Az úgy van, hogy az ember megöregszik. Nem veszi észre, mert a szeme ugyanolyannak lát még mindent. A világban éppúgy futkosnak éretlen, nagyhangú kamaszok, totyakos öregek, pimaszul feszes blúzú fruskák és fáradt arcú középkorúak, mint régen. Keserves reggeli gyakorlatok jutalmaként még kettesével is felfut a negyedikre, ahol lakik, de fociban már állva hagyják a suhancok. Ha kicsit behúzza, még majdnem olyan lapos a hasa, mint régen, csak a rosszindulatú mérleg mutat évente egyre többet. És az ember egyre gyakrabban kapja magát azon, hogy a saját korosztályabelieket öregnek mondja. Egy-egy nála lustább, de fiatalabb kollégának még élvezettel mondja, hogy „Majd ha én is annyi leszek, mint te, én is ennyire lelassulok majd?” Nevetnek, de már benne fészkel a gyanú, hogy csak illedelmes a nevetés, a poén inkább rajta csattan. És most itt van a tetejébe még ez az olasz út is.

Úgy kezdődött, hogy én kezdtem agitálni a páromat: jöjjön el a Pádison összeszokott csapattal az idei székelyföldi utunkra sátrazni. Hamar, lendületből megkaptam, hogy ő már túlvan a földönalvós, ligetbeszarós korszakán, de én csak menjek, ha ebben lelem örömem. Engem vasvillával se lehetett volna eltéríteni a szándékomtól, hogy Erdélybe pedig megyek a többiekkel, mert azt a tájat, nehézsorsú testvéreinket szeretem. A párom viszont hamarosan előállt az ő túratippjével: menjünk el Olaszországba, a már a görög útról ismert és bevált utazási iroda idén Riminibe hirdet buszos utat egy hétre. Ha utazásról van szó, falánk típus vagyok, hamar rámondtam: jó, menjünk. Minthogy a lányunk nem akart velünk jönni, maradtunk kettecskén. Megmaradt problémának azonban a horkolásom és az a kellemetlen mellékkörülmény, hogy garantáltan én alszom el hamarabb. Életem párja a sorsüldözöttek mártír arckifejezésével minden adódó alkalommal ezt szememre is hányja, mintha bizony tehetnék róla. Mégis töredelmesen be kell valljam, furdal erősen a bűntudat a dolog miatt. Hallottam már készülékről, ami a horkolás hangjára felébreszti a delikvenst, horkolást mulasztó tréningről, rafinált tudatalatti terápiákról és prosztó nyelvcsipeszről, de az alapos tájékozódás valamennyiről kiderítette, hogy kamu. Marad tehát a délutáni alvás vagy a szigorú önfegyelem, t.i. hogy este ne én aludjak el hamarabb. Az biztos, hogy a síelésnél nem volt sikeres a módszer: az egész napi mozgás, a jó levegő és a sör együttes hatásával szemben tehetelen voltam. A többiről kérdezzétek meg a családomat.

Állítólag a horkolás is az örgség jele, de én nem innen vettem észre a dolgot. Annál mindig is több kalandra vágytam, hogy a nyaralás alatt naphosszat a parti homokban süttessem magam a nappal és az aktivitást annyi jelentse, hogy a szemembe folyó izzadtságot időnként letörlöm. Mikor utoljára az isztriai tengerpartra mentünk, öt nap után nem bírtam tovább a tétlenséget és terveket kezdtem el szőni, hogyan tudnánk a hazatérést úgy kanyarítani, hogy a szlovén Júliai Alpokat útba ejtsük és pár jóízű hegyi túrával feledtessük a srandi tesznyeséget. Akkor még jó partnerre találtam kicsi családomban, mert egyhangúlag álltak a terv mellé. És ma azt kell tapasztaljam, hogy anélkül mondok igent egy heverészős egy hétre, hogy tiltakozna bennem a túrára éhes másik énem. Na, hát ez az öregség.

Vannak, persze hogy vannak mentségeim. Az utazási iroda előre kitervelt és fondorlatos módon fakultatív utakkal vett le a lábamról és itt most nem is a ravennai vidámpark halálcsúszdájára gondolok, mert ahhoz csakugyan öregnek érzem magamat (bár érzőszívű nagypapaként persze szívesen „áldoznám fel” magam és a fürdőgatyám is ezen az adrenalin-képzőn az unokáim öröméért). De ki tudna ellenállni egy firenzei, ravennai vagy san-marinói kirándulásnak, az eddig sosem látott kincses Toscana, gazdag Emilia-Romana vagy a dombos Umbria tájainak, ízeinek, hangulatának? Lehet, hogy tudtam volna, de nem akartam. Miért is hagynám ki ezeket a gyönyörűségeket az életemből? Ahogy tanult kollégám, a kicsit erősen italos Dezső gyakran mondta volt: Mindennek ellen tudok állni, csak a kísértésnek nem! Az ember nap mint nap nekifeszül a hámnak és húzza, húzza türelmesen, bár odakint kék az ég, süt a nap és minden porcikája a szabadba vágyik. Kell legyen idő és pénz arra, hogy ezt a monotóniát az ember otthagyja, mert - sok más mellett  - az élet értelmét a pár hétnyi szabadság alatt behabzsolható változatosság adja.

Az idő ebben a kezemre játszik, mert ha egyszer nyugdíjas leszek, szétkirándulom magamat, csak megérjem! Ideálomnak tartom ebben az elhunyt Rockenbauer Pált, aki csapatával végiggyalogolta az Országos Kék Túra útvonalát és aki az erről készült „Egymillió lépés Magyarországon”, majd a „Másfél millió lépés Magyarországon” című TV-filmekkel szépen, értő szóval mutatta meg, mennyi természeti és emberi érték, mennyi szépség van falatnyi hazánkban. Én ugyan csak a fényképezőgépemet vinném magammal, de az országjárást kiterjeszteném az erdélyi és felvidéki tájakra is. Ne értsetek félre, nem lóg a szobám falán Nagy-Magyarország térképe a hatvannégy vármegyével, nem áll turul szobor az íróasztalomon és a székely himnuszt sem revánsvággyal a szívemben szoktam énekelni, de igazán hiszem, hogy szép fotókkal, az ott élő emberek igaz magyarságának, vendégszeretetének hírével érdeklődőket, vendégeket szerzek és ezzel jó szolgálatot teszek testvéreinknek. Naív vagyok? Meglehet, de legalább megteszem, amit én magam megtehetek.

Nna, miután ilyen szépen fejet s térdet hajtottam saját lelki nagyságom előtt, talán visszatérhetnénk az olasz útra. Ülünk az utazási irodában, velünk szemben Zsuzsa, a görög utunkról ismert idegenvezető. Kiosztja nekünk az ülést a buszon, prospektusokat ad, nyugtát állít ki és már résztevők is lettünk egyszerre. Már lehet tervezgetni, számolni a napokat, bújni az útleírásokat, a bédekkereket, külön figyelmet szentelni a Travel Channel olasz vonatkozású filmjeinek. Lehet drukkolni, hogy a forint mélyrepülése addigra múljon el, mire nekünk váltani kell eurót, hogy a madárinfluenza ne üsse fel hirtelen a fejét az Adrián és hogy a foci VB meccseit ott kinn is tudjam valahol nézni.

A könyvtárból kiveszek két könyvet is Észak-Olaszországról, ez is bőven elég lesz informálódni a majdani látnivalókról. A régebbi, alaposabb útikönyv igen összefogottan, vagy 30 apróbetűs oldalon taglalja a „csizma” történelmét. Bevallom, a történelem sosem volt a kedvencem és ezt technikumi neveltetésem az utálatig fokozta. Lőrincz tanár úr nem volt egy előadóművész, ezért a maga kicsit hadarós, jellegtelen hangján inkább részleteket olvasott fel nekünk órán a könyvünkből, aminek csak az alvásra hajlamosak örültek. Néha kiborult, és az elfojtott röhögést, sutyori beszédet, sunyi pad alatti rugdosódást azzal büntette, hogy az illetőt kiküldte: ”Eredj, menjél, ne is lássalak! Eredj, ülj be a Zöld Takonyba !” (ez egy fiktív kocsma neve volt az ő szimbolikájában). Ne csodáljátok hát, ha ez a 30 oldal először afféle mesebeli kásahegynek tűnt, amin át kell rágjam magam.  (Hadd idézzem itt bauxitos kollégánk felsőtagozatos gyerekét. Istenben megboldogult szoc. brigádunk épp Szombathely nevezetességeit járta sorra és Kossuth apánk szobra előtt hallgattuk az idegenvezetőt. A gyerek persze a galambokat hajkurászta inkább, a mama meg igyekezett a figyelmét visszaterelni:

-  Ő volt a legnagyobb magyar, majd tanultok róla!
-  Az apja f…át ennek is!       - jött a gyerektől a válasz a történelemmel és egyáltalán minden tanulnivalóval szembeni ösztönös utálattal a hangjában.)

Tehát történelem. Estéim mennek el az „anyag” olvasásával és rá kell döbbenjek, hogy így, a kezdetektől a római birodalom tündöklésén és bukásán át az önsanyargató középkort, az életigenlő reneszánszot, az országegyesítő risorgimento-t, a náci Duce szégyenletes korát Itália történelmének egy-egy mozaikdarabkájaként tanultuk annak idején, de ezek a mozaikok sohasem váltak egy teljes kép részeivé. Emellett a mai Olaszország középkori történelme sok kis állam hol szerteágazó, hol összefonódó históriájából áll össze. Ha arra gondolok, hogy a mi hazánk történelmének leggyászosabb periódusában is csak három részre szakadt és a magyar nebulóknak tkp. három rész-történelmet kellett memorizálni, akkor egyáltalán nem irígylem azokat, akiknek Itália olykor 10 – 15 kiskirályságának két és félezer éves történelméből kell érettségizniük. Legyen ez az ő bajuk, születtek volna az USA-ba, ott nem kell a történelem 1800 előtti történéseivel bajmolódni. A történelem azonban ennek a könyvnek az előadásában sokkal érdekesebb. Több királyok, hadvezérek, csaták, békekötések és évszámok halmazánál. A szerző inkább az egyetemes emberi kultúra fejlődésére összpontosít: miért több a reneszánsz élettel teli, a mozgást is kifejező festészete a középkori festőknek a képből kinéző, csaknem vigyázzban álló, statikus alakjaival szemben, a lenyűgöző szépsége mellett mi a forradalmian új pl. a pisai dóm – harangtorony – keresztelő kápolna együttesben a komor, az eget formázó gótikus elődökkel szemben, miért tartalmazza Leonardo da Vinci jegyzetfüzete bizonyos értelemben az emberi gondolkodás csúcsát. Bele lehetett szeretni ebbe a humanizmussal, emberközeli szépséggel teli múltba (szándékosan nem mondok történelmet). Csak a fakultatív utak érintette városok kapcsán rengeteg történés, név, műemlék kerül elő a feledés homályából, de ezekről hadd meséljek majd a városnézéseknél.

A közelgő utazás édes izgalma azonban mindezt elhomályosítja, a fantázia már be-beindul: milyen lesz először látni az Adriai tenger olasz partjait, beszívni a mediterrán táj fűszeres illatát, aggódni, hogy jó időnk legyen és hogy a hotel félpanziós ellátása a sok tenger gyümölcse jellegű ínyencség mellett azért kínáljon valami ehetőt a kevésbé kalandvágyó gyomrok számára is. Ez utóbbi fontosságát azóta vallom, amióta karácsonykor leltározunk. A munkahelyemen a cégvezetés az idők kezdete óta úgy szervezte az évvégi leltárokat, hogy a termelés az utolsó törvényes munkanapig folyt és a terepet a leltározók akkor vehették át, mikor mások már jól megérdemelt pihenésüket töltötték odahaza. Persze morgott emiatt minden érintett, de a nagyfőnök reakciója az volt, hogy vagy mi csináljuk így vagy vesz fel rá másokat. Az ilyen „ünnepi” napokon persze a konyhások is már otthon élvezték a gasztronómiát, hát ebédtájt rendelni szoktunk valamelyik kiszállítós pizzériából. Abban az évben valahogy úgy jött ki a lépés, hogy a rendeléskor nekem máshol kellett lennem, ezért kolléganőmre bíztam, hogy válasszon nekem is valami ehetőt. A pizzámat rózsaszínű rákocskák és apró tengeri csillagok között panírozott locsolócső-szeletek díszítették, amelyekről utóbb kiderítettük, hogy valószínűleg tintahal darabok és mindehhez még valami moszatból készült szósz is járt egy kis papírpohárkában. Az egész így együtt nagyon tetszetős és dekoratív volt, de hiba volt beleennem: a tengeri csillag gumiszerűen ugrós volt, a polipkarok takonyszerű állagát a ropogós panír sem tudta feledtetni, a rákokról pedig a National Geographic csatornán látott dél-amerikai törzs parázson sült, pálmalevélen szervírozott kisujjamnyi lárvái jutottak eszembe. Már az első falatok kikéredzkedtek: a gyomrom is csak emberből van, meg tudom érteni. Akkor ettem először és utoljára „Tenger gyümölcsei” fantázianevű ételt és a bendőm bármi hasonlóra már az étlap olvasásakor bejelez. A párom alkalmanként még próbált szelíden unszolni egy-egy kulináris kalandra, de a „Frutta del Mare” éteri magasában szárnyaló fantáziája mindig zátonyra futott a bécsi szelethez szokott ókonzervatív viselkedésem szikláján. (Ez egy kicsit képzavaros lett, de nem baj).

Ha ennyi stressz nem lett volna elég, még volt más. Egyetemista korom 72 kilója már csak emlék, holott akkor még ez mérhetetlen étvággyal is párosult. Tisztán emlékszem, mikor Andris bátyám először jött haza immár kanadai állampolgárként és lazán meghívott a Gellértbe ebédelni. Az én menzai adagokhoz szokott bendőmnek

                          „……………… elszállt komor kedve,
                         felujjongva tört fel mohó gyomornedve.”

, hogy kedvenc költőmet, a rímhányó Romhányit idézzem. Ettem hát rendesen, tempósan, az én bátyám meg kedvtelve nézte, aztán megszólalt:

- Te Öcsi, mekkora üzletet tudnánk mi ketten odakint csinálni!
- Hogyan?
- Én vennék egy vendéglőt, te kiülnél középre előevőnek, hidd el dőlne a nép!
Belepirultam, mikor megértettem a csipkelődő gondolatát.

            A kilóim nagyjából a tapolcai évekig maradtak is, de aztán lassan idegen kilók kezdtek felmászni a derekamra és hogy szabaduljak tőlük, a rendszeres foci és futás mellé egy kollégám tanácsára felvettem a napirendbe a reggeli erőlködést is. Először nagy kínok közepette 30 felülés ment és a hasi izomláz miatt utáltam a viccmesélőket. Ma – három másik „tusá”-val együtt – 150 felülés a napi adagom. Az elején működött is a dolog, lelassult a hastáji eliszaposodás, de nem voltam elégedett: újabb és újabb elemekkel bővítettem a reggeli kíntornát. Mindhiába: az „egyemista” 72 kiló elérhetetlen délibábként lebegett előttem. A kilók csak jöttek, csak jöttek és a karácsonyi édes zabálások után voltam már egyszer – ó egek ura ne hagyj el – 86 kiló is! Utána persze bűntudattal terhelten beállok a magam vállalta taposómalomba és visszaküzdöm magam a normális sávba, de sajnos az is emelkedik lassan.

Hogy mi köze ennek a tengerhez? Hát mert az egyszeri vicc szerint nem szeretném, ha a zöldek a partról visszatuszkolnának a tengerbe. Csak mondjátok nyugodtan, hogy ez nálam álprobléma, legyezi a hiúságomat, de a mérleg nem csal és a tükör is szépen mutatja a lekerekített vonalaimat. Mondhatnám, hogy az intenzív mozgással elért kockás hasamat csak azért fedem be némi zsírréteggel, hogy a csodálóim hadát valahogy távoltartsam, mondhatnám azt is, hogy orvosi tanácsra hallgatva szedtem fel pár kilót. Ehhez persze ismernetek kellene a dokinéninket: 62 éves, fürge mint a gyík, vasággyal együtt ötven kiló és a múltkor elpanaszolta vacsoratáji szörnyű megpróbáltatásait: végig kellett néznie, hogyan eszik a férje kolozsvári szalonnát, miközben ő a hurkás derekának(!) hadat üzenve műzlit nyámmog sovány joghurttal. Elmondanám, hogy a fasorban nincs hozzám képest a hurkáival: egy ilyen anorexiás nekem ne javasoljon pár kiló többletet. Ha jól bevacsorázok, Murillo rólam formázza meg pufók angyalkáit. Mindig is tiszteltem a szakértelmet, a doki nénit igen jó diagnosztának tartom, de itt határozottan nemet mondtam erre a terápiára.

Korábbi leveleimből már ismerhetitek véleményemet a kövérségről és a hozzá vezető tunyaságról, evési szenvedélyről. Lényegében ma is ezt gondolom, de arról a rögeszmémről már letettem, hogy a normális testsúlyt csak a mozgással tartani lehet. Az elmúlt néhány év az orrom alá dörgölte, hogy ez nem így van: sajnos egyre többet vagyok képes zabálni és egyre kevesebbet futni. Nem fogyózok, nem hiszek a különféle csodamódszerekben, főleg ha azok a bizonyos fajta táplálékok teljes kiiktatásának árán hatnak. Lehet, hogy a zsírok vagy a szénhidrátok megvonása gyors súlycsökkenéshez vezet, de odabenn hiányt okoz. Hiszem, hogy a szervezetnek minden fajta ehető táplálékra szüksége van, a kulcsszó a mértékletesség, bőven eredményes lenne csak addig enni, amíg valóban éhesek vagyunk. Napjainkban azonban már egészen más a mérce, nem tudsz elvonatkoztatni a komolyan elhízottak egyre népesebb hadától és tudat alatt előre felmented magad, hiszen súlyban olyan messze állsz még tőlük. Előbb csak a főétkezések lesznek kiadósabbak, tartalmasabbak, aztán jön a nassolás (kinek a sós, kinek az édes a gyengéje), és innen már csak egy lépés a nonstop zabálás, ahol már nincs éhségérzet, de már burkolni muszáj, ha enyhül a has feszülése. Könnyű volt annak idején a koleszban betartani a napi kalóriabevitel aranyszabályait, mert nem volt kísértés. A legszörnyűbbek a hétvégék voltak. A reggelit hamar elfeledte a gyomrunk és az ebédhez ½ 12-kor már kopogó szemekkel mentünk. Kettőre már emlék volt csak a főzelék a 2-3 szem pörkölttel és három kenyérrel, legkésőbb négykor megettük a hideg vacsoraként papírzacskóban kiadott 1 poharas tejfölt, 1 db kockasajtot és két serclit, estére már mindent ehetőnek láttunk. Pénzünk nemigen volt kiegészíteni a menzát, az otthonról kapott csomagok ehető része érkezésekor azonnal bekebeleződött, maradt hát az aszkézis gyomorilag. Ha lementünk focizni, az voltaképpen segített ezen, mert utána a mértéktelenül bevedelt víz kellemesen eltöltötte a diákembert és nyert, ha hamarabb aludt el, mint ahogy az éhség újra bejelzett volna. Na, hát így voltam én 72 kiló az egyetemen.

Hmm, lassan annyira polihisztor leszek, mint a Torgyán, aki nemcsak a politikában mondta meg a frankót, de fellebbentette a fátylat a magyarság eredtéről, megfejtette a qumrani papirusztekercsek írásjeleit és még komcsizni is tud. Abba is hagyom az ömlengést, menjünk végre olaszba.

A busz este 7-kor indul, hogy beteljesedjék az írás: a nyaralás időtartama nyolc éjszaka ill. hét nap nap. Van egy kis sumák ebben, mert ebből egy éjszakát a buszon töltünk, de némi előny, hogy már az első nap is csaknem teljesen a nyaralásé. Ági kivisz minket a motyónkkal és ismét megcsodáljuk, mekkora koffereket képesek némelyek magukkal hozni egy hétre. A párom lelkére köti a lánynak, hogy ne furikázzon a kocsival, én meg hogy használja ki a teli tank adta furikázási lehetőséget és frissítse fel vezetési gyakorlatát, amit csak szentidőben használ. Még pár jószándékú és értelmetlen szülői tanács és integetünk: elindultunk. De hogy! A busz – amúgy csillog-villog, klímával felszerelt szuperjószág – megy vagy 70-nel, mintha egy forgalomlassítási sztrájk részesei lennénk. Kiderül, hogy Sárváron, Szombathelyen és Körmenden is vannak még felszállók, és az alkalmi menetrend igen laza, nincs értelme sietni. Kellemes meglepetés, hogy félig töltjük meg csak a buszt, éjszaka lehet majd egy üres kettős ülésen picit kényelmesebben nyomorogni. Az ilyen hosszú utak mindig megviselnek, a lábam valahogy nem szereti a tartósan összehajtott állapotot és ilyenkor még állva is elviselhetőbb, mint ülve. Mint gyakorlott utazók, hoztunk kispárnát kényeztetés gyanánt és olvasnivalót fájdalomcsillapítónak. Az osztrák és olasz hegyeken épp éjszaka kelünk át, a látvány sem tudja elvonni a figyelmemet a kínjaimról. Alig várom, hogy a videóról játszott filmnek vége legyen: a görög úton bevált know-how-t bevetem és lefekszem a széksorok közti keskeny folyosón a földre. Kéjesen kinyújtóztatom összegyűrt lábaimat és félálomban még hallom, ahogy a szomszéd ülésen a csitri halkan megtárgyalja a mamájával, hogy az a kopasz bácsi biztos zizi, mert a földön, nem az ülésen alszik.

Végre pirkad, az útjelző táblák feliratai már olaszok. Megállunk egy benzinkútnál, iszunk egy capuccino-t ébresztő gyanánt. A finom, krémes íz nem is hasonlít az otthoni, porokból kevert löttyre, ez már a kifinomult, olaszos ízvilág része. Zsuzsa ismeretterjeszt az úton: röviden összefoglalja Itália történelmét a kezdetektől napjainkig.

Az első emlékek Szicíliát és a déli részt érintik: itt szálltak partra és alapítottak városokat a görögök. A ma is létezők pl. Taormina, Nápoly, Taranto, de a maga idejében Siracusa volt az ókor egyik leghatalmasabb és legerősebb városa. Az Odüsszeia költője e festői tájakon képzelte el a szirének birodalmát, Scilla és Charibdis veszedelmes örvényeit, az egyszemű Cyclopsok és a varázsló Circe mesevilágát.

Jöttek a Római Birodalom dicsőséges, terjeszkedő, később hanyatló, dekadens évszázadai és ezalatt a leigázott népek kincseinek begyűjtése mind vagyoni, mind művészeti értelemben. Ebből a korból származik az országszerte látható utak, vízvezetékek, amfiteátrumok, romos és kevésbé romos, de klasszikus szépségű épületek egy része. A népvándorlás korában aztán a Birodalom külső segítséggel, de belső bajai miatt kártyavárként omlott össze.

A középkor és az azt követő reneszánsz alatt Velence, Firenze, Padova, Milánó és környékük teremtett viruló gazdaságot. Támogatásukkal jött létre egy újfajta, humanista művészet, felvilágosult gondolkodás, ami egész Európában elterjedt.

De jött a Habsburg elefánt és széttaposta ezt a művészi porcelánboltot: az olaszok a XIX. század közepéig városállamocskákban nyögik a sógorok elnyomását, mígnem Garibaldi, az olaszok Kossuthja a mi 1848-as szabadságharcunkkal egyidőben hősi harcokban fel nem szabadítja őket. Az újraegyesítés, a risorgimento ad tartást és új lendületet a taljánoknak II. Viktor Emanuel király alatt.

Ha mégis leérettségiznétek, töriből ennyi még nem elég a ketteshez, de most legyetek hálásak, hogy nem részletezem.

Nagy a forgalom, többségében teherautók haladnak céljuk felé, de még lassítani is alig kell: olajozottan működik a közúti nagyüzem. Elhagyjuk a velencei leágazásokat, ez már a Pó síksága. Megy a busz rendesen, nézem a hajnali párába burkolódzó tájat. Szépen rendbentartott ültetvények sorjáznak elő a ködből, néha egy tanya: kétszintes, dísztelen, festetlen épület, pár ablak, sötét zsalugátere most kihajtva. A főépülethez még pár további, egyre kisebb másik van ragasztva, ezek valószínűleg már gazdasági épületek. A lakóépület körül píneák, oszloptuják, fenyők adhatnak némi árnyékot nappal, alattuk nagy asztal, székek: több generáció élhet itt együtt. Újra sokasodnak az ipari épületek és lassan beérünk Pádovába.

Már a buszablakból feltűnik, mennyire szeretik az olaszok a növényeket: ahol csak lehet, fa, fű, virág díszít és hoz természetközeli érzést a kőrengetegbe. Míg leparkol a busz, Zsuzsa tájékoztat, hogy idegenvezetni csak helyiek jogosultak, tehát ne lepődjünk meg, ha nem mindenhol beszél, vagy hirtelen elhallgat. Kezébe veszi a számunkra tájolópontnak szánt pálcát a tetején a nemzetiszín szalaggal és indulás. Ahogy a parkoló melletti, amúgy szintén klasszikus vonalú épület kapuján átmegyünk, máris a történelem közepén érezhetjük magunkat: ez a Prato de la Valle, a város főtere. A tér nagyjából szögletes, van vagy két focipályányi, szépen felújított épület-szépségek állják körül. Az előttük elvezető úton belül kör alakú füves terület. A gyep szélén faragott kövekkel szegélyezett vizesárok fut körbe, a körbezárt területre négy hídon lehet bejutni. Az árok partján és a hídfőknél az 1222-ben Páduai Szt. Antal alapította egyetem híres-neves diákjainak fehér márvány szobrai állnak szabályos rendben. Itt található Galilei, Dante, Ariosto, Tasso és még további 78 között a mi Báthory Istvánunk szobra is, aki nemcsak Erdély, de egy ideig Lengyelország fejedelme is volt. (És még mondja valaki, hogy a tudás nem hatalom…) Ezt a történelmi levegőt szívja néhány a pázsiton alvó szakadt is, körülöttük szemét, ágybetét gyanánt használt kartondoboz, újság. A mobil esőztetők körbeforgó vízsugarai tapintatból még nem érik el a szendergő csapatot, a kertész együtt érez a homeless-ekkel. Elindulunk a térről kivezető utcák egyikén. Az út kockaköves, járda nincs, a házak árkádjai alatt vonulunk, így még döbbenetesebb az utolsó alól kilépve a látvány: a tér és a közepén álló St. Antonio bazilika hatalmas tömbje. A kora reggeli álmos hangulatot a reggeli misére siető pár papnövendék és apáca zavarja csak, utánuk újra ellepik a galambok az egész teret. Odébb, a bazilika főbejáratától távolabb egy bronz vitéz ül, alá egy lovat is öntött alkotója. Kezében nincs kard vagy lándzsa, hogy a galambokat kézzel el tudja hessegetni. A bemutatkozásnál kiderül, ő Erasmo de Narni, a zsoldosvezér, de a háta mögött egyszerűen csak Gattamelata-nak hívják, ami hízelkedő macskát jelent, utalva mindenkinek mindent megígérő tárgyalási módszerére. A metódus működik, amíg az embert meg nem ismerik, ezért ma már ez nem divat…vagy mégis?

Belépünk a bazilikába és egyszerre mindenkit körülvesz az ájtatos csend. A miséző pap hangja mintha egészen távolról hallatszana, a padokban barátok csuhái és apácák fityulái keverednek dzsekikkel és pólókkal: mintha egy középkori film forgatási szünetében lennénk. Már a mellékhajó is veri a hazai templomok belső méreteit, a főhajó és a kupola pedig grandiózus. Körüljárjuk a látnivalókat illedelmesen tipegve, hogy a misét és az áhitatot ne zavarjuk. Rögtön balra a névadó Páduai Szt. Antal kápolnája és sírja. Sokan állnak itt imára kulcsolt kézzel, szemüket a márvány szarkofágra függesztve, van aki meg is érinti, hogy némi malaszthoz jusson. Az érintésnek állítólag varázsos ereje van, erről tanúskodnak a hálaadó márványtáblácskák körben. A főhajó mennyezetén a freskókat Giotto és tanítványai festették a névadó szent életéből vett jelenetekről. A mellékhajók egy – egy része önálló kápolnaként van kialakítva, van pl. a Fekete Madonna kápolnája, másikban Szt. Antal relikviái találhatók, megint máshol a Benedek-rendieknek szenteltek helyet. Innen az út egy belső udvarra, az ú.n. kerengőbe vezet. A négyzetforma, épületek közrezárta udvar köré csodaszép oszlopsoron nyugvó árkád fon koszorút, innen a kerengő elnevezés. Az udvar közepén óriási tulipánfa ad árnyékot és elmélkedéshez, meditációhoz illő hangulatot. A kerengő egy pontjáról szép rálátás adódik a bazilika kupolájára, tornyaira. A nagy kupola szabályos félgömbje a kortól és irányzattól független klasszikus szépséget képviseli, mellette a nyolcszögű harangtorony féköríves boltozatú, terrakotta – fehér díszítésű ablakaival a mór beütést példázza, az oldalhajók felezőjében álló dísz-tornyocska légiesen karcsú oszlopaival már mintha az építésekor még nem is létező gótikával kacérkodna. Ne felejtsük el: mindez a XIII. században épült és sokszínűsége mellett is egyfajta egység, harmónia érződik rajta. Elhaladunk a konzisztórium (papi tanács) dísztelen épülete előtt, még egy szabadtéri szoborpark következik és már ismét kinn is vagyunk a világi világban. Zsuzsa itt szélnek ereszt bennünket, az indulásig hátralévő egy órát ki-ki maga szervezheti.

Visszagyaloglunk az árkádok alatt a Főtérre, közben megcsodáljuk az ajándékbolt kirakatában a velencei karnevál hangulatát idéző maszkokat és muránói üveg medálokat. Amíg a párom maszkol, az én technikusi szemem egy villamos rendeződobozon akad meg. Szürke küllemén grafittik, modern formája súlyosan elüt az ódon épület graciőz szépségétől. Azt hiszem, az épített történelmi örökséget és a kor technikai kiegészítőit a taljánoknak sem sikerül összhangba hoznia.

A Főtérről túl messze lenne Európa legrégibb egyeteméhez elzarándokolni, csak bekukkantunk az arra vezető utcába. A házak kétemeletesek, dísztelenek, az utca kockaköves, kanyargós, akár a középkorba is vezethetne. De nem: a felsővezeték azt sejteti, itt troli jár, csak a kockakövek közé ágyazott egy szál sín marad számunkra talány: villamoshoz kevés, trolihoz sok. Talán a jogászhallgatók fektethették még annak idején nyári politechnika gyakorlatuk alatt?

Még van annyi időnk, hogy megkerüljük a St. Giustina templomot, amely méreteiben nem, csak külső díszítésében marad el a St. Antonio bazilikától. Bemenni nem tudunk, még túl korán van, az okos könyvem szerint nem nagy kár.

Újra buszon, Zsuzsa most az olaszokról beszél. Olaszország nagy és a különbség is nagy az északi és a déli életmód, szemlélet és temperamentum között. Az északiak visszafogottabbak, csendesebbek, inkább hasonlítanak a nyugat-európaiakra. Ők nem teregetnek alsóneműt a sikátor fölé feszített szárítókötélre, nem vitatják meg a kocsma előtti asztalkáknál csoportosan, egymás szavába vágva, széles taglejtésekkel a szomszéd felszarvazását. Ők nem alkusznak a halpiacon az árút szinte élvezettel ócsárolva, hogy ugyanazt aztán otthon az egekig magasztalják és nem szégyenítik meg azt, aki a felesége hűtlenségét nem torolja meg középkori módszerekkel. De ha indulatba jönnek – és ez a mediterrán tájakon könnyen előfordul - ők is pergő nyelvvel, sokáig szidják a másik felmenőit, osztják kéretlenül az igazságot. Viszont hamar megbékélnek és egymás nyakába borulva isznak áldomást az örök barátságra, ami legalább a következő összezördülésig tart. Ha van valami közös a déli és az északi lélekben, az a „Madonna”, a „mamma” és a „bambinó” határtalan, nekünk már-már megmosolyogtatóan naív tisztelete. Az olasz filmek igazán jó keresztmetszetét adják mindennek: sok bennük a nagypofájú, családfőként irányító anya és az otthon birkamód kussoló, tutyimutyi férj. A déli viselkedésre legjellemzőbbnek mégis arra a filmjelentre emlékszem, amelyben a börtönbüntetését letöltött fiatal férfi visszaérkezik a szigetre, ahol lakott. Szerelme két fivérével várja, akik nekiesnek a szabadultnak, hogy ideje lenne feleségül vennie a húgukat, mert azt a falu már a szájára vette. A nagyhangú, ordenáré fivéri legorombítás csattanóját két pofonjuk adja a férfi arcán. Szegény fickó még magához sem tér, már ott van egy vérmes öreg: „Mióta jár Szicíliában egy férfi puska nélkül az utcán? Most aztán várhatsz egy darabig, míg bosszúból lelőheted őket, te málé!” és azzal ő is lekever neki egy flekket.

Hogy az olasz nyelv milyen? Első hallásra is dallamos, hullámzó hanglejtésű, általában pergő tempójú előadásmódjának sajátos ellenpontot ad a mássalhangzók hangsúlyozása. Amit az olasz egy mássalhangzóval ír, kettővel ejti, ha kettőzöttel írja, hárommal ejti: mammma, fruttta, bellla, impossszíbile. És amit nem lehet leírni, nem lehet kihallani a beszédből, azt bőségesen kiégészíti az arc, a kezek játéka. Ha az olasz kezét lekötnéd, talán bele is halna. Nézz meg egy beszélgetésbe belefeledkezett csoportot: minden porcikájuk részt vesz a magyarázásban. Hátát görbítve hajol előre az egyik, kinyújtott ujjai végét összefogva, karjával, egész felsőtestével a szavak ütemét ütve próbálja a másikba szuggerálni az igazát (ez a miért-nem-érted-már-meg tartás), a másik felsőtestét hátradöntve, karját előre kinyújtva, tenyere rézsútosan lefele nézve mondja: kösz, az ilyet már ismerem. Egy harmadik fejét hátravetve, nemlétező fürtjeit vállára engedve, csípőjét hintázva, kezeivel hullámzó kebleket formázva játssza el, milyen bomba nőt látott este a parti sétányon. Az ilyen nyelvhez nem kell szótár és ezt az olaszok minden más nációnál kifejezőbben beszélik. Hogy ezt egy kívülálló is olvashatja? Hát persze, de miért gondolod, hogy ez zavarja a taljánokat? Minden olasz született színész és ha egy kívülálló is helyesel neki, nem mondja magyar módra, hogy „Mi közöd hozzá?”, sőt a vadidegenből is érv lesz: „Na, tessék, ő is megmondja!”.

Ezt erősíti meg a nem mai kiadású okos könyvem is: „Az épülő ház állványzatán a kőműveslegény biztosan Puccini vagy Verdi egy áriáját énekli, bármelyik bérkocsis vagy cicerone (alkalmi idegenvezető) kicsit kuszán és nem mindig megbízhatóan, de mindenesetre folyékonyan világosít fel a különböző műemlékek alkotóiról, részleteiről és a hozzájuk fűződő hagyományokról. Reggeli közben a pincér szívesen elbeszélget vendégével a napi ügyekről, bárkihez fordulunk felvilágosításért, szívélyesen vesz gondjaiba, s ha nem is értünk egyetlen szót sem patrónusunk anyanyelvén, hosszadalmasan és buzgón mutogat, magyaráz, gyámolít. Az azért mégsem árt, ha mástól is megkérdezzük, mert van esély, hogy a felvilágosítás nem pontos” Ami az útbaigazítást illeti, mi magyarok sem vagyunk százasok, elég ha Sándor György kis utcai előadására gondolunk. Kezében egy szabásmintával érdeklődött a Nyugatinál az utca emberétől, hogy’ lehet innen az Astoriához eljutni. Az eredmény döbbenetes volt. Emberek egymás szavába vágva, egymást túlkiabálva mutogatták és magyarázták a helyes útvonalat a szabásminta kusza vonalain, alig volt, aki észrevette, hogy a lepedőnyi papír Sándor Gyuri kezében nem térkép.

Lassan beérünk Riminibe. A város maga nem az olasz építészet ékköve, már hogy ilyen virágnyelven mondjam, mert lapos, unalmas és alig van benne látnivaló. A véreskezű Malatesták uralták a középkortól a reneszánsz derekáig. Hatalomvágyuk, pénzéhségük, de még szerelmük útjába sem állhatott senki és semmi, ugyanakkor bőkezűen pártolták a művészeteket. A fülledt emlékű belvárost elkerülve jutunk a part közelébe. A szállodák, panziók, hotelek sakktáblaszerű, szabályos rendben épültek több tízkilométeres hosszban a part mentén. A tenger örömeinek hódolók tömegei kapnak itt szállást, többnyire ugyanabban a közepes minőségben. Itt nincs luxushotel, de nyomorúságos garniszállót se találni: a szállásadók a széles középrétegben találták meg a számításukat. A part felé haladva kiérünk a promenádra, azon túl már a spiaggia, maga a finom homokú strand húzódik. Mindezt már a buszablakból felmérjük és a lágyan hullámzó tenger látványa kiveri az álmosságot a szemünkből, máris kész az első napi haditerv: lerakjuk a csomagjainkat és azonnal lemegyünk fürödni. Nem kell ezen mosolyogni, a magyar - ha tengerre jut - tűnőnek érzi és félti a csodás körülményeket: a tűző napot, a homokos partra lustán kifutó hullámokat, a hajók füstjét, a tenger felől fújó gyenge szelet. Hamar, el ne múljon ez a délibáb, vessük bele magunkat, míg buborékként szét nem pattan. Szerencsénk van, a szállodai szobánk ablakából semmi sem zavarja a kilátást: a parti sétányon túl lapostetős, földszintes épületek, színes ernyők, napozóágyak rendezett sora kíséri a part vonalát a párás messzeségbe. Már a napernyők színeiből is látszik: ezeket a strandbútorokat szakaszonként más-más bérlő adja ki és szed a használatukért némi eurót. A bevétel egy része a várost illeti, a maradék a bérlő haszna, de ezért rendbentartja a területét. A promenádtól a vízig tartó kb 50 m széles sávon tehát ilyen egymással párhuzamos bérelt területek valamelyikén tudsz lejutni a partra. A strandbútorok használata persze nem kötelező, a parti kultúrzónán túl van egy sáv a nomád lelkületűeknek, ott szabad leteríteni a pokrócot, fürdőlepedőt a fövenyre és vörösre égett bőrrel áldozni Napisten oltárán. De hát milyen magyarok lennénk, ha a napfényes Itáliában az árnyékért fizetnénk?! Bár Zsuzsa felvilágosított, hogy a bérelt területen szabad az átvonulás, mégis van némi feszültség bennünk, ahogy közeledünk a bejáratnál posztoló manyushoz. Úgy érezzük, mint a bolondok házából épp szabadult ápolt: jó, jó, én tudom, hogy nem vagyok egy szem kukorica, de vajon a kakas is tudni fogja?!

 Úgy 11 óra lehet, mire leérünk. Még páran sietve húznak a szállodák felé, de a parton már alig van teremtett lélek. Egyre bizonytalanabbul lépdelünk a tenger felé, a távozók szemében még némi sajnálattal elegyes lenézést is vélünk felfedezni. Mi van itt?! Lehet hogy cunami közeledik, de csak olaszul tájékoztatták a fürdőzőket? Elsüllyedt egy tigriseket szállító hajó és a csíkos társaság épp ezen a környéken készül partraszállni? Vagy Olaszország előző esti VB-meccsét ismétli a TV? Esetleg az albán légierő mindkét gépe épp atomcsapást készül mérni a digók fürdőzőknek álcázott csapataira, amelyek a hírre most óvóhelyeikre sietnek? Nem, semmi különös, csak a szent szieszta közeledik, amikor minden lelassul vagy megáll. Becsuknak a boltok, ritkulnak a buszjáratok, a kávézók kiürülnek, talán még az óra is lassabban jár. A déli országokban mindez természetes, mi meg újra és újra megtanuljuk, hogy a déli tikkasztó hőséggel szemben dacolni ugyan lehet, de értelmetlen. Nekünk most a buszon végigkucorgott éjszaka után mégis a pazar kényelem csúcsa a testünk alakjához igazodó föveny-ágyon heverészni, a langymeleg vízbe belegázolni és hagyni, hogy a napocska áldott sugarai át- meg átjárják minden porcikánkat. Nem sokat aludtunk a buszon, talán egy kicsit el is bólintunk, de ez is csak kezünkre játszik: a vacsora még messze és a mi gyomruk szemérmetlen kordulásokkal jelzi az ebédidőt. A melegtől kicsit bódultan felslattyogunk a szobánkba és ősi magyar rítus szerint konzervbontással áldozunk a táplálkozás szellemének. A szoba klímája kellemes hűvöst csinál és most már tele gyomorral amúgy rendesen elpihenünk.

Már késő délután van, mikor felriadunk. Magunkra kapkodunk valamit és irány a hotel étterme. Pontosítanom kell: csak az étterem bejáratáig jutunk és elvegyülünk a nyitásra váró magyarok között. Van még pár perc a vacsoráig, beszélgessünk addig egy hangyányit erről a jelenségről: miért van az, hogy a magyart, vagy inkább a volt béketábor-belit nem lehet megelőzni a sorban állásban. Ha valamit osztanak, oda be kell állni, le ne maradjunk, ki ne maradjunk. Bár emlékezni már csak gyógyszer hatása alatt tudok igazán, de viccek egész sora jut spontán eszembe e témakörből. Engedjétek meg, hogy egyet felröptessek.

Moszkvában tömeg várja az érkező narancs szállítmányt. A rendfenntartó elvtársak tájékoztatják a tömeget, hogy a hírek szerint a narancs csak korlátozott mennyiségben érkezik, ezért megkérik a zsidókat, fáradnának haza, mert nekik már nem jut narancs. Újabb két óra, és az örményeket küldik haza, majd rá két órára a nem párttagokat. Végül egy jó elvtárs bejelenti, hogy sajnos a szállítmányt a Központi Bizottság a donyecki bányász elvtársakhoz irányította, mire a tömegből egy muzsik így szól:

- Az anyjuk keservét a zsidóknak, már megint ők jártak jól!

A Sz.U.-ban tanult kollégám szerint ha ott egy bolt előtt már álltak néhányan, előbb-utóbb hosszú sort képeztek a várakozók. Még nem tudták, mit kaphatnak, de azt biztosan tudták, hogy vesztenek, ha nem állnak be. Mi, volt béketábor-beliek hozzászoktunk a hiányhoz, amely az élet minden területén uralkodott. Húst csak pénteken lehetett kapni és ha hozzá akartál jutni, sorba kellett állni. Az elszántabbja már nyitás előtt egy-két órával megnyitotta a sort és az akár 30-50 fősre is hízott, mire a vasrácsot a boltos felhúzta. Ha valaki ki akart tenni magáért a vasárnapi ebéddel és a húsleves mellé vaniliás krémet is tervezett csinálni, egy másik bolt előtt álló másik sorba is be kellett álljon, mert oda meg vanilia-rúd jött. Addig a húsboltnál egy családtag fogta a sorát, azaz helyettesítette a sorban. Akárki nem volt alkalmas sorban állni, mert ahoz tűrőképesség és testi erő is kellett, hogy a befurakodókkal szemben abban a tülekedésben is megtarthassa a pozícióját. Még így is ki volt téve a sorbanálló a „fellazításnak”, aminek csak az erős lelki elhatározottsággal rendelkezők tudtak ellenállni. Tipikus fordulatok voltak pl. „Maga még aludt, mikor én már itt álltam, csak közben el kellett mennem…” vagy „Engedjenek előre, én csak gyógyszert akarok feliratni / a múltkori tartozásomat akarom kifizetni / csak valamit meg akarok kérdezni / …” Az igazán elszántak elhozták a gyereket és ezzel próbáltak hendikepre szert tenni.  A sorbanállás nemzeti sport volt, az ebben edződött nemzetek fiait, lányait a napi gyakorlat kérlelhetetlen harcossá és jó stratégává fejleszetette. Az elpuhult nyugati nációk labdába sem rúghattak egy lengyel vagy egy magyar sorbanálló mellett, viszont saját mércéjük szerint joggal fintorogtak a nyomulós tajgai viselkedés láttán. Ez a szubkultúra (t.i. a sorbanállásé) szerencsére már kiveszőben van, de lenyomata az ilyen kritikus helyzetekben, mint a vacsorára várakozás még lazán kitapintható.

Azt csak úgy mellesleg jegyzem meg, hogy ezeket a szavakat a nyugat-európai nyelvek szótárában a fogalom hiányában nem lehet megtalálni, rátermett műfordítók valószínűleg körülírják, ha mégis szükséges.

Úristen, hogy eldumáltam az időt, már kinyitották az ajtókat, nyomuljunk hát befele, mert még nem kapunk asztalt a végén… Nem elvadultan, állatiasan, mint valaha: kultúrált keleteurópaiak módjára csak fínoman löködjük egymást, nincs taposás vagy könyökharc, ahogy a régi szép időkben, az utolsó előtti meg már lazán előreengedi az utolsót. Ugye, mennyire megváltoztunk!?

Egy asztalhoz keveredünk egy nyugdíjas házaspárral, szintén Veszprémből. Sándor anno a KÖGÁZ szakembere volt, maszekban ezermester és igazmondó, Ilike, a neje adminsztrátor volt valahol, szabadidejében férjrajongó és rezonőr. Hogy kell ezt érteni? Egy példa:

- Mi ketten már felépítettünk négy, nem is: öt házat, de milyeneket, igaz-e Ilikém?
- Úgy bizony, Sándor, de még milyeneket!

Na, hát valahogy így. Amúgy jóravaló, rendes emberek voltak, csak a szemem csípte egy kicsit ez az egy húron pendülés, a kétkedés nélküli gondolatazonosság ilyen mértéke. Nagy dolog az, ha férj és feleség ennyire összehangoltak, de inkább arra fogadtam volna, hogy Sándorunk mellett nemigen lehetett, sőt talán még azt is megkockáztatnám, hogy nem szabadott más véleményen lenni, mint az övé (már hogy a stílusukból is adjak egy kis ízelítőt). Gondolom, Ilikének időbe telhetett, mire Sándor szemével kezdte látni a világot, de aztán már csak figyelni kellett, hogy mit mond Sándor az „igaz-e, drágám?” félmondatok előtt.

            Nincs most idő filozofálgatni, a svédasztalt már megrohamozták a magyarok, még elfogy a …mi is? Lássuk csak a felhozatalt: különféle zöldek tenyésznek itt tálakon, párolt zöldség, zöldbab, zsemlemorzsába forgatott, pirított patisszon, gyümölcssaláta és még pár, ránézésre kideríthetetlen eredetű „kísérő” kínálja magát. Már említettem, az evésnél nem nagy bennem a kísérletező kedv, eddig mindig ráfaragtam a gasztronómiai kalandtúráimra. A tenger gyümölcsei pizzát már említettem, de komoly kudarcaim voltak a kínai és a thai konyha felfedezésekor is. A cukormázas csirkehús-golyócskák nagyon csinosan néznek ki a tányéron, az édes-savanyú mártás is majd megszólal, csak egyet nem szabad: bevenni a szájadba. Ez ugyanolyan fatális tévedés, mint a cigarettát meggyújtani és a maró füsttel a pácolt dohány finom illatát elrontani. A lovakkal is így vagyok: az emberhez ragaszkodó, intelligens állat, könnyű vele kapcsolatot teremteni, pláne ha kockacukor vagy alma is segíti a megismerkedést, de felülni a hátára?! Minek, akkor nem tudom megsímogatni azt a bársonyosan fínom orrát! Na, most hogy is keveredtem a lovakhoz, mikor nincs is lóhús az asztalon? Kicsit nagyon csapongok, de már megszokhattátok.

Csipegetünk valamicskét a zöldekből, és valami megmagyarázhatatlan erő viszi a kezemet: veszek arról a tálról is, amin sült dinnyehéjak vagy mik kínálják magukat. Még pár zsömle, egy pohár a gyümölcslé automatából és már le is zöttyenünk az asztalunkhoz fogyaszatni. A mi ketchuppal, mustárral, majonézzel megbolondított salátáink után ezek a sótlan, párolt zöldségek kicsit ízetlennek, kicsit nyuvasztósnak tűnnek ízileg. Na, majd a dinnyehéj, annak a maradéktalan élvezetét még nem ronthatták el magyaros íz-emlékek! Hát csakugyan, keserű, mint állat, újabb vonalat húzhatok a kulináris kudarc rovatba és csak ajánlani tudnám melegen a talján gasztromókusoknak a mi sült tökünk héját, mert az ehhez képest egy valóságos csemege lenne. Mindegy, ma is tanultunk valami fontosat: óvakodj a dinnyehéjtól! De már hozzák is a levest, az íze felejthető, de öblítésnek megfelel, aztán párolt hús pár szem krumplival, és ez már majdnem élvezhető. Talán a kalandozó magyarok taníthatták meg az elkészítését, csak a hagyma, a paprika és a só használatára nem maradhatott idő… Ital nem jár az étkezéshez, azt külön, zsebremenősen lehet rendelni. A szokatlan ízektől megbolydulva egyre erősebb bennem a vágy, hogy a szobában egy mokány fröccsel tegyek rendet a számban ezután az íz-kavalkád után. Nem erőltetjük hát a beszélgetést Sándorral és élete párjával, húzunk fel és hamar helyrezökken a világ: ülünk az erkélyünkön, szopogatjuk a diskai borból készült fröccsöt és bámészkodunk.

Van mit nézni. Először is a tenger: csaknem tükörsima, színeit az alkonyi égtől kapja a halvány kéktől a hamvas sárgán át a bársonyosan mély vörösig, csak ott kékeszöld, ahol lanyha szellő borzolja. A látóhatár peremén az ég és a víz színe azonos és a pára is eltakarja a horizont vonalát, mintha eggyé váltak volna. Hajó, csónak se látszik a tengeren közel és távol, csak egy kutya trapickol be időnként a partról. Szép, nyugodt látvány, lecsendesíti az embert, átjárja a béke és nyugalom. Jó így ülni, mit se tenni, hagyni, hogy a tenger a bűvkörébe vonjon, kimossa belőled évek rohanását, hajtását, zaklatott tempóját. Lelassulsz, alszol nyitott szemmel és a tengert álmodod, mindannyiunk bölcsőjét, sokak kenyerét, néhányunk sírját.

Elfogyott a fröccs, de most azt sem bánom, csak ülök, arcom simogatja a finom, bársonyos tengeri szél. A parti korzón már élénkül a forgalom: a tikkadt déli órák és a vacsora után éled a tengerparti nép: közeledik az esti csúcsforgalom. A délutáni alvás után most frissek vagyunk, lemegyünk mi is hömpölyögni. A vendéglőcskék megtelnek, némelyik kerthelyiség teraszán gitár vagy csengő tenor idéz ismerős olasz dallamokat. És a nagyérdemű vevő nemcsak a dalokra, de mindenre: a boltban a mama strandpapucsot, pálmafás úszógumit vagy tengeri csillagokból, kagylókból álló csomagocskát vesz az otthon maradt unokájának, van itt parti homok üvegben, ébennek látszó fából készült, valószínűtlenül vézna bennszülött alak lándzsával a kezében, ledér nővel díszített fürdőlepedő és valódi műmárkás napszemüvegek. Az egész nagyon hasonlít arra, amit a görög Paralia-n láttunk azzal a kivétellel, hogy ide az ukrán maffia még nem tette be a lábát: nincsenek szőrmeboltok csillogó kirakattal, márvánnyal lerakott előtérrel, nerccel és hermelinnel. És épp ez a bajom: ez a tengerparti kavalkád lehetne a Földközi tenger bármely partszakaszán, semmi olasz nincs benne, egy globalizált világ globalizált termékeit kínálják a globalizált vendégeknek.

Nem maradunk sokáig, a délutáni alvás dacára húz erősen az ágy és vonz a hűvösre klimatizált szoba.  Beájulunk, A párom hamar elbólint, én le-lecsukódó szemekkel olvasok még egyet Roald Dahl meghökkentő történeteiből és azzal a jó érzéssel alszom el, hogy a horkolás frontján megtettem, amit lehetett: nem én aludtam el elsőnek.

Hajnalban ébredek, a napba még nyugodtan bele lehet nézni. A párák vattába csomagolják a tájat, a tenger is ködbe vész. A parton még alig van mozgolódás, a napozósok közül csak a legszorgalmasabbja gereblyézi a homokot, hogy a tegnapi szemetet összegyűjtse, a rend látszatát nyújtsa. Csak lenn a vízparton van némi mozgás: egy fiatal pár hunyorogva néz a bódult éjszaka után a napba, lelkes kocogók edzik testüket a hajnali hűvösben, mások gázlómadárként lassan lépegetve kutatják a hullámverés sávját az éjszaka partra sodort kagylóért, csigáért. Van aki csak egészségügyi sétáját végzi, más szemmel láthatóan búcsúzni jött: szeme a párás messzeséget, füle a homokra kifutó hullámok súrlódó neszét próbálja még utoljára elraktározni. Kedvet kapok én is: a reggeli még messze, A párom még alszik, lemegyek én is futni egyet. Fő az egészség, ha bele is betegszem! A promenádon futok, a homokon túl sokan vannak és azt utálom, ha tele megy a cipőm homokkal. Friss az idő, jólesik a mozgás, egy zihálva repesztő atlétatrikóstól eltekintve lenyomom a helybéli kocogókat: szóval szépen indul a nap. Vagy húszpercnyi futás után lemegyek a partra és mezítláb slattyogok vissza. Mostanra egész népvándorlás alakul ki a homokon. A kórészók már mindent lehiénáztak, csiga, kagyló még elvétve sem maradt, futni már nem lehet a nyüzsi miatt, aki most grasszál, már csak az egészségügyi sétáját végzi vagy korzózik. Feltűnnek a mozgóárusok is. Ez egy külön kaszt itt: többségük még az őslakosokon is túltesz barnaságban, burnuszuk lazán lebeg utánuk, hónuk alatt a laposra hajtogatott kartondoboz, amit semmi pillanat alatt hevenyészett eladópulttá varázsolnak és már pakolnak is ki a bőröndből. A teríték többségére ráismerek: tegnap este a parkban már láttuk ezt a felhozatalt. Nem lehet nem észrevenni az árusok kapkodó tekintetét, feszült arcát, egy razzia nem tenne jót az üzleti tervüknek.

Végre itt a Hotel Regina (reddzzsina, tudjátok, két mássalhangzóval), elég hülyén néznek rám, ahogy a 44-es topánkáimmal a kezemben mezítláb végiglejtek az előtéren. Hja, uraim, hölgyeim, én ma már megtettem a magamét a kockás hasamért, a valószínűtlenül karcsú alakomért és nyugodtan engedélyezhetek magamnak egy kiadós reggelit. Marcsi már ébren van, még beágyaz, amíg gyorsan lezuhanyzom és mehetünk. Az étterem már nyitva, ezt a sorban állást lekéstük, de sebaj, majd vacsorakor bepótoljuk. 8 óra már elmúlt, asztaltársaink már burkolnak, ahogy az asztalunkhoz érünk, nem is mulasztják el az alkalmat a szelíd népnevelésre:

-          Mi még a szabadságunk alatt is hatkor ébredünk, igaz-e Ilikém?
-          Bizony hatkor, minden nap, Sándor!
-          …és nincs még hét óra, hogy reggelizünk!
-          Én mindig már este megterítek reggelihez!

Annyira nem szégyelljük magunkat, mint szeretnék, de otthagyjuk őket a példamutató szokásaikkal a terülj-terülj-asztalért. Automatából porciózott kávé, egészségtelenül kis zsemlék, vajak, mézek, sajtok: kétszer fordulunk, mire a szemünk megelégeli a „zsákmányt”. Zsuzsa beavat, hogy az előző csoportnál nem nézték jó szemmel a szobába felvitt kaját, a spájzolást, hát eszünk kiadósan, mint egy arató: messze még a vacsora. Pár szó esik még evés közben, de Sándor alkalmatlan alanynak ítél a további prédikációhoz, Ilike helyeslését meg már talán ő is únja, inkább semleges témák kerülnek elő: időjárás, melyik fakultatív programon veszünk részt, stb. Ma heverős nap vár ránk, kánikulai, igazi strandidő. Fel, napozógyékény, napszemüveg, olvasnivaló, faktoros naptej, törölköző, papucs: irány a part. Na, ha tegnap elkéstünk, hát ma is: tegnap a visszavonulást késtük le, ma a kivonulást: úgy 9 körül mire leérünk, már ki lehetne tenni a telt ház táblát. Ezt a fizetős részen még nem venni észre, ott csak páran heverésznek az ernyők árnyékában, de a fapados (értsd: a homokon napozós) sávban már alig van szabad placc. A magyar kolónián azért találunk egy szegletet, ahol levackolhatunk. Van abban valami ősi rítus, ahogy az ember „fészket” csinál magának a homokban. Leteríted a törölköződet, ráfekszel és addig izegsz-mozogsz, amíg a homok felszíne fel nem veszi a tested formáját, és te sem leszel homokos (jól van, nem úgy, na!). Ha kész, jöhet az ernyedés, a Nap-imádat. A Svédországban eltöltött egy hét, meg Katinak a hosszú-hosszú skandináv télről szóló negatív élménybeszámolója után meg tudom érteni az északi nációkat, hogy ezért az egész testet átjáró meleg- és fénykúráért minden elképzelhetőt megtesznek.

  Persze én nem lennék én, ha egy fél óránál tovább veszteg tudnék maradni: előbb csak felkönyökölve lesem a „korzót”, aztán magam is felkerekedek egy mártózás után. Van mit látni, higgyétek el! Nem, most nem a „csirkepiaci” felhozatalra gondolok, már csak azért sem, mert a csinos, jó alakú nők valahogy hiányoznak erről a szakaszról. Inkább az eseményekre, mint például a homokvárépítő-verseny. Előbb a meccsközvetítés hanglejtésű, pergő beszédre lettem figyelmes, aztán a tömegre és igencsak furakodnom kellett, hogy valamit lássak is. Tíz placc volt elkülönítve, ott ügyködhettek a bambínók és segítőik. A prüntyik hévvel, a felnőtt bedolgozók nyögve, homokosan és izzadtan alakították álomváraikat, a szpíker amúgy szepessygyurisan izgalmasra fogott hanggal kommentálta az eseményeket és a közönség egy Inter – Milán meccsen sem izgulhatott volna jobban. Sehol semmi megjátszás, valódi hév, valódi izzadság, valódi izgalom, ezek a jó olaszok arra a negyedórára mind gyerekké lettek és az eredményhirdetésen az első épp akkora díjat kapott és az átadását épp akkora ováció fogadta, mint az utolsóét. Semmi versenyszellem, semmi kudarcélmény, egyaránt boldog mindenki. Jó volt ezt látni.

Odébb jön szembe a fagylaltos. A manyuson fekete klottgatya, fehér póló, hőguta ellen csak napszemüveget visel, sapka semmi és kezeli a karokat. A járműve afféle holdjáró modell, valószínű a NASA-tól vehette szezonvégi leárazáskor. Két hernyótalpa lomhán, de megállíthatatlanul gyűri a homokot, oldalán a felirat „ILVERO GELATO” és persze piros-fehér-zöld csík jelzi, milyen nemzetiségű. Mégis csalódás a lelkem a görög fagyiárúsokhoz képest, mert hangját nem hallani. Az ember azt várná, hogy egy közkedvelt nápolyi dal csendül harsányan, talán a nyalásra serkentő csasztuskával megpatkolva. Hogy akar ez a manyus itt üzleti sikereket elérni, mikor a nép java lehunyt szemekkel szundít a homokban, pacsál a habokban, a siketekről már nem is beszélve? Ráadásul se duda, se dallamkürt, se sziréna a járgányon, csak halad halkan – mivelhogy akkuról táplált a lelkem – és aztán mint egy fata morgana, eltűnik. Néhány törzsvendég azért elkapja, talán szelektív a hallásuk és fogják a fagyis adását egy exkluzív hullámhosszon.

Itt is van bérelhető surf, ráülős kajaktest mórickás lapátokkal, egy gyors motorcsónak vontatta, kőkeményre fújt grandiózus „hurka” bemélyedéseibe lehet máshol kucorodni jó pénzért és az első kanyarnál egetverőt bukni az áramvonalasnak nemigen nevezhető alkotmánnyal majd röhögve visszamászni a következő körre. Egy bódénál nevezni lehet az ide 20 km-nyire lévő Angyalok öblébe induló hajóra, ahol meglepetések várnak ránk. A hajó elsüllyedésétől eltekintve bármilyen meglepi kellemesen érintene békeidőben, most ebben a hőségben egy-két korsó hideg sörön kívül nem vagyok fogékony más élvezetre. Megyek vissza Marcsit megmenteni a teljes felégéstől, talán még időben érkezem beterelni a sós habokba. És csakugyan: alig várta, hogy karomat nyújtsam és bevezessem. A hullámok ma nem túl nagyok, gázolunk a hol térdig, hol ágyékig érő langyos őselemben és úgy érezzük, a világnak ez a része itt nagyon rendben van. Lehet hintáztani magunkat a víz tarajos hátán, jókat rugaszkodva átugrani a szembejövőket, hogy a hasad ne érjék vagy épp egy derekasabbat elkapva hullámlovasként vitetni magunkat a homokpadig, ahol a hasad megkapja a következő sós-homokos felületkezelését. Visszagyerekesedünk és viháncolva élvezzük a tenger apró örömeit. Nincs mit szégyellnünk, más is ezt teszi, sőt Sándorunkat is megpillantjuk Ilikével, amint úszósapkával e fejükön, úszógumiba bújva próbálják adrenalin szintjüket a nulláról elmozdítani. A homokot is hullámzani érezzük, ahogy a parti fészkünkön elheverünk és jöhet a hőkezelés újabb menete. És ahogy délre jár, a mi bőrünk is bejelez és nem kell magyarázni, miért jó az árnyék, a hűvös szoba, a hideg fröccs. Ami dél után a parton következik, az nem fehér embernek való. A magyar kolóniából egy pár dacol csak az eszméletlen hőséggel: az asszony bőre színben sok négerén túltesz. Nyilván keményen szolizott télen-tavasszal és talán egy benapozó túrán is túlvan, a férje meg házastársi kötelességnek tekinti, hogy ne csak otthon legyenek sülve-főve, bár ez már messze nem a nászútjuk. Otthagyjuk őket kozmálódni. Fenn lekenjük egymást higított ecettel a felégésre utókezelés gyanánt, aztán ledőlünk, jólesik a szieszta a hűvösön. Eszembe jut, hogy most aki teheti, sziesztázik és millió légkondícionáló működik ilyenkor teljes teljesítménnyel: itt nem a tél, a fűtési szezon a csúcsterhelés időszaka. Vajon hány ember életébe kerülne, ha most napokig tartó áramszünet sújtaná a környéket? Meddig bírnák az öregek, elesettek, gyengék az agylágyító meleget? Ettől a komoly gondtól el is alszom és csak vacsorára ébredünk fel, tiszta szanatórium ez így. Vacsora után nincs kedvünk lófrálni, csak ülünk az erkélyen és kényszeres zugivóként egy fröccs mellől nézzük az esti rajzást. Zsong a nép odalenn, a szomszéd hotel teraszáról lágy gitármuzsika szól, a tengeren messzi fények rajzolnak vékony, mozgékony arabeszkekből vonalat a partig. Egy darabig küzdünk le-lecsukódó pilláinkkal, de aztán engedünk az ágy puha csábításának.

Helyreáll a rend, mindketten hatkor ébredünk, mint a lovak a reggeli trombitaszóra: végre kipihentük a fárasztó ideút törődését. Ma érdemes felkelni, ma kijut a kalandból, vár minket Ravenna. A busz odaáll a hotel oldalához, Sándorék szerencsére nem jönnek, ők már jártak itt. Tegnap, vacsoránál azért megeresztettek egy megjegyzést, hogy mi még nem láttuk a Tác-Gorsium-i mozaikokat. Nahááát, tényleg, hát az meg hogy lehet?! Megint kaptunk egy adag nevelést: ők el se jöttek volna mozaiknézőbe, ha a „hazai”-t nem látták. Jó, lehiggadok, az én vérnyomásommal nem lehet viccelni. De ezt jó lesz, ha a Sándor is az eszébe vési!

Zsuzsa az úton mesél Ravenna múltjáról. A város érdekesmód akkor virágzott fel, mikor a római birodalom csillaga már leáldozóban volt. Rómát a császárok elhagyták, a császárság kettészakadt és a bizánci félbirodalomhoz nem tartozók székhelye átmenetileg Ravenna lett és egyúttal hadikikötőként a keleti tartományok kapuja. Ahogy az okos könyvem festőien írja: „Itt lobbant utolsókat a római kultúra, amelynek mécseséből kifogyóban volt az olaj.” Heveny hadakozások után a gótok vették birtokukba aztán, végül Bizánc helytartója székelt itt vagy 200 évig. A relikviák ma is kifogástalan állapota azonban korántsem a középkori őrző-védők elszántságának, sokkal inkább az elhagyatott várost feltöltő üledéknek köszönhető. Ez a mocsár nem hagyta a kincsvadászokat a város híresen gazdag régészeti leleteihez jutni. A város legfőképp a kifogástalan állapotban megmaradt mozaikjairól híres, melyek stílusára az épp hatalmon lévő náció kultúrája hatott erősen. A római és a gót periódus mozaikjaira a mozgékony alakok, a kifejező arcok, a természetes színű (kék, zöld) háttér a jellemzőek, míg a bizánci korszakból az arany háttér előtt mereven álló, gazdagon ruházott stilizált alakok származnak.