A térdem fölött tavaly a californiai Lake Tahoe-nál szerzett sebem lassan már alig látszik, a Pádis - fennsíkon az új túracipőmtől elszenvedett vérhólyag helyén, a sarkamon már az új bőr olyan mint az újkrumpli héja, a „rossz gyerek” szindróma szerint tehát rövidesen kellett már rajtam egy újabb plezúr, amit kizárólag Svédországban lehet beszerezni, efelől kétség nem lehetett. Nagy dolog a tudatosság és a svéd plezúr ott van a jobb sípcsontomon (aki nem hiszi, nézze meg), de ennek azért története van.

A párom nővére meghívott, töltsünk pár napot Svédországban és talán megértitek, hogy nem mondtunk nemet.

Talán itt, az elején lehet elmondanom, hogy a svéd ugyan egy rém dallamos, hallásra a sok kettősnek ejtett mássalhangzó és a hullámzó hanghordozás miatt picit az olaszhoz hasonlít (a legjobban persze a többi skandináv nyelvhez, amelyeket a svédek részben értenek is). A megnyerő hangzás azonban egy némethez, angolhoz szokott európainak meglehetősen furcsa fonetikájú nyelvet takar. Lássunk erre néhány példát! Stockholm neve csak egy csali: úgy ejted, ahogy olvasod. De már Göteborg Jőteboj-nak ejtendő, Lindesberg nevét Lindeszbej-nek ejtik és a jónéhány –köping utótagú, magyarban a mi –vásár, -vásárhely utótagunknak megfelelő városnév ejtése –sjőpin’. És nincs ám vége a megpróbáltatásoknak: használják a németből ismert „umlautos” ä-t e-nek, de van a változatosság kedvéért egy å hangjuk is , ami az o-hoz hasonlóan ejtendő, tehát pl. Stockholm egyik szép parkja, a Kungsträdsgården küngstredszgórd’n amúgy „svédesen”, mert azt el is felejtettem mondani, hogy az u-t (és az y-t is) ü-nek ejtik. Na, akkor most egy kis teszt: hogyan ejtenétek a korábban királyi vadaspark, a Djurgården nevét? Na jó, elsőnek nem rossz: jürgórd’n a helyes, mert a szóeleji dj az meg j-nek ejtendő. A számos további fonetikai fonákság (pl. kj , tj  =>  cs) már haladóknak való, ezeket a „finomságokat” a mi fülünk az előző, elemi szintűnek mondható buktatók mellett már észre sem vette. Egy biztos: egy heti autodidakta svéd kiejtés-tanulás után is már nagyra becsültem ismerősünk svéd tudását: az ilyen apró, de sűrűn elhelyezett nyelvi „botlóaknák” nagyon meg tudják keseríteni a szegény tanuló életét.

A sógorasszony immár harmadik éve él Svédországban, a Lindesberg-ben. Azóta többször járt itthon és minket is meglátogatott, de semmi „svédet” nem venni rajta észre: azt hiszem ehez kevés lehet három év. Kérdéseinkre válaszolva elmesélte, hogy a nyelvvel sem könnyen, de a kollégák többségének hűvös, távolságtartó tartózkodásával még nehezebben barátkozik meg. Az igazi kapcsolatot a szintén kinnélő magyarok, lengyelek, szlovákok jelentik, akiket valószínűleg a zárt svéd társadalomba való beilleszkedés nehézségei hoztak össze. A bennszülött kollégák ugyan készségesen elmagyaráznak a jövevényeknek minden bennfentes dolgot, de az igazi bizalmat jelentő, önállóságot biztosító munkaelosztás nem egykönnyen jött össze. 

Nem tehetek róla, az első gondolatom a svéd vízum volt. Talán emlékeztek az USA vízum megszerzésével kapcsolatos kalandjaimra: engem az egész történet még ma is az ötvenes évek mindenkire és mindenre gyanakvó kommunista kémelhárítására emlékeztetett. Erre a lüke svéd mit csinál: nincs vízum, szinte hív minden turistát, gyertek, nézzétek meg, milyen jól élünk, milyen szép az országunk, mennyire védjük erdőinket, tavainkat! Akkor most hol fogok én sorban állni a fegyveresekkel őrzött, több ellenőrző ponttal ellátott, zseb- és táskavizsgálós kapuk előtt?! Hát a svéd követség előtt biztos nem (annál is inkább, mert még ma sem tudom, hol is van). Igaz, a svédek nem akartak a világ rendőre lenni és a világ minden pontján hatalmi szerepre szert tenni. Viking őseik bátran hajózva ugyan jónéhányszor megkopasztották Európát és valószínűleg Észak-Amerika keleti partvidékét is, de ki emlékszik már arra? Svédország 1714(!) óta nem volt háború részese és ez nyilván a derék svédek agyára ment: nem kell vízum! Talán azért nem kell, mert bár gazdagok, pénzüket kereskedelemmel és nem gyarmatosítással szerezték. Az ő toronyépületeikre ezért nem akar senki átszállót váltani, a vonataik se kuszálódnak össze rosszarcú moszlimok töltött hátizsákjaitól, csak gurulnak nesztelenül.  Ki érti ezt?

Nem vagyok igazságos. Ott is vannak merényletek: Olof Palme svéd miniszterelnököt máig tisztázatlan körülmények között tették el láb alól és szimpatikus külügyiniszterasszonyukat, Anna Lindt-et is meggyilkolta egy elmebeteg szerb merénylő. És a béke is inkább csak a távoli nációkkal áll. Arany János Fülemülé-jéhez hasonlóan ők is a szomszédaikkal nincsenek puszipajtás viszonyban. (Ez alighanem a világ minden nemzetére igaz: barátságban lehetsz csaknem az egész világgal, de igazán jókat torzsalkodni, emberöltőkön át gyűlölködni a szomszédokkal lehet.) A svéd történelem egyik legvéresebb napját pl. a dánok királya, II. Keresztély jegyezte, aki – miután a vérrel szerzett svéd trónját inogni érezte - a rebellis svéd arisztokrácia javát és biztos ami biztos alapon néhány kereskedőt is kicsit lenyakaztatott. Csoda-e, ha a svédek mosolya még ma sem egészen természetes, ha a dánokról van szó? És fordítva: a mai Norvégia évszázadokon át volt a svéd korona területe, még önálló népnek sem tekintették a norvégokat: ők voltak a szegény rokonok. Ma Norvégia tengeri olajának köszönhetően jóval gazdagabb, mint Svédország és jómódban vetekszik Kuwaittal vagy Szaud-Arábiaával. A sógorasszony meséli, hogy a svéd szakemberek egyre többen a régen szegény, ma gazdag Norvégiában vállalnak munkát, nyilván jó pénzért, és lehet hogy ezek megüresedett helyeit töltik be az olcsó kelet-európai kollégákkal. Mint más szakmákban, itt is plasztikusan kirajzolódik, hogy az emberek egyre mobilabbak és egyre nagyobb tömegben áramlanak a magasabb életszínvonalat jelentő térségek felé. Megy a török, a román, a magyar Nyugat-Európába jó pénzt keresni, az ottaniak meg köpködnek a jövevények ilyen tömege miatt, mondván: a munkaerő piacon letörik az árakat és a magas munkabérrel elkényeztetett bennszülöttek elől elveszik a munkahelyeket. Persze az, hogy a jövevények nélkül lassan elöntené őket a szemét, nem lenne, aki az alantasnak tartott munkákat elvégezze, az nem tűnik fel az elpuhult nyugateurópainak. Nem kisebb lavina ez, mint hajdan a népvándorlás lehetett, csak most kard helyett munkavállalási engedélyt lobogtat a keleti csórók siserahada. Hiába, nem volt, nincs és nem lesz az embereknek féltettebb kincsük, mint a relatív jólét: nekünk itt jó, ti meg maradjatok otthon a sejhajotokon! És más perspektívából nézve ha ma egy ország nem elég ügyes a népének a jólétet megteremteni, azon kaphatja magát, hogy a népe szétszéled. Az első kivándorolt generáció ugyan még hazajár, a második már csak fintorogva, a harmadik meg már sehogy. Régen a vesztes  ország népe fegyver által csappant meg, ma egyszerűen áttelepül.

Na, hol is tartottunk? Tartottunk egyáltalán valahol? Valamit már tudunk a tartózkodó, halvérű, hűvös svédekről, de tapasztalat még semmi, viszont szépen alakul a tervünk és a készülődés édes örömei már minden napomat feldobják. Megállítanak: Tényleg mégy svédbe? Kocsival? Hozzál nekem követ (mohát, tengervizet, rénszarvas agancsot, …), naaa, léééccii! Számolom a hátralévő napokat, bújom a svéd útikönyveket és az internetet, konzultálok ismerősünkkel: hol mit érdemes majd megnézni, milyen programok lesznek épp akkor, mikor kinn leszünk. Falom a történelmüket, a szokásaikat, a földrajzi neveket, hogy miből élnek meg, mit esznek, isznak. És eközben az ember máris egy kicsit ott van, úgy gondolkodik, mint ők, az a nap süt le rá.

Hadd meséljem el sommásan, amire emlékszem. A svédek ősei a vikingek voltak, ügyes hajósok, pontos navigátorok, kemény harcosok. Nevüket a tengerparti népek ugyanolyan rettegve ejtették ki, mint a portyázó hunokét, magyarokét a szárazföldiek. Egyre több ellenségük végül békés helybenmaradásra kényszerítette őket, lettek hát jó iparosok, ügyes kereskedők. Államiságuk alapját érdekes mód ahoz az 1520-as stockholmi vérfürdőhöz kötik, amiről már beszéltem, mert miután a Főteret a nyakazáskor kifolyt kék vértől felmosták, egy Vasa Gustav nevű kisnemes kezdett volna sereget gyűjteni a dán elnyomók ellen. A jó svédek nem nagyon álltak kötélnek, erre Vasa mérgében nekiindult a mai Norvégia felé és a tesze-tosza nemesek csak két nap múlva kaptak észbe, küldtek utána követeket és hívták vissza a seregek élére. E kétnapi járóföld (~90 km) a hossza és az esemény az apropója a svédek nemzeti hagyományaként tisztelt Vasa-futásnak, amit természetesen sífutóléccel követnek el és tömegesen.( Hogy pontos legyek, férfiaknak 90 km, nőknek 30 km a táv.)

A seregek kivívták a függetlenséget és azóta már a XVI. Gusztáv a svéd király. A svéd nemzet azóta független és termékeivel, az acéllal, a rézzel és a fával ügyesen kereskedve nemcsak gazdasági, de katonai hatalomra is szert tett. Érdekes adalék, hogy az okos könyveim szerint nem a saját fájukat dolgozzák fel pl. a nagyon keresett bútoraikhoz, annál jobban vigyáznak az erdőikre. És ma már legalább ilyen keresett „termék” a háborítatlan skandináv táj, a tiszta levegő, a tenger és a számtalan tó, amit a svédek nagy ügybuzgalommal és öszinte hittel védenek, óvnak. Ellentétben mondjuk Párizzsal, ahol reggelre azért volt tiszta az utca, mert a köztisztaságiak hada lepte el hajnalban, hogy az utcákon, tereken naponta képződő szemétdombot a legális helyére transzportálja, Stockholmban egész nap tisztaság van, mert a városlakók nem szemetelnek. Kínálkozik az összehasonlítás, hogy a rebellis magyart a halvérű svéddel összehasonlítsam: nálunk már csak dafke is eldobják a szemetet (nekem ne mondja meg senki, mit csináljak…), ott pedig érezhetően nem fegyelem, hanem kultúra kérdése a nem szemetelés.

Az éghajlat persze hidegebb, mint nálunk, de messze nem annyira, mint gondolnánk. Svédország lakott alsó felében egy-két hétig van morc hideg (-20 - -30ºC), a többi viselhető. A skandináv népek idegeit inkább a tél végnélküli éjszakái viselik meg, a számtalan depressziós jórészét ilyenkor a túlvilágított „napszobával” gyógyítják, de persze egyénileg sokan nyúlnak a tömény antidepresszánsokhoz. A delíriumus öngyógyítás visszaszorítására a svéd állam magához vonta a 3,6 fokosnál töményebb italok forgalmazásának monopóliumát, az igazi „medicinákat” csak a néhány állami boltban lehet megkapni és méregdrágán. A svédnek is van azért esze, felül a Dániába tartó kompra, és ott retour merevre vedeli magát a taxfree shop-ban. Ha szerencséje van a skandinávnak, visszafelé egy kis vihar besegít a gyomor hánykolódásának és a hajó korlátjánál megkönnyebbülve még a gyomormosást is megússza, sőt a zsebben hozott utánpótlásnak sem esik baja, azt meg a kutya nem mondja meg, hogy az érkező tengerileg beteg-e vagy másképp. Egy biztos: az utcán részeget nem láttunk, tehát vagy zugisznak, vagy hamuka az egész.

A hosszú, sötét tél után meg is becsülik a napsütést; a nyári napfordulón csaknem egymásbaérő nappalokat, az ú.n. fehér éjszakákat a Szent Iván-napi vigassággal ünneplik meg. Ilyenkor a skandináv országokban összejönnek a rokonok, ismerősök, tüzeket raknak, táncolnak, átmulatják az éjszakát. Hogy isznak-e? Hát erről meggyőződni – fájdalom – nem volt módunk. Szerintetek? Na jó, ez költői kérdés volt: itt az általánosan elfogadott cefre az AkvaVit, az élet itala. Isszák ezt ünnepi, társasági alkalmakkor pohárköszöntő mögé, hideg ellen és csak úgy. A múltnap a TV-ben lebbentette fel a fátylat egy szeszfirkász az AkvaVit készítésének titkairól. Szóval végy tömény tiszta szeszt, amennyi van és higítsd fel érzéssel (t.i. azzal a rossz érzéssel, hogy ezzel a majdani készítmény erejét, tekintélyét rontod) 40 – 45 fokosra, tedd tölgyfa hordóba (ennyit a házi fogyasztás szokásos léptékéről), majd egy vászon zsákocskában meríts bele fűszereket és várj türelemmel. Ha a sorozatos minőség-ellenőrzés miatt szükséges, lógasd lejjebb a zsákocskát, hogy ismét ellepje az „anyag”, végül önts hozzá sherry-t izlés szerint (csodálom, hogy az angolok még nem perlekedtek a sherry ilyen méltatlan másodfelhasznállása miatt). Pár hét múltán a fűszert ki lehet emelni és hagyni a nemes italt érni. A film készítői szerint is itt vétik el a jó skandinávok a legnagyobb hibát, mert az érlelés végét az AkvaVit töredéke éri csak meg a hordóban. Az igazi titok persze a fűszerek összetételében van, erre ahány ház annyi szokás. A filmbéli gazda a kapor, az édeskömény, a narancshéj és a szárított narancs keverékére esküszik, de kiderült, hogy nemzeti eledelük, a füstölt rénszarvas hús pácolásához egy tormás ízesítésűt használnak és mellé is azt isznak. Emeljük tehát mi is AkvaVit-es poharainkat és mondjuk a vikingek derék leszármazottaival: Skål! A gyenge gyomrú magyarok suttyomban azért leöblíthetik az egészet egy kis fütyülős barackkal: Egészségetekre!

Azt mondják, a svéd magának való, zárkózott és a zárkózottságnak ezt a jégpáncélját az okos könyvem szerint csak három dolog olvasztja meg: az alkohol, az idegen vagy a szánalom. Beleillik ebbe a képbe a svédeknek az üzleti élethez való viszonya is: érjék  sikerek vagy kudarcok, keményen dolgoznia kellett érte vagy az ölébe pottyant, a pénz, a kereset nem beszédtéma. Ott a változó piaci körülményekhez való alkalmazkodás alapkövetelmény, a gyakori váltás életük része. Ennek nem megfeleni és tönkremenni szégyellnivaló magánügy, amiről mélyen hallgatni szokás. (Nem állom meg, hogy gondolatban össze ne hasonlítsam a svédeket a lépten-nyomon több támogatásért tüntető, vagyont érő traktoraikat útlezárásra használó gazdáinkkal, akik kancsal „igazságaikat” nem rühellik ország-világ elé vinni.)

Induljunk hát neki! Na jó, de mivel? Kocsival? Végigsilabizáltam az útvonalat: az autós becélozza a dán kompot, végigkepeszt fél Európán és alig megállva is rámegy egy napja, mire hulla fáradtan odaér, ott aztán a kompolással is elmegy egy fél nap és még Svédországban is 4-500 km várja. Hát ne ily halált adj énnekem, inkább megyünk repülővel. Ma már tengernyi fapados légitársaság hirdeti, hogy egy kiadós ebéd áráért elvisz Londonba, Párizsba, Stockholmba, plusz a reptéri illeték. Az ebéd áráért persze ebédet nem adnak, de a csinos sztjúik azért kísértésbe hozzák a jónépet evésileg és van módod a rendes és a fapados viteldíj különbözetét a fedélzeten elkölteni. Nos Horty apánk lózungját kicsit kifacsarva: Légtérbe, magyar! Még így is megmarad kérdésnek, hogy Ferihegyre mivel jutunk ki. A kocsi lenne a legkényelmesebb, de az egyheti őrzött parkolásért akár a harmadik repülőjegyet is megválthatnánk, Ági lányunk pedig – bár jól vezet – Ferihegyről nem tudná hazahozni a kocsit, mert egyedül tart a Pesten való átkeléstől. Kifelé menet még csak ellennénk ketten a tömegközlekedéssel, de visszafelé a sógorasszonnyal és a svéd kolléganőjével négyesben csak nem bumlizhatunk és ha a magyar vasúti kocsik WC-jére gondolok, nem szabad egy svéd vendéget ennyire kiábrándítani Kelet-Európából. A gondot Gábor, az unokaöcsém oldotta meg, akihez hosszas tipródás után fordultam segítségért: elvállalta, hogy mint a rendőrmotorosok a miniszterelnök kocsija előtt, megy a lányunk előtt és felvezeti Ferihegyre, így a két kocsival már igazán kényelmesen jöhetünk le Veszprémig.

Úgy is lett, felbuszoztunk Pestre, helyi járattal Ferihegyre és ott eltévedtünk egy kicsit, mert bár a 2A terminál előtt rakott le a busz, de nem találjuk a WizzAir irodáját, ahol az elektronikus foglalás alapján a jegyeinket megkapnánk. Érdeklődés, E-mail mutogatás: biztos a másik terminálon van. Egy kis testedzés, át a 2B terminálra, ott sincs nyoma a WizzAir irodájának! Újabb érdeklődés, újabb jegymutogatás, vissza a 2A-ra, mire kiderül hogy a foglalást visszaigazoló E-mail elegendő ahhoz, hogy beszállókártyát kapjunk. Az már csak utólag jut eszembe, hogy a fapadosság nyilván azt is jelenti: megspórolják a cég reptéri irodáját. Na jó, fő hogy benn vagyunk a becsekkolt területen (te jó ég, milyen randa ez a szó!) és izgalmilag leeresztve bámészkodunk a vámmentes üzlet portékái közt. A kínálat nemzetközi, pár hungarikummal (tokaji, barackpálinka, matyó baba, stb.) megspékelve, az árak még így adó nélkül is hajmeresztőek. Elhelyezkedünk a kapunál, ahol majd beszállítanak, kisvártatva megjelenik egy snájdig pali repülős egyenruhában, leül a beszállító pulthoz és elkezd telefonálni. Csak nem a személyzetet toborozza? Hívás hívás után, úgy látszik összejön a csapat, mi meg kajánkodunk: lehet hogy takarékossági megfontolásokból a kapitány kezeli majd a jegyeket?! A stewardessek meg addig kitakarítják a gépet az előző fuvar (bocs, ez így félreérthető, legyen inkább út) ramatyából. Nem rossz, nem rossz, talán még az is előadhatja magát spórolásilag, hogy össze kell dobnunk valami kaját a kapitánynak, mert ha éhes, olyan bizonytalanul teszi majd le a gépet Stockholmban. Mindent, csak nekem ne kelljen landolni! Jut eszembe a vicc: Úgy szeretnék meghalni, mint a nagyapám, aki csendesen lehúnyta a szemét és végleg elaludt. Nem úgy mint az utasai, sikoltozva. Szóval jobb ha én nem kapitánykodok.

A beszállókártyán nincs ülésszám, szabad a vásár, legalábbis az elsőknek. Elcsípünk egy ablak melletti üléspárt, a párom boldog. Hamarosan a levegőben vagyunk és a gömbölydeden mosolygó, pufók felhőcskék fölé érünk, kinyílik a látóhatár és az ég mélykékje vesz körül minket. Hiába, no, nagy dolog ez, repülni, a világot madártávlatból látni, habos fehér felhőkkel parolázni. Fényképezünk megszállottan, nem lehet betelni ezzel a csodavilággal. Közben begördülnek a stewardessek a kis kocsijukkal, mosolyogva kínálnak mindent, amit a nem fapados járatokon is szokás, persze fizetősen. Szlovákia, Csehország, Lengyelország és egy bő óra múlva már a Balti tenger fölé érünk, még 20 perc és látni a svéd földet, Öland szigetét, az öblökkel, félszigetekkel sűrűn szabdalt skandináv partokat. És már ereszkedünk is, ismét elérném kézzel is a felhőket, már zuhog az eső, egy puha döccenés és a vikingek ősi földjén gurul a gép. Hosszasan várunk a poggyászok szállító szalagjánál, van idő bámészkodni. Tódul a nép: rasztás hajú kamasz seggén szakadt farmerben, mezítláb, a mi magyar fogalmaink szerint pacuha, topis öltözetű felnőtt kitérdesedett nadrágban, csámpásra taposott cipőben, kócos, gondozatlan középkorú nő fonnyadt színű ruhában, a sikk legapróbb jele nélkül. Az első mintavétel az okos könyvemet igazolja: a Skandináviában nem csinálnak ügyet a küllemből. Végre feltűnik a jólismert zöld és szürke utitáskánk, kulikocsi van bőven, felpakolunk egyre. Nincs útlevél vizsgálat, bőröndnyitogató vámos, az Európa Úniónak hála. Egy egyenruhás unott mosolya a hivtalos fogadtatás és irány a külvilág, ahol jótevőnk, útikalauzunk és egyetlen svéd kapcsolatunk széles mosollyal vár. Ő vonattal jött fel Stockholmba, a szállásunk egy peremkerületi szállodában lesz, de ha nem vagyunk fáradtak, előbb ennénk valamit, aztán sétálunk egyet a belvárosban. Be vagyunk sózva, hát persze hogy jó így, aludni, pihenni ráér. El sem hagyjuk a repteret, csak néhány szinttel alábbszállunk és máris a gyorsvasút peronján állunk. Az arlanda-i légikikötő és a stockholmi főpályaudvar, a T-Centralen között 40 km-nyi a távolság, negyedóránként indul a kék-sárga, áramvonalas szerelvény: csak felmutatjuk az előre megváltott kártyát. Ez a kártya tkp. egy 3 napra szóló szabadjegy, amivel szabadon közlekedhetünk a városban bármely járművel, mehetünk be a múzeumokba, történelmi helyekre, kiállításokra. Okos találmány, kedvez a vendégnek, egyszerűsíti a vendéglátó dolgát. Beszállunk, az úton megbeszéljük, hogy vagytok, hogy vagyunk, és már lassítunk, a kellemes férfihang már mondja a végállomás nevét. Hát szövegértési problémáim is lehetnének, ha egyáltalán tudnék svédül: még az írottan ismert szavakat is alig érteni az amúgy dallamos nyelven. Kiszállunk, itt vagyunk a T-Centralen-en, ami a reptéri gyorsvasút, a HÉV-szerű peremvárosi vasút, a távolsági buszok és vonatok közös pályaudvara. Olyan, mintha Budapesten a Déli, a Nyugati a Keleti és a Kelenföldi pályaudvart, a központi buszpályaudvart és az összes HÉV végállomást összetolnánk. Az épület ennek megfelelően négyszintes, felül a busz-szint, legalul a metró. Van ebben valami zseniális, amit mi, magyarok tudunk csak igazán értékelni, ha belegondolunk, hogy a mondjuk Veszprémből vonattal érkező utas hogy jut ki a Ferihegyre, a reptérre tömegközlekedési eszközökkel. Déli p.u. – piros metróval az Deák térig, onnan Kőbányáig a kék metróval, majd a reptéri busszal, és három átszállás, csomó csomagcipelés árán ripsz-ropsz egy óra alatt már kinn is vagy a reptéren. Itt meg megérkezel mondjuk vonattal, lemész mozgólépcsővel egy szintet a gyorsvasúthoz és már repít is Arlanda-ba. A sok funkciót egyesítő épületben persze úgy érzed magad, mint az egér a sajtban, a föld alatti szinteken pedig még a külvilág sem segít tájolni: el lehet itt veszni a folyosók, kereszteződések, le-, fel- és átjárók dzsungelében. Önkéntelenül is eszembe jut az először a torontói vidámpark parkolójában látott jelölési mód, csak annyit kell megjegyezni, hogy a kocsidat a mikiegeres vagy a hárommalackás szektorban hagytad: lehet hogy itt is segítene a bolyongó külföldin a szintek színekkel vagy mesefigurákkal való jelölése. Be kell persze vallanom, hogy T-Centralen belseje bőségesen ki van táblázva: ha tudod, honnan hova tartasz, már nem is olyan bonyolult az egész. A tengernyi szekrényes megőrző egyikébe bepakoljuk a nagy csomagokat és olyan gondosan próbáljuk memorizálni a szekrény helyét, mint a sivatagban kincset elásó film főhős. Fel a felszínre, végre a szabad ég alatt!

Az első benyomás az utcakép: olyan mint Pesten mondjuk a Bajcsi-Zsilinszky út. Háromemeletes házak, kétszer háromsávos út, közepes forgalom járdán és úttesten. Talán csak a tisztaság szembeszökő, meg hogy a házak fala nem vakolt, hanem vörös téglával borított. Megyünk két sarkot és keresztezzük Stockholm Váci utcáját, a Drottning-gatan-t, az elegáns üzletek sétálóutcáját. Itt aztán hömpölyög a tömeg, egymást érik a kirakatok, a keskeny utcán keresztbe feszített sodronyokról nemzeti zászlók tömege lóg lebegve az utca egész hosszában. Még két sarok és a modern Stockholm egyik központi helyén, a Sergels Torg-on állunk. A hosszúkás tér egyik oldalán a Kulturhuset fém-üveg palotája áll, a többi épület is modern, de nem magasabb négyszintesnél. A tér közepén egy jókora szökőkút, benne az álló hengerekből komponált obeliszk. A tér sarkában egy spanyol vendéglőbe ülünk le és eszünk valami finom, fűszeres tájjelegűt, majd leöblítjük az itteni egyik könnyű sörrel, a Pripps Blå-val. A fizetés itt sem az asztalnál történik, meglátogatjuk a pénztárt és már mehetünk is.

A part felé vesszük utunkat, ami itt nem nehéz dolog. Stockholm t.i. a tenger és a szárazföld  átmenetén épült. Képzeljétek el, hogy a tenger felől közelítünk a szárazföld felé. Előbb kis szigetek ritkás garmadája tűnik fel, majd a befelé haladva a szigetek sűrűsödnek, köztük a vízfelület csatornákká keskenyedik, míg végül már a szárazföld kerekedik felül, mert az öleli át a tavakká zsugorodott vizeket. Még jobban megbolondítja a helyzetet, hogy a szárazföld felé tovább haladva a hatalmas Mälaren tó partja következik, amely szintén csatornák és szigetek kusza hálózata. A tó és a tenger vize egyetlen csatornán keresztül van összeköttetésben. Nyilván a hajózás  ellenőrzése, mint stratégiai fontosságú előny miatt épült épp ezen a helyen, a nyílt tengertől kb. 30-40 km-nyire Stockholm, észak Velencéje. Itt, a tó édes és a tenger sós vizét elválasztó zsilipnél alakult ki a történelmi városmag, a Gamla Stan. A város többi kerületét is át- meg átszövik a csatornák, öblök. Tehát irány a víz, némi tájékozódás után kiérünk arra a partszakaszra, ahonnan elénk tárul egy szigeten a történelmi belváros. A part, ahonnan nézzük, a pesti Duna-parthoz hasonlóan kiépített: a vízre néző házsor előtti macskakővel kirakott, széles területet hatalmas, faragott kövekből épített partfal szegélyezi, rajtuk a hajdan kikötéshez használt, megfeketedett vasoszlopok. Jelenleg parkolásra használják, hajók itt már nem kötnek ki.Szemben, az Óváros egy részén csinos, emeletes öreg épületek szoros sora áll a part mentén, odébb a Királyi Palota hatalmas tömbje, hidak és... nem, ez nem lehet igaz: egy babaarcú óriás fekszik hanyatt a vízben, csak a szája, az orra és a keze feje áll ki belőle, ujja az ég felé mutat! Ki lehet ez? Talán  II. Keresztélyt szoborták meg, amint a vérpadra küldi a svéd nemeseket, de aztán a népharag vízbedöntötte? Nem, a svédek nem végeznek félmunkát, nem messze innen nemzeti emlékként kezelt csatahajójukat, a Vasa-t is sikerült vagy 60 méter mélyre elraktározni! Akkor viszont ez egy Lenin szobor, amit Szt.Pétervárról lovasított meg egy máig harcoló viking alakulat és itt rejtették el kicsit ügyetlenül. Lenin mutatta mindig az utat a kommunizmus felé, de most hogy hanyattlökték, a mennyország felé bök. Az irány jó, de Lenin sem lehet, neki szakálla volt. Jó, szabad a gazda, ha van ötletetek, küldjétek el.

 Balra a víz kiszélesedik, a Södermalm, a Déli-város házai látszanak messzebb, közel mellettünk pedig a Skeppsholmen sziget, amin több múzeum is áll. Sehol egy toronyépület, sehol egy felhőkarcoló, az egyetlen igazán kimagasló pont a 3-4 emeletes épületek közül a messziről kéklő TV-torony, néhány templom és a Stadhuset (Városháza) impozáns tornya. Olyan barátságosan emberméretű minden és ettől rögtön otthonosan érzed magad. Ballagunk tovább, nézzük a vizet, a várost és a kettő harmóniáját és az jut eszembe, hogy milyen szerencsések a svédek. Nemcsak azért, mert ilyen istenáldotta szép tájékon építhették fel a fővárosukat, hanem mert a többségében a partra épített középületeik távlatát épp a víz adja meg. Hány gyönyörű épület látványát rontják el Európa-szerte a szorosan köréjük épített házak. Hirtelen csak a bécsi Stephanskirche jut eszembe, amit 30 méterről pillant meg a közeledő és hanyatt esik, ha felnéz rá. És milyen bölcs dolog volt pl. a Parlamentünket közvetlenül a Duna-partra építeni! Lófrálunk tovább a parton, bámuljuk alig díszített középületeik visszafogott szépségét, a késő alkonyi színek játékát a vizen: beleszeretni valóan szép ez az egész, alig várom a másnapot, amikor belemerülhetek nyakig ebbe a szépségbe és betegre fényképezhetem magam. Ballagunk a metró felé, itt T-Bana a neve (ez a Bana erősen alliterál a német Bahn-ra) és lenn is meglepetés vár: a megálló mennyezetét nem burkolták le, a kemény gránit egyenetlen felszínét csak valami vakolatfélével vonták be és erre pingáltak mindenfélét. Őszintén megvallva arra már nem emlékszem, hogy melyik pingálás hol volt, de a legjobban egy középkék alapon fehér tetszett, amely egy népművészeti szőttes egyszerű, leveles - virágos mintáját nagyította a fejünk fölé. Más peronon kórusok, énekesek, hangszerek piktúrái kerültek modern felfogásban a mennyezet fehérjére puritán feketével. A központi pályaudvar megállója az építőknek állít emléket, de persze vannak kommersz módon burkolt megállók is. Az okos könyvem szerint a megállók ábrái a felszíni miliőre emlékeztetnek valami módon. Egy megálló és itt a T-Centralen, rátalálunk a csomagjainkra és irány a Pendeltåg, a peremvárosi vasút. A peron közönsége visszarángat a belváros idilli szépsége után a valóságba: a földön pár csikk, otthagyott újság, egy szakadt pofa két beszélgető hölgy közül kap fel egy zsíros csikket a földről és gyújt rá azon melegében, azoknak a szeme sem rebben: nem először láthatnak ilyesmit. Erős a gyanúm, hogy a hatvanas években  kiadott okos könyvemben leírt békés kép - hogy t.i. a metró megállóban a padon hagyott pénztárca egy hét múlva is ott lesz, hacsak le nem adták a talált tárgyak osztályán – már a múlté. Látni feketét, sárgát, kreolt, a várakozók harmada – negyede aligha kék-sárga zászló alatt láthatta meg a napvilágot, igazi világvárosi keverék. Bejár a szerelvény, beszállunk. Az ülések, a padló, az ablakok kifogástalanul tiszták. Kalauz nincs, a jegyet már a beléptető kapunál, a peronra lépés előtt át kellett húzni a készülék résén. A mi jegyünkön is van mágnescsík, de a használatbavétel időpontját (ahonnan az érvényesség 3 napja ketyeg) kézzel írtuk rá, gondolom ezért kell nekünk mindig a kapuknál az egyenruhásnak bemutatni. Pár megálló Älvsjö, ott a szállásunk. Kisvárosias környék, „szállodánk” egy nagyobb épület két emeletét foglalja el. Szobánk csinos, fehérre festett fa bútorokkal berendezett, a fürdőszoba szintén takaros. Önkéntelenül beugrik az USA hasonló szobáinak berendezése, a fürdőszoba pultról ott nem hiányozhatott a kávéfőző és a hozzávalók, itt ez nem divat. Még pár percig nyitva van a földszinti ABC, hamar leugrunk körülnézni. Az árak átszámítva nagyon hasonlóak a mieinkhez (végtére is egy Únió tagjai vagyunk). A sörök közt felfedezem délután a Pripps Blå-t, de van számtalan más márka is fel a 3,5 v/v határig, a töményebbek már állami forgalmazásúak. Nekem, aki otthon az 5 – 6 v/v-os söröket kollégáim megvetése ellenére szódával higítva, amúgy sörfröccsként iszom, ezek az itteni 2,5 – 3 v/v-os sörök tökéletesek. Sörileg hazaérkeztem. Felmegyünk, kinézek az ablakon, még mindig világos az ég, pedig lassan 11 óra. Hosszú volt ez a nap, nem kell ringati bennünket. Pedig a hosszú éjszakák híre engem is megijesztett: rossz alvó vagyok, nekem egy éjszaka legalább két felkeléssel jár, és ha akkor valami kellemetlen eszembe jut, már nincs elalvás, jöhet a TV, a könyv vagy a gyógyszer. Persze, tudom, semmire sem szabad gondolni. Az alkimistáknak csak egyvalamire, a fehér elefántra nem volt szabad gondolniuk, mégsem sikerült aranyat csinálni. Akkor én mit szóljak? Hogy’ ne jusson eszembe semmi? Ennek dacára kinnlétünk alatt én általában már félálomban konstatáltam, hogy este tíz óra van és az ég még világos, a svéd éjszakákat  gondtalanul végigaludtam, amiben azt hiszem a mozgalmas nappalok segíthettek. Háromkor felébredek, világos az ég alja, hogy már  vagy még  világos, nem tudni, nem is érdekes.

A párommal reflexesen ébredünk 6-kor, de jó egy kicsit visszaaludni, a tegnapi élmények kulcsszavait emlékeztető gyanánt most írom le, amíg friss. Reggeli 8-tól van, amúgy svédasztalosan (a svéd ezen mosolyog, itt smörgåsbord-nak, szendvicsasztalnak hívják az ilyen „vedd és edd” jellegű kínálást). Van itt minden: sajtok, felvágottak, kenyér, zsemle, műzli, hozzá kefír, gyümölcsök, egyedül csak az USA-ban szokásos édességek „hiányoznak” a kínálatból.

Várunk a Pendeltåg peronján, egy hölgy lazán fellép a pad ülőkéjére és helyet foglal a támláján. Egy férfi kérésére odébb csúszva helyet ad, a férfi az ülőkére ül, oda ahol az imént a nő cipője volt. Egyikük arcán sincs indulat, csendesen elvannak ki-ki a maga szintjén. Itt a vonat, beszállunk. Az idő áprilisi, hol esik, hol süt: igazi skandináv nyár, ahogy a helybéliek mondják.

Ma hajókázunk egy kiadósat, egészen a majd’ 30 km-nyire lévő nyílt vízig. A hajó indulásáig alig van időnk, ki kell lépnünk, de még így futtában is megkap a kikötő környéke. Van itt kétárbocos vitorlás, krémfehér-ezüst jacht, motoros gumicsónak, katamarán. A rakpart széles, macskaköves, néhány lapostetős jegypénztár, utazási iroda kirendeltség fogadja az érkezőt. Széles fasor választja el az utcától, aminek a másik oldalán négyemeletes paloták, szállodák sora formáz csinos vonalat, ez a Strandvägen . Az egész nagyon hasonlít a pesti Duna-korzóra. Nincs idő bámészkodni, hajónk, a Cinderella, egy vízsugár meghajtású 150-200 személyes motoros már indul. Most, hogy a partot elhagyjuk, látszik csak igazán, milyen szép a palotasor. Lassan elhúzunk a Vasa-múzeum előtt, háttérben a Nordiska Museet (az Északi Múzeum) roppant méretei mellett is arányos, tornyos épülete: ez már a hajdani Királyi Vadaspark, a Djurgården szigete. A fák közül itt-ott klasszikus stílusú nyári lakok, pavilonok sejtetik kacéran szépségüket. A másik oldalon egy óriás a vízen, gondolom a Botteni-öblön át a finn partokra szállít embert, kocsit, kamiont, vonatot.  Városias partok következnek jobbra – balra, emeletes házak, raktárépületek, dokkok maradnak el. Itt is, máshol is látszik a törekvés: minden élő fát meghagyni. Emitt egy mesterséges csatorna végén látszik egy nagyobb vízfelület. Gondolom tó lehetett, amit így tettek a nagy vízről elérhetővé. Egy megállóban furcsa szobor áll a móló végén: egy acél gerenda-féle ível a magasba,  de ott megszakad és egy férfialak lép róla a semmibe. A hajónk már túl messze jár egy felvételhez, amikor a gerenda felső végéből vastag, előbb még valamicskét emelkedő, majd a vízbe visszahulló vízsugár folytatja az ívet.

Elmarad a város, szélesednek a csatornák, a parton víz és jég koptatta sziklák, kövek, fenyők, nyírfák: az egész kísértetiesen hasonlít a kanadai Nagy-tavak jégkorszak tarolta partjaira. Az ős-masszívum gránitja alkotja ezt is, azt is, még a színük is hasonló. Nyaralók, parányi kikötők néznek a vízre, szinte mindegyiknél fenn a nemzeti kék-sárga zászló: vannak a háznál. (Nálunk ezt biztonsági okokból nemigen mernék a nagyvilág tudtára hozni, mert ha nincs fenn a zászló, könnyen hívatlan látogatók érkeznének.) Az épületek hagyományosan fából készülnek és vörös színűek, az ablakok, ajtók keretét, és a tetőszegélyt fehérrel emelik ki. A vöröst a fa a réz ércelőkészítésének egy melléktermékétől kapja, ami állítólag akár 200 évig is képes az épületfát konzerválni.  Megcsodálom, ahogy a hajónk beáll a pár méter szélesen kiépített parthoz: orral közelít lassan és mikor elérte, a vízsugarat takarékra véve „tolja” a partot, amíg ki- és beszállnak.. Kötélnek, kikötői oszlopnak, egyáltalán kikötésnek nyoma sincs. Induláskor aztán rükvercbe kapcsol, kitolat és egy laza fordulóval már folytatja is útját. A kapitány a szűk csatornákon egyébként is zsonglőrködik a méretes vizijárművel, a vízsugár hajtóművekkel szinte helyben képes megfordulni. Elérjük Vaxholm-ot, ahol egy lőrésekkel bőven kicifrázott erőd vigyázta Stockholm tengeri bejáratát évszázadokon át. Fokozatosan szélesednek a vizek, bár a szigetek is nagyok és lassan elérünk Möja-ba, a prospektus szerint festői szépségű halászfaluba. Kiszállunk, annyi időnk marad, míg a hajójárat a következő faluból megfordul. Benézünk a kikötői kocsmába, de aztán ki is jövünk: a múltszázadi hangulatot, a patinás belsőt méregdrágán kellene megfizetni, meg időnk sincs sok. Az okos könyvem egy kilátót ígér a közelben, de itt a sok útjelző egyike sem említi, elindulunk hát találomra felfelé. Ne gondoljatok valami meredek kaptatóra, az aszfalt-simaságú homokos út szelíden emelkedve kanyarog. A házak csak a kikötőnél sorjáznak falu-szerűen az út mentén, odébb már a fák közt szemérmesen megbújva, festői rendezetlenségben épültek. Gazdáik nyilván többre értékelték a kíváncsi szemek elől takart saját udvar meghitt, intim békéjét az utcán járó-kelők látványnál. Szemben egy férfi fuvarozza a családját egy triciklivel: a mama, a gyerekek és a kutya szépen megférnek a mini-platón. Itt a szigeten – gondolom – nincs értelme kocsit tartani és ez jól is van így. Látunk egy megkezdett építkezést, a projekt épp a legnehezebb fázisán jutott túl és ezzel a munka dandárja kész: nem lehetett egy könnyű feladat a hibátlan bálnahátú sziklából azt a kétszobányi sík lapot kifaragni. A véső bizonyára szikrázhatott rendesen és a köszörűnek is volt dolga elég. A munka nehézségét jelzi az is, hogy a leendő épület belső sarkánál az élő sziklából majd’ 2 méternyit kellett legyalulni, a többi fölötte már csak törmelék. Kell-e mondani, hogy itt is a vörösre festett fa épületek a menők, kőből épültet, vakoltat alig látni. Vége a lanyha emelkedőnek, lehetünk vagy 30 méternyire a víz fölött, próbálok kijutni a fák közt, hogy valami kilátást találjak, de minduntalan ágakból, drótból, karókból tákolt kerítésekbe ütközöm Pedig a svéd törvények még ma is tiltják ezt: a vándornak joga van bárhol kimenni a vízhez és ott saját szükségletére halat fogni. Szégyenkezhetünk mi, magyarok a kiparcellázott Balaton-partunkért, itt még a parthozjutás is demokratikusabb. Ki nem próbáltam, de törvény ide, jog oda: lehet, hogy a „betolakodót” itt sem néznék jó szemmel? Fordulnunk kell, hamarosan visszaér a hajónk. Beállunk a falatnyi mólón a sorba. Utasok bőrönddel, búcsúzkodás, motorcsónakkal hozza valaki az elutazó vendégét a hajóhoz, Sziklák símulnak a vízbe mindenütt, itt a parti fövenyt csak fényképről ismerik. A szomszéd sziklán egy ágyú néz a vízre, korából ítélve már aligha lát el védelmi feladatot, talán ünnepnapokon pukkantanak vele egyet-egyet. Egy másik sima hátú sziklán egy kamasz fekszik kiterülve, minden porcikájával a felhős eget irányozza: napfürdőzik, csak magas faktorú szűrővel. Itt több lehet a napimádó: egy ritkán és csak a felhők fátylán át látható, fukarul csak valamicske meleget petyegtető Istenséget nagyobb áhitattal lehet imádni, mint nálunk a szinte minden nap színről-színre láthatót a lüke kánikulájával. Minden relatív, ahogy azt mi ketten Einsteinnel már többször is megállapítottuk. Rákezd esni, ez már a kamasznak is sok, felül.

A hajó korlátjánál visszajátsszák az ideutat, az idő is elszomorodik, beülünk a fedett részre beszélgetni. Csak a városba érve vidul: a Vasa-múzeumnál már kisüt a nap és egy kicsit mi is megtanuljuk az áldott napocskát imádni.

Már éhesek vagyunk, de most ez is várhat, a Vasa Múzeum  csak hétig van nyitva, azt nézzük meg. Amíg beérünk a múzeumba, elmondom nektek a Vasa történetét. A Vasa 1626 körül épült hadihajónak II. Gusztáv Adolf parancsára, aki a harmincéves háborút gondolta eldönteni ezzel a svéd csodafegyverrel. A hajó méreteivel és díszes küllemével Svédország erejét, hatalmát szándékozta sugallni. 62 m hosszú fedélzetén 64 bronzágyú sorakozott, fővitorlája több mint 50 m magasra nyúlt, legénysége 437 fő volt, legfőbb éke a csaknem 700 faragott szoborral díszített tatja. Az építéssel egy dán mestert bíztak meg, aki szakított a viking hajók jól bevált formájával. A magas építés és a felső fedélközben elhelyezett ágyúk azonban labilissá tették, felavatása helyétől pár száz méterre a svédek nagy-nagy szégyenére felborult és elsüllyedt. 1956-ban talált rá egy kitartó amatőr búvár a Ryssviken öbölben, ahol az alig sós víznek köszönhetően jól konzerválódott, de így is komoly műszaki teljesítmény volt a hajót az iszapból kiszabadítani 1956-ban, a megmaradt részeket összerakni és konzerválni. A kiemelés után két hajó fogta közre és úsztatta be abba az e célra ásott csatornába, ahol egy bonyolult gyám-rendszeren újra felépítették, a hiányzó részeket kipótolták. A csatornát aztán betemették és a hajó fölé egy csinos fa-épületet húztak, melynek tetőszerkezetét a Vasa-ra emlékeztető árbócokkal díszítették. Minderről egy filmet is láttunk a múzeum vetítőtermében. A projekt 60 millió koronás végösszegének előteremtésére országos adakozás indult és így lett az ügy a svéd nemzeti összefogás jelképe. A múzeumban klimatizált levegő és takarékos megvilágítás szolgálja a hajó megállíthatatlan öregedésének lassítását. A nemzeti csatahajót a több szinten is köré épített folyosókról bámulhatja meg a látogató. A hajó néhány kívülről nem látható érdekes részét életnagyságban is megépítették és egy félbemetszett makett is szolgálja a nagyérdemű tájékozódását. A hajó csaknem fekete deszkázata, az impregnáló anyag fényes felülete és a derengő megvilágítás miatt a fotóim csak annak dokumentálására jók, hogy tényleg ott voltam, a jól megvilágított makett fényképezésével tudtam kárpótolni magam.

Lehet, hogy akik eddig megvendégeltek, mást állítanak, mégsem vagyok egy haspók, most a múzeumból kijőve mégis szimat után megtalálnám a legközelebbi vendéglőt. Nem is megyünk messzebb, beülünk a szépséges Djurgårdsbron híd lábánál a parti vendéglőbe. Rendelünk a bódéban halat, aztán leülünk a többlépcsősen elrendezett teraszok egyikére. A ferdeszemű kisvártatva kiabálja a rendelésünk számát, hozza a tálakat. Addig vételezek a lábra, derékra csavarható meleg takarókból, hideg van ülni. Finom a hal, finom a sör, szépül a világ és már hideg sincs annyira: itt az ideje, hogy kicsit megismerkedjünk a skandinávok sokféle halétele közül a messze földön híres savanyított hering receptjével. Erre a célra nyilván kizárólag a skandináv félsziget partjainál fogott hal alkalmas, holmi nemzetközi, de főleg dán vizeken hálóba került fogás eleve nem vezethet megfelelő eredményre. A megtisztított halakat különböző sósságú levekben pácolják hónapokig, majd konzervvé dobozolják, ahol az anyag tovább dolgozik. Szakértők szerint a hering augusztus harmadik csütörtökjére, a Sjöströming ünnepére érik meg úgy igazán, amit a konzervdoboz enyhe hasasodása is jelez. Az igazi ínyencek persze friss eper- vagy más pálinkával ágyaznak meg a nemes éteknek, amit halványan megvajazott rozskenyérrel tálalnak és a szimmetria végett utána is leöblítik. A savanyított heringnek igazi kultusza az északi területeken van és mint az igazán nagyszerű élvezetek, ez is megosztja az embereket: van aki imádja, mások ki nem állhatják. Utóbbiakat a pálpusztaival vetekedő szaga taszítja, előbbiek szerint a kupicás érzéstelenítő emiatt (is) szükséges.

Na, aztán most már elég az élvezkedésből, lassan el kell ballagjunk, ha napszálltára (kb. ½ 11-re) „haza” akarunk érni. Mint a jó katonák, menetből tüzelek a fényképezőgépemmel, így kerül a memóriába a Jakobinusok skarlátvörös temploma, egy másik népi rityős metrómegálló, aztán már csak a szemhéjamat látom – belülről.

Meg lehet szokni ezeket a fehér éjszakákat, különösen, ha ilyen jól tudok aludni. Lemegyünk reggelizni a falatnyi étterembe, kétszer – háromszor fordulva összeharácsolunk mindenfélét és jóízűen bekajálunk. Közben szó esik  a svédek szokásairól. A névnapokat ismerik, de nem tartják meg, viszont bepótolják a születésnapok alkalmával. Ilyenkor kijár az ünnepeltnek a köszöntés munkahelyen, otthon egyaránt, a pohárköszöntők sora hangzik el, megy a piknik alapú eszem-iszom, a tánc. A kollégák szervezkednek, hogy meglepjék az ünnepeltet magukcsinálta műsorral, neves meghívottal, emlékezetes eseménnyel. A kerek évfordulókon meg egyenesen tékozolnak: nem ritka meglepetésként a trópusi utazás, a komolyabb ajándék. A karácsonyt megelőző négy hétben kirakják az asztalra, az ablakpárkányra az adventi koszorút még a munkahelyen is és az utcák terek feldíszítésével is készülnek a Szentestére. Luca napja még a decemberi ünnepváró hangulatból is kiemelkedik: minden lakás ablakába kikerül a sokágú, meggyújtott gyergyatartó és ezen a napon illik elénekelni a Santa Luciá-t amúgy olaszosan, de gondola nélkül. Nem igaz, milyen peches vagyok: itt én lennék a király a dec. 13.-i születésnapommal, mindenki nekem énekelne.

Ma a királyt látogatjuk meg, nem illik elkésnünk, indulni kell. Nagyon rendes ember a kisöreg, bár már nem mai gyerek, maga jár a dolgait intézni, bevásárolni a városba. Ha valaki összefut vele a városban, villamoson, a piacon, ne mulassza el köszönteni, őfelsége szívesen veszi, ha dumcsizhat pár szót. Az okos könyvem mégis int, hogy ne tegyem: a király egészsége, teherbíró képessége már nem a régi, fárasztják a népszerűség tömeges megnyilvánulásai. Engem még így olvasva is lenyűgöz ez a puritán egyszerűség, ez a zavarba ejtő közvetlenség, mi magyarok nem vagyunk hozzászokva ehhez. Nálunk normálisan csak a lezárt útvonal okozta dugó, a rendőrmotorosok közt elsuhanó autócsoda csillogása az egyszeri ember számára is észlelhető dolgok egy politikus közelségéből. Köszönni nekünk vagy pár szót váltani velünk? Majd ha jönnek a választások, addig minek? Amúgy a Királyi Palota egy szárnyában van a rezidenciája a Gamla Stan legszebb részén, a Palota többi része kiállításoknak, bemutatóknak, rendezvényeknek ad otthont.

Kék az ég, szépen süt a nap, 25 C, azaz skandináv kánikula várható mára. Beperemvasutazunk  a T-Centralen-ig, onnan pár T-Bana megálló az Óváros és már ott is állunk a szigeten. (Na ezzel nem nagyon szűkítettem le a helyszínt, a sziget itt annyi, mint Pesten a villanyrendőr.) Mint a gyerek a cukrászdában, szaladnék egyszerre sokfelé: szemben velünk a Riddarhuset (Lovagok Háza) klasszikusan szép épülete, előtte Vasa Gusztáv bronzszobra, melyet a narvai csatában az oroszoktól zsákmányolt ágyúkból öntöttek. (Nem tudom, lett volna-e más európai ország, ahol beolvasztás helyett ne fordították volna azonnal szembe azokat az ágyúkat az ellenséggel. Talán ez is a titka a svédek békességes lelkületének). Balra a Riddarholmen szigetre vezet át híd és közelebbről is. megcsodálhatjuk a Riddarholmskyrkan (Lovagok temploma) mesteri alakú, öntöttvasból készített, áttört csipkés tornyát  A templom őrzi a svéd történelem nagyjainak sírhelyét. A belépő zavarában azt sem tudja hova lépjen: a főhajó padozatát a szorosan egymás mellett sorakozó királysírok díszesen faragott fedőlapjai képezik, azon jár a jónép. Nagy lehet az érdeklődés, a márvány fedőlapok feliratait, faragott díszeit a talpak csaknem símára koptatták. Csodálom, hogy akár kegyeleti, akár műemlékvédelmi okokból eltűrik a sírokon járkálást: a germán már régen szerkesztett volna fölé egy vastag üvegpadlót. A falakat a főnemesi családok, köztük a Vasa, a Bernadotte és a Karolin nemzetségek zászlói és címerpajzsai díszítik. Hagyományosan itt adományozzák Svédország legelőkelőbb lovagrendjének, a Serafimer Lovagrendenek a rendjelét. XIV Károly Gusztáv király többek között Joszip Broz Tito-t, a láncos kutyát, később Nicolae Caucescu-t, a véreskezű román diktátort tüntette ki ezzel a rendjellel bizonyítva, hogy a királyok sem tévedhetetlenek, szegény ősök meg foroghattak a kőlapok alatt rendesen. A lovagok miniszigetéről visszatérünk az Óváros történelmet lehelő házai, szűk utcái közé. Amúgy óvárosiasan rengeteg az aprócska bolt, régiségekkel, antikvitásokkal teli kirakat, de persze illatszer, divatholmi is akad bőven. A lányok csemegéznek, csellengenek, bennem meg gyorsan megérlelődik a döntés: itt hagyom őket, hadd örüljön ki-ki a maga kedvtelésének. Délben van a királyi gárda őrségváltása, előtte találkozunk. Az utca ahol állok, a sziget partvonalát követi két házsorral beljebb. Az utca keskeny, gránitkockákkal kirakott, akárcsak az egész Óváros. Itt nem öntik ki a kockakövek közét szurokkal, mint nálunk: a homokágyba szorosan rakott kövek mégis szilárdan állnak, az egyetlen ellensége az ilyen rakott burkolatnak a folyó víz, amely kimosná a homokot. A házak 2-3 emeletesek, keskeny homlokzatúak, színesek, némelyikük a germán városok házaihoz hasonlóan favázas, téglával kirakott közökkel. Kiérek a házak közül, előbb a Minisztériumok, majd – természetesen egy másik szigeten - az Országház épülete magasodik elém, amely stílusában a mi budai Várunkhoz hasonlítható leginkább: az ablakokat díszesen mintázott kő-girlandok hangsúlyozzák, köztük klasszikus metszésű oszlopok törik meg a homlokzat egyhangúságát. Büszkeséggel állapítom meg mégis, hogy az egész épületegyüttes a mi Parlamentünknek sem méretben, sem szépségben a kisöccse sem lehetne. A szomszéd épület igazán grandiózus méreteivel kap meg: ez a Királyi Palota  A partmenti utat kovácsoltvas kerítés választja el a Palota kertjétől, ami helyhiány miatt nem túl széles. A kerítés közepén hatalmas, díszes kovácsoltvas kapu, mellette sárga őrbódé kék tetővel, előtte egy szép szál ifjonc, aranysujtásos, kék uniformisban. A kapun hatalmas korona, és tömören csak annyi: XIV. (t.i. tizennegyedik Gusztáv). Az hogy a király Gusztáv, az Svédországban nem kérdés, azt ki sem írják, néha az egyhangúság megtörése végett esetleg Gusztáv Adolf, vagy Vasa Gusztáv, de semmi több. Végigbattyogok a kerítés előtt az Óváros hajdani rakpartján, a Skeppsbron-on és a Palota sarkánál befordulva már az enyhén emelkedő Várdomb tárul elém, végén a Székesegyházzal. Erre a térre néz a Palota hosszabbik oldala, középen a főbejárat. Ez a szárny a kiállításoké, még felsorolni is nehéz, mi mindent lehet itt látni. Benézek a királyi család személyes dolgait bemutatóra, és csakugyan: az okos könyvemben leírt puritán egyszerűség nem mese. A koronázási ékszerek, ruhák persze fényűzően díszesek, de a hétköznapok viselete akár egy jómódú (és jó izlésű) polgári család szekrényéből is kikerülhettek volna. A gyerekjátékok, napi használati eszközök is egyszerűek, formásak, itt nincs gyémántos szerszámosláda, mint Las Vegasban, a kifacsarodott izlésű zongorista-milliomos Liberace múzeumában. A Székesegyház sajnos zárva van, irány tehát az Óváros. A Főtéren (Stortorget) hamisítatlan északnémet hangulat fogad, akár egy Hansa-városban lennék. A téren áll a hajdani Tőzsdepalota is, amely ma a Svéd Akadémia épülete, itt ítélik oda minden év dec. 10.-én a Nobel – díjakat. Bolyongok a keskeny utcákon, megkap a hely varázsa. Utcai kávézók asztalainál emberek beszélgetnek, aprócska boltok árulnak mindenféle kék-sárga souvenirt, turisták hallgatják az idegenvezetőt, helybéliek sietnek dolgukra. Leérek az Österlånggatan-ra, innen sikátorok vezetnek le a partra, némelyik alig szélesebb egy járműnél. Az egyiknek a felső végén a két sarokházat boltív köti össze, a 6-8 méteres alagút mindkét végén kőoszlopok akadályozzák meg az áthajtást, úgy látszik, itt is lehetnek amatőr autós kaszkadőrök.  Néhány ház előtt apró vendéglők kínálnak ínycsiklandó falatokat, pár kecskelábú asztal, szék az utcára is jut és így rém vonzó, élettel teli, hogy azt ne mondjam, mediterrán hangulatú az egész.

Odébb, az utca háromszögletű kiöblösödésében, komoly talapzaton a svéd Szt. György épp öli lándzsával a svéd sárkányt bronzba öntve már vagy 200 éve, ami a küzdő felek patináján is meglátszik. Egy homeless forma muki akkurátusan végigjárja a szemeteseket és sörösdobozokat gyűjt, egy nő kezében svéd zászlócskával, rakott szoknyában, tornacipőben, fején kuglófsütő formával bámészkodik, ferdeszemű vendégek mosolyognak ferdeszemű vendégek kamerájába, és van egy magyar is, akinek lassan sietnie kellene, mert lekési a randiját. Kilépek, de pár lépésre onnan földbe gyökerezik a lábam. Az emeletes ház szobányi udvarán egy tehén áll, pontosabban egy fél tehén, az elülső fele a falban. Találgatom, mi történhetett: egy hindu tartott itt nosztalgiából szent tehenet, és mert a ház építésekor sem merte odébb tessékelni, szegényke beépült, mint Ságvári Endre az ellenállási mozgalomba. Vagy egy furmányos örmény kereskedő akarta háza belső tejellátását állandóra megoldani, ügyelve, hogy a haszontalan outputok  falon kívülre kerüljenek, de az osztósíkot valahogy elszámíthatta és a tőgye is kívülre került (a szobára néző input kellemetlen mellékhatásai és ellenjavallatai tekintetében meg kérdezzük meg a háziakat). Egy biztos, a szobor a víz alatti száműzetését töltő Leninnel(?) együtt jókedvre derített és a western hangulatú Park City (UT) rózsaszín–fehér kockásra pingált, napszemüveges, fülvédős jávorszarvasai jutottak eszembe. Azt hiszem, kellenek az ilyen lüke szobrok egy ódon hangulatú városrészbe, hogy annak komolyságát oldják. Hogy a mi Várnegyedünkbe egy lila-borsózöld pöttyös szürkemarha vagy egy nemzetiszín csíkos pulikutya lenne-e jobb erre a célra, azt a fantáziátokra bízom.

A létező szakmai sovinizmusom azonban nem hagyja, hogy itt említést ne tegyek a Bécset is megsarcoló vitéz kapitányunk, Hadik András lovasszobráról, amely a Vár legelőkelőbb vendéglőjével, a Fehér Galambbal átellenben áll. A Műegyetem Villamos Karának Fiúkollégiuma a közeli Szentháromság téren, a Pénzügyminisztérim hajdani épületében volt. A diákhagyomány szerint a végzős hallgatók a diplomakiosztó ünnepséget megelőzően bolond ballagáson búcsúztak el a Vár sok kedves emléket adó színterétől: az Úri utcától, a Taknyos Varjúhoz címzett kocsmától, a Bástya sétánytól, a Mátyás templomtól. A ballagáson kötelező volt az alkalomhoz illően gyűrött, pecsétes pólóhoz nyakkendőt kötni, a barátnő cipókkal feszesre tömött blúzához az ajkakat vastagon kirúzsozni, az öltönyhöz szandált és baboskendőt viselni, de mindenekelőtt és legfőképp Hadik pejlovának zacskóját megsímogatni. A hagyomány élő voltát mi sem bizonyíthatta jobban, mint hogy a szóban forgó kegytárgy diákemlékezet óta fényesen csillogott, mint Salamon király tökéletessége. Voltak persze nehéz évek, mikor a bolond ballagás napjára a szobor rendőri őrizetet kapott, a kegytárgy pedig patinás bevonatot az erkölcsnek miatta. A dolog azonban időnek előtte kitudódott és az immár pallérozottnak mondható mérnöki elmék éjnek idején kocsmalátogatásnak álcázott szidolozással készítették fel a szobor e déli táját a tömeges áhitatra. Aki nem hiszi, járjon utána: a Várban már korábban is szépen megfért a történelem és a diákos vidámság, nem kellett ahhoz hupikék csodaszarvas.