Napi utunk felénél megállunk Wells-ban kicsit mozogni, enni-inni, miegyéb. A pár vendéglátó- és szálláshelyből, egy óriási parkolóból és a Nevadában elmaradhatatlan Casino-ból álló településnek aligha lehet pár száz főnél több lakosa, őket is inkább alkalmazottaknak mondanám, akik az utazás közben pár falatra,kortyra, pihenőre megállóknak adott szolgáltatásból élnek meg. A Rainbow Casino persze ennél lényegesen többet nyújt: a pénzed kultúrált elverésben segít. Nevada az az egyetlen állama az USA-nak, ahol a szerencsejáték engedélyezett. Itt viszont jól kialakult kultúrája van: minden valamirevaló szálloda földszintje kaszinó. Játszhat ott a vendég kártyán, ruletten, játékautomaták változatos garmadáján és a keno sem ismeretlen. A kaszinókon keresztül érheted el a szálloda recepcióját, a vendéglőt, a WC-t, de ez korántsem egyszerű: a kaszinóba belépve  kizárólag a játék színterei látszanak, sehol egy egyenes főútvonal vagy iránymutató tábla, ami segítene pl. a WC-t megtalálni. Végig kell botorkálj a játékok útvesztőjében és gondoskodnak róla, hogy ezerszer kisértésbe ess, mielőtt bepisilnél. Ez nyilván a kaszinók belső terének bevált szerkesztési elve, mint az is, hogy órát, szabadra nyíló ablakot nem találsz még elvétve sem: semmi se emlékeztesse a játékost arra, hogy az idő (és a becsület) fogy. Itt egyetlen „óramutató” létezik: a játékra szánt pénzed fogyása. A belső berendezés itt Wells-ben szinte fényűző a később látott többihez képest (Las vegas-t persze nem számítva). A falakon és a változatos kiképzésű mennyezeten villogó, futófényt alkotó színes lámpák, sötét bársonyos tapintású szőnyeg, egyenruhás személyzet hordja körül az italokat, hogy a vendég a pénzköltésre tudjon koncentrálni. Fényképezni sajnos nem szabad, Szicsu viszont dörzsölt fotósként odavillantott a látványra, a nyakkendős smasszer persze azonnal ott terem és tájékoztat minket, hogy ezt itt nem szabad, de a szovjet módszert nem alkalmazzák. (A mi kis kommunista átkosunkban t.i. ha katonai objektum közelében fotóztál, ott a helyszínen kivették a filmedet a gépből és a kazettájából is kihúzva „megnézték”, hogy jól sikerült-e. Gondolom, sok gyanútlan fotóst kergettek ezzel az őrületbe, hiszen pótolhatatlan képek is mentek így veszendőbe, viszont az érintett megtanulta, hogy ha „Fényképezni tilos” táblát lát, ott még a térképen sem szereplő katonai objektum lappang.) Volt aztán később olyan hely is, ahol a felügyeleti személy megsúgta, hogy itt fotózni ugyan nem szabad, de ő most elfordul és nem is fordul vissza egy percig, ha ez nekünk megfelel.

Ennek a településnek nincs sok lakosa, érdekes múltja vagy bíztató jövője, egyszerűen egy állomáshely. Itt áll meg a truck sofőrje egyet nyújtóztatni elgémberedett tagjain, a szentfazék Utah felől érkezők itt hódolhatnak először játékszenvedélyüknek. Mi meg mindezen kívül olyasvalamit láttunk, amit ebben a félsivatagban kevesen: esőt! Mit láttuk: ronggyá (t.i.mosogatóronggyá) áztunk két perc alatt, de hát jól esett, a busznál meg nem volt ott Bob, hogy beeresszen. A könyvem szerint errefelé az eső eseményszámba megy: vannak évek, mikor egy csepp sem esik, nekem meg sikerült a buszból lekapni. Gurulunk hát tovább és további négy óra buszozás után elérjük a paiute indiámok földjét és az egykori törzsfőnökükről elnevezett Winnemucca-t. Ez a település Salt Lake City és a legközelebbi város, Reno között félúton jellegében már kicsit más, mint Wells: ez nem csak egy óriási parkolóból és bővítményeiből áll. A hellyel itt sem kellett szűkölködni, rendesen szétterült a település, de nem hiszem hogy 2-3000 főnél több állandó lakosa lenne. A miniszállónak aligha lehet sokkal több szobája, mint a két busznyi útitárs, de mégis van mini medencéje egy kis hűsölésre. A reklámtábla lehet hogy nagyobb, amin hirdetik: fűtött medence! (Gondolom a fűtést a sivatagi szél jelenti.) Piszokul elegem van az ülésből, hamar ledobom a kultúr-külsőmet és elmegyek futni. A főutca túloldalán egy temető kínálja magát arra, hogy körülfussam. Az átkelés igen nehéz lehetne, ha itt magyar sofőrök vezetnének: a 3 – 3 sávos úton sehol egy zebra, itt az átlagamerikai hosszában megy és kocsival, és ha mégse, bizonyára a túloldalra is inkább kocsival hajt át. Már az út szélén való toporgásomra is megállnak és szinte zavarbaejtő udvariassággal engednek át, talán egy itt kiveszőfélben lévő emberfajt látnak bennem, amelyik két lábon jár. A temető lehet vagy 1 km körben, így a forróságra tekintettel 3 kört irányzok elő magamnak. Bár kerítése még jelzésszerű sincs és így volna mód rövidítve átvágni rajta, böcsülettel körülfutom, bár a végére a szám, tüdőm teljesen kiszárad, sőt alig izzadok meg: a forró szél még a verejtéket is folyamatosan leszárítja. A végére egész helyrezökkenek, most esik igazán jól egy fürdő és egy kis heverészés a klimatizált szobában. Vacsorahelyet se igazán keresünk, a szállónak van étterme, ott kajálunk valami könnyű salátát, amit csirkehússal tettek még könnyebbé. Persze csúszik rá a kóla, de az itteni módit sehogy se merem megkockáztatni: a kóla csapolását Amerikában egységesen a darabos jég adagolásával kezdik, és mikor harmadáig megtelt a pohár, akkor jöhet az amúgy is jéghideg kóla. Vacsora közben van időm észrevenni, hogy a szálló földszintjének elrendezése meglehetősen amatőr: se a recepció, se az étterem nincs a kaszinó utolsó zugába eldugva, sőt: elsőre rá lehet találni bármelyikre. Ezek itt nem tudják a korszerű szerkesztési elveket? A szobánk ablakából még látjuk a naplementét és a horizont közelében vörösesbarnába hajló árnyalatok jól mutatják, hogy a sivatagi szél bőven hord magával a homok finomabbjából. Lehet, hogy itt még kocogni sem egészséges? Marad az ivás…

A következő nap sem ígérkezik valami eseménydúsnak. Megállunk Lovelock-ban, itt a helyi bíróság köralakú tárgyalóterme az attrakció, meg hogy végre ismét ehetünk, ihatunk. A táj csak lassan változik: már dombosabb, hegyesebb a felszín, még magasabbra emelkedünk, a szárazságtűrő sedge brush uralkodik változatlanul. Néhol ritkásan fák is vannak, de rém furcsák: ágaik nem a törzs egy magasságától felfelé ágaznak el, hanem tőből. A furcsaság oka nyilván a növényevő állatok hiánya: ha lennének, a fák ágait már hajtás korában lelegelték volna fejmagasságig. Helyenként a talajt vörös és fekete színezi, vulkanikusnak látszó formák tarkítják. Aztán elkezdünk ereszkedni és egy hegy mögül elénk tárul Reno. Ez már komoly város, teljesen kitölti a Truckee folyó 4-5 km-esre kiszélesedő medencéjét, belvárosát az elmaradhatatlan kaszinókkal egybeépült néhány 5-10 emeletes szálloda jelzi. Korán érkezünk ahhoz, hogy a szobáinkat elfoglalhassuk, Bob kiszór minket a buszból: lehet kaszinózni! A messziről nagynak tűnő belváros 2x5 háztömbnyire zsugorodik, és ha a kaszinókat leszámítom, elég unalmas. Mi persze találunk magunknak örömet: egy bolt bejáratánál egy kézileg tekerős masina fél dollárért egy ötcentes érmére a városka címerét préseli. Jót somolygunk az utcai transzparensen: „Reno a világ legnagyobb kisvárosa”. Itt semmit nem ér az a település, amelyik nem mondhat magáénak valami leg-et, de ez a legnagyobb kisváros elég gyenge poén, már az oroszok is túltettek rajta (Tudjátok milyen az orosz törpe? Hát az valami óriási!) Az okos könyvemből tudom, hogy a városka története a kaliforniai aranyláz korával kezdődött: a keleti partról érkező kalandvágyók tömege itt kelt át a folyón, itt szállt meg és vásárolt be enni-innivalót, szerszámot, egyebet. Az arany után aztán az ezüst is elfogyott a hegyekben, a korábban pezsgő életű városka visszasüppedt a vidéki unalomba, még a járási székhely is a közeli Carson City lett. Az ötvenes években elérték a „Válás városa” kétes értékű címet, amit ha összevetünk a Las Vegas-i szabadelvű összeesketési nagyüzemmel, egy tömegigény zárt technológiájú kiszolgálása körvonalazódik az államon belül. Semmi ingerem kaszinózni, de azért be-benézünk az utca felé nyitott játéktermekbe. Van, ahol kabala-állat, van ahol libériás inas (bocs, reklámember) hívogat befelé, de a legmeggyőzőbb érv a légfüggöny belső oldalán tartott hűvös. Hamar a végére érünk a vigalmi negyednek, jobb híján bevesszük magunkat egy régiségbolt kellemes hűvösébe és böngészünk. Hogy is mondja a régi bölcseség: egy embert legjobban a fiókja és a szemeteskosara jellemzik, azaz hogy mit tart és mit nem tart megőrzésre érdemesnek. Hát ennél a boltnál talán semmi sem jellemezhetné jobban az amerikaiakat, mint hogy az ócska kacatok közül miért nem adnak pár buznyákot. Van itt baba tömérdek, patinás könyvek, plakátok, ujságok, lemezek Elvis fénykorából, semmire sem jó használati tárgyak fémből, üvegből és műanyagból, a családi béke pici házioltára két szét- ill. egymás felé fordítható galamb-figurával, ódivatú szobrocskák, mütyürök, emlékek: egy alapvetően szentimentális nép lelkének apró tükrei. Egy órácska evvel is elment. Csellengésünk közben átsuhan a színen egy extra hosszú hófehér u.n. „stretch limo” sötét ablakokkal, afféle mozgó eskető kápolna: beszálltok menyasszony – vőlegény gyanánt és két kör után már mint házaspár landoltok! Ha a mobil papot sikerül időben kilökni, még néhány kör és a nászéjszakát is ki lehet pipálni. (Feslett erkölcsű kollégáim szerint kár az egyházfit kilökni, az úgy feldobja az eseményt…) Itt – ott oldtimer automobilokat is látunk, Bob szerint a másnapi Car-show-ra melegítenek a csillogóra glancolt jószágok.

Szicsu hívja fel a figyelmemet egy fonnyadt bőrű, legalább hetvenes nénire az utcán, akin olyan dekoratív ékszer van, ami még jobban kiemeli hervadt dekoltázsát. Somolygunk egyet és mindketten ugyanarra gondolunk: az időt pénzzel nem lehet megfordítani. De a jelenség korántsem egyedi. Később az egyik bárban egy élete delén  jócskán túl lévő hölgy (e skála szerint lehetett a hölgy vagy este fél hat) fején olyan szőke hajkorona díszlett, amely tekintélyt parancsolt, de mosolyt keltett: mintha ő is megboldogult lánykorát igyekezett volna visszavarázsolni - legalább a feje tetején. És hasonlóan az utitársaink között is van néhány, aki korára, testsúlyára ügyet sem vetve vesz fel ruhadarabokat. Egy hölgy az utitársaink közül hatvanon és a mázsán túl rendszeresen hordott vadító színű forró nadrágokat, bár összeköszörülő combjai inkább takarást igényeltek volna (nem fényvédő faktorilag). A legdisszonánsabb mégis Brenda volt a szememben. A nagyszájú, harsány hangú nő mindig a társaság központja szeretett lenni és öltözködése sem nélkülözte az exhibicionizmust. Rendre shortot és rövidujjú pólót viselt sportcipővel, ami teljesen meg is felelt volna a túra jellegének, de lábának elefántosan karcsú vonalát rendre arany bokalánccal igyekezett kihangsúlyozni. Pólóján úgy fityegtek a stílusban a randevús szivecskétől a komoly brillekig terjedő kösöntyűk, mint az Istenben megboldogolt Leonyid Brezsnyev, az SzKP főtitkára mellén a kitüntetések a november 7.-i díszszemlén (azaz mindkét oldalt három-három sorban). Tudjátok, nem gondolom magamat prűdnek: ma már mosoly nélkül tudom elfogadni az európai szemnek első benyomásra idegen kortalan öltözködést, a fiatalos ruhák, színek viseletét, de az előnytelent kihangsúlyozó, az egyéniség és az öltözködés harmóniáját felrúgó stílust nem állhatom. Alig látszik a dolog érettebbnek, mint Ági lányom generációjának polgárpukkasztó túlkapásai, de annak legalább van valami érthető célja. Ági a múltnap például egy rózsaszín selyemből  készült magaszárú, végigfűzős cipőköltemény boldog tulajdonosa lett és korábbról tudom, hogy ehez a birkózócipőhöz igazán egy bermudás hosszúságú kerékpáros nadrág és egy tüllszoknyácska kombinációja illik. Meg is mondtam neki, hogy ha így felöltözik, kénytelen leszek tartani a három lépés távolságot (legalábbis az utcán). Szicsu azt mondja erre, hordjon mindenki, amit akar, csak érezze jól magát benne. Ezzel egyet is értek, én sem a honi mamák talpától a feje búbjáig fekete viseletének híve vagyok, de ez itt a viszolygást keltő másik véglet.

Na, most már Versace meg Pierre Cardin elmehet kapálni a divatfilozófiájával, a divat területén is megmondtam a frankót.

Visszatérve Reno utcáira, az igazi meglepetés még hátra van: a legnagyobb szálloda és kaszinó, amely csak nevében hasonlított a Las Vegas-i Circus Circus-re. A cirkuszsátrat formázó kupolás játékterem első emeletéről nyeregvasút hozza-viszi a játékra vágyókat az utca túloldalán álló emeletes garázsba. Arra az önkéntelenül felvetődő kérdésre, hogy erre mi szükség lehet, ma sem tudok más választ, mint az amerikai átlagember átlagon felüli kényelemszeretetét: a kaszinó tulajdonosa nyilván megtérülni látja a nyeregvasútra költött pénzét, ha a szomszéd parkolóházból a manyusok és családjuk véletlenül sem tévednek át a szomszéd kaszinók valamelyikébe. Itt harapunk valamit, a ferdeszemű felszolgáló lány sűrű hajlongások és jókívánságok közepette felveszi a rendelést, csak ott akad el, mikor mondom, hogy a kólát „without ice” hozza. Nem érti, Szicsu a végsőkig leegyszerűsíti a szöveget: „No ice”, mire visszatér a mosoly a nagylány arcára és kisvártatva hozza a kólámat – jéggel. Erős arccsontjából, bőre kávé színéből, kékesfekete hajából ítélve mexikói lehet a szentem, valószínűleg még csak a hatodik angol leckénél tart.

Végre mehetünk elfoglalni a szállásunkat. A szállodánk pár sarokra van csak a „downtown”-tól, de a környék máris külvárosi: rendes porták, lerobbant, beszögelt ablakú házak, gaztól felvert telkek váltakoznak, de az egész eléggé szegényes. A szálloda ennek ellenére tiszta, rendes és a közelében lévő éjjel-nappali közértben lehet kapni szereket kiszáradás ellen (félreértés ne essék, nem hidratáló krémre gondolok). Valahogy nincs kedvünk éttermet keresni, mert egy valamirevalót inkább csak a belvárosban találnánk, így előkerül a hazai: Pista atyai gondoskodással pakolt nekünk csabait meg sajtot rendes mennyiségben. Míg Szicsu lefürdik, elugrom a közértbe és beszerzek két Miller Lite fedőnevű derekas méretű sört (mondhatnám King Size) aztán adunk a fogyásnak. Azzal a karácsonyihoz fogható izgatott várakozással fekszünk le, hogy holnap kezdődnek az igazi gyönyörűségek tájilag.

És csakugyan: reggel vakító kék az ég, friss a levegő, a szálloda büféjében jól elbeszélgetünk egy párral, akik – ha jól emlékszem – a nagylányukat jöttek meglátogatni és közben benéznek a Yosemite NP-ba. Hamar megváltjuk a világ nyugati felét és már ülünk is a buszra. A Truckee folyásán felfelé megyünk a Sierra Nevada hegyvonulattal párhuzamosan, megcsodáljuk a buszablakból Carson City-t, különösen a közigazgatási negyed pompásan zöldellő parkja, hatalmas tölgyfái ragadják meg a satnya, félig kiszáradt sedge brush-hoz szokott szemünket. Az út aztán szembefordul a hegység lejtőjével és feltekereg a nyeregbe. A növényzet egy ponton túl szinte egycsapásra megváltozik: innen már az Európában megszokott és itt annyira hiányolt magashegyi fenyők borítják ritkásan a hegyoldalakat és ettől rögtön otthon érzem magam. Egy kisebb tengerszem után kicsit lejjebb ereszkedve látjuk meg a Lake Tahoe egy öblét, majd lassan elénk tárul már a buszablakból az egész tó. A hatalmas tintakék vízfelület, a körülötte álló, helyenként havas sapkájú csúcsok, a meredek oldalak fenyveseiből itt-ott kiemelkedő fehéresszürke gránitsziklák teszik a képet megragadóan széppé. Az út úgy 50-100 méter magasan vezet a víz fölött, a látvány minden kanyar után másképp szép. Megállunk az első kilátó pontnál egy félórára és én - mint a sokáig koplaló gyerek a cukrászdában – futkosok egyik kilátóhelytől a másikig és habzsolom a pazar látványt. A partvonal a kanadai nagy tavakhoz hasonlóan hatalmas, simára csiszolódott „kavicsokkal” van teleszórva, a kristálytiszta víz alatt is jól látszanak a néha háznagyságú kőtömbök. Nem bírok magammal, otthagyom a társaságot, és nekivágok a meredeknek egy mini-túrára. Nem jutok sokáig: a meredek oldal vagy görgeteges, vagy gyalogfenyővel kefesűrűen benőtt, ösvény meg nincs. Jól összevérzem a csupasz lábom szárát és a kilátás nem szebb: visszakullogok a „hivatalos” kilátóhoz és csinálok pár nem szokványos felvételt többek között arról a vízparti sziklatoronyról, amin át alagutat robbantottak a South Lake Tahoe felé vezető országútnak. Itt nem lehet rossz fényképet csinálni: minden olyan tökéletes. 

Egy ilyen nagy víz kibír néhány száraz adatot az okos könyvemből: a tó akkora, mint a fél Balaton, de kb. 2000 méter magasan és átlagos mélysége 300 méter(!). Vizét nemcsak a belefolyó patakok, de a medrében fakadó bővizű források is táplálják. Nevada és California osztoznak rajta, csakúgy, mint a parti települések legnagyobbikán, South Lake Tahoe-n. Nyáron az élénk vizi- és turista-élet, télen a sízők teszik az egész körzetet igazi hegyi pihenő övezetté.

Pár km-nyi buszozás után a parti meredek ellaposodik, egyre sűrűsödnek az épületek majd egy álomszép golfpálya után beérünk a városkába. A nevadai félen pár kaszinós szálloda áll kihívóan, jelezve, hogy a californiai oldalon élő hívek hiába könyörögtek: „… és ne vígy minket a kísértésbe, …”. Szemmel láthatóan minden a látogatók kedvére van elrendezve: egymást érik a vendéglők, büfék, ajándékboltok; van yacht-kikötő, kabinos felvonó visz fel a tó fölé 6-800 méternyire magasodó gerincre és még ingyenes busz-körjárat is szolgálja a nagyérdemű kényelmét. Extra hosszú kimenőt kapunk – mert ugye már 3 órája nem evett a jónép – és bennem azonnal körvonalazódik a nadselű terv: megmászom a tó fölötti meredeket. Szicsu beül valamit harapni, feljön a kabinossal és fenn találkozunk. Beugrom hamar egy boltba valami innivalóért és már indulok is: nem kell ide logisztika, serpák hada, alaptábor, csak két jó láb. Kérdezgetem, hol indul felfelé turista-ösvény, de egy sem tudja. Elunom, nekiindulok a felvonó alatt toronyiránt. Az alsó régió izgi egy kicsit, kerülgettem a kerítéseket, a magánterületeket, de aztán rálelek a kötélvasút szerviz-útjára és azon haladok szépen. Végre az igazi meredek aljában elérek egy szintesen keresztező ösvényt, találomra elindulok rajta jobbra, de nem emelkedik, balra sem jobb a helyzet, ezzel is elmegy egy negyedóra. Nincs mit tennem, nekivágok a zergék után szabadon, de a feladvány erősen labirintus jellegű, azaz ahol nincs kefesűrű gyalogfenyő, ott görgeteges: kettőt mászol, egyet visszacsúszol. Mégis haladok szépen, a fenséges kilátás elvonja a figyelmemet a véresre karistolt lábamról, törmelékkel teli cipőmről - és az óráról is: te jó ég, egy félórám van arra, hogy felérjek! Túl messze nem látok, de addig is ugyanolyan meredek és nyoma sincs a tető közelségének. Ha tovább megyek, nemcsak a randevút késhetem le Szicsuval de még a busz indulását is, hát csinálok pár felvételt (talán ezeket tartom az út folyamán készített majd 600 közül a legszebbeknek) és visszafordulok abban a hitben, hogy Szicsu sem vár engem fenn időn túl. Most lepődöm csak meg, milyen magasan voltam, nem akar végetérni a nadrágféken – talpon ereszkedés. Lehet, hogy már alig volt vissza a gerincig?! Mire a városba visszaérek, egy félórám marad tervem másik felére, hogy a tóparton kiöntsem a cipőmből a zúzalékot és legalább térdig belegázoljak a vízbe. Ez a nap nem az én napom: a parton a sok magántulajdontól nem látni a vizet, az egyszem lehetőség a közstrand, de ott meg kemény pénzért mérik a belépést. Lábat mosok egy közcsapnál és úgy érzem mégis: élmény volt ez a három óra! Sietek vissza a buszhoz, Szicsu sehol! Elönt a bűntudat, biztos még mindig fenn vár rám ez a szegény nő! Szólok Bobnak, hogy keresésére indulok és futok a lanovka alsó végállomása felé. Félúton találkozunk: keze tele nekem vett kajával, a tó poszter méretű térképével, szája sírásra görbül. Rögeszmét cserélünk és sűrűn kérek bocsánatot, bár nagyfiú vagyok, egyedül járok pisilni, miattam nem kellene izgulnia. Elmondja, hogy a felső végállomáson már a hegyimentőket is beriasztotta, miután azok túl veszélyesnek ítélték az én  hegymászó magánakciómat. Építettek volna inkább egy valamirevaló ösvényt a hegyre – morgok magamnak – de aztán kiderül, hogy itt erre finoman szólva nincs tömegigény, hiszen ott a lanovka! Azzal traktálják, hogy utoljára két éve(!) egy diák próbálta meg a gyalogos feljutást és annak is harmadfél órába telt. Hiába mondom, hogy ez az oldal nem hosszabb és nem meredekebb, mint mondjuk a Bükkben a Sebes-víz és hogy egy ilyen üdülővárosból mondjuk Ausztriában minimum három út vezet fel a hegyre: egy szerpentines a kulturistáknak, egy zergésebb a fajturistáknak és egy a sziklamászóknak. Nem, kérem, ez itt Amerika, a kényelem földje!

Kicsit megkönnyebbülve irányba vesszük buszilag Virginia City-t, ami egy igazi vadnyugati kuriózum. Az úton döbben rá Szicsu, hogy méregdrága gépének objektívjét a szervizben felejtette, ahol a felakadt zárszerkezetét próbálták megjavítani. Közben ismét felkanyargunk az égbe, de itt már megint a jólismert, ám megszokhatatlan kopár oldalak miatt jól látni a szerpentin alatti mélységet. Mindig azt hisszük, itt már nincs tovább, de van: végül a sárgásbarna, tök sima hegyoldalak katlanában bukkan elénk a városka. Története egyidős és szorosan összekapcsolódik a környék nemesfém bányászatával: az aranyláz idejében itt volt a megyei (járási?) központ, aztán a filmesek fedezték fel és sok-sok vadnyugati film díszleteként is láthattuk a vásznon.

A korhűen renovált épületek sora, a magasság dacára tikkasztó meleg, a kietlen környék mind segítenek beleélni magad a másfélszáz évvel ezelőtti aranyláz idejébe. A városka néhány lakója – mint egy skanzenben – korhű ruhában (vagy inkább jelmezben) fokozzák ezt a hangulatot. Az utcán farmerben, övében Colt-tal, széles karimájú kalapban sétál pár férfi. Egyiküket ilyen szerelésben épp a szeméttel küldhette le az asszony, dugja is a nejlonzsáknyi szégyent a háta mögé. Itt sem fenékig tejfel szegény cowboy élete… A főutca hegy felőli oldalán épült bárok egyikéből egy bányászati múzeum nyílik, igazi vágattal. Az embernek az a kajla ötlete támad, hogy az aranybányász  - ha már nem volt pénze még egy whiskyre – nem a ruhatárba ment, hogy a brifkójából pénzt vegyen elő, hanem a vágatba és hamar kitermelt még egy aranyrögöt. A bemutató tárna bejáratánál egy rezgő szakállú öreg bányász bőr kobakban, kötényben, fején gázlámpával vigyázza, nehogy hobby-bányászok spontán pillér-kamrafejtéssel és állólábas-íves acéltám biztosítással kárt tegyenek a muzeális tárna omladozó falaiban. Sűrű dolga mellett az öreg egy-egy baksisért időt szakított arra is, hogy a relikviákra éhes turisták ruhájára holmi csoportkép ürügyén némi kőport maszatoljon. Na ez az igazi aranybánya! A másik ivóban a „Suicide table” a fő attrakció: az egykori tulajdonos anyagi gondjain kártyanyereménnyel gondolt enyhíteni, de befuccsolt és még utoljára megnézte, milyen a saját pisztolyának golyója, ahogy közeledik. Nincs pisztolyunk, hát a szomszéd asztalnál megiszunk egy kólát, megnézzük a bányászati múzeumban a korabeli bányászat sok technikai ötletét, aztán már kell is indulni. Már a buszablakból pillantjuk meg az igazi meglepetést: egy mellékutcában a kopott épület homlokzatán díszes tábla hirdeti, hogy itt állt az operaház. Akkor Szicsuval jót derültünk rajta: méghogy itt a vadnyugaton operaház? Talán bordély vagy bár, ahol a lányok alsószoknyájának látványától felhevült bányászok tízszer tapsolják vissza petróleumlámpákkal megvilágított színpadra a kánkánt. Utólag utánaolvasva kell a műintézetet rehabilitáljam: történelmi tény, hogy Virginia City fényét az aranyláz korában a Piper’s Opera House is emelte.

Van már vagy 6 óra, mire Renoba vissztérünk. Csak a kíváncsiságom hajt: bemegyek a belvárosba, hogy hátha sikerül pár jó fotót csinálnom a korzózó oldtimerekről. Mire lemosakszom, átöltözök, már alig van fény és azt a pár csinos jószágot, ami még látható az úton csak pillanatfelvétellel lehetne megörökíteni, az én digitális gépem meg a gomb megnyomása után még gondolkozik vagy 1,5 másodpercet, mielőtt tényleg exponálna. Nincs mit tenni, visszavonulok, jól fog esni lefeküdni.

Ha a tegnapi napra azt írtam: mint a karácsonyestét, úgy várom, a maira ugyanezt mondhatom, ha ráadásul megkapnám a hőn áhított villanyvasutat. A Yosemite National Park az Amerikai Egyesült Államok elsőként megalapított és azóta is leglátogatottabb Nemzeti Parkja és méltán: aligha van még hely a világon, ahol a völgyek idilli békéje és a négyezret ostromló csúcsok rémisztő sziklafalai ilyen harmóniába olvadnának. A táj arcát az utolsó jégkorszak szabdalta ilyen változatossá: a Merced River völgyén visszavonuló jégár a sziklafalakat csaknem pontosan függőlegesre és simára marta.

Ahogy egy előrelátó turista a hosszú, fárasztó túranapot megalapozza, reggelinél én is duplán veszek mindenből, ráborítok három lötyikávét (ez a hosszú lére főzött feketekávét jelöli saját szakzsargonomban) majdnem keserűen (7 cukorral) és abból a fini almássütiből is kettőt. Miután így szinte mozgásképtelenre ettem magamat, ideje hogy tapasztalati úton is mondjak pár elitélő szót korunk világjelenségéről, az elhízásról és a vele járó fizikai és szellemi tespedtségről. Útitársaink kb. fele érintett az ügyben, és akkor még nem beszéltem azokról, akik már jó úton vannak egy kóros mértékű testsúly összeszedésében. A dolog valószínűleg már gyermekkorban kezdődik a TV ill. számítógép előtt üléssel és a velejáró nassolással, ami aztán lassan de biztosan a függőségig vezet. A fogyasztói társadalom jólnevelt (de mondhatnám úgy is: kellően manipulált) tagjánál a rágcsálási kényszert már egy hirdetés, egy filmrészlet vagy akár a chips hersegése a fogak között is kiválthatja és az eredmény grandiózus: rengő pocakok, mázsás valagak, zongoralábak és a helybenállástól is sípoló lélegzet. Mindenesetre némelyik nő segge igazolja a fény Einstein által felfedezett anyag-természetét: tömegénél fogva odavonzza az ember pillantását. De ami még ennél is kétségbeejtőbb: az akarat elsatnyulása, a manipulálhatóság, az éhség tűrésének elemi hiánya. És a másik oldalról ott a folytonos késztetés: nem volt utunknak olyan két órája, ami alatt ne lett volna egy megállás, természetesen olyan helyen, ahol a töltés és ürítés egyaránt lehetséges. És az alanyok igazodnak rendesen: pippentenek, kakkantanak, esznek, isznak, sőt még magukkal is hoznak a buszba valami rágcsálni- és szürcsölnivalót, hogy kibírják a következő etetésig. Még ezt az extra méretű „bevételi” oldalt is lehetne ellensúlyozni egy hasonló mértékű mozgékonysággal, de azt nem reklámozzák, nincs jó íze, nem herseg, ergo nem divat. A minap épp a témáról látott riportműsorban megszólalók elmondták, hogy milyen gyomorszűkítő műtétekkel, fogyókúrákkal, zsírleszívó eljárásokkal, plasztikai sebészi beavatkozásokkal lehet ismét az áhított versenysúly közelébe jutni. Mindezért persze vagyonokat fizetnek (sőt fizettetnek az egészségbiztosítókkal), mégis – és ez volt számomra a legmegdöbbentőbb – ezeket a műtéteket inkább tartják megvalósíthatónak és az egészségre veszélytelennek, mint a rendszeres testmozgást és a normális mértékű evést! A végén egy orvosszakértő még rátett egy lapáttal: véleménye szerint a mai felnőttek lesznek az első generáció, akik túl fogják élni az elhájasodás miatt korán haló gyermekeiket. Így lesz a sokat sanyargott emberiség egyik szép álmából, az általános jólétből az emberiség végzetszerűen közeledő gyilkosa.

Eh, miket beszélek, hisz a nyolcvan kilómmal nincs súlya a szavaimnak se: erdőben mászkáló, lábát felvérző, nyüzge európai ne rondítson bele Amerika álmába! Titkon azért minden percben hálát adok drága szüleinknek, hogy egy egészséges, a mozgás örömét kínáló élet mintáját égették belénk ill. a jó sorsomnak, hogy gyerekkoromban nem tett ki olyan kísértéseknek, amelyeknek - valószínűleg - én sem tudtam volna tartósan ellenállni, hiszen én is csak emberből vagyok.

Na, de félre az oktalan filozofálgatással: még lekésem életem karácsonyi villanyvonatját. Nekivágunk az útnak, amely a kontinens Csendes – óceáni partjával párhuzamosan húzódó óriási hegylánc, a Sierra Nevada keleti lábánál vezet dél felé. A tájat alig díszítik erdők, település is nagy ritkán kerül utunkba. Egy parkolóban állunk meg először kizsibbasztani, ahonnan szép rálátás nyílik a Mono Lake kopár környékére, az unalmasan egyenes highway szalagpárjára és némi havat is látunk még fentebb. Leereszkedünk a tó mellé egy etetőhelyre, ki-ki csapol és tankol, mert ez az utolsó megállónk a Yosemite NP központjáig, ami ide vagy 100 km-nyi út tele szerpentinekkel, emelkedőkkel. Vagy egy félórányi lépésben kapaszkodás után a másik busz megadja magát, megállunk. Itt már sziklás, szakadékos a kiszélesedő völgy, van mit bámulnunk, amíg a két sofőr javítani próbál, majd segítséget hív. A mi buszunk visszaviszi a pórul járt másik utasait az utolsó megállónkhoz, mi meg várjuk, mint a messiást, de nem jön. Két hosszú óra telik el, a többiek egykedvűen beszélgetnek és én egyre buzgóbban fohászkodom az én Istenemhez, hogy ne vegye el tőlem életem útjának legszebb szakaszát. Magyarországon ennyi idő alatt a fiúk jobbra, lányok balra módszerrel már rég indulásra kész lett volna a csapat ezen a fedezéket bőven nyújtó terepen, a „szabadság népe” ennél kultúráltabb, szorítják erősen, nehogy elcseppenjen.

Végre jön a buszunk – és ahelyett, hogy indulnánk a Nemzeti Park kapuja felé, visszagurulunk mi is az „alaptáborba”, végrehajtunk csoportosan egy újabb pippent-kakkant-eszik-iszik manővert. Az agyvérzés kerülget, már délután három óra van és hegyek között hamar sötétedik: lehet, hogy holdfényben látom majd a Half Dome-ot?! Elátkozom a YMT-t, a busztársaságot, az egész társaságot egyenként és együtt. Csak akkor nyugszom meg, mikor végre 3031 m magasan elérjük a Tioga-hágónál a Park bejáratát. Innen egyszerűen elvarázsol a táj gyönyörűsége. A sűrű fenyvesek közt kisebb-nagyobb rétek virulnak és itt-ott a fű smaragdjából kiáll egy bálnahátú halványszürke gránit tömb. Máshol a rét uralkodik és pár falatnyi fenyőcsoport tarkítja. Az egész nagyon hasonlít a Bükk-fennsíkon a Nagymezőre és környékére, persze magashegyi környezetben. Odébb a sűrű fenyvesből lefordított csésze alakú dombnyi-hegynyi, hibátlanul sima gránitszikla áll ki, alig tud rajta egy-egy fenyő megkapaszkodni. Néhol a gránit sziklák egész bizarr alakúak, van cápafog küllemű, szabályos kúpot formázó, lustán emelkedő, de szabályos félgömb alakú, a peremén függőlegesen emelkedő, de lapos tetejű is. Mindegyikre jellemző azonban, hogy alakjától függetlenül hagymahéj-szerűen rétegzett és az alsóbb rétegek is követik a hegyhát formáját. Amelyik sziklát az erózió ki tudta kezdeni, olyan mintha a hegy vastagon hámlana. Ezeknek az óriási kő-képződmények, ú.n. batolitok keletkezését a NP ismertető füzete úgy magyarázza, hogy a felszín felé utat nem találó folyékony magma a hegy gyomrát kitöltve hűlt le, majd az ezt követő jégkorszakok legyalulták felőle – mellőle az üledékes fedőkőzetet.

 Próbálunk Szicsuval a buszablakból fotózni, de a mindkettőnk gépe jelentős késleltetéssel exponál, így az útmenti fák elfutó foghíjai közt fel-felbukkanó, kattintásra ingerlő részletekre csak úgy találomra „lövöldözünk”, a busz mozgását és a foghíj távolságát bekalkulálva megpróbáljuk időben a „lyuk” előtt a gombot megnyomni. Kedves útitársaink indíttatva érzik magukat, hogy az „ötből egy majdcsak jó lesz” össztüzünkből humort csiholjanak: Szicsut kórusban nevetve bíztatják: „Marija! Ott is egy kő! Itt is! Marija, most ezen az oldalon! Most meg a másikon! Kapd le ezt is! Marija, ki ne hagyj egyet is!” Égett az arcom és még most is bánom, hogy az amerikai nyelv trágárabb fekvéseiben nem vagyok jártas, olyan szívesen elküldtem volna a heccelődőket a jó édes anyukájukba. Talán mégis jobb, hogy ez elmaradt.

Egyébiránt akkor sem értettem, azóta sem, mi munkál ilyenkor az átlag amerikai agyában, de hogy nevetéssel veszik a levegőt és így fújják ki, az biztos. Elmesélik, hogy pocsékul aludtak az éjjel, mert megint telezabálták magukat: nevetés. Összetörte a kocsiját a gyereke és két hétig gyalog kell járjon WC-re: nevetés. Mondok egy konkrét példát. Mikor Szicsu néhány hölgy útitársának elmesélte, hogy a méregdrága objektívje elveszett és ezzel valószínűleg a jobb minőségű képek készítésének lehetőségétől is elesett az út további részén, a szokásos visító nevetés volt a hallgatóság reakciója. Vagy más. Utunk elején néhányan megtudták, hogy Magyarországról jöttem, és valamelyikük eleresztette a hazánk angol nevére utaló szóviccet: „And are you really hungry?”. Maga a humor a 6-fokozatú Richter skálán a nullát se érné el, a szóviccnek mégis frenetikus sikere volt. Különösen a mögöttünk ülő idős hölgy jár ebben elöl, nincs szöveg, amin ő ne tudna percekig nevetni. És pechünkre hogyan! Nem a levegőt szaggatottan véve nevet, mint egy amatőr, hanem mint a fejlettebb játékbabák hasába ültetett nevetőgép egy varjúba oltva, szép egyenletesen, hosszan recegtetve, mint a varjúkárogás. Más már régen abbahagyta, ő - bár egyre lassulva - még mindig mosolyog hangosan egy tartós elem szívósságával, és az ember érezheti mögötte, hogy még jelentős tartalékai vannak és nem lesz vége egyhamar. A sokszor megcsodált kádenciát végül egy sóhajtásszerű „Oh, my dear!”-rel zárja, de azonnal kész egy újabb futamra. Egyszer egy ilyen „előadás” közben nem bírtam tovább és egész a végéig „segítettem” neki, de túl jól sikerült utánoznom és akkor volt egy kis neheztelő csend, ám hamar újrakezdte. Mégis, sokszor gondoltam, hogy Mrs Crow tartós mosolyát fel kellene venni magnóra, és később lejátszani (és ha jól akarom érezni magam, akkor kikapcsolni…) Az volt a határozott érzésem, hogy nem érti a humort, de rettenetesen bántaná, ha a közröhejből épp ő maradna ki. Engem rémesen zavart Mrs. Crow részben az akusztikus közelség miatt, részben, mert nem sokra tartom azokat az embereket, akik ok nélkül nevetnek. Ismerhettek, nem vagyok egy Savanyú Vendel, de a nevetés Isten ajándéka; a humor a meglepetés, a váratlan jutalma, azt tingli-tangli dolgokra tékozolni szellemi igénytelenség.

Jó, jó, ha ennyit dumálok, leteszitek és elmentek aludni és sose jutunk a végére: de hát ez is az élményeim egyike, ha nem is pozitív. Robogjunk hát tovább álmaim Nemzeti Parkjában. Hogy jobb felvételeket tudjak csinálni, beültem a Bob melletti ülésbe, de sok haszna nem lett, mert többségében nappal szemben mentünk és csak az izzadtság folyt, a fényképezés nem. Vagy másfél órányi tekergés után aztán az addigi, többségében erdős, közepesen hegyes táj hirtelen sziklásra váltott és befordultunk a Merced folyó szurdokába. A folyócska két éktelen magas sziklafal közé szorítva, háznyi kőtömbök között folydogált valahol lent, de a simára csiszolt kemény gránit árulkodott, hogy van itt méterekkel magasabb víz is és akkor ez maga lehet a pokol. Az út szakadék felőli szélén egy ~30 cm „magas” kősor miatt nem lehetne simán a szakadékba hajtani, amúgy nem hiszem, hogy valamit is megfogna egy esetleges balesetnél. Fölöttünk egyre magasodó sziklafalak, mi a robbantott párkányon – alagúton kanyargunk a folyócska fölött, míg aztán a völgy kiszélesedik, és az alján Bob már hármasba is tud kapcsolni. Néha a fák közül ki-kivillannak a sziklafalak és egy kanyar után megpillantjuk az El Capitan-t és megállunk a parkolóban. Az El Capitan-t nem merem sziklának vagy szirtnek nevezni, egy ilyen kolosszus ennél sokkal többet érdemel. Állok a völgy csaknem sík alján és előttem ez a grandiózus kőtömb a maga 1100 méteres, hibátlanul sima, függőleges falaival és csaknem vízszintes tetjével és még itt lenn is szédülök. Többször leizzadok már a gondolattól is, mi lenne, ha valami habókos hegyimanó hirtelen a sziklaoszlop tetejére, peremére pöttyentene. A sziklamászók viszont Mekkaként tisztelik, a fene a gusztusukat, némelyik perverz olyan útvonalat is kitalált, amin 3-5 napig tart, míg a tetejére jutnak. Odébb a Bridalveil Fall vízesés egy a sziklafal tetjétől az aljáig érő menyasszonyi fátyolként lengedezik, ahogy a szél permetté porlasztja a vizét. Már megyünk is tovább a Yosemite völgyön, nyakunkon az alkonyat. A Visitor Center parkolójában állunk meg, másfél óra az élet. Én rohanok megnézni a kettős vízesést, Szicsu inkább megfontoltan halad. Messzebb még nap süti a képen már sokszor megcsodált Half Dome-ot, de a völgy már árnyékban van. Görgetegen mászva, köveken lépdelve 20 perc alatt felszuszogok az alsó vízesés talpáig, de a fantáziámra kell hagyatkozzak: a könyvem szerint kilométerekre hallatszó dübörgés helyett szerény pisilés fogad: itt is augusztus van.  Bánatomban lefényképezem az útbaigazító táblán a tavasszal, bő víznél készült fotót. Túrára, bóklászásra nincs idő és igazán most sajnálom csak a másik busz lerobbanásakor elfecsérelt órákat. Egyáltalán: úgy érzem magam, mint a kisgyerek a cukrászdában, akinek csak annyi jut, hogy a tortaszeletek szekrénykéjének üvegjét megnyalja. Egy biztos: ezt a megyényi gyönyörűséget évekig tudnám felfedezni és sose telnék be vele. Nem túlzok, ettől a kevéstől is megrészegedve dőlök hátra a busz ülésén: amilyen rosszul indult, egész szép lett ez a nap. Már csak percek vannak indulásig, mikor eszünkbe jut Szicsuval, hogy egy árva képet, könyvet, képes füzetet se vettünk, hát rohanás a boltba, hamar összekapkodunk párat és alig késünk. Egy másik úton indulunk tovább, de az erdőben már csaknem teljes a sötétség. A busz lassan kapaszkodik felfelé, és mielőtt bebújnánk egy alagútba, egy pillantásra megállunk a Tunnel View-nál, hogy megcsodáljuk a lenyugvó nap fényétől vöröses sziklákat, a völgyből felkúszó sötétséget. Szerelmem, szépséges Yosemite, Isten veled, aligha látjuk többet egymást.

Kanyargunk vagy egy órát Fresno városa, következő szálláshelyünk felé, mikor a mi buszunk is lerobban. Éjjel negyed háromra érünk a szállodánkba, most aztán horkolhat Szicsu, ahogy akar. Bob irgalmas, a másnapi indulást 10 órára tűzi ki.

Fresnoban is gyönyörű kék az ég, felhő sehol, szinte hihetetlen szerencsénk van az idővel. Pakolunk, megyünk, mai uticélunk a Seqouia Nemzeti Park. Utunk egy darabig a parttal párhuzamos autópályán vezet, majd letérünk és megközelítjük a Sierra Nevada lábát. Az út mellett narancs, barack, szőlő és több ismeretlen déligyümölcs táblái sorakoznak, nem véletlenül hívják Kaliforniát az USA gyümölcsös kosarának. A hőség iszonyú, augusztus van, az ültetvények mégis haragos zöldek, tikkadtságnak, fonnyadtságnak nyoma sincs: minden parcellát intenzíven öntöznek. Vizet majd 200-300 m mély kutakból nyerik, a vizet szélkerékkel vagy villannyal hajtott szivattyúkkal nyomják szét a csőhálózatba. A gyümölcsöket ízlelve talán túlságosan is locsolnak: lédúsak, de nem túl ízletesek, ráadásul kegyetlenül drágák: 2,25 $ egy font (azaz egy fél kilónyi) kajszibarack! Ahogy emelkedünk, elfogynak a gyümölcsösök és az oldalak ritkás fái közét az aranysárga bölényfű borítja. Ez a növény állítólag már akkor is ilyen színű, mikor kibújik a földből és rendkívül tápláló. Kapaszkodunk felfelé, sűrűsödnek az alacsony fákból álló ritkás ligetek és mire felérünk 2000 méter környékére, már fenyőkkel elegyes lombos erdő borít mindent. Az ágakról lógó, fagyöngy szerű élősdi növény lepi a fákat, kérdezi is az egyik hölgy Bobtól: mik lógnak ott a fákról? Talán levelek – felel Bob vezetés közben angyali türelemmel és kirobban a röhögés.

A Csendes óceán felől érkező nedves légtömegek ebbe a magasságba emelkedve leadják páratartalmukat, itt sok az eső, hajnalonként sűrű a harmat. Meg is látszik a növényeken: élénk zöldek, erős növésűek. Nyilván a nemzeti park névadója, a kaliforniai óriásfenyő is ezért szeret itt élni. Két válfaját ismerik: a kaliforniai óriásfenyőt és a parti vörösfenyőt. Méreteik hasonlóak, az eltérés csupán annyi, hogy a parti vörösfenyő karcsúbb és magasabb, mégis az óriásfenyő tömege a legnagyobb: egy 2500-3000 éves korára felnőtt példány 1350 tonna. Ehhez a törzse 13 méter átmérőjűre nő meg, ágai akár 2,5 méter átmérőjűek is lehetnek, magassága 100 méter. Kérge puha, szálas, helyenként a 75 cm-es vastagságot is eléri, fája vörös, szívós, nagyon jó építőanyag. Vesztét is csaknem ennek köszönhette: tömegesen vágták ki az óriásokat, mígnem 1890-ben a Nemzeti Parkká nyilvánítással védelmet kaptak. A NP területén több, ligetszerűen laza csoportjuk él más fenyvekkel keveredve, mi a Giant Grove-ot (az Óriások Ligetét) látogatjuk meg.  Rögtön a parkoló körül áll néhány Seqouia, és az ámulat belédfojtja a szót: méltóságuk, oszlopos csendjük, koruk tekintélyt parancsol. Itt mindenki halkabban beszél, ahogy az óriásoknál vendégségben illik. Végigfényképezzük a híres fák között vezető ösvényt, de attól tartok, hogy méreteiket a fénykép nemigen adja vissza hűen. A földön hevernek strucctojásnyi tobozok, de ezeket érdekesmód egy normális méretű fenyőfajta potyogatta el, a Seqouia toboza alig tyúktojásnyi! Élmény volt látni az egyik kidőlt óriást, átmérője így sokkal lenyűgözőbb. A másik attrakció az óriások vezére, Grant tábornok: mintha az eget tartaná, maga a megtestesült erő és nyugalom.

Szicsun megint kiújul a közlékenységgel elegyes fotománia: „Van még egy percünk az indulásig, én még ezt a fát innen is lekapom… would you like to take a picture with my brother, he came from Hungary… Péter, látod ott azt a kjúti őzikét? Mindjárt megyek, csak még innen is csinálok róla egy képet …jaj, nézd, ott meg egy aranyos pipitike, ilyet láttam Seattle-ben, nem, Vancouver-ben, mikor ott tanult Zsuzsi …” Már előre ég a pofám, meg is kapjuk a buszon a késésért kijáró gúnyosan lassú tapsot. Szicsu határozottan élvezi a „közönségsikert”, én nem annyira…

Leginkább azonban a Visitor Center tárolójában látható fa keresztmetszete kapott meg: a tömérdek évgyűrűhöz gondos kezek kis zászlócskákat tűztek: ekkor született Krisztus, ekkor fedezték fel Amerikát, ebben az évben látott napvilágot a Függetlenségi Nyilatkozat. Veszek egy levelezőlapot, amin egy óriás egészben látható, de feladni nemigen lehetne, mert kilógna a postaládából, majd kétszer olyan hosszú, mint a szabványos méret.

Elhagyva a Nemzeti Parkot lekanyargunk a Sierra Nevada lejtőin és viszonylag korán érkezünk Bakersfield-be. Szállodánk kívülről is igen dekoratív, belül pedig az óriási előtér felér a 6. emeleti tetőig, függőfolyosóiról egzotikus növények lógnak be a légtérbe, lenn szökőkút andalítja a látogatót. Az utca képe is egészen más, mint az eddig látottak: a kétszer 3 sáv közötti zöld felező területen pálmák és más egzotikus fák adják meg az utca déli jellegét. Hamar lecuccolunk és elmegyünk vacsorázni. A sors útjai kifürkészhetetlenek: itt világosodik meg az elmém, hogy a zebra előtt gyakorta látott tábla (XING PED) nem kínaiaknak szól, hanem keresztező gyalogosforgalomra (Crossing Pedestrians) utal. A vendéglőben plakátok hirdetik, hogy minden este zene szól, sőt karaoke is szórakoztatja a betérőt (ez a gépzenére éneklő önjelölt fellépők fedőneve). Most csaknem üres a placc, a fiatal pincérlány azonnal jön, Szicsu hamar megosztja vele Zsuzsi életének vendéglátóipari vonatkozású részleteit. A saláta finom, a levest nem ismerik (általában egy „konyhafőnök levese” szerepel csak az étlapon), és nem kapni Southern Comfort-ot (Szicsu kedvenc koktélja). Ennek ellenére Zsuzsi pincérmúltjára tekintettel Szicsu extra borravalót ad a meglepett nagylánynak, aki biztosan jó szívvel fog emlékezni a kanadai-magyar lady-re. Tekintettel az extra rövid előző éjszakára hamar bedőlünk vízszintesbe.

Na, milyen idő van reggel? Már megint süt hétágra az a rohadt nap, nem is tudom, hogy lehet kibírni ezt az állandó jóidőt. Itt ráadásul még hatásos is a napsütés, reggel kilenckor gyülekezve már bújunk a busz árnyékába, méginkább a klimatizált belsejébe. Ma itthagyjuk a Sierra Nevadát és kelet felé fordulunk, átvágunk a Mojave sivatagon, cél Las Vegas. Bob sorolja az útvonal állomásait, egy hölgy – hangjában némi ijedtséggel – kérdezi: és hogy fogunk odatalálni? Bob csak néz értetlenül, aztán mosolyra húzódik szája sarka, ahogy visszakérdez: „Have you ever heard a map?” (Hallott már téképről?). Azt hiszem, most értem, min nevetnek.

Kiérünk a városból, szelíd, a bölényfűtől aranysárga dombok, ritkásan álló, haragoszöld lombú, termetes fák közt kanyargunk lassan felfelé a Sierra Nevada hegylánc déli nyúlványain. A művelt területek hamar elfogynak, egyre kietlenebb a táj és mielőtt elérnénk a gerincet, szélkerekek erdeje fogad. Nem túlzok az erdővel, amilyen sűrűn elférnek és ameddig a szem ellát, beborítják a meredek területet. A helyválasztás ideális: az uralkodó Ny-K-i uralkodó széljárás útját egyedül itt nem állják 2-3000 méter körüli hegyek. Nem tudom megállni, hogy ne jusson eszembe a hazai eset. Egy Nyugat-európai cég kért és kapott ingyen lehetőséget, hogy Magyarországon, Inota térségében a szeles tési dombon egy hasonló szélkereket állítson egyelőre széljárási adatok gyűjtése céljából, de egy kölcsönösen jó üzlet reményében. A mérések hamar bebizonyították, hogy komoly haszonnal üzemelhetne és a környéket is elláthatná tiszta energiával egy szélkerék csoport. Mit gondoltok, milyen volt a fogadtatása? A környékbeli falvak üdvözölték a lehetőséget, a zöldek azonban nehézményezték, hogy a szélkerék működése közben olyan infrahangot bocsát ki, ami zavarná a környék élővilágát és elutasították a lehetőséget! Egy füstölgő, kéndioxidot, szénmonoxidot és más gyilkos gázt levegőbe eregető hőerőmű vagy a nukleáris katasztrófa rémével meghülyített honpolgár réme, az atomerőmű bizonyára jobb megoldás lenne – szerintük. A csúcs azonban mégis Székesfehérvár néhány bölcs politikusának megnyilvánulása volt: ők a kb. 20 km-re fekvő városuk átszellőzését féltették a nagyobb számú szélturbinától. Hogy embernek ennyi esze hogy tud lenni, fel nem foghatom. A szélkerék ma is ott áll egyesegyedül, a magyar elme és összefogás mementójaként.

A hágón túl már igazi sivatagos kép fogad, ide már nem jut az óceáni párákból, itt végtelenül száraz és tiszta a levegő: ez már a Mojave-sivatag. Az elmaradhatatlan sedge brush mellett a nagyritkán látható Joshua tree az egyetlen növény, ami kibírja ezt a szélsőségesen száraz klímát. Nevét alakjáról kapta: a yucca-félék rendjébe tartozó kifejlett növény egy a karját az ég felé emelő emberalakra hasonlít, a vallásos pioneerok Józsuát látták benne. Elhúzunk a hazai vizeken is ismert nevű Edwards Air Force Base mellett, úgy tudjuk, hogy az új harcigép típusok tesztelése, berepülése itt történik. Bob szerint – és véleménye hajdani katonai repülős múltja miatt mérvadó – ide hozzák az egyelőre szünetelő kísérletek technikai eszközeit is, mert ezen a tájon nem kell a rozsdásodástól tartani. A buszablakból is érzékelhető a táj kihaltsága, emberi tartózkodásra alkalmatlan volta, de hamarosan saját bőrünkön is tapasztaljuk. A soron következő, ebéd előtti etetésre Mojave városkában állunk meg. Az indulásig adott fél óra alatt körüljárok egy néhány háztömbnyi területet. A házak kivétel nélkül földszintesek, falatnyi, szépen gondozott kerttel. Nem lehet magas a vízdíj, a fű zöld, a virágok élénkek. Az utcán is, a kertekben is egy-egy vallási idézet böhöm betűkkel hirdeti: „Ha Isten velünk, ki ellenünk?” vagy „Valamennyien Isten kezében vagyunk” és effélék. Itt sem lakhatnak sovány népek: vasárnap lévén szállingóznak az emberek a szintén földszintes, kívülről nagyobb családi házhoz hasonlító templomuk felé, a nők kezében finom falatokkal megrakott tálca. Vagy szentelni viszik, vagy – és ezt tartom valószínűbbnek – az istentisztelet alatti önmegtartóztatás után ilymódon jutnak a lelki után testi (hogy azt ne mondjam, hasi) üdvökhöz. A városka szélső házaitól már látni az elfekvőt: a kiszuperált polgári repülőgépek itt teszik meg utolsó métereiket a levegőben. Mondanám: rozsdatemető, de ahoz sem elég a nedvesség. A városka környékén több helyen az út menti homokba szúrt tábla hirdeti „Sivatag eladó”. Igazán kíváncsi lennék a környék ingatlanforgalmára, nem lehet valami nagy. Talán ha olaj törne fel, vagy méginkább víz…Van viszont más kincs: a borax. Ezt az anyagot, a bór egy vegyületét itt, Boron városka mellett bányásszák nagy tömegben. A külszini fejtés vakító, sárgásfehér színe és a 43 ºC körüli vibráló hőség leginkább egy izzó kemencét juttat eszembe. A Visitor Center-ben aztán láthatjuk a víztisztán áttetsző, selymes fényű, szálasan hasadó ásványt, amely modern világunkban nagy karriert fut be: használják szépítő szerek, gyógyszerek, mosószerek hatásfokozó adalékanyagaként, a Columbia űrrepülőgép hővédő pajzsának gyártásánál, üvegholmik készítésénél is nélkülözhetetlen, van, ahol talajavításra is alkalmas. Az elmaradhatatlan vetítés felvillantja a hőskort, amikor öszvérek vontatta szekérvonatok szállították a csendes-óceáni kikötőkig az értékes alapanyagot. Kinn, a Visitor Center előtti területen öt perc alatt, egy helyben állva meggyőződhetünk arról, hogy ezt a halálos nappali forróságot ember, állat aligha bírhatja sokáig.

Menekülünk a busz klimatizált hűvösébe. Eszembe jut egy vízió: mi lenne velünk, elpuhult, kényelmes emberekkel, ha útközben a busz klímája mondaná fel a szolgálatot? Ha kinn 43 ºC van, benn az utastérben hamarosan lenne 70-80 ºC is! Tovább, marad az egyhangú táj, az ember az időérzékét is elveszti, már az is eseményszámba megy, hogy elkezdünk komolyan ereszkedni. A mélyponton döbben rá az ember, hogy a Mojave sivatag bizony elég magasan van, itt lenn viszont – ha lehet – még embertelenebb a hőség. Innen északra terül el a híres Death Valley. Van képzelőerőnk, nem kell odamenni, hogy megtudjuk, milyen lehet. Ismét kapaszkodás felfelé és a hatalmas hegycsoportok közötti magas-síkságon már Las Vegas, a szerencsejáték városa felé közelítünk. Az úttal párhuzamosan húzódik a kontinenst átszelő vasút, épp egy irgalmatlanul hosszú, csaknem 100 tehervagonból álló szerelvényt húz-von 4 mozdony. Elérünk egy kisebb kaszinó-várost, Primm-et: itt lesz szállásunk a következő két éjszaka. Már messziről látszik a szállodánk 15 emeletes épülete, amelynek kontúrja a klasszikus nyeregtetős házak oromzatát formázza és a vele egybeépült, de még magasabb hullámvasút sárgára mázolt pályája. Közelebb érve kiderül, ez a legnagyobb épülete, de van pár nem sokkal kisebb is, de azokat emez takarta. A parkoló ehhez képest irdatlan méretű, elkelne egy jármű, ha a bejárattól távol sikerült csak parkolni. A buszok helyzete persze előnyös, azok a bejárat közvetlen közelében parkolhatnak. Megkapjuk a szobakulcsainkat, de kiszállás előtt Bob figyelmeztet: mint minden mást, a recepciót és a mellettük lévő lifteket is csak a kaszinón átkelve tudjuk elérni és ha nem akarunk eltévedni, legyünk nagyon észnél: kövessük mindig a futószőnyeget, akárhogy is kanyarog, az elágazásoknál meg balra tarts a szabály. A buszon mosolygunk a bajszunk alatt, de a kaszinó beláthatatlanul nagy és tényleg jó szolgálatot tesz az itiner. Szobánk ablaka pechünkre a hullámvasút pályájára néz épp ott, ahol a Nagy Halál (egy a 15. emeletnél magasabbról induló és még a föld alá is besüllyeszetett végű, hihetetlenül meredek lejtő) sikításra ingerli az elszánt hullámvasutazókat. Érkezik az első szerelvény: éktelen visongás, csattogva lezúdul a három kocsi, aztán csend öt percig és már jön is a következő adrenalinfüggő társaság.

Szicsu beül valahová vacsorázni, én ezután a tikkasztó nap után tejre vágyom, sok-sok hűvös tejre, még meleg sóskiflikkel. Nekiindulok hát Primm-et e tekintetben feltérképezni. Hát kaszinót, plázát, de még benzinkutat is többet láttam, mint élelmiszerüzeletet. Ha Las Vegas a kaszinók városa, Primm az elővárosa: itt sincs szálloda, áruház, étterem szerencsejáték nélkül. Az egykarú rablók már kimentek a divatból (tudjátok, ezek azok a karos működtetésű gépek, amik pörgetés után a három egymás melletti keréken beálló citromok, szilvák, harangok bizonyos hármasai után fizetnek), vannak viszont elektronikus csodák ezerféle játékkal, nem feledve persze a klasszikus Black Jack-et, pókert és rulettet sem. Az utcán ismét rá kell jöjjek, hogy itt a közlekedés kizárólagos módja a vezetés: nincs járda a gyalogosnak, nincs zebra, a villanyrendőr is csak a keresztező autósforgalom időleges feltartására szolgál. Kacsázok a kocsik között, néznek rám, mint aki a Marsról jött: honnan szalajtották ezt az ürgét kocsi nélkül?! Végül be kell érjem egy pohár kólával, a szendvics felhozatalból meg nincs gusztusomra egyik sem.