaképp az arabhoz hasonló írásjeleket használt és sok volt benne az ebből a nyelvcsaládból származó jövevényszó. A török nép kétségkívül legnagyobb hőse, Kemal Atatürk, a török függetlenségi háború hős hadvezére, a Török Köztársaságot megalapító államférfi a nyelvújítás terén is maradandót alkotott. Neki volt szerencséje vagy inkább szerencsétlensége mindkét végletet tanulnia: a nyugati írást, ahol több betűvel írunk le egy hangzót (pl. a német sch), és keleti írást, ahol pedig szóbeli környezete szerint többféle hangzót ejtünk ugyanazon leírt jelre. Persze valójában mindkettőnél a kiejtés és az írás messze jár egymástól. A ma beszélt és írott török nyelvet Atatürk elvi útmutatása alapján dolgozták ki a nyelvészek, melynek része a mai, a latin abc betűképein alapuló írásmód, melyet lelkesen támogatott és táblával, krétával járva az országot maga is tanított, terjesztett.

Eh, sok beszédnek sok az alja, lássunk már példákat! Kezdjük talán ott, hogy ellentétben a magyarokkal, akik a mássalhangzóikat kiejtési mankóként változó magánhangzókkal ejtik (dé, há, ef), a török ebben konzekvens: de, he, fe. A ç -t csenek, a c-t dzsenek ejtik, az s-t sz-nek, a ş-t s-nek, a j-t zs-nek, az y-t j-nek. Ennek megfelelően ha a magyar gyerek az ábécét tanulja, a török gyerek az abedzse-t. A normál g mellett van egy turbános g-jük is (ĝ), ami megőrizte arab vonásait, azaz a környező betűktől függő az ejtése, de nem önálló hang, csak módosítja a mellettük álló kiejtését. Ami igazán kuriózum, az az i és az ı ejtése: a pontos i ejtése tökéletesen megegyezik a miénkkel, míg a pontatlan/ponttalan/pont nélküli/kopasz (valamelyik jó, osszátok be) egy betűnyi nyögés, mint amikor a még beszélni nem tudó kisgyerek e hang kíséretében mutat rá valamire. A neten olvastam egy profánabb verziót, hogy ezt a hangot hallatjuk, ha a WC-n nem mennek simán a dolgok. A két jelet a nagybetűknél is ponttal különböztetik meg: İ és I, amitől minden jóravaló szövegelemző szoftver megbolondul, t.i. a latin abc szerint az i párja az I. A sapkás (turbános) magánhangzók (â, î és û) ejtése alig különbözik szimpla párjukétól, csak nyitottabban, a mi ékezetes betűinkhez hasonlóan ejtjük. A török abc hivatalosan nem ismeri a jövevény betveket (jó, tudom, betűket, de ha tetű -> tetvek, akkor…?), pl. q, w, x az európai szokás szerint hangzik, de csak jövevény szavakban.

Talán már az eddigiekből is kitűnik a magyarral való hasonlóság a nyelv bizonyos területein, amit a nyelvtudósok is megerősítenek: „A nyelvészek többsége a török nyelveket a mongol és a mandzsu-tunguz nyelvekkel együtt az altáji nyelvek közé sorolja, jelezve hogy eredetileg feltételezhetően Szibériából származnak. A türk nyelvek a 6. és 11. század közötti népvándorlás során terjedtek el Közép-Ázsiában és Szibériában, illetve a mai Törökország területén. A halászó, vadászó és gyűjtögető életmódot feladó ősmagyarok legelőször türk népekkel találkozhattak, mert míg a magyar nyelv legősibb szavai finnugor eredetűek, addig az összetettebb gazdálkodásra jellemző, állattenyésztéssel és földműveléssel kapcsolatos alapszavaink túlnyomó többsége türk eredetű. A magyar nyelv szókészletéből legalább 250-300 szótövet sorolnak a nyelvészek a honfoglalás előtti türk etimológiájú magyar szavak közé.” A rokonszavaink igen széles tartalmi kört ölelnek fel, legyen elég a következő kis csokor ennek bizonyságául: arat, búza, árpa, arat, eke, sarló, iga, borjú, tinó, kos, kecske, disznó, tyúk, karám, sátor, szék, teknő, bölcső, koporsó, süveg, saru, csat, tükör, boszorkány, ünnep, búcsú, keselyű, ölyv, turul, gyűl, dől, szór, szűr, csavar, söpör. Nem vagyok tudós, de muszáj elfogadni az indoklást: ezen szavak túlnyomó többsége már a honfoglalás óta gazdálkodó magyar nép alapszókincséhez tartoznak és semmiképp nem a 150 éves török hódoltság alatt válhattak azzá. Na, ettől még igaz a mondás: aki nem tud töröküsül, ne beszéljen töröküsül! Most meg mit bámultok? Ha Atatürknek szabad volt az egész török nyelvet dearabizálni/arabtalanítani/arbatlanítani/arabítatlanítani, nekem ezt az egy mondást miért ne lehetne törökösíteni? Egyébként is: nekem a „töröküsül” törökebbül hangzik, mint bármelyik echte.

Már ereszkedünk, a kapitány néha erősen megdönti a gépet és ilyenkor jól látszanak a város, Antalya fényei. A gép egyet döccen a betonon és megérkeztünk. Reptéri formaságok, rutinok és már ott is ülünk két buszban. Kezében mikrofonnal köszönt minket Emrullah és rögtön felajánlja megszólításnak az egyszerűbb Emré-t, sőt engedékenyen az Imréért se sértődne meg. Hamar megtudjuk tőle az utazás három kulcsszavát: türelem, tisztelet és szófogadás (t.i. neki). Kifejti, hogy szinte mindent elvisel, csak a rosszindulatot nem és már indulunk is. A második üléspár jutott nekem, innen jól látom a sofőri szemszögből a forgalmat, bambulok félálomban és egyszerre megfagy az ereimben a vér: a kétsávos úton előttünk szabad a tér, a másik sávban rézsút előttünk egy személyautó gurul velünk azonos sebességgel, egyszer csak a másfél autónyi résbe hátulról egy harmadik kocsi vág át a mi sávunkba és száguld tovább. Buszunk sofőrjének arcizma sem rezdül, egy szót sem szól, azt kell gondoljam, ez a hazai vizeken kemény ordítozást, mutogatást kiváltó akció itt bevett szokás lehet. Eszembe jut a Törökországot már megjárt ismerőseim szava: ha jót akarsz, itt ne közlekedj, bízd ezt a helybéliekre, ülj buszra, taxiba, tevehátra, de véletlenül se bérelj autót. Nos, ez az eset és az elkövetkező hét közlekedési tapasztalatai csak aláhúzták ezt a vélekedést. Mégis, hiba lenne azt gondolni, hogy az ilyen magyar szemmel végsőkig kihegyezett előzési, besorolási, elsőbbségadási manőverek mellett sok lehet a baleset. Aki itt közlekedik, eleve ehhez a tempóhoz, furakodáshoz, térkihasználáshoz szokott hozzá. Lehet persze egy másik, feketébb magyarázat is: aki ebben a hangyabolyhoz hasonló közúti nyüzsgésben még vezet, az egy a darwini evolúció elvei alapján kiválasztódott réteg, a többiek, az ügyetlenebbje nem bírta ezt a felfokozott közlekedési tempót és kedvét, kocsiját, netán életét vesztve kiszorult a török közlekedés aktív résztvevői közül. Mindenesetre minden álom kiment a szememből és aggódva lestem, mikor bukkan fel a következő kamikaze.
Emre közben elmondja, hogy a késői óra dacára (helyi idő szerint már másnap volt) szállodánk vacsorával vár minket. Óva int mindenkit, hogy a csapvízből igyon. Közben letérünk a gyorsforgalmi útról és kertek, nádasok között döcögünk előre, egyszer csak a környezethez képest meglepő fényár és sokemeletes szállodák sora fogad. Nem vagyok befektetési szakember, de alighanem az építtetőket az alacsony telekárak vonzhatták ide és teremtettek itt, a semmi közepén, de Anatalyától nem messze egy városias környezetet.
Szállodánk, az ötcsillagos Belek Beach Resort Hotel csupa márvány, teres előterében állva várjuk a megváltó kulcsosztást. Nekem, a szinglinek egy 4 ágyas apartman(!) jut, nyilván az utazási iroda borsos szingli-felárát gondolták ezzel kompenzálni. A lakosztály kártyával nyitható, ahogy belépek és a kártyát a főkapcsoló funkciót ellátó aljzatba dugom, minden villany  kigyullad, a TV szól, a fürdőszoba ventillátor megy, mintha lakói ebben a pillanatban szívódtak volna fel. Lecuccolok, akkurátus és energiatakarékos ember lévén elkezdem leoltogatni a felesleges fényeket, a 2 TV-t és közben morgok, hogy mi a fenének kellett ez a díszkivilágítás az én tiszteletemre. Külön bosszantó, hogy az ágyam feletti fali lámpának a kapcsolóját csak hosszas keresés után véletlenül találom meg a párna mögött. Akár büszke is lehetnék a „találékonyságomra”, de most vár a vacsora.
Hamar lezuhanyzok és irány az étterem. Túl gyors voltam, egyelőre én vagyok az egyetlen vendég, az étkezde bejáratánál libériás személyzet kizárólag rám mosolyogva fogad kétoldalt sorban, valószínűleg ezzel a mosollyal az arcukon alhattak el állva. A szultánt várhatták így anno, őt persze ébren, mert akkoriban egy ilyen elalvásból hamar lett fejetlenség. A hatalmas térségben rengeteg és színpompás fogás, levesek, sültek, zöldségek, édességek és reform madáreleségek, ilyen a török svédasztal. Alighanem én is elbóbiskolhattam az asztalok és fogások között ténferegve, ezért nem emlékszem, hogy én gyűjtöttem be vagy szolgálták fel a libériások, de töltött csirkét ettem krumplival és savanyú piroskáposztával, ami tekintettel a kimerítően hosszú 2 órás repülőútra nagyon jólesett. Az italok már fizetősek és én siettemben nem tettem zsebre a tárcámat, így a szobám minibárjából vételezek egy életmentő hideg fröccsre való ásványvizet a Szt.György-hegyi hozott anyaghoz. Már otthoni időszámítás szerint is éjfél van, bezuhanok az ágyba és fejlövés reggelig.

Reggel arra ébredek, hogy hét ágra süt a nap. Az igazat megvallva Marci kutyám a ludas abban, hogy most ilyen későn ébredek, hiszen otthon ő ébreszt és már hajnali hatkor nincs kecmec, kell menni sétálni. Veleszületett intelligenciáját mutatja, hogy még ilyenkor se ugat vagy rángatja le rólam durván a takarót, hanem a takaró alól kilógó tenyerembe fekteti az állát és ha ennyi nem lenne elég, halkan morog párat. Otthon még félálomban duzzogok tessék-lássék, de empatikus gazda lévén hamar átlátom, hogy egy pisilésileg csomóra kötött éjszaka után már igencsak szoríthatja a szükség az én kutya-barátomat, hát kapok magamra valamit és letámolygok a negyedikről. Na, ez hiányzott itt, a szultán hazájában. A borotva is szabadságon van, azonmód szőrösen liftezek le az étterembe és valószínűleg emiatt nem is vár a tegnapi díszsorfal. Beállok a kávé-automatához és még így félálomban is feltűnik, milyen egészségtelenül kicsi a kávés csésze. Ebben az állapotomban kilométereknek tűnik a bolyongásom, mire a gyümölcsleveket kínáló (magyarul dzsúszos) pultnál találok egy normális méretű bögrét, két adag kávé tejjel lazán belefér, bele a nekem szokásos kakaópor (mert ahogy idősödik az utazó, egyre inkább a szokások rabja) és az első beöntés után végre helyrerázódni látszik minden. Ma is utazunk, órákat kell ülnünk a buszban, tehát erre az extra teljesítményre gondolva kettőt fordulok és alaposan bereggelizek, a fogyás pedig marad majd házifeladat.

Reggeli után indulunk, mai úticélunk az Anatóliai-fennsíkon lévő Konya (ejtsd: Konja) városa. Hogy kiérjünk az autóútra, újra végighajtunk a nádasok és kertek között és feltűnik, hogy az árkok túloldalán betonvályú húzódik hosszan, benne az éltető víz csordogál, nyilván locsolási céllal. Az útmenti ültetvények bejáróinál természetesen megszakad a vályú, de valószínűleg össze lehetnek kötve az út alatt, mert a vízfolyam nem szakad meg. Emre azt mondja, hogy szerinte ásott kutak kiemelt vize szolgálja így mesterséges patakként a narancs-, citrom- és olajfa ültetvényeket. Kiérünk a tengerparttal párhuzamos autóútra és Emre nekikezd mesélni hazájáról, amit csak időnként, az éppen elénk táruló látnivalók kedvéért szakít meg.

Törökország nagyjából egy fekvő téglalap formájú terület, melynek partjait északról a Fekete-tenger, nyugatról a Márvány- ill. Égei-tenger, délről a Földközi-tenger mossa, szomszédai a Kis-ázsiai országok és keleten a SZU volt tagköztársaságai is. Területe is, népessége is csaknem pontosan nyolcszorosa Magyarországnak. Fájó pontjuk Ciprus, melyet teljes területével éppúgy sajátjuknak tekintenek, mint a görögök. Az északi partvonalat a Pontuszi-, délit a Toros-(Taurus-)hegység kíséri végig, a köztük lévő terület az Anatóliai-síkság, amely 1000 méteres átlagmagasságával joggal viseli a magasföld nevet. Az ország gazdasága szempontjából leggazdagabb tengerparti síkságok a teljes területnek ugyan csak a tizedét teszik ki, a mezőgazdaság és a turizmus révén azonban jelentős a hozadékuk. Történelme során a mai Törökország területe sok nép és törzs otthona volt és az ma is, a török (türk) többség mellett a grúz, az azeri, a cserkesz, de mindenek előtt a hazáját kereső kurd kisebbség említhető. A Földközi-tenger keleti medencéjét és Anatóliát több ókori birodalom birtokolta, a hettiták i.e 1800 körül, a perzsák nyomulását megállító Nagy Sándor révén i.e 350 környékétől a görögök, majd i.u. 330-tól a Római Birodalom. A rómaiak nagyjából a 11. századig uralták e térséget, ami akkor a Bizánci Birodalomnak a Boszporusztól keletre eső részét jelentette. Ettől kezdve azonban a szeldzsukok, majd a belőlük kiváló oszmánok alapítottak itt birodalmat, amelynek határai fénykorában a Perzsa-öböltől egészen Magyarországig és Egyiptomtól a Kaukázusig húzódtak, amely folyamatosan gyengült és amelynek végül a balkáni nacionalista mozgalmak és a Németország oldalán elvesztett I. világháború vetettek véget. A Kemal Atatürk vezette függetlenségi háborúban (1919-1923)  a megszálló antant hatalmak elkergetése eredményeként jött létre a ma ismert Török Köztársaság.

Lehet, hogy túl hosszúnak vagy száraznak ítélitek ezt az összefoglalót, de bizton mondhatom: aki a törökök történelméből akarna vizsgázni, annak ez még puska gyanánt is bőven kevés. 

Még a tengerparti úton átmegyünk Manavgat városkán és máris feltűnik a háztetőkön a fémhordók látványa és egyből a magyar hétvégi kertek komfortja jut eszembe, a napsütötte fémhordókból nyerhető fürdővíz. Nincs új a török nap alatt sem: itt is ezt a célt szolgálja, de csak a meglévő villamos, gázos bojlerekre rásegítésképp. A mostani, áprilisi időjárásukat bőrünkön érezve nyáron alighanem hideg vízzel keverve lehet csak elviselhető az itteni napkollektoros forró. A városka fekvése ebből a szempontból is szerencsés: az azonos nevű, a Taurus-hegységben eredő és ott több völgyzáró gáttal mesterséges tavat alkotó folyó bőven szolgál hideg vízzel.

Hamarosan mi is letérünk a partmenti autóútról és nekilódulunk megmászni a Toros (Taurus) -hegység emelkedőit.  A 2x2 sávos autóút kifogástalan állapotú, a pihenőhelyek is európai színvonalúak megspékelve az elmaradhatatlan bazár-jelleggel: a benzinkúttal egybeépült bolt – étterem – WC komplexum körül gyékényen, bódéban, kocsi felnyitott csomagterében keleti árúk sokasága kelleti magát az utazónak. Akit ez a megvehető világ nem köt le és tekintetét feljebb, a hegységre veti, ritkás fenyvesekkel borított sziklás oldalakat, helyenként még havas (2500 m-en járunk!) csúcsokat, gerinceket lát, elvétve egy-egy falucskát templomtorony helyett a magyar szemnek szokatlan minarettel. Az ember a karcsú tornyokat elnézve azt kell gondolja, hogy csak egy elegendően vékony és sportos müezzin juthatott fel a torony falatnyi korlátos kerengőjére, ahonnan a négy égtáj felé fordulva naponta ötször Allah, a legnagyobb (áldassék az Ő neve!) hódolatára és imára szólított fel. Aki müezzin akart lenni, nyilván olyan pályázatot kellett beadnia, amely nem csak az átható, messziről is hallható énekhangot, de az illető karcsúságát is kidomborította (na jó, ez egy kicsit képzavaros lett, nézzétek el nekem.) Elnézve a neten a minaret-fotók sokaságát, némelyiknek 2-3 kerengője is volt és joggal vetődik fel a laikus kérdés: vajon melyiket használhatta a müezzin? Nagy ünnepeken a felsőt, hétköznap az alsót? Vagy ez inkább attól függött, hogy a müezzin aznap milyen lépcsőzős formában volt?! Netán ha napkeltekor a müezzin kicsit bealudt és késésben volt, akkor az alsót? Olyan bizonytalan vagyok…vagy mégsem?

Ha valami hiányzik a hegységet nézve, az az erek, csörgedező patakok, vad folyócskák látványa, aminek oka valószínűleg az üledékes mészkő, amelynek repedései, járatai, barlangjai kővé vált szivacsként szívják magukba az amúgy sem bőséges csapadékot. Helyenként egy-egy tavacska azért enyhíti ezt az alapvetően szikkadt, kopár látványt, de poshadt vizükön látszik, hogy be ill. kifolyó patakok híján csak megrekedt óriás pocsolyák. Túljutunk a hágón, és gyökeresen megváltozik a táj képe is: a fenyőkkel ritkán benőtt mészköves oldalakat teljesen kopár, fura alakzatokban gazdag homokkő váltja fel és az út innen már az Anatóliai-fennsíkra ereszkedik, ahol a homokosnak látszó talaj és néha kopár domboldalak kísérik utunkat.

Végre beérünk Konyába (a török Konjának ejti), emeletes lakóházak sűrűje fogad, széles sugárutak, óriás körforgalmak. A ma milliós nagyváros a kora középkorban a szeldzsuk birodalom székhelye volt, vallási, kereskedelmi és kulturális központ. Buszunk lopva megközelíti a történelmi belvárost, egy gyors megállás, mi leszállunk és szinte máris a főtéren vagyunk, ahol a szemünket a város, de talán az ország két legszebb épülete vonzza magához. Szemben velünk a Mevlana Múzeum, picit hátrébb és részben takarva Szelim Dzsámija. A Mevlana Múzeum voltaképpen egy kőkerítéssel körbevett épületegyüttes, amelynek kiemelkedő látványossága a zafír csempével borított torony és amely magában foglalja a 13 században élt vallási vezető, filozófus és költő Celaleddin Rumi (ejtsd: Dzselaledin Rumi) sírját rejtő Mauzóleumot és a kerengő dervisek rendjének épületeit. A rend alapítója maga Celaleddin Rumi, akit az iránta érzett imádat jeléül Mevlananak, azaz Mesterünknek mondanak. Hitük szerint az élet legfontosabb értékei a türelem, a megbocsátás és a felvilágosodás, amit Mevlana költészetében is megörökített. Mevlana díszes koporsóját a Mauzóleum legtávolabbi pontján találjuk, rajta egy jelképes turbán, mellette édesapja, körülötte családtagjai hasonlóan díszes sírjai.  A Mauzóleum falait és oszlopait sötét tónusú, tekervényes keleti mintákkal díszített csempék borítják. Egy másik épület, a Semahane a kerengő dervisek szertartásainak adott helyet, ma vallási kiállítás van benne berendezve. A kerengő dervisek celláinak és konyhájának épületében diorámák (életnagyságú modellek) mutatják be a dervisek életének mozzanatait és környezetét. Furcsa adaléka a dervisek történetének, hogy a rendet 1925-ben Atatürk betiltotta, a vallási szertartás bemutatására azonban a városban azóta is minden év decemberében megtartják a Kerengő  Dervisek Mevlana Fesztiválját, illetve idegenforgalmi vonzerőként a környéken több helyen naponta vannak bemutatók.

A másik csodaszép épület a Szelim mecset, melyet II. Szelim (mi Szulejmánnak mondanánk) szultán építtetett, mellette az iszlám vallás gyakorlásához elengedhetetlen pavilon, ahol az imára betérők rituális előjáték gyanánt lábat és kezet mosnak.  A hatalmas alapterületű mecset két égbe szökő minaretje már a modern idők hírnöke, kerengőjéről nem a müezzin, hanem hangszórók szólítják az igazhitűeket imára. A mecset belsejében két elkülönített hatalmas imaterem, egyikben a férfiak, másikban a nők mormolhatják el imáikat. A buszon kérdezem Emrét, miért van külön imaterem a két nemnek, mire ő cinkos mosollyal magyarázza, hogy ha asszonyok hajolgatnának, netán térdelnének egy férfi előtt, annak nem az imához, máshoz támadna kedve. A török férfiak is csak emberből vannak, meg tudom érteni. Az imatermekbe cipővel nem szabad belépni, a korláttal, kapuval jelzett határ előtt levetett cipők, saruk, papucsok tömege jelzi, hogy komolyan veszik a tiszteletadásnak ezt a formáját is. Számomra elképesztő a  kb.20 X 30 méteres alapterületű imatermek padozatát egyetlen faltól-falig díszes szőnyeg borítja, amely az oszlopok talpát is körülöleli. A szőnyeg készítés technikáját ismerve talány, hogy hogyan készülhettek ezek a méretre szabott szőnyeg-óriások. A hívő a szőnyegen állva, térdelve, akár hasalva keres kapcsolatot Allahhal (legyen áldott a neve!), nem ritka a hajlongó, időről-időre hasra vágódó sem. A minaret falait tojáshéj színű alapon harmonikusan szép mintázatú festés díszíti. Tudni illik, hogy az iszlám vallás a kereszténnyel ellentétben tiltja szentek és szentelenek képmásaival díszíteni templomaik falát. Bölcs törvény, így mentesülnek a kereszténységnél előforduló kínos visszakozástól, hogy pl. a freskón a pedofil püspök arcmását át kell festeni.  Persze- köztünk legyen szólva - a dologban nem az átfestés a legkínosabb momentum… Sajnos utólag olvasom csak, hogy csodaszép lett volna  a Kerámia Múzeum is, de ehhez se jegyünk, se időnk nem adatott. Még körüljárom a teret, lekapok pár jellegzetesnek gondolt, hagyományos öltözetű figurát fezben ill. kendőben és kihagyom az út fotó lehetőségét:  a járdán jön velem szemben egy szép fiatal lány, haját kendő fedi, arcát keretezi, rajta az állától a talpáig az itt hagyományos sötét selyemruha, kezében nyugati divatcég reklámszatyra, a másikban a legmodernebb mobil és cseveg a lelkem. Átfut az agyamon Emre intése, hogy itt különösen nem szeretik a paparazzikat, mégis emelem a gépen, csettintek és épp abban a pillanatban a hátam mögül belép a képbe egy szembe gyalogos és mindent elront. Marad a kép a retinámon és az agyi memóriámban, a címe lehetett volna: Anakronizmus.

Emellett persze ne feledjük, hogy a török nőknek ez az arcon kívül mindent elfedő  utcai viselete leírások szerint otthon, falak között (tehát idegen szemektől nem zavartatva) sokkal lazább, lekerül a kendő és a köpeny és alatta – láss csodát – ott a sok-sok aranyékszer és az utolsó dizájn szerinti divatruhák vonzzák a szemeket. Ott is csak nőből vannak a nők.

Lassan összeszéledünk, indulnunk kell tovább, vár minket pihenésre következő támaszpontunk a Gold Yildirim Hotel a Nevsehír melletti Avanosban.  A térképen hüvelyknyi távolság becsapós, a 3 órás buszozás alatt nem hagy nyugodni a kérdés: a nők ilyen majd’ mindent eltakaró csomagolása miatt a török férfiak vaktában választanak párt? Mi, a ledér, sokat megmutató és még annál is többet sejtető női ruhákhoz szokott európai férfiak nemigen értjük, hogyan választhat egy férfi egy életre zsákbamacskát,  ill. burnuszbanőt.

Utánaolvasva megtudom, hogy a török házasságok hagyományosan az érintettek tudta nélkül, néha már gyermekkorban köttetnek. A két családfő hosszasan és teljesen üzleti alapon tárgyalják meg, hogy a fiú családja mennyi başlık-ot, szó szerint: "fejpénzt" fizet az akár még meg sem született leány gyermekért, aki munkaerejével és szüléseivel hasznot fog hajtani. A başlık-ot faluhelyen kecskében, birkában szokás meghatározni, városon és ma már nemigen köttetnek ilyen üzleti alapon házasságok. És ha most fintorogva azt gondolnánk, hogy milyen barbár szokás mindez, jussanak eszünkbe a magyar nyelvi hagyományokban ma is fellelhető utalások. Gondoljunk a magyar vő- (=vevő) -legény és eladó lány kifejezésekre. És ne feledjük a Hej Vargáné … kezdetű népdalt sem:

„Már akkor neki ígérte, mikor bölcsőbe’ rengette.”

Emre sem tagadta az üzleti alapon történő párválasztás tényét, de egy jópofa adalékkal szolgált. Ha eladósorba kerül egy leány, azt a lányos apa a tágabb család és ismerősei körében meghirdeti (azt hiszem, erre találó szó a vezeték nélküli távíró kifejezés). A fiús apák meggondolják a dolgot, és ha elsőre tetszik az ajánlat, amelyben a lány ára döntőbb szempont, mint a kedvessége vagy szépsége, akkor először a fiús apa megy megnézni a fia jövendőbelijét és ilyenkor alkusznak meg a mocskos anyagiakról is. Ha az apák tárgyalása kölcsönösen kedvező eredményt hoz, akkor kerül sor a második látogatásra, amelyre már a fiú is hivatalos és a fiatalok végre szemügyre vehetik egymást. Ha jól figyeltetek, eddig a két fiatalnak semmi szerepe nem volt, de ott sem zárják ki teljesen őket a házasság  eldöntéséből.  Ha a fiúnak – egyelőre még fátyol mögött - nem tetszene a leány, nincs 3. látogatás, ha a leánynak nem tetszik a fiú, a 3. látogatáson a hagyományosan a leány által felszolgált kávé hordozza az információt: a nemszeretem legény kávéjába sót tesz cukor helyett. Nyilván jókora önuralom kell a legénytől, hogy a keserves íz és a kosarat kapás miatti dupla fiaskót leplezze. Ha belegondolok, ez még mindig a szerencsésebbik forgatókönyv, t.i a fiú az esküvőn pillantja meg először az addig gondosan lefátyolozott lányt, akiről akkor derül ki, hogy csúnya. Rögtön főz neki a fiú egy sós kávét? De hát az már igggen zsenánt, hisz ott a pap, az egész rokonság, a násznép! Nos, onnan már aligha van visszaút, vett magának egy életre egy csúnya, de emiatt valószínűleg méltányosan olcsó asszonyt. Na, ha eddig eljutottunk a gondolatmenetben, már egy lépés megérteni, hogyan lett egy gazdag és a női szépség keresésében elkötelezett férfinak akár több felesége…

Mi, társasutazók még eljátszottunk a gondolattal, hogy a nemtetszés nyilvánításnak ezt a sós kávés módszerét ki lehetne terjeszteni a leendő apósra, anyósra, sőt hazai vizeken az undok főnökre, kekec vendégre, megúnt párra is.

Közben még az eddiginél is kopárabb, alig dombos táj kíséri utunkat, egy-egy szárazságtól korcs növésű olajfától eltekintve csak ott látni zöldet, ahol tanya, falu van a közelben és valószínűleg  locsolják. Emre szavaiból is erre következtetek, az Anantóliai-fennsík homok-szín dombjai, síksága a három nagy vulkánjának a hamuja, ezek az egymástól meglehetősen távoli, de igen magas tűzhányók töltötték fel ezt a hatalmas területet 600 – 1200 méter vastagon. Persze a vulkáni hamu is lehetne termékeny, ha kapna esőt, de a párás tengeri légtömegek a fennsík peremén a tengerparttal párhuzamosan futó 2500 – 3000 m magas Taurus-hegység lejtőin okoznak bőséges csapadékot, emiatt a fennsík éghajlata száraz, hőmérsékletben szélsőséges.

Megérkezünk Kappadókiába, a szép lovak földjére, ezen belül Alvanosba, ahonnan holnap a léghajókázásra jelentkezettek hajnali 4:10-kor indulnak. Ehhez mérten vacsoránál a török svédasztalról gyorsan bekapunk egy emberes adagot, mintha hajnalban léghajó helyett nekünk kellene repülnünk és ágynak esünk.

Sokkoló hajnalban az órám ébresztője, mióta nyugdíjas vagyok, nemigen fordult elő, hogy ébresztettem volna magamat. Letámolygok a buszunkhoz, a többiek se látszanak túl ébernek és fittnek, alig pirkad, hát csak bekucorodom az ülésembe és próbálok még kumni egyet. Már majdnem sikerül, mikor a busz döccenve megáll. Kiszállunk, a két focipályányi területen egy csomó hőlégballont próbálnak gazdáik menetkész állapotba hozni, mindent betölt a gázégők suhogó hangja. A busznyi csapatunkból épp egy kosárra való jelentkezett, odavezet kísérőnk  a miénkhez. A fonott kosár oldalán lábfejnyi lyukak sora segíti a beszállást, bekecmergünk, kapitányunk gázt ad és a behemót gömb moccan, emelkedik: lebegünk! A hajnali homályban szép látvány az emelkedő vagy még csak készülődő léghajók erdeje, a színes ballonok belülről megvilágítva óriás lampionokként töltik meg a légteret, valóban feledhetetlen látvány. Folyamatosan emelkedve már 30-40 m magasan lehetünk, a hajnali szél a repteret körülvevő cukorsüveg alakú homokkő kúpok fölé sodorja a ballonokat. Hideg van, egyre gémberedő kézzel kattintgatom a fényképezőgépemet.Kapitányunk ügyesen lavírozik, némelyik kúp hegye szinte súrolni látszik a kosarunk alját, közben lépésben haladunk tovább újabb kúp-erdők fölé. Helyenként kanyon-szerű mélyedések szabdalják a területet, máshol fennsík-szerűen lapos a környék, ahol az erózió még nem kezdte ki a homokkő felszínét. Egy falucska fölé érünk, a házak (talán szerencsésebb barlang-lakásokat mondani) és apró, kerített udvarok többszintes hálózatot alkotva hézagmentesen borítják a mély árkokkal szabdalt felszínt. Közben azon kapom magam, hogy gyermeki boldogság önt el: megvalósul a ritkán látott álom-élményem, szabadon, erőfeszítés nélkül repülök a föld felett! Kapitányunk még cifrázza is az élményt: a gázégő adagoló karját ütemesen mozgatva szabályos, suhogó ritmust csal ki a szerkezetből, nekem úgy tűnik, az Omega együttes jólismert számának, a Régi csibészeknek a kezdő ritmus-képletét játssza. Neki nyilván más nóta adja az ihletet. Feledve hajnalt, hideget mondaná az ember gyereke: még, még! Időnk lejárt, lassan ereszkedünk, alattunk füves dombhát ritkás fákkal, nekem a ballon épségét féltve eszembe nem jutna itt landolni, a jelek mégis erre utalnak: a kapitány leállította a gázégőt. Egy terepjáró bukkan föl a homokos úton, elénk tartva megáll, 2-3 fickó kiugrál belőle és elénk-alánk rohan, közben a kapitány nekünk  guggolj-t vezényel, hosszúnak tűnő másodpercek után a kosár nagyot zökken és kívülről erős kezek markolják meg a kosár peremét: földet értünk! Mikor végre felállhatunk, meglepetve látjuk, hogy a terepjáróval úgy ügyeskedett a „földi személyzet”, hogy a kosár a terepjáró platóján landolt. A ballon egyelőre még tartja a kosár súlyát, de egyikük már kötözi le a szállításhoz a kosarat, miközben az egyre ráncosabb ballont a szél változatlan erővel sodorná tovább. Végül a ballon egészen leluffad, a kosarat már el lehet ereszteni, mert le van pányvázva és elkezdik a hatalmas lufi anyagát feltekerni. A kocsiból két üveg pezsgő és poharak kerülnek elő, asztalkát terítenek: megadják a módját, hogy léghajós avatásunkat megünnepeljük. Most egy bögre forralt bor jobban esne, de valahogy leerőltetem a pezsgőt…

A terepen, úttalan-utakon zötyögve, billegve utunk a terepjáróval a buszig nem kevésbé izgalmas, de azt is megússzuk és egy igazán maradandó élménnyel gazdagabban süppedünk a busz kényelmes üléseibe.